Leányfalu, 1998. november 19-22.
Drága Barátaim!
Esztelen gyorsasággal telt el ismét az év és most megint itt ülök lelkileg lemeztelenítve, dideregve, a kor tehetetlen áldozata – akár ti. Csendesen sajnálni kezdem magam. Egy darabig szégyenkezem ezen, aztán édesbús hangulatok telepednek rám és felöltöztetnek didergésemben. Megint és megint visszatér az az ármányos, feloldhatatlan, megoldhatatlan, mások által talán megérthetetlen gonosz körforgás melybe, ha beleszédülsz, mint a legcsalfább kábítószer kötöz magához, és nem tudsz tőle-belőle szabadulni. A honvágy, a nem létező otthon vágya, az állandóságérzet kapaszkodójának óhaja, az örökös összehasonlítása a mával annak, ami már nincs. És ekkor elemezni kezded ezt a valamit a múlt alagútjában. Elemezgeted, és mire jutsz?
Beköszönt, mi több bekövetkezik a legrémesebb megvilágosodás, hogy ha őszinte akarsz lenni magadhoz, ki kell mondanod a felismerést: a mi – lassan lelépésre felkészülni kénytelen – generációnknak olyanban sem volt igazán része, ami után sóvároghatna a hagyományos honvágy hullámhosszain. Ezt legfentebb a mindenkori ember, mindenkori ifjúság utáni nosztalgiája tetszik pótolni. Csakhogy ez más. És készen áll az életrajzunk.
Elvették az otthonunkat, hazátlanná tettek, hazátlanként engedtek el és fogadtak, hazátlanok vagyunk folytonos útközben állapotunkban is, és ráadásul, miközben állandóan elvették a jelenünket, elfogyott múltunk jussa is. Most pedig már maradék jövőnket lopják. Azt a jövőt mely tudják nem biztos, hogy mindegyikünknek jelenné válik, ezért (vagy talán ilyen céllal) mohón már előlegben elveszik, s még azt sem átallják, hogy erre vonatkozó jogunkat is megkérdőjelezzék. A magamfajta pedig félve mutatja meg magát, szorongva fedi fel kilétét, s ha nem ezt teszi, durva röhej, sandaság, gyanakvás, előítélet övezi.
Mondhatnátok, hogy milyen jogon állítom mindezt most, mikor több évtizedes késéssel életem eddigi legsikeresebb – de alighanem rövid – periódusát élem? Nos, az az érdekes, hogy éppen ez ad rálátást mindenre, jobbat, mint a múltban megtapasztalt alulnézetek. Felületesen ítélve személyesen semmi okom nem lenne az elégedetlenségre, vagy például a félelemre. Mégis a dús menüt sótlanná teszik jogos hiányérzeteim, s a konkrét formájában eltünedezett félelem ott él lelkembe égetve, mint a zománc. Emlék, mely olyan, mint a hazajáró lélek. Hisz neveltetésünkhöz tartozott. Ha nem egyéb, álmomban kísért.
Olyankor pedig, mikor a sikert vagy a pillanatnyi örömöt ízlelem, soha nem kerül el a kétely. Jogom van-e hozzá? Nem másoké ez a juss? És ott lebeg mindezek fölött a másik árny, a mindenki által ismert és – beismerve vagy tagadva – rettegett, múló idő.
Későn kezdődött el a második felvonás, akkor, amikor más már a negyediket abszolválja és már a lesminkelésre gondol. Bizony a smink az megkopott, verejték és könny pásztázza s rajta a partnerek ujjlenyomata. Az utolsó felvonásokat átírva, kurtított formában, felgyorsítva kell bemutatni. Aztán függöny. Itt nem szokás tapsolni. És ha valaki megpróbálná – minek? Akik pedig a felújítás szereposztásában helyet kapnak, tanulnak-e mindebből? Mit tanultunk mi eleink a magunkénál is befejezetlenebb, képtelen életéből?
A bicsak pedig akkor nyílik ki a zsebben, mikor eszedbe jut, hogy a nagybetűs történelem nem valami megfoghatatlan erő, melyet tisztelettel elfogadsz és beletörődve tönkjére hajtod megfáradt fejed. Nem bizony, nem az. Hanem nagyrészt a jelenben is élő vagy nemrég még mozgó, megfogható, hozzád hasonló parányok barkácsmunkája. Silány tákolmány, melyet nem a bölcsek tapasztalata, hanem az oktalanok és ferdék, az ármányosak és érzéketlenek, az önzők és nagyravágyók, az értéktagadók, a lelki színvakok alkotnak és formálnak nap, mint nap.
Végül marad mindünknek egy csendes barangolás a tagadás ősi szellemét karonragadva, s utána a még csendesebb belenyugvás a nagy felismerések sorozatát követően. Aztán jön az utolsó kapaszkodó, amit nekünk szerencsére Madách megfogalmazott.
S ismét ott állunk a kihangosított nagy lozinka alatt. Igen. A küzdelem folytatódik addig, míg térdre rogyunk, mint bányaöszvér a járatban. Lehet, hogy ezek a sötét gondolatok nem illenek az évvégi kézszorítás rövid összefonódásába, de úgy hiszem, a valósággal szembe kell nézni és a tavaly említett, pozitív szemléletet építő nézőpont csak akkor érvényesülhet, ha nem dugjuk homokba a fejünket. Ezért aztán némi habozás után mégis maradok első elhatározásomnál, és ezeket a belsőmből felszakadó gondolatokat nem cserélem ki egy pestiesen „jópofizónak” nevezett szöveggel.
Ez utóbbiból egy csipetnyit mégis küldök. Tegnap egy nagy kongresszus protokollszobájából kifelé, a szakma jelesei előretuszkoltak. Finoman említették, hogy ősz fejem tisztelete immár dukál nekem. Ekkor jegyeztem meg önkritikusan, hogy bizony, aki mint én, a hatvanat is elrúgta – illendő, hogy megkezdje az „aggklimatizációt”.
Most pedig amint illik, ismét megpróbáljuk felröppenteni felétek a jókívánságainkat szárnyuk alatt vivő kék madarakat.
A szép Karácsonyt, az áldott új esztendőt, a szellem világosságát kívánjuk egymásnak, némi kinek-kinek korához illő, szolid testi ráadással. És a barátság fel-felízzó parazsának melegét. Magunkat éltető, Istennek tetsző dolog ez.
Tasi