Szász István Tas: Helikoni Hitelesek évfordulóján- Megjelent a Várvédő 6. kiadványában 2016.10.15.

2016 – mint minden esztendő – ismét alkalmat ad az emlékezésre, hiszen az 55 Helikonista soraiban minden évben akad „évfordulós”.

Az idei emlékezések érintettjei közül többen is szoros kapcsolatot ápoltak a kolozsvári Hitel folyóirat szellemi körével, sőt annak tevékeny és igen aktív résztvevői voltak, hiszen maguk is a „Hitel generációhoz” tartoztak. Ez a nemzedék már a nagy traumát követően, az impériumváltás nyomán lett igazán felnőtté, és szocializációjuk, tanulmányaik, minden tapasztalatuk lehetővé tette számukra az Erdélyre telepedő új balkáni-bizantín világ megismerését s általa az ahhoz való alkalmazkodás módozatainak próbálgatását.

Ha az idei ünnepelteket nézzük: Tamási Áron, a Hitelt a kor legnagyobb szellemi teljesítményeként üdvözli és egy időben annak szellemi vezetését is kezébe veszi, s mint később láthatjuk, nagy feladatot bíz reá. Vita Zsigmond, a tudós nagyenyedi tanár, vagy amint azt régebben méltóképpen mondották: professzor, nagy ívű, tisztázó erejű tanulmányaival szerepel a Hitelben, s társ-főszerkesztő testvérével, Sándorral folyamatos részese a csoport együttgondolkodásának. Szemlér Ferenc jelenléte a Hitel (és természetesen a Helikon) széles befogadóképességről tanúskodik, míg Vásárhelyi Z. Emil nagy műveltségével és széles látókörével szolgálja a nemzetpolitikától elválaszthatatlan kisebbségi kultúra figyelését.

Az idősebb Helikonista, Kovács Dezső, éppen a Hitel születésekor távozott az élők soraiból, de róla is megemlékezem, s nem csupán mivel bizonyára ő is részt vett volna e nemzetpolitikai szemle munkájában, de azért is, mert róla kedves családi emlékünket idézhetem. Olyan történetet, amelyik személyiségét kevéssé ismert oldaláról mutathatja be.

TAMÁSI ÁRON ÉS A VÁSÁRHELYI TALÁLKOZÓ

A mai közvélemény hiányos ismeretekkel bír a Vásárhelyi Találkozóról, arról az ifjú-értelmiségi parlamentről, amely 1937 októberében sikeresen gyűjtötte össze három napra az erdélyi magyarságra egyre jobban ránehezedő kisebbségi nyomás alatt élő, legkülönbözőbb ideológiai csoportokhoz tartozó magyar kisebbségi értelmiség fiatal nemzedékének legjobbjait.

A találkozó nagy siker volt, de a baloldal árulása, majd a rövidesen bekövetkező történelmi változások megakadályozták a további eredményes munkát. Érdekessége, hogy az akkor már érvényben levő Dimitrov-i elvekre épített kommunista tervek szerint, népfrontos – tehát egyéb oldali társadalmi szerveződésekbe is besettenkedő – módszereket alkalmazó baloldal, utólag megpróbálta kisajátítatni ezt a sikert. Ennek tudható be, hogy a tulajdonképpeni kezdeményező, Tamási Áron és az általa akkor vezetett Hitel csoport kizárólagos szervező szerepét minden észközzel próbálták bagatellizálni, ahol lehet elfeledtetni és kisajátítani. A szocialista építés éveiben ebben sajnos sok szervilis kiszolgálópartnerre találtak. Így a találkozó, sőt a Hitel szerepe is más előjelekkel, illetve kellőképpen homályosítva maradt meg a szakmai tudatban, s tűnt el szinte teljesen a köztudatból. Anyaországi viszonylatban különösen. Még a 2000-ben kiadott Új magyar irodalmi lexikon rövid szócikkét nézve azt láthatjuk, hogy ez az esemény nem szerepel benne a megérdemelt súllyal. Mi több, jeles irodalom és sajtótörténészek, emlékírók és történészek vélekednek még leegyszerűsítve, mondván, hogy ez a találkozó: „a kommunisták műve volt”. Ez azonban távol áll a valóságtól.

Mi is történt valójában?

Tamási Áron a Brassói Lapokban 1936 áprilisában ír cikksorozatot a Cselekvő erdélyi ifjúság címmel, s benne a Hitelt jelöli meg mint az eddig legfigyelemreméltóbb kezdeményezést. Nem véletlen, hogy ezt a csoportot kéri fel, s velük szövetkezve szervezi meg a találkozót, melynek szükségességét kétségtelenül már több más fórum is sürgette, de nem tudta életre kelteni.

Minthogy a lap szerkesztősége szülőházamban s szüleim támogatásával működött, tőlük származnak információim. A cikksorozatot követően Tamási mintegy kezébe ragadja a vezetést, és kezdi megszervezni a nagy találkozót. Annak minden részletét a Hitel csoport dolgozza ki, el egészen a meghívásokig és az aprómunkáig. Aztán 1937. október 2-án a Marosvásárhelyi Apolló palotában ül össze a 187 küldött. Tamási nyitóbeszédében, melynek címe: Hősökhöz nehéz időkben, így indít: „A ma­gá­nyos gond és a ví­vó­dás, mely­nek gyü­möl­csét ez a te­rem öleli most kö­rül, egy szé­kely fa­lu­si ház szo­bá­já­ban ta­lált elő­ször szót és be­tűt. Aki­nek hi­va­tá­sa ál­mod­ni és ír­ni: ott ál­mo­dott és írt elő­ször cse­lek­vő if­jú­ság­ról. (…) az el­ső cse­le­ke­det megtörtént: az er­dé­lyi fi­a­tal ma­gyar szel­le­mi­ség hor­do­zói nagy szám­ban meg­je­len­tek a Vásárhe­lyi Találkozón.”

A vitaindítót is egy Hiteles, Albrecht Dezső a folyóirat társszerkesztője tartotta.

A tanácskozás zárónyilatkozatát Tamási vezetésével szövegezték meg, és azt azóta Vásárhelyi Hitvallás címen ismerik. Itt csak a kezdő gondolatokból idézek: Az erdélyi magyar társadalomnak a kisebbségi sors követelményei szerint való átalakulását sorsdöntő jelentőségűnek ítéljük, és ezért történelmi felelősségünk tudatában az egy test és egy lélek akaratával valljuk, hogy: az erdélyi magyar népkisebbségi élet irányítása csakis a keresztény erkölcsi és demokratikus nemzeti követelmények szerint történhetik.”

Tamási Áron ezzel üzen a közös magyar jövendőnek. Szavai iránymutatást jelentenek a változatlan, csak éppen korszerű módszerekkel gyakorolt, nyomás alatt élő erdélyi magyarságnak, sőt az összmagyarságnak is.

ÁRONKA ÉS ÁBEL

Az előző rövid beszámolóban említettem Tamási és a szülőházamban szerkesztett Hitel folyóirat kapcsolatát. Nos, a szüleimmel leélt hosszú évtizedek alatt, a Hitel társaság emlékét idézve, Tamási Áron és Kemény János nevei mindenkor családias formában szerepeltek: Áronka és Jánoska voltak ők, mert a Hitel kedvenceiként mindenki így emlegette kettejüket.

A Hitel napi tevékenysége mellett, a heti szerkesztőségi üléseken túl, a havonta anyám által rendezett nagy Hitel estélyek is hozzátartoztak a közösség összetartó igyekezethez.

Egy ilyen alaklommal történt az alábbi kedves kis eset.

Az estély már javában zajlott, sőt a tárgyaló terem parkettjén vidáman táncoltak a párok, amikor a vidékről érkező Áronka betoppant. Nagy volt az öröm, de az nem sokáig tartott, mert a színház egy neves és szépséges művésznője az író úti öltözékére pillantva megjegyzést tett. Odapillantott, s ennyit mondott: Ábel a rengetegben?

Tamási sarkon fordult és elviharzott. Anyám kétségbeesetten rohant utána: Áronka, Áronkám, ne menjen el. De ő villámgyorsan eltűnt. A művésznő erős szemrehányásokat kapott, s a hangulat leült. Aztán a gazdag büfé vigasztaló közelségében feledni kezdték az incidenst, de ekkor egy fiakker jellegzetes patkókopogására lettek figyelmesek, majd kinyílt az ajtó és belépett Tamási Áron. Szmokingban, tökéletes eleganciával.

A művésznő odasietett, s ennyit mondott: Ábel a városban! Majd kezét nyújtotta.

Tamási kezet csókolt és azon nyomban keringőzni kezdett a csípős nyelvű szépséggel.

Anyám boldogan vette tudomásul a béke helyreálltát és öreg koráig emlegette a történetet.

A TUDÓSI SZERÉNYSÉG PÉLDAKÉPE

A Hitel alapító-szerkesztőinek egyike volt Vita Sándor, a méltatlanul elfeledett jellemes magyar tudós férfiú, kinek két évvel fiatalabb öccse, Vita Zsigmond is jeles munkatársa lett a folyóiratnak. Zsiga bácsi, nagyenyedi kedves betegem, kit ottani éveimben egész családjával olykor orvosi tanácsokkal láttam el, a szerénység világbajnoka lehetett volna. Ebben csupán Sándor bátyja volt versenytársa.

A terjedelem nem ad lehetőséget további dicséretére, de feltétlen meg kell jegyeznem, hogy ő a bécsi döntést követően Dél-Erdélyben maradt, és aktívan részt vállalt az ottani magyar kultúra életben tartásában. Emellett a Hitelben főleg az oktatás és művelődés gondjával foglalkozott. Csak néhány mondatát idézném, olyan sorokat, melyek magukért beszélnek. Egy alkalommal így ír: „A középiskolából, a gimnáziumból kerül ki a középosztály, az értelmiségi réteg, a nagyobbrészt – kisebb vagy nagyobb körben – irányító munkát végző társadalmi réteg. A középosztály összekötő kapocs a legfelső réteg és a nép között, leginkább tőle függ a nemzeti élet összekapcsolása, a nemzet rétegei közötti állandó egymásrahatás, a nemzet vérkeringésének biztosítása.” Vagy: „Kisebbségi életünkben különösen szükség van reá, hogy a gyakorlati feladatok, életkérdések felé fordítsuk tanítványaink figyelmét, ezt nemcsak külső eszközökkel (szakiskolák stb.), hanem magával a nevelés szellemével is előmozdíthatjuk.” S ami mindennél fontosabb, egy új szellemű középosztályt szeretne felnevelni a középiskolákban: „(…) mert az iskolai életnek már ma előre kell vetítenie a jövendő társadalom képét. Maga a célkitűzés már megmondta azt, hogy milyen szellemet kell jövendő középosztályunkban meggyökereztetnünk: a szolgálat szellemét. A szolgálat által válik egységessé, összetartóvá, fegyelmezetté a nemzettest, a szolgálatban nyer új értelmet a középosztály és a közös rendeltetés, de a reá bízott különleges hivatás tudatában olvad majd egészen egybe a néppel.” Ma is leírhatta volna.

A BALOLDALI

Szemlér Ferenc az erdélyi kisebbségi irodalom baloldaliként számon tartott képviselője, úgy a Helikon, mint a Hitel munkájában jelen volt. Ez nemcsak őt, de a Helikon és a Hitel nyitottságát is jellemzi. A Vásárhelyi Találkozón már kimondottan a baloldalt képviselte.

Hogy milyen volt akkor egy úgynevezett baloldali azt éppen az ő példájából láthatjuk. Rövidre kell fognom, ezért elég néhány, a Hitelben fellelhető idézettel igazolni.

Szemlér a fiatal erdélyi írók nevében támadta a szerinte jelszóvá duzzadt transzszilvanizmust és vitázott Kós Károllyal. Így ír: „A fiatal erdélyi költőkben Erdély a harangozó Atlantisz, de harangszavát elnyomja már az európai sors-vállalás hangja.” Azt is mondták róla, hogy „többször írja le ezt a szót: Európa, mint Áprily talán Erdélyt és többször emleget szorongva apokalipszist, pusztulást Európa tájai fölött – és fájdalmasabban is –, mint a mérhetetlen gyászu Végvári Magyarország fölött.” Szemlér Ferenc számára elsősorban Európa a fontos. Mint írják róla: „Ezt kívánja menteni, ennek a pusztulása fölött ül sírva és kétségbeesetten, mint a »művelt költő« erdélyi képviselője. De célja már az új világ, a jövő világrendje, vagy Reményik gúnyjával: a jövő zenéje. Ez a poéta doctus a kollektívitást keresi és az egész világ szociális lelkiismeretét ébresztgeti. Hogy sok ebben az önkéntes szerep-vállalás, a költő megszokott és elkerülhetetlen fogadatlan prókátorsága, – ez természetes is Szemlérnél, aki tudja, hogy hatalom kezében a költészet, emberi felelősség eszköze.”

De nemcsak az Európa féltésben érzett meg valamit, hanem a liberalizmussal kapcsolatban is. Ugyanis akkoriban a liberalizmus halálát tényként emlegették mindenfelé. Ő Makkaival kapcsolatban ezt mondja: „Makkai úgy állítja be a liberálizmus bukását, mint valami általános, az egész világra kiterjedő jelenséget. És valóban: bizonyítékként ez az állítás csak akkor használható fel, ha a jelenségben a törvény általánosságra törekvő vonását ismerjük fel. Makkai cikkének látóköre azonban csak a Rajnáig terjed és a Közép- és Keleteurópában lezajló eseményekből vonja le általánosításait. Anglia, esetleg Franciaország liberálizmusának bukásáról beszélni ma még korai volna s mindaddig amíg ez be nem következett, kikerülhetetlen törvényszerűséget nem szabad belemagyaráznunk közvetlen szomszédaink és sajátmagunk politikai történéseibe.”

Ha a fentiekre gondolunk, ma valószínűleg nem a baloldalon találná magát.

VÁSÁRHELYI Z. EMIL

Vásárhelyi Z. Emil a Hitelben a kisebbségi művészet bemutatásával, népszerűsítésével, illetve a megmaradásban játszott szerepével, vagyis nemzetpolitikai jelentőségével foglalkozott.

A Hitelben Entz Géza így ír Vásárhelyi Erdélyi művészek című könyvéről: „Egészen külön színt képvisel a modern művészetről szóló irodalomban Vásárhelyi Z. Emil könyve. A kisebbségi sors a művészetben is sajátos helyzetet teremtett. (…) A szociális, bölcseleti, esztétikai, technikai és általános emberi gondolatokkal teli előadásnak éppen (…) a személyes élményszerűség adja meg zamatát és hitelét. Vásárhelyi ez által éreztetni tudja az erdélyi magyar kisebbségi művészet szövevényes és szaggatott alapszövetét. Ráeszméltet arra, hogy a megváltozott életkörülmények a művészetet is átformálják.”

Vásárhelyi munkássága igen jelentős, hiszen az önálló erdélyi magyar művészetpolitika nem mellőzhető cél, és ezt az anyaországnak minden erejével úgy kellene támogatnia, mintha saját művelődéspoltikájának része lenne. Sem itt, sem ott nem lehet mellőzni Vásárhelyi Z. Emil megállapítását: „ (…) az anyaországról lehasadt szigeten az önálló kisebbségi élet egyik biztosítéka a kultúrtevékenység”. A kisebbség ezen át is kapcsolódhatott (és kapcsolódhat) az anyanemzethez, hiszen a közös gyökerekből fakadó alkotások nem a hódító új hatalom művészeti világát idézik. Ami nem jelenti a hasznos egymásra hatás tagadását.

A SZIGOR NAGYVONALÚSÁGA

Kovács Dezső fél évvel a nagy Hitel megjelenése előtt meghalt. Ő az atyák generációjához tartozott. Mint a Református Kollégium félelmetes és rettegett szigorú igazgatója, a régi Kolozsvár jellegzetes alakjai közé tartozott.

A róla szóló történetet 1920-ból idézem. Ismét anyám emlékeihez nyúlhatok, aki akkor a Kolozsvári Magyar Nemzeti Színház ünnepelt vezető művésznője volt. Janovics Jenő színigazgató felfedezettje, a már nyugállományba vonult Szentgyörgyi István kedvence. Mindezt csak ezért bocsájtom előre, mert az eset megértéséhez szükséges.

A református Kollégium diákjai Bakter címmel, kézzel sokszorosított diáklapot szerkesztettek. Birtokomban van az a példány, melyben bizony túllépték az akkor megengedett határokat, s tanáraikat – túl a szokásos karikatúrákon – magánéleti, intim információkkal is megpróbálták kigúnyolni.

A felbőszült igazgató 13 diákot rúgott ki a gimnáziumból. A botrány az egész várost felkavarta.

Aztán egy operett előadáson (az akkor divatos: Yu Shi ment éppen), anyám az igazgató páholya felé fordulva (talán Blaha Lujza egykori példáján felbuzdulva?) beleénekelte a szövegébe, hogy „bocsásson meg a 13 diáknak”. És csodák csodája, a félelmetes ember megbocsátott nekik. Janovics Jenő keményen megdorgálta anyámat mondván: „Hort, ha nem magáról lenne szó, azonnal kirúgnám”. Aztán némi sajtócsámcsogást követően minden elsimult.

Az esetnek 40 év után életemet is befolyásoló folytatása volt, mikor az egyik korabeli kisdiák, dr. Baumgarten Sándor nehéz helyzetemben segíteni próbált, mert néha mégis létezik a hála kategóriája. Ez azonban már egy másik történet.

Szász István Tas