Pápakovácsi, 1985. november 25.
Drága Barátaim!
Évtized derekán köszönt ránk a meg-megújuló adventi hangulat. Deresedő koponyáinkban évről-évre, újra meg újra felébred a gondolat. A miért s a meddig, a várakozók nagy kérdései.
Ti, kiket odahagytunk s ti kik itt vártatok ránk, már besoroltatok minket is az új rendbe. S mi is magunkat. A látszatok torának vendégei vagyunk. Köröttünk a durva erő már más köntösbe öltözött, de szemünk ellát még oda, ahol ennek ellenkezője van. Felénk a langyos elégedettség üli ünnepét.
A várakozás érzését megélő kétkedni kezd abban, hogy kik érzik azt véle együtt. Mert az akváriumi, az állatkerti életforma kényelme formálja itt a generációkat és marja magát a továbbörökítő savakba. Ti kik odamaradtatok nehéz-szép-ifjú múltunkban élve, úgy őrzitek a hajlani nem akaró gerinc romlatlan keménységét, mint idegenné vált közegben odamaradott őseink jelenkori utódai, a romlatlan nyelvet. Ti kik itt vártatok reánk, velünk együtt élitek meg a felpuhulás szégyenteljes élményét. Mert jó ez az állatkerti lét. Természetet utánzó silány, díszlet, vasbeton barlangjainkban kapjuk meg elégséges kalóriát tartalmazó mesterséges, kommersz adagjainkat. Előttünk számunkra átugorhatatlan pocsolya, melyet a néző pataknak hisz. Rajta is túl a vasrács, melyet csak az veszi észre, aki akarja. Kívülről átnéznek rajta, belülről nem néznek túl azon. S ha mégis inger jő a szabadnak hitt világból, azt utánzatként lesilányítva kapja meg az állatkert lakója. Az autót Trabant pótolja s a nyaralót városszéli deszkabódé egy nadrágszíj alakú parcellán. A Trabant fényesre glancolva áll a diófa alatt és a földet túró – magát tulajdonosnak érző – állampolgár büszkén nézi, hogy mind a tíz tő paradicsompalánta felegyenesedett.
Ti, ott a ridegebb változatban, még őrzitek hajdani magatokat. Jaj, azt ne mondjam (innen kívülről): könnyebb nektek. Az elmélet ezt mondatná, a gyakorlat pedig szégyenpírt lop orcánkra s könnycseppeket szemünk sarkába.
Rezervátumunk látogatói pedig érkezésük irányától függetlenül, más-más módon elégedettek velünk, akárcsak mi e vasbeton, vasrácsos művilág boldog és békés lakói. Még szabadon is engedhetnek, s mi behúzott farokkal húzunk vissza zugainkba a verseny fényes világának zavaros élményével, az utánzás fények keltette vágyának – velünk hozott – csalóka és ártalmas kórokozójával agyvelőnkben. Mutogathatnak minket tovább az érkezőknek.
Ilyenkor advent táján aztán elgondolkodunk, s ha gondolataink odáig érnek a mélybe – a dolgok mikéntjét kutató búvárharanggal – hogy meglátnak valamit az igazságból, hanyatt homlok emelkednénk a felszínre. Pedig jobb lenne kissé elidőzni – eszmélő gondolatok közepette – ott alant, kicsit várni a titkos dekompressziós kamarák csendjében, és elkerülni a hirtelen, meggondolatlan felocsúdás veszélyeit. Éljünk hát újra és újra az advent gondolatserkentő lehetőségével. Éljünk vele, amíg nem késő, amíg nem válik visszafordíthatatlanná torzulásunk s nem teszi feleslegessé mindazt amire várunk.
Áldott karácsonyt és a gondolat életet adó frissülését hozó új esztendőt kívánok néktek:
Tasi