Leányfalu, 1997. november 30.
Drága Barátaink!
Az ünnepi üdvözletek és év végi számadás időpontja egybeesik a november végi – december elejére is jellemző – szürkeséggel és borongással. Ilyenkor reánk telepszik egy év küzdelmeinek, csalódásainak súlya. Ha mindezt összevetjük az „egyéb külső ingerek” közismert hatásaival, már készen is áll annak magyarázata, hogy miért nem csak a kicsattanó derű jellemzi év végi beszámolóimat. Ugyanakkor azonban éppen az advent, a kegyelemteljes várakozás hangulatának kellene eluralkodnia rajtunk. A kiút reményének, mi több hitének mindennél nagyobb erejével.
Íme, egy újabb paradoxon, emberi gyarlóságunk élő bizonyítéka. Nem tudunk ellenállni kishitűségünknek, és egyszerre csökken hajlandóságunk a hit táplálta optimizmusra és a szekularizálódott világunkban pozitív gondolkodásnak nevezett életszemléletre. Próbáljunk hát visszatérni erre az ősi, de legalább annyira modern nézőpontra, és ennek jegyében értékelni az eseményeket.
Újabb esztendő megpróbáltatásai és küzdelmei ellenére, tapasztalatokban gazdagabban, bölcsebben, elhanyagolhatatlan élmények birtokában, gondolkodásra, írásra képesen készülök beszámolni barátaimnak. Azoknak, akik velem együtt túlélték ezt az évet és maguk is készítik már a mérleget. Gondok sokaságával birkóztunk meg és jelentős részüket megoldottuk. Élünk, vagyunk, számolni kell velünk, készen állunk a jövőre is reánk váró harcok megvívására.
Így már egészen más képet szemlélünk, pedig semmi sem változott meg visszamenőleg. A táj most is ugyanaz a novemberi szürke, amelyen azonban felsejlenek az elmúlt év futó képei. Látjuk amint előtte októberi színekben pompázott, a nyár bágyadt pasztelljét hordozta, a virágok évadjának szépségében tobzódott, vagy éppen a szívet-lelket megnyugtató szűz-fehér hótakaró alatt pihent. Olyanok ezek a képek akárcsak magánéletünk váltakozó periódusai, attól függően, hogy éppen sikerek vagy csalódások, nekiveselkedések vagy magunkba roskadások, szikrázó küzdelmek, vagy a csendes visszavonulás jellemezte azokat.
Mint születésem idejénél, helyénél és neveltetésemnél fogva örökös „Trianon traumatizált” magyar, minden napi gondom, minden engem érintő esemény fölött ott terebélyesedik ez az átoksúly. Mi vagyunk azok, akiknek pályájukat akarva – akaratlanul is ezzel a külön terheléssel kell befutniuk. Rájöttem, hogy ez ellen nincs orvosság. Vinni kell, és mivel ennek is vannak pozitívumai, azt amit lehet, át kell adni azoknak, akik azt hiszik, hogy lerázhatták magukról a nemes terhet. Ez egy elfogyhatatlan valami, átadod és ezzel nem csökken a saját terhelésed. Sőt. Ez egy életmód, gondolkodásmód, ez nem egy területi kérdés. A határok megrajzolása csak elindított valamit, amit már ideje lenne, hogy valaki arra hivatott – sok részkísérlet után – a maga teljességében tekintsen át. Attól tartok, ez egyik feltétele megmaradásunknak.
1997-ben véglegesedett bennem a meggyőződés, hogy el kell fogadnom a hazátlan státusát, miközben lelkemben nem vagyok bozgor. Ez nem egyes emberek hibája, nem is az enyém. Történelmi sors. Ezért kell elfogadni. Vinni, cipelni, de nem rejtegetni. Ebből is lehet erényt kovácsolni. Panaszkodni nincs kinek. Tehát céltalan.
Barátaim! Ég az első adventi gyertya, kinn az ágak nedvesen csillognak a kiszüremlő fényben. Unokáim az ablaknál leskelődnek. A jövő itt nyüzsög körülöttem.
Gyűljünk össze mi is gondolatban, és néha megborzongó hátainkat vessük egymásnak. Az idő elszaladt, de még ma is nagy erő van közösségünkben és abban, amit továbbadni csak mi vagyunk képesek.
Ennek reménységével kívánok mindenkinek áldott és kegyelemteljes ünnepet, bölcs mérséklettel vezetett és erőinket jól beosztó új esztendőt. Hitet, bizakodást és a becsülettel megvívott küzdelem elégedettségéből, az egymás melegének biztonságérzetéből is fakadó nyugalom örömét.
Tasi