Szabédi László (eredetileg Székely László) (Sáromberke, 1907. május 7. – Kolozsvár, 1959. április 18.) erdélyi magyar költő, író, műfordító, publicista, kritikus, esztéta, irodalomteoretikus, nyelvész áll az elektronikus információs tár első soraiban. Két név, majd két dátum, de hogy a költő életében milyen ív feszült e kettő között, röviden leírhatatlan. Magam most csak a Hitel alapító munkatársának, házunk vendégének emlékére, legfőbb titkának megfejtési kísérletére szorítkozom. Mert titoknak számít egy sáromberki ifjú teljes fegyverzettel történő felbukkanása a népben gondolkodó új, fiatal – Trianon utáni – erdélyi értelmiség, még közelebbről az erdélyi költészet világában, de tragikus távozása ennél is inkább az, s ennek határokon innen és túl történő megismerése sokkal meggyőzőbben tárja fel a hitetlenkedő, vagy információhiányos olvasónak ama most százéves, sötétszándékú folyamat talán legsötétebb korszakát élő világának hihetetlen bugyrait.
Életének száraz összefoglalója bármikor fellelhető lexikonokban, interneten és tovább rövidítve imígyen szól:
Iskoláit Zernesten kezdte 1913-ban. Kolozsvárott, az unitárius kollégiumban, 1925-ben érettségizett. 1927-ig Strasbourgban, majd Kolozsváron, az I. Ferdinánd Egyetemen és az Unitárius Teológián folytatta tanulmányait, a teológiától azonban világnézeti okokból megvált, csak a bölcsészetet hallgatta. 1945-ben Kolozsvárott doktorált filozófiából is.
Először Aradon tisztviselő, majd Kolozsvárott lett színházi dramaturg. 1931–1938 között az Ellenzék belső munkatársa. Írásával szerepelt az „Új erdélyi antológia” című gyűjteményes kötetben. „Katonai törvények megszegéséért” egyhavi fogházra ítélték, a büntetés letöltését követően másfél éven át (1939-1940) katonai szolgálatot teljesített.
A bécsi döntés után szórványtanítónak jelentkezett: 1940–41-ben román elemi iskolában tanított, és ezalatt román népköltészetet gyűjtött a Kolozs megyei Báré községben. 1941-ben visszatér Kolozsvárra és az egyetemi könyvtár alkalmazottjaként dolgozik. 1942-ben csatlakozik a helikoni közösséghez, majd 1942 őszén Asztalos Istvánnal és Kiss Jenővel megalapítja a „Termés” c. negyedévi folyóiratot, amelynek megszűnéséig, 1944. szeptember végéig szerkesztője.
Közben 1944-ben bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba, ettől kezdve jelentős társadalmi tevékenységet fejt ki. 1943-ban részt vesz a balatonszárszói találkozón. Ugyanebben az évben Baumgarten-díjat kap.
A II. világháborút követő időszakban „az új világ építőivel” vállal közösséget. Részt vesz a Magyar Népi Szövetség kolozsvári szervezetének kiépítésében. Közben francia nyelvet tanít. 1945 májusában már a Romániai Magyar Írók Szövetsége alelnökévé választják. Belép a Román Kommunista Pártba. Megnősül, Tompa László lányát, Margitot veszi feleségül.
1945–1947 között Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, a „Népi Egység” és a „Világosság” munkatársa, majd előbbi főszerkesztője. 1947 őszétől a Bolyai Tudományegyetemen előbb esztétikát és világirodalmat, majd a magyar irodalmi nyelv történetét adja elő. Válogatott verseiért 1955-ben Állami Díjjal tüntetik ki. 1952–1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője. Több műfajban is figyelemre méltót alkotott. Életművének középpontjában azonban a hagyományos formát a népi irodalom és szürrealista avantgárd eszközeivel megújító vallomásos-vívódásos költészete áll. 1958-ban fejezi be főművét: A magyar nyelv őstörténete. A finnugor és az indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítékai címmel.
Az irodalomirányítás hivatalnokai által elvárt lekötelezettséget azonban visszautasítja, emiatt újra a „külön kerék”-nek érzi magát. A Bolyai egyetem beolvasztásakor tanúsított magatartása miatt a Securitate folyamatosan zaklatja. A beolvasztás ellen való tiltakozásként 1959. április 18-án Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát. Néhány héttel később az ő példáját követve lesz öngyilkos Csendes Zoltán, a megszüntetett egyetem akkori zseniális rektor-helyettese is.
Szabédi Lászlót a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.
Szűkszavú ismertetés, melyben minden benne van és ugyanakkor nagyon kevés.
Szabédi nemzedékét Reményik Sándor nevezte: „Nekünk beteljesedő drága reménységünknek”.Thurzó Gábor: A második erdélyi nemzedék költői című 1936-ban írott tanulmányában mondja: „Náluk a vers az egyetlen kifejezési forma, a többi nemzedéktársnál már a mindenes írói tevékenység egyik szorgalomténye. Mögötte ott feszül a próza, izmosan, a vers csak takarja és leplezi. Az élmény már nem a költő élménye, hanem az epikusé. Szabédi László vallja be ezt egyedül nyílt szóval, amikor megírja a Kelen Péter polgári hőskölteményét.”
Természetesen időrendben először a jelenleg még közkézen forgó életrajzokból hiányzó tények közül a Hitel-ben játszott szerepét emelném ki. A megboldogult Kántor Lajos hívta fel figyelmemet, hogy az 1935-ben, Makkai László és Venczel József alapította, utólag a „kis” jelzővel felruházott első Hitel főszerkesztőjének kérték fel, de ismeretlen okokból Koós-Kovács István kapta a feladatot.
Szerkesztőségi összefoglalójában az 1940–41/2. számban megjelent összefoglalójában a Hitel szerkesztősége így ír erről: „A (Hitel) nevet előbb egy újság-formátumú félhavi lap tette ismertté. A »kis« Hitel, melyet 1935 januárjában néhány húszévkörüli főiskolai hallgató és író alapított (szerkesztő: Koós-Kovács István, a fiatalon elhunyt költő, főmunkatársak: Bözödi György, Cselényi Béla, Flórián Tibor, Heszke Béla, Juhász István, Kárász József, Kiss Jenő, Makkai Ernő, Makkai László, I. Nagy Géza, Szabédi László, Szabó Lajos, Szenczei László, Tóth Zoltán, Venczel József és Vígh Károly); az új Hitel azonban mindenben: formában, célkitűzésben és szerkesztésben egyaránt különbözik emettől, mely rövid féléves élete alatt csak annyit tehetett, hogy megvitatta az akkor éppen időszerű nemzedéki kérdést, fölvetette a nemzeti önismeret néhány fontos szempontját s megajándékozta szellemi életünket a Hitel folyóiratnévvel. Az új Hitel már nem nemzedéki lap, hanem nemzetpolitikai szemle és nem a szépirodalom, hanem a tudomány felé tájékozódik.”
Makkaiéknak a püspök váratlan (de érthető) „Nem lehet-je” után bekövetkezett távozását követően (a püspök-író a hosszas és eredményes, de őt testileg-lelkileg felőrlő küzdelmektől megtörve lemond és kilép a számára már elviselhetetlennek tűnő kisebbségi sorsból), aztán Venczel József és három barátja Albrecht Dezső, Vita Sándor és Kéki Béla, indítja el az immáron „nagy” Hitelt, melynek Szabédi másik 17 Helikon-os munkatársával hűséges szerzője és együttgondolkodója, a „népért síró bús” magyar értelmiségi hangját képviselvén.
A bécsi döntés után jelentős tette a Termés létrehozása. Szabédi gondolatvilágának gyökérzetét a Termés-ben 1944-ben megjelent, s a Hitel által már akkor kiemelten idézett tanulmányának (Népi írástudók vagy írástudó nép?) néhány bekezdésével tudom bemutatni:
„Valóban a 19. század legnagyobb súlyú művelődéstörténeti eseménye az, hogy a kor és helyzet követelte munkahelyek megszállása, a magyar társadalom modern munkakereteinek magyar vérségű elemmel való feltöltése, elindította természetszerűen a magyar nép differenciálódását és így megteremtette a korszerű magyar műveltség kialakulásának a társadalmi feltételeit. Ez a korszerű magyar műveltség a differenciálódott nép egyes rétegeinek kölcsönös egymásra hatásából fog megszületni, illetve szemeink előtt alakul ki. (…) Megnyugtató, hogy polgárságunknak éppen magyarabb részét – mely leginkább érzi, mert legkénytelenebb érezni a törvényt, hogy »itt élned, halnod kell« – nemcsak vérségi, hanem társadalmi szolidáritás is kapcsolja a legszélesebb tömegekhez. (…) Kétségtelen, hogy régi hagyományaihoz ma már egyetlen réteg sem ragaszkodik programszerűen, sőt egyik-másik réteg mintha mohón, dühösen törne megtagadásukra. Aki messzebb néz, nem ijed meg ettől, mert tudja, hogy egy egész nép még akkor sem bújhat ki a bőréből, ha akarja – vagy ha vezetői akarják. Lehet, hogy a magyar nép szemre-látszatra hűtlen lesz népi hagyományaihoz, de ez csekélység ahhoz a herkulesi munkához képest, mellyel a csendben vizsgáztató magyar társadalom egészét teszi napról-napra növekvő mértékben magáévá és ezzel mind magyarabbá.”
Egy 1943-ban megjelent Réthy Andor tanulmányból idézek most Szabédi kapcsán. A a tanulmány címe: A Termés és írói köre: „Itt nyilatkozik meg az érettség, ezeknek a »fiataloknak« egyik értékes tulajdonsága. Ez a jellemvonás különösen Szabédi László nagy tanulmányában: Zilahy és a nemzetnevelés, igazán szembetűnő. Minden hazafias szólamtól mentesen és a könnyű lelkesedés mellőzésével vizsgálja az itteni helyzetet a magyarság szempontjából, ezen a területen, amely Nyugathoz még nem és Kelethez már nem tartozik, hanem valamiképpen felemás, ki nem alakult, csökevényes állapotot őriz. A kisebbségi életben szerzett tapasztalatok éppen kapóra jönnek és így megtalálja a nyitját ennek a nehéz problémának. Mélyenszántó fejtegetése kérlelhetetlen következetességgel járja végig az ok és okozat meg nem szakítható útját, sehol egy kitérés, óvatos elhajlás, szenvtelen kiegyezés, vagy elvakított szenvedélyesség. Látó szemmel, hideg fejjel követi nyomról nyomra az utat, hogy végre eljusson az egyszerű igazsághoz: »Nem vagyunk ellene társadalmunk megreformálásának, sőt inkább ezt akarjuk, de ennek mértékét és módját a magyar ember állapota, szükségei és igényei kell, hogy megszabják.«”
A tragikus sorsú poéta doctus sorai érdekes ismeretekkel gazdagítanak. „Ész és bűbáj. Vita a magyar jelképrendszer körül” című, a Hitel 1943/6. számában megjelent írásában ezeket mondja: „A múlt évben Lükő Gábor egy nagy hatású könyvet jelentetett meg »A magyar lélek formái« címen. A Termés téli kötetében e könyvet két szempontból vizsgáltam. Egyrészt jelenségként fogtam fel, másrészt módszerét bíráltam. Jelenségként felfogva, azt az okot igyekeztem kimutatni, amiért közvéleményünk fokozott érdeklődéssel fordul a paraszti élet vizsgálata felé. Ezt az okot abban jelöltem meg, hogy újabb történelmünk folyamán a hatalmat gyakorló és a nemzeti életet irányító rétegek hatalmuk birtoklásában és a nemzet irányításában túlnyomórészt a maguk, nem pedig a nemzet egyetemes érdekeit nézték és munkálták s a maguk boldogulásának biztosítékát egy idegen hatalmi érdekhez való csatlakozásban, annak kiszolgálásában keresték.” Máig érvényes szavak.
S mégis! Mégis, a német nemzeti szocializmus és a román fasizmus szörnyű árnyékából szabadulván és a proletár internacionalizmus délibábos reményében belép a pártba. Erdélyben nem az egyedüli népben-nemzetben gondolkodó magyar, aki erre az útra lép. Miért? Vajon miért? A fenti előzményeket követően még van egy fontos tényező, melyről nem eleget beszélnek. Erdély 126 napja ez. Az a megtévesztő rövid időszak, amely elhiteti velük, hogy a proletár nemzetköziség valóban képes megoldani a nemzetiségi kérdést.
A szovjet és román csapatok bevonulása után – mint ismeretes – a Maniu-féle félkatonai alakulatok kegyetlen vérengzésbe kezdenek. Ez az egyébbel akkor még sokkal inkább elfoglalt szovjeteknek nem érdeke, nekik a hátországban nyugalomra van szükségük és további terveiket is zavarják a történtek. Így aztán a román helyett, 126 napig szovjet katonai közigazgatást vezetnek be, és azt csak a Groza ígéreteit követően, 1945. március 6-án adják át a románoknak. Sok szenvedéstől kímélte meg ez Észak-Erdély magyarságát, s nem véletlen, hogy egyben képes volt megtévesztő hatást is gyakorolni. Az idő azonban sok mindenre választ, tragikus választ adott. Az egyetemi karriert befutó Szabédi is megéri 1956-ot, amelyet a román újfajta „nemzeti-szocializmus” kitűnően felhasznál céljaira. Kutatások szerint az ottani áldozatok száma nem maradt el a Magyarországi „statisztikáktól”.
Majd elérkezik 1958, a Kádár, Apró, Kállai, Szirmai kvartett nyolcnapos utazása Romániában. És elhangzik az alig ejtett lemondás a túszul ejtett erdélyi magyarokról. Kádár az akkor még magyar többségű Kolozsvár állomás-terén „itt is vannak magyar származásúak”-ról beszél, majd Marosvásárhelyen Kállai szájából hangzik el először a lényeg: „Magyarországnak van elég területe és lakosa a szocializmus felépítéséhez.” A válasz nem sokat várat magára és 1959 tavaszán már elkezdődik a homogenizáció új fontos és régen óhajtott lépése, az egyetemek egyesítése, a magyar oktatás elsorvasztása céljából.
A megalázó és drámaira szcenírozott jelenetek sora nyitja ki végleg a baloldalra sodródott magyar értelmiségiek szemét. A megalázott és végtelenül csalódott érzékeny lelkű magyar költő már nem lát visszautat.
Így végződik értékes élete Szamosfalván a vasúti vágányokon.
„A fiatalság hitre szomjazik. Miért? Mert nincs hite. Alig szükséges hangoztatnom, hogy milyen veszedelmes ez az alaktalan, ez az elvont hitben való hit. A hitben mesterségesen hívő ember mintegy önként ajánlkozik fel minden hitetőnek kész játékszerül és sem a jószándék, sem a jóhiszeműség nem védelmezi meg a leggonoszabb megcsalatástól. (…) A hit hegyeket mozgat meg, a hit kenyérré varázsolja a követ, de aki ilyen célszerű okokból hisz, annak apagét mond Jézus. Az igazi hit a valóságot tudomásul veszi. Az igazi hívő nem állítja szembe a hitet a tudással.
Nem a magyar lélek formáit kell elsősorban propagálni, hanem az e formákat termelő magyarságot kell súlyhoz juttatni élete irányításában. Nem őrségváltásra gondolok. Egy olyan rendszer, mely az államélet irányításában azokat a területeket engedi nagyobb súllyal érvényesülni, amelyeket e pillanatban magyarok tartanak megszállva, magyarságot terem maga-magától, erőltetés és mesterséges hit, propaganda nélkül is. Alibi-magyarság helyett teljes értékű, szerves magyar élet! Én ebben valóban hiszek.” Ezek Szabédi szavai.
Az a kevés, amit tőle itt olvastunk igen meggyőző és világos. Később azonban sok más okos és igaz szó bizonyult hiábavalónak az őrült nacionalista rendszer rabjává vált magyar kisebbség sorsáért felelősséget érző tudós professzor és költő szájából. Amikor pedig erre a Bolyai Egyetem beolvasztása során ráeszmélt, életével próbált tiltakozni a téboly ellen. Más eszköze már nem maradt. Hogy mi lett volna, ha vár? Ha kompromisszumot köt, mint mások is tették? Sajnos semmi. Az a karaván arra volt predesztinálva, hogy haladjon. Haladjon egészen a végsőkig. A karácsonyi fegyverropogásig. Szabédi Lászlót azonban elvesztettük, s ennek tragikumát fokozza, hogy ama karaván azóta sem állt meg, célja sem módosult, csupán sebességét és vontatóeszközeit váltogatja.
Szász István Tas