Pápakovácsi, 1984. november 25.
Drága Barátaim!
Az adventi várakozás elején, ismét hozzáláttam Néktek szánt gondolataim összeszedéséhez s első percben az a naplófeljegyzésem jutott eszembe, melyet átérkezésünk idei évfordulóján rögzítettem. A hetediken. Mint majd látjátok arra is gondoltam, vajon mennyire igaz, hogy az ember hét évenként megújul. Lehet, hogy így van testben, de nem lélekben.
Ezeket írtam akkor:
A nap tüzes nyilai perzselik a Bakonyalja dimbes-dombjait. A völgyekben fehér tornyok, békés házak. Benne magyarok. Akár a Kalotaszeg dombjai között is lehetnék ebben a hangulatban (ez hozott ide minket).
De mégsem.
Az, az éppen hét év előtti nap, amikor egy izzadt, ideges és idegen hivatalnok durván ráütötte pecsétjét a szülőházamra, olyan fordulópont volt, amelyik lehetetlenné teszi örökre, hogy ez a két hangulat azonos lehessen. Egyáltalán lehetetlenné teszi annak a réginek, régi formájában való visszatértét. Eszembe jutnak a verejtékes hetek, pontosabban 17 nap rohanás az életért. Ha nem sikerül szülőházamat átadni a román államnak, remélt – és mindenkor annak tartott – hazám nem fogad be, szülővárosomban pedig bőröndömmel maradok az utcasarkon, mert saját házamba már nem térhetek vissza. Rohanás az igazolások tucatjai után, izgalom, vita, megalázó helyzetek, jó és rosszindulatú ügyintézők, protekciók, korrupt többségiek. Aztán saját házamra – három hónapra előre – kifizettetik a lakbért, mert annyi idő is kellhet, míg az új tulajdonos beköltözik és a hivatalnak ez alatt jövedelmet kell produkálni, a napokon belül lejáró befogadás miatt pedig, a pecsétet a lakásra ütni hivatott hivatalnok megvesztegetése, hogy ne késsen kénye-kedve szerint napokig. Ott állok a kis torony mögött, vállaimat zokogás rázza. Körülöttem vannak láthatatlanul – apámmal – a ház egykori vendégei, az erdélyi magyarság nagyjai, Kós, Tamási, Dsida és a többiek. Érzem amint a balkán egy újabb arasszal közelebb kúszik, érzem amint életem első – csaknem – negyven éve, eltávolodik tőlem.
Hét év alatt az ember átalakul, hétévente megújul. Vajon igaz? Mert a lelki teher nem csökkent, az ottmaradt föld és lakói iránti aggódás nem csökkent, de csökkent az itt remélt csodában vetett hit, csökkent a bámulat azok iránt, akiket onnan magyarnak hittünk, a minket váró Magyarországnak képzeltünk.
Most aggodalmunk kétszeres, látjuk az emitt leselkedő veszedelmet s közben az amott lakmározó fenevadat. És nem tudjuk melyik a rosszabb.
Próbálunk jövőbe látni, jövőt kémlelni. Hittel.
Amott a megmaradás reményén túl nem látni semmit. Az is a csodák világába tartozónak tűnik. Értük is csak itt lehet cselekedni. Ott csak a tűrés, itt a feltámadás kényszere, hogy ott is fellobbanhasson a reménység pislákoló tüze. Igen itt kell feltámadni, nagyot, hatalmasat cselekedni. Aztán magunkhoz ölelni a kívülmaradottakat. De nem világ igazságára várva. A magunk emberségből. Ez lenne az egyedüli megmentő csoda.
És ebben az eltompított, rendszerkészre puhított népben nem látom, hogy benne lenne az erre való képesség és hajlandóság… nem látom.
De mégis hiszem erős hittel. „Az nem lehet, hogy…” Kell jönnie megint egy történelmi pillanatnak, amelyet végre mi is megragadunk. Erre kellene felkészülni valamennyiünknek.
Ez a közös várakozás kössön össze bennünket örök és elszakíthatatlan kötelékkel és jelölje ki kötelességeinket a következő hét esztendőre is.
Áldott karácsonyt, tisztító új esztendőt kívánok Tinéktek:
Tasi