Leányfalu, 1999. november 19.
Drága Barátaim!
Miközben fut alólunk az élet, a század, az ezred, és a nagy fordulóra készülünk, elgondolkodhatunk mindezen, értelmén és lehetőségein. Egyelőre azonban, attól eltekintve, hogy az élet számos területén ez alkalom lehetne az újrakezdésre, mindennek nem sok valódi jelét, de annál több megideologizált változatát látom, hallom. Hogy mi emberek, európaiak, magyarok, értelmiségiek újra tudunk-e valamit is kezdeni azt nem tudom megmondani, de abban biztos vagyok, hogy a most mindenhol – szinte kikényszerülő – számvetés hasznos is lehet, s talán-talán dobbantója egy esetleges valódi újrakezdésnek. Reménykedjük tehát a kerek számok mítoszában.
S, hogy magam is ezt teszem arra jellemző a tudatalattiból indukált cselekvés. Ezúttal nem egy ködös, vagy fehérlő advent előtti estén írom szokványos év végi soraimat, hanem egy verőfényes reggelen. Kertemben, napfényben szikrázik a hó. A fel-feltámadó szél kis libbenésekben emel magasba egy-egy maréknyit belőle. A csillogó parányok felröppennek, hogy a szem számára eltűnjenek a semmiben. A valóságban azonban visszatérnek a nagy egészhez és valahol máshol, egyazon hótakarót gyarapítják, számunkra észrevehetetlenül. Magamfajtának ez a napfényes és játékos kép könnyedebb lehetőséget ad a visszapillantásra, és nagyban csökkenti annak megszokott és eddigi tapasztalat szerint szinte kötelezően drámaira szcenírozott képét.
Mert felkapott minket a szél közös fagyunkból és miután egy pillanatra így – az egésztől elválva – jobban láthatóvá lettünk, beleülepedtünk megint a nagy egészbe. Ki-ki a maga helyén s ki-ki a maga pillanatában, a maga szellőjével, napsütésével és nézőivel, rálátóival, megítélőivel vagy éppen ítélkezőivel. Most pedig, hogy az a század, melynek lakói voltunk véget ér, megpróbálunk egy számunkra idegenebb, de barátságosabbnak remélt újban még kicsit vendégeskedni. Ha Isten is úgy akarja, vissza is élve vendégszeretetével. Hogy miért kapott fel minket a szél? Tudja azt a fagyban csillogó hópehely? Tudhatja-e, hogy idejekorán latyaknak szánták, vagy átmeneti olvadás után jéggé fagyva őrzi majd magában a rövid röppenések, csillogások emlékeit? Érvényes ez mindenkire. Arra, akit messzire vittek a szelek éppen úgy, mint arra, aki fel-feldobott kő módjára látszólag ugyanoda esett vissza, de az alant rohanó és változó-változtató idő már lehetetlenné tette ezt. Időben, térben megrepültük pályáink javát, s most szeretnénk, ha utódaink puha – jövőt ígérő – takarásában tudnánk láthatatlanná válni a felszín alatt, úgy, hogy kristálygyökereikkel belénk kapaszkodhassanak és szilárdabbak lehessenek, mint mi voltunk.
A század utolsó éve esetünkben sem hazudtolta meg magát. Volt benne küzdelem bőven. Eredmény és kudarc, s főképpen pedig tanulság.
De félretéve az elmélkedéseket inkább ismét visszatérek a küszöbön álló adventnek – 2000 év nyomatékával is megerősített – üzenetéhez. Várakozzunk, mert van kire és mire várakozni. Ki-ki embersége szerint felmérve azt ami elmúlt, próbáljon bizakodással és hittel tekinteni előre. Ha sikerült túlélnünk mindazt, ami a huszadikban történt, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a gondviselésnek lehetnek tervei velünk. a huszonegyedikben is. Mi csak tegyük a dolgunk.
Kívánjunk hát áldott ünnepeket kétezredszer is, és kívánjunk boldog új évezredet a nemzetnek, boldog új évszázadot az országnak, boldog új esztendőt hópehely magunknak:
Tasi