Leányfalu,1995. december 02.

Drága Barátaim!

Van, amiről nem lehet levelezni és van, amiről nem érdemes. Azért mégis levelezünk. Én pl. ebben az évben ezt a gondolatfűzért küldözöm szét barátaimnak. Tulajdonképpen sokkal többről szeretnék szólni, de ezt csak szemtől szemüvegbe lehet. Erre hozzon alkalmat az a boldog új esztendő ! Ebben a lehangoló, arcpirítóan ocsmány világban, egyebet sem kellene csinálnunk csak kapcsolatot keresni azokkal, akiknek érdekel a sorsa meg a véleménye. Ehelyett mit csinálunk? Erről kellene alaposabban elgondolkodni.

Összefoglalva: a kanóc egyben sistereg hátul, elől meg én égek. Valami fogy! Valami lesz belőle? Az unokákon kívül kevés a bizonyosság.

Amint kipillantok, ismét hópelyhek táncolnak a kert kopár képén, pörögve, puhán pottyannak a fakózöld füvekre. S még nyomtalanul. A naptár szeszélye folytán ritka rövid advent még nem közelgett el, de hangulata éledez. Unokáim raja már Mikulás-lesre jár. Én pedig, mint megrögzött nosztalgiázó, puhafehér, fenyőfás, orcát csípő havasi levegőjű, otthoni utcát látok. Hogy mire is jó alámerülni régmúlt, sohamár hangulatok simogatásában? Erre úgy hiszem elég igazolás az az egyre sivárodó szó, hogy: jelen.

Mivel pedig feltett szándékom szerint nem szeretnék a rosszkedv év végi kútforrása lenni, rögvest jelzem, hogy ez a jelen nem jelenti a jövőt is. Valahogy a múltra támaszkodva kellene átlendülni a remélt jövendőbe, kímélve sokat látott lábbelinket, mai saraktól. Mert a jövőt remélni kell.

Az utóbbi hetekben munkám közírásra kényszerített és így időt szántam egy kis felmérésre, melyet magammal kezdtem, s úgy próbáltam szélesebb körökre kiterjeszteni. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy nehéz és kemény helyzetekben bővelkedő fiatalságunk a megítélhetőséget, a jó és rossz elkülönítését illetően sokkal egyszerűbb volt a mánál. Ott éles kontúrok húzódtak. Csak az lépett az ingoványba, aki akart, vagy aki gyenge volt.

Nem mondható el ez a máról. Ősöreg igazságok roncsai, szent jelképek sárbarántott törmelékei, örökkévalónak hitt értékek dirib-darabjai között, botladozó lábunk lépést nem talál. Az ember olykor sakktáblabéli lóvá szeretne lenni, hogy meglépje az előtte álló feladathoz szükséges vargabetűt. Bizony mondom, lóvá tettek minket. És ha legalább csitkók lehetnénk, erősek, ficánkolók, csillagrugdosók. De sajnos már hullatjuk fogunkat, lankadnak lépteink, miközben a lerugdosott csillagok ismét fenn ragyognak, új és idegen értékek körül keringvén és színeiket váltogatván – bolygók módjára – s a rend hamis látszatával. A költő sem így gondolta jóslatát a soha le nem hullóról. Lóvá tétetett, jóvátehetetlenül a géniusz is. Vigasztalódjunk. Már csak a múlt van, már csak a jövőt lehet (kell) hinni.

Magunk a fokozatos visszavonulás egyengetésével foglalatoskodtunk az eltelt szorgos év során. Bosszúságaink sora megszámlálhatatlan, de egészében véve hálásak kell legyünk az Égieknek mindazért, amit sikerült megoldani. Mindez így szép is lenne, csak a háttér zavaros. Hiába „rázzuk a tabulát”, hiába vakarjuk, nem lesz tiszta.

Belső rendünk és tisztaságunk azonban, éppen a levél elején emlegetett emlékek talaján, megmaradhat.

Kívánunk szép karácsonyt és áldott új esztendőt .Gondoljatok „néha-néha ránk”.

Tasi