Leányfalu, 1993. december 6.
Drága Barátaim!
Itt ülök, másként nem tehetek, mondhatnám az egyházalapító után szabadon. Egész éves „ülésem” volt. A körzet számítógépes átállítását egyedül végeztem, és ez erre az évre is kikapcsolt a magánéletből. Ezzel a levéllel kísérletet teszek a visszatérésre, bár kilátásom van egy még kacifántosabb 94-re, ha sikerül vállalkozásba mennem. (Ez a privatizáció halovány földi mása, melyben nincs tulajdon, tőke, profit, hitel, amortizáció és inflációkövetés). Íme, mely magasságira emelkedék az üzleti nyelvezetnek. Egyelőre azonban dörzsöltebb ellenlábasai vannak az ügynek, s inkább ezek nyelvvezetnek.
Maradván tehát a hitben, hogy megtérhetek barátim közé, kezdetnek szétküldöm az ősz főmet borító gyér hajzat árnyékában születő gondolataimat, a manuálok szerint számon tartott biológiai öregedés első esztendejének végén. Tehát jogom van a meszesedés jeleit is felmutatni, egyelőre mérsékletesen.
SZENT MIKLÓS ESTJÉN
Megint év végi számadásra készülök
(Úr Isten! Hány éve annak, hogy őszülök)
Fáradni kész kérgem idéz emlékeket,
(De ma még észleli rajtuk a lékeket)
Mikulásként újra fehér havon jártam,
(Mint az az egykori, akit annyit vártam)
Az unokák víg zsivaja elcsendesült,
(A fehér estében múlt-jelen szembesült)
Barátaim! Küzdöttünk annyi éven át,
(Hinnénk, hogy keményen álltuk is viharát)
Tűnt harcok emléke a múltból visszaint,
(Nagy szükségem lenne Tirátok most megint)
Mert a sorsom ma sem lett kegyesebb velem,
(Véget sosem érő már ez a küzdelem)
Most még fájóbb élni jöttmentként ridegen,
(Az aki itt támad, még nem is idegen)
Tévelyegsz a gyászos harcmezőn tétován,
(Mint egy Stendhal-i hős riadt öreg lován)
Kinek higgy, kinek ne, kit gyűlölj, kit szeress,
(Igaz szavú vezért, barátot hol keress?)
Ki itt az ellenség s mi csupán kép – kreált?
(Hihetem, hogy az ki bűnös volt félreállt?)
Örökségünk ez a közös tudat – nehéz,
(Hogy tud fájni amint az a közönyre néz)
Fáj a múltba merengeni bármi áron,
(Annyi gondunk maradt, ott túl a határon)
Mert aki a földön otthon lenni óhajt,
(Torkára forrasztnak érte szálló sóhajt)
Végzed apró munkád, magad bölcsnek hiszed,
(Különc vagy ezért is, gyanú terhét viszed)
Hogy küzdj és bízva bízz, mi erről tanultunk,
(Pajzsunk és fegyverünk egyben közös múltunk)
Így hát marad nekünk továbbra is a harc,
(Ősz fejünk s életünk lehet érte a sarc)
Adventként élünk át várakozásokat,
(Hiszünk és remélünk, új Messiásokat)
Áldott Karácsonyt és beteljesítő új esztendőt kívánok:
Tasi
*
A rendhagyó levélhez, ennek a zaklatott évnek a sajátosságaként, az egészségügyben érdekeltek vagy az iránt érdeklődök számára két beszédrészlet is csatlakozott.
Az egyik egy részlet a május 28.-án Szentendrén rendezett évfolyam találkozón mondott üdvözlőbeszédből:
Kedves Kollégáim!
Az ifjúság – bár csúf fellegekkel takart – de számunkra mégis rózsaszín csúcsairól a völgy felé haladásunk egyre nagyobb iramban folyik. Ennek megfékezésében igen jó szolgálatot tesznek a találkozások, a jövőnket s jellemünket meghatározó események közös tanúival és szenvedő alanyaival. Az életkorunkra immár kötelezően jellemző bölcsebb gondolkodás arra int, hogy csak a szépre emlékezzünk, s a többit tekintsük hűvös tárgyilagossággal – vagy ami még annál is jobb – iróniával.
A világ vezetésére való törekvés megoldhatatlanul kontraszelekciós jellege minket sem kímélt meg, s mint annyi előző generáció mi is méltán mondogatjuk: pont mi kellett ebbe beleszülessünk? De hát az ember eddig is, ezután is mindég bele fog születni valamibe, valamibe, amibe benne van az elődök sok gyarlósága. Ha magunkba tekintünk, tudjuk jól, utódaink sem járnak jobban. Adja Isten, hogy ez idővel másként legyen.
A közös emlékezés, a gondolkodás nehéz terhe (nem véletlen a gond szó hasonlatossága?), a kor sokasodó kérdőjelei, a korunkból fakadó felelősségtudat növekedése, és sok más, indokolja, hogy olyan baráti beszélgetéseken szűrjünk át mindent, amilyenek csak az ifjúság barátságainak bizalmasságában születhetnek. Találkozónk célja főleg ez.
/…/ teljes joggal érezhetitek itthon magatokat. Szeretnénk, ha ez Kárpát-medence szerte természetes lehetne mindnyájunknak, anélkül, hogy bárkit is sértenénk, csorbítanánk, rövidítenénk. Bár a Szent-Istváni intelem haszonélvezői nem lettek annak követői is, a magunk portáján sepregetve sem lehetünk elégedettek annak az új korban, új helyzetben formálódó befogadó szellemével. Azonban bízvást állíthatjuk, hogy ennek a szellemnek a hanyatlását nem a mi jelenlétünk okozta, hanem az előbb említett kontraszelekció legújabb kori lovagjai élesztgetik kicsinyes és alantas célok érdekében. Egészében véve pedig a különféle hanyatlások sem akkora méretűek, inkább csak a tollnokok fújják fel ennyire, hiszen ha körülnézünk, a szomszédokban mindenütt nagyobb bajok vannak. Jelszavunk legyen hát a tevékeny optimizmus, és úgy mostani, mint eljövendő itt tartózkodásaitok során érezzétek és tudva tudjátok, hogy ebben az országban itthon vagytok, itt jogaitok vannak és nem csupán a kettős kötődés szubjektivitásából fakadóan.
Isten hozott hát Benneteket itt, Szentendrén és Leányfalun, a nagyobbik hazában, mely történelmünkre jellemző fanyar paradoxonnal és egyedülálló módon – valójában a kisebbik.
Leányfalu,
1993. május 28.
És egy részlet az Erdélyi Orvosok Győri Találkozójára írott felszólalásból:
Attól az óvatosságtól indíttatván, mely a baráti találkozóból kényszerű nyilvánosságot kreáló helyzetben a felszólalást belengi, már ki is derült, hogy az áttelepülés nem mindenben érte el célját. Ma sem vagyunk könnyedek és gondtalanok. A félremagyarázhatatlanság utólagos igénye, írott szöveg használatára késztet.
Tudjuk, hogy vannak számunkra fájó momentumok, mint pl. a diszkriminatív álláshirdetések és a rólunk keringő rosszízű hírek. Ezek, mint annyi hasonló az élet más területein azt eredményezik, hogy az ingatag és évtizedek felkészületlenségétől szenvedő közvélemény veszi a lapot. „3000 erdélyi orvos veszélyezteti az orvos munkanélküliség rémétől fenyegetett hazai orvostársadalmat, ráadásul felkészületlenek, törtetők” stb. 16 év itteni tapasztalata azonban azt súgja nekem, hogy nem kell ezeket a tényeket és jelenségeket túlértékelni. Nem kell azt hinni, hogy a valódi és értéket képviselő véleménnyel rendelkezők is így gondolkodnak. A közvéleményt könnyen lehet, hogy gyakran csoport vagy egyéni érdekből manipulálják, eljátszva az őshonos kollégák hős védelmezőjének szerepét. Annak érdekében, hogy céljuk – a megosztás – ne sikerüljön, nem szabad felvennünk az odavetett kesztyűt. Ezt a tisztátalan csatát nem lehet igazán úgy sem megnyerni. Lehet itt a sértett fél jogán hősi pózokban tetszelegni, okos nyilatkozatokat publikálni, könnyezni vagy öklöt rázni, csak éppen nyerni nem. A győzelmet a csendes munkálkodással töltött, és nekünk dolgozó idő hozhatja meg.
Mindannyiunknak tudva kell tudni, hogy munkánk, magatartásunk, minden cselekedetünk, akárcsak egykor a szülőföldön, nem csak a személyes megítéltetésünk alapját képezi, hanem egész közösségünkét, ezért e felelősség tudatának kell áthatnia bennünket. Bizonyos formában most is kisebbségben vagyunk. Erről azonban nem kell beszélni. Dolgozni kell és így bizonyítani, hogy a közös cél, az egészséges magyar nemzet nem ismer ilyen vagy olyan diplomával rendelkező orvost, gyógyszerészt – csupán becsületes magyar szakembereket. Ha az irodalom művelése lehet egységes a magyarul beszélők feletti égbolt alatt, miért ne lehetne egységes az orvoslás gyakorlása is, ha az író egy egységes irodalom szolgája, miért ne lehetne az orvos is egy egységes orvostudományé, s még pontosabban, mindkettő egy egységes nemzeté?
Ezért hát ne keseregjünk, és ne csüggedjünk, ne érzékenykedjünk és háborogjunk, hanem a „hass, alkoss, gyarapíts” egyszeregyének – hétköznapi természetességgel gyakorolt – megvalósítása kössön össze és ne azzal törődjünk, hogy vannak, akiket nem a haza fényre derülése vezet cselekedeteikben, hanem inkább az, hogy ne derüljön fény arra, mit mentettek és mentenének haza. Ők azok, akiknek jó, ha minél több sánc barázdálja a társadalom szellemi ugarát.
Minket azonban csak egy nagy cél érdekelhet: az erős, vonzó, demokratikus, tekintélyt sugárzó Magyarország felépítése.
Leányfalu,
1993. október 15.