Leányfalu, 1989. december 1.
Drága Barátaim!
Nagy és végtelennek tűnő várakozások beteljesülésének küszöbén, az idő eljöttét kétkedve nézi a várakozásba öltözött, s még több kétkedéssel az, akinek fél szívével, fél lelkével, fél elméjével még tovább is várakozónak kell maradnia. Mert amint az új év eljöttét, mint Erdély szülötte – mióta eszemet tudom – kétszer ünnepeltük, azonképpen a várakozások végét is kétszer kell megörvendezni. Az egyik már itt van, alig hiszem, mert – külső formájában legalábbis – nem az, mint amire vártunk. De hogy bévül milyen rejtett kórok veszélyeit hordozza magában azt még nem tudni és az örömnek pillanataiban nem is illik erről beszélni. A mértékletesség – idejében ébredvén – a fogolytáborok kiéhezett rabjait is megkímélte a bajtól, ha váratlanul hazaérkezvén, terített asztalhoz ültették őket. S munkál a történelmi tapasztalat. A sátán ezer formában újraéled és megpróbálja betölteni feladatát. S ez a Sátán nem csupán a bibliai kísértő, nem Madách Luciferje éles elméjében a tagadás ősi szellemével, nem is Faust útitársa a ravaszul számító Mefisztó. Mert ez személytelen, s egyszerre ezernyi testet ölt és nem azt akarja megszerezni, amitől eleve eltiltatott, hanem saját sokáig élvezett, elveszett hatalmát, paradicsomát akarja vissza. Ez a Sátán mindent felhasznál a cél érdekében, nem riasztja sem kereszt, sem tömjén. Nem csak saját formáját tudja váltani, de a hatalmat is átöltöztetheti. Ha elvásott a megutált s lelepleződött ideológiai, még megszerezheti a demokrácia tisztítószer illatú vizein evezvén ugyanazt a gazdaságban. Mert ez az a víz, ahol a gálya is úr lehet, s maga „a víznek árja” csupán szükséges eszköz, – infrastruktúra.
Közben mi várunk a második ünnepre, s hisszük eljövetelét. Mert „lukasszák már a rostát” odafenn. Boldog és beteljesülés ígéretű adventünk tehát magán hordozza a belénk táplált óvatosság ünneprontó, de védőerejű figyelmeztetését is. Majd eltelnek az ünnepek és rövidesen elindulunk egy úton. Hosszú és göröngyös lesz ez az út s magunk fogjuk mohóságunkban felszaggatni. Túl hosszú, túl megrontó erejű volt ez a reánk mért várakozás. A vizsgán könnyen elbukhatunk. De végig kell járni s hinni kell abban, hogy az a nép, amelyik ilyen történelmi utat kellett bejárjon nem céltalanul vándorolt az idők pusztájában. Helye van, feladta van, sőt hivatása.
A megváltás reménységének és a családnak ünnepén nemsokára túljutván, ismét itt lesz az új esztendő, s az évszázad utolsó évtizede. Ismét kétszer koccintunk, de lessük ama második ünnep eljöttét is a kisebbik hazával, nem feledve őket, akik a földindulás ellenére helytálltak, kitartottak. A mi dolgunk eztán egészen más lesz, a passzivitásra szokott satnya várakozóból az idővel versenyt futni kénytelen atlétákká kell vedlenünk. Nem lesz könnyű. Nem lesz könnyű, mert a lehetetlent kell most megpróbálni. Fel kell építeni egy mindenki számára édes hazát jelentő új országot, olyant, amelyikre a kívül rekedt büszke bizalommal néz, s csodás holdudvarában úgy érzi: érdemes megmaradni magyarnak.
Legyen áldott és reménytadó az ünnep, és hozza meg az új esztendő azt, amire még várunk. Ezt kívánom nektek igaz barátsággal:
Tasi