Szász István Tas: A kolozsvári Hitelnek és a véle testvér Helikon – bizonyított erejű – szellemiségében nevelkedett Wass Albert. Megjelent a Várvédő 8. kiadványában 2019.01.31.

Sok éve tartó és magyarázatra szoruló disputával kapcsolatos egyik első – bizonyító szándékú – írásom került ismét kezembe a Helikon-tag, Baumgarten-díjas, örökösen vita és vádak tüzében égő emlékezetű Wass Albert le nem zárult és méltatlan pere és a sors akaratából immáron örökösen kettős évfordulója kapcsán.

Ezt újítom fel a kutakodásom nyomán azóta megismert adatok és az őt azóta is ért újabb – mondhatni folyamatos – támadások ismeretében.

A Kárpát-medencei magyarság mentális-spirituális életének nehéz megpróbáltatásai közepette olykor csodák is előfordulnak. Természetesen jól tudjuk, hogy ezek a csodák igencsak kézzelfogható tényekre támaszkodva, keserves valóságunkba ágyazódván mosolyognak ránk.

Az utóbbi harminc esztendő egyik csodája Wass Albert beköltözése az összmagyarság szívébe-lelkébe, s reménykedjünk, hogy valamennyire gondolkodásába is.

Az összmagyarság szó – melyet még ma is kivet magából a számítógép nyelvhelyességi programja – túlzásnak tűnhet, de szerintem, akik befogadó kapuikat Wass Albert előtt bezárnák, akik kitiltanák elirigyelt szobrait a maradék Magyarországról, azok is szembesültek a „jelenséggel”, s éppen a téveszméikhez, vagy alaptalan – s ezért annál dédelgetettebb – gyűlölködésükhöz ragaszkodva menekülnek előle. A hazugság viszonya az igazsághoz olyan, mint ördögé a tömjénhez, hát ne csodálkozzunk. Viszont folyton-folyvást reménykedjünk. Közöttük is munkálhat az az igazság, ők sem tudnak valamennyien kisiklani hatása alól, s így itt-ott gyarapodhat azok tábora, kiknek magyarsága Wass Albert másokat nem sértő, de mégis megmaradást szolgáló, tehát életmentő írásai által is izmosodott. Erre soha nagyobb szükség nem volt, mint éppen napjaink magyarságunkért folyó küzdelmeiben.

Magam az elmúlt évtizedekben a kolozsvári Hitel című folyóiratot kiadó szellemi körrel foglalkoztam, s a lap történetét, elhallgatásának – Wass Albert által is megjárt – útját követtem. Sok, a maiakhoz hasonló ok és módszer bukkant fel a kutatás során, s láthatóvá vált, hogy a magyarázkodó és sárdobáló vádak nem újdonságok és azonos fegyvertár polcairól származnak.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ennek a szellemi körnek és a lap szerkesztésének szüleim adtak otthont, s ennek kapcsán élvezhették az akkor kibontakozó nagy tehetség, Wass Albert barátságát. Olykor még ezekkel kapcsolatos emlékképeim is felbukkannak a kisgyermekkor boldog ködéből, s a később szüleimmel meghitten beszélgető, a háború után Kolozsváron maradott Hitelesek „szava nyomát” is magamon viselem. Kézenfekvő volt tehát, hogy felmerüljön bennem a kérdés: az a fiatal, kibontakozásának éveit élő író, aki ebben a szellemi holdudvarban jól érezte magát, aki elkerülhetetlenül részesült katalizáló hatásaiból, akinek későbbi munkásságában felismerhetőek annak a gondolkodásmódnak az elemei, lehet-e céltáblája az őt maradék hazájában és a szülőföldjét birtokló utódállamban ért vádaknak? Hiszen ez a társaság, pontosabban ez a meghatározó fontosságú erdélyi szellemi kör vagy szellemi műhely, felölelte az időszak ottani irodalmi életének jelentős részét, de a tudományos élet és az egyház vezetői is ott bábáskodtak emellett az összefogás mellett. Nemzetpolitikai, társadalomtudományokkal foglalkozó írásoknak helyet adó lapját, a Hitelt, maga Tamási Áron nevezte a kor legnagyobb szellemi teljesítményének. Az irodalom, a próza és líra pedig – munkamegosztásban – a Helikon és a Pásztortűz oldalain jelent meg. A napi kapcsolatot azonban még a Helikonosok java része is nem egyszer a Hitel köreiben, annak folyamatos, rendszeres találkozóin tartotta egymással, hiszen az ő nagy találkozóik évente egyszer voltak. Istennek hála, hosszú életet megért anyám mindig büszkén emlegette Kemény János (A Hitelesek közt Jánoska) szavait, valahogy így: – Mondja Idy (anyám művésznevéből lett beceneve- vagy inkább fordítva), hogy tudja ezt folyamatosan csinálni? Nálam a Helikon egy évben egyszer gyűlik össze, és hetekre felfordul az egész kastély.

Találkozóiknak se szeri, se száma, hiszen napi munka folyt, hetenként összegezték azt, és anyám jóvoltából az év 10 hónapjában volt egy-egy emlékezetesen nagy Hitel-vacsora.

Hogy világos legyen „milyen társaságba került” a fiatal Wass Albert, megemlítek az együttgondolkodó, nem egyszer együtt cselekvő (!) csoportból néhány nevet, a folyóirat három korszakára való tekintet nélkül, ábécé sorrendben:

Albrecht Dezső, Benda Kálmán, Bíró József, Bözödi György; Cselényi Béla, Demeter Béla, Domokos Pál Péter, Dsida Jenő, Entz Géza, Gy. Szabó Béla, Győrffy István, Hankiss János, Hunyadi Sándor, I. Szemlér Ferenc, Jakó Zsigmond, Jékely Zoltán, Kéki Béla, Kelemen Lajos, Kemény János, Kiss Jenő, Kós Károly, László Gyula, Makkai László, Makkai Sándor, Martonyi János, Mályusz Elemér, Márton Áron, Mikó Imre, Molter (Marosi) Péter, Ravasz László, Reményik Sándor, Szabédi László, Szabó T. Attila, Szabó Zoltán, Szekfű Gyula, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Szervátiusz Jenő, Tamási Áron, Teleki Béla, Venczel József, Vita Sándor és természetesen Wass Albert meg még sokan mások kétszáz húszan, főleg Erdélyből, de mint láthattuk, 1940 után az anyaországból is.

Ezúttal nem fogom külön felsorolni a Várvédő olvasói által jól ismert Helikonosokat, akik szintén ezt a szerepet töltötték be a fiatal író életében, s ha már itt tartunk, külön kiemelném, hogy „az antiszemita gróf” egyik igen közeli barátja volt pl. Karácsony Sándor is.

Nos, ez volt az a szellemi kör, melyben a bontakozó tehetség otthon volt, melyben s melynek tagjai között a hétköznapi élet természetességével forgott.

De pillantsunk bele ebbe a szellemiségbe, melyet Wass Albert barátai, nem egyszer példaképei, a vele együtt gondolkodó szellemi elit tagjai képviseltek, és amely felelősségvállaló, s akkoriban nem egyszer kockázatvállalással járó tevékenységet is jelentett.

Arról, hogy ezek az emberek mit alkottak, hogyan gondolkodtak, miként kötötte össze őket a közös gond, a változó módszereket próbálgató útkeresés, előbb Kós Károlyéknak a „Kiáltó szó” jegyében már rögtön Trianon után megfogalmazott gondolatai, a bontakozó majd csalódásba fulladó „transzszilvanizmus” s annak ellehetetlenülését felismerve a „magunk revíziója”, később ezen önrevízió megfogalmazójának, Makkai Sándornak fájdalmas kiáltása a „Nem lehet”, – éppen úgy, mint Reményik „Lehet mert kell” válasza, Albrecht Dezsó pragmatikus „Ahogy lehetje”, no meg az általa már 1933-ban először kimondott „merjetek nagyok lenni” és Tamásinak a Cselekvő erdélyi ifjúság című sorozatában megírt, vagy a Vásárhelyi Találkozó előkészítése közben gyakorlatban is alkalmazott elgondolásai – a meglevők mellé – új meg új könyveket írhatnánk. Talán most elég, ha Tamásit idézem. Ő cikksorozatában, a Cselekvő erdélyi ifjúságban, a Brassói Lapokban, annak 1936. április 11, 12-i számában így írt a Hitelről és munkatársairól: „Figyelmesen és a résztvevő lelkiismeret tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és a célkitűzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitel-nek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő transylvan ifjúság az utóbbi években elért…A Hitel szellemi mozgalmára legalább annyira jellemző, mint demokratikus felfogása, az a könyörtelen szigorúság és szárazon ható tárgyilagosság, amellyel történelmünket, a jelenünket és jövendő szerepünket szemlélik. Ezt a szellemi magatartást ők azzal a kedvelt szavukkal jelölik meg, hogy önvizsgálat. A szigorúság a magyarság bűneivel szemben és a romantikamentes megállapítások az erényekkel kapcsolatban természetszerűleg Széchenyit idézték fel zászlójukra eszménykép gyanánt.” Vita Sándort, a Hitel egyik főszerkesztőjét, az erdélyi szövetkezeti mozgalom kiváló értőjét idézve, egy helyen ő ezeket mondja: „Abban mindannyian hittünk, hogy az erdélyi magyarságot belülről kell erőssé tenni ahhoz, hogy helyet tudjon állni (…). Mi azt tartottuk, hogy egyedül a belső építés az, ami megtarthat bennünket. Ez aztán oda vezetett, hogy először a szigorú önvizsgálat hívei legyünk.”

Wass Albert tehát ebben a körben edződött, próbálgatta fegyverzetét és szembesült a többi vele együtt gondolkodó – jórészt fiatal – erdélyi magyar értelmiségi véleményével. Utóbb, a bécsi döntést követően ugyanebben a körben az anyaországból érkezettekkel is alkalma volt naponta eszmét cserélni.

Az eredményt ismerjük. Hiszen a Trianon-traumánkra legnagyobb hatást gyakorló, kereszthordásunkat leginkább megkönnyítő, gerinceinket egyenesítő életműve kerekedett ki belőle, telve útmutatással, vigasszal és nélkülözhetetlen intelmekkel. S mindez a lehető legnagyobb hitelességgel.

A Wass Albertet körülvevők alkotta szellemi műhely valódi gondolkodásmódjának dolgában, a Hitel című folyóiratot lapozva, az olvasó hamar kiismerheti magát. És ezt ajánlanám is. Megéri. Éppen most fejeztem be annak teljes feldolgozását, és közel ezer oldalon, valóságos kincsesbányaként lapozgatható.

A Hitelről, az írót ért hatások eme fő forrásvidékéről, amint a Várvédő első számában is megírtam, tudni kell, hogy ez a kör jórészt átfedte a Helikon köreit is, hiszen annak tagsága – élén Kemény Jánossal – nem kis részben (az 55-ből 18) a Hitel társaságának is aktív, együttgondolkodó résztvevője volt.

Nézzünk most utána annak, hogy ugyanitt milyen gyakorlati politikai magatartást tanúsító körben élt és cselekedett Wass Albert az író, a máig nem rehabilitált halálraítélt, az etnikai alapú gyilkosságokra való bujtogatással és antiszemitizmussal vádolt erdélyi arisztokrata, a hazátlanságát éppen hazája bűnéből is megélni kényszerített, a hegyeit feledni képtelen kényszerű világpolgár.

A sokat emlegetett Vásárhelyi Találkozót mintha mára elfeledték volna. Nem is olyan régen még a Hitel és a Tamási nyomán cselekvő erdélyi ifjúságnak nevezett korosztály által megvalósított találkozó létrehozása a baloldal kisajátító csapdájában, annak trófea gyűjteményében csillogott. Ha valaki utánaolvas tapasztalni fogja, hogy bár a Hitel munkatársainak szerepe nem mellőzhető, az emlékírók az előkészületekről írva nem szívesen hivatkoznak erre, pedig a Hitel szellemi köréhez ekkor már szorosan kapcsolódó Tamási Áron legtöbbet éppen e társasággal tépelődött a találkozóval kapcsolatos tennivalókon, s éppen ebben az időben ragadta magához a Hitel-csoport szellemi vezetését. A vásárhelyi diéta nagyszerű kiáltványának kidolgozása, a találkozó előkészítése ott zajlott le Wass Albert jelenlétében. Sajnos, a vendégkönyvet a háború magával sodorta, de családomtól örökölt történetek, szüleim személyes emlékei igazolják, hogy Wass Albert ekkor is látogatta e társaságot. A baloldal által saját eredményei közé átmenteni óhajtott sikertörténetnek az író legalábbis szem- és fültanúja volt. Vajon, ha így történt, rosszul érezte magát ott? Vajon, ha nem értett volna egyet velük, részt vesz-e az éjszakákba nyúló találkozókon?

Aztán ugorjunk csak egy kicsit az időben, s 1937 után érkezzünk el 1940 boldognak hitt kora őszéig.

Vallasek Júlia, kolozsvári sajtótörténész erről így ír: „(…) A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső, Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumba vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik.(…)”.

Igen! Ők, a Hitelesek nemcsak leírták, de megpróbálták gyakorlatba is átültetni elképzeléseiket, elveiket. Ebben a memorandumban, amely tehát még a magyar honvédség bevonulása előtt, a Hitel asztalánál került megvitatásra, Teleki Pált arra kérték, hogy az Észak-Erdélyt ismét átvevő magyar közigazgatás számoljon a román lakosság igényeivel. Az erdélyi társadalom demokratikus hagyományaira hivatkoztak. Kérték, hogy iskoláikat biztosítsa, a magyar iskolákban vezesse be a kötelező román nyelvoktatást (!) és a közigazgatásban a román nyelv legyen alkalmazható, vagyis románul tudó hivatalnokok kerüljenek a román vagy vegyes vidékekre. Erdélynek ugyanakkor bizonyos fokú önállóságot óhajtottak elérni, a neobarokk anyaország pártjait nem kívánták beengedni a kisebbik haza visszaszerzett részébe. Szüleim erről is – mint szem- és fültanúk – nekem személyes emlékként számoltak be. A mai szobortiltók szavait használva: Wass Albert „nem határolódott el” ettől. Sőt, támogatta. Továbbra is aktív és lelkes látogatója maradt a Hitel köreinek. Vajon ezenközben a Funtineli boszorkány írója, – aki mellesleg a román parasztot, még a román irodalmi élet józan szereplői által elismerten is, oly egyedülálló szeretettel ábrázolja – titokban az etnikai tisztogatás bűnébe esett volna?

Ugyanez a szellemi kör később is beavatkozik az ország sorsát érintő dolgokba. Innen indul a kiugrás követelése. A kiugrást memorandumban követelő „negyvenek” csoportjáról Magyarországon először Bokor Péter emlékezik meg a Végjáték a Duna mentén című könyvében, még jóval a rendszerváltás előtt. A fejezet címe: És jött a lendület Erdélyből. Ezek a személyek tulajdonképpen az Erdélyi Magyar Tanács tagjai is. Aláírói: Teleki Béla, a tanács elnöke, apám, a Hitel házigazdája, a Hitel szellemi köréből ott van közöttük Vita Sándor, Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József és Mikó Imre is. Barátjuk – az utóbb hamis váddal halálraítélt grófunk – ezenközben katonai szolgálatát teljesítette a fronton, de szellemi körével kapcsolata nem szakadt meg.

Nem sokkal később, a Hitel műhelyében szinte minden jelentős munkatársával jelen levő Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetői, vagyis gróf Teleki Béla, elnök és Szász István, ügyvezető alelnök, Demeter Béla – lapjuk az Erdélyi Gazda szerkesztője, és Mikó Imre, valamint Vita Sándor – valamennyien egyben a Hitel csoport jeles tagjai is – alkotják a baloldallal tárgyaló „ötöket”. Az ötök neveit maga Balogh Edgár, a Hitel első „elásója” írja le. Többen is megemlékeznek arról, hogy ez a Hitelhez kapcsolódó csoport érte el a kommunista foglyok szabadon bocsátását, s így megmentésüket a Gestapo őket felkoncolni készülő szándékai elől.

Wass Albert erről is tudomást szerez, és esze ágában sincs, hogy „elhatárolódjon”.

Kevéssel ezután pedig, bár mint katona ő még máshol jár, azért az általa elfogadott szellemi kör: barátai, munkatársai, együttgondolkodó társai azok, akik Kolozsvárt megmentendő kijárják, hogy nyílt város legyen, majd gondoskodnak a lakosságról, az ellátásról, az átmenet gondjainak enyhítéséről, még saját szabadságuk árán is. Valamennyien Hitelesek. A szó mindkét értelmében. Ennek története fellelhető a jobb- és baloldal emlékirataiban. Csak ama szellemi kör neve nem szerepel mindenhol, s a hangsúlyokat tologatják jobbra-balra, no meg természetesen Wass Albert vonatkozásában sem szeretik emlegetni.

A cél szentesíti az eszközt. Ismert kommunista irányelv. Ha nekem hasznos, akkor társutas, ha már nem, akkor ellenség. Irány a Gulág, Recsk, a Duna-csatorna, vagy a szellemi és földrajzi Hortobágyok és Bărăgánok. A valóság feledése, a hazugság diadala. Persze ennek manapság új meg új továbbfejlesztett változataival találkozhatunk. Azt, aki ádáz ellenség volt, ha úgy kívánja az érdek, máris társutasnak fogadják.

A közben naggyá nőtt író többet nem láthatta hegyeit, emlékét az egy hazájának vallott két országban is sértették és sértik, sőt káromolják. Irodalmi kánonok rangsorait használják számára kalodának. Zsenijét vitatják. Becsületét megkérdőjelezik. Ugyanakkor pedig többen olvassák, mint a liberális szellemosztók műveit, vagy az adóforintokból és adólejekből megjelentetett megannyi félrevezető erejű és célzatú művet, amely a globalizáció révén mindkét nép jövőjét megpecsételni készül, s legfeljebb kis időeltolódással tervezi azt beteljesíteni.

Wass Albert itt van velünk. Tanít (olvasni tanít), nevel, és műveiben tovább élteti azt a szellemet, melyet ifjúságának aurájából magába szívott. Erdély „h(H)iteles” és természetesen ezzel együtt „Helikonos” szellemét.

Már nem beszélhet, de írásaiban felmutat az égre, a hegyeinél is magasabbra, ahol hinni akarjuk, hogy azok a szorgos angyalok „likasszák már a rostát”.

Mert a hegyeken átmutató közös nagy veszedelem új hozzáállást követelne.

Tanulságos epilógus

Amikor ezeket a gondolatokat először fogalmaztam meg és adtam elő, jó hazai szokás szerint – Wass Alberten túllépve – azonnal megpróbálták a Helikon-Hitel párhuzamot ellentétként felfogni. Ezt megakadályozandó élénk tiltakozásomra volt szükség. Az almát és a körtét hasonlítgatták, meg versenyt képzeltek még emlékezetük ápolása közé is. Eszükbe sem jutott, hogy ama képzelt gyümölcsöstálon milyen szépen mutat egymás mellett az alma és a körte. Egyazon föld zamatos gyümölcsei.

Wass Albert ezeket ízlelgetve nevelkedett fel imádott szülőföldjén.