Pápakovácsi, 1986. november 28.
Drága Barátaim!
Az adventi hangulat elmélkedésre ringató hullámain, az életre szóló földi várakozás kísértő reménytelensége s a megváltás hitének bizonyossága között játszadozó gyarló elménk, emberi, törpe mivoltunk miatt, emez földi várakozás hosszán kesereg.
Valahol az írásban Jézus az evilágit is nekünk ígérte. Nekünk – a szelídeknek. S ha itteni cselekedeteinkkel elszámolni vagyunk kötelesek, bizony itteni létünk eredményei sem lényegtelenek, tehát reményeink és várakozásaink is jogosak lehetnek. Vándorolunk hát a remény felé s várakozunk. Földi pályánk maradék hossza pedig egyre gyorsabb iramban fogy.
Ennek kapcsán gondolkodhat el az adventi elmélkedő azon, hogy reményeinket mimódon befolyásolja soraink fogyatkozása s főleg nagy öregjeink eltávozása, azoké kik még emlékezhetnek. Mert a mi generációnk is már a várakozás idején nevelkedett s a minket vezetni hivatottak java is a „fogságban születettek” közül került ki. Aztán az emlékezetben fordított sorrendben sorjázni kezd a múlt s kiderül, hogy már szüleink is várakoztak, már ők is egy másfajta fogság szülöttei vagy neveltjei. Hol van hát a kiindulási pont ahonnan mindent számíthatunk, amihez mindent viszonyítani lehet?
Nehéz történelmünkben az ilyen pontok nem is annyira a fényes diadalok – bár ezeknek helye is ott van a megmaradás kelléktárában – hanem sokkal inkább a megmaradásért vívott és annyiszor reménytelennek látszó, sőt a krónikák száraz adatai szerint vesztes nagy küzdelmek, folyamatok, kapaszkodások. Rugaszkodjunk hát el apró generációs perspektívánktól. Nézzük a dolgokat magasabbról, röppenjünk fel lélekben oly magasra, hogy onnan alápillanthassunk az egészre. Ha ez sikerül csodát láthatunk, a minden tényt meghazudtoló megmaradás csodáját mely ott hordja magában a remény erőt adó csíráit is. Egymást követő tragédiák és véráldozatok sora, vereségek elkeserítő emlékei váltak csodálatos győzelemmé. Itt vagyunk! De miért ismét kishitűen, reménytelenül, türelmetlenül, halálhangulatban, gödörbe bámuló szemekkel s már csak elvárt megsiratásunkat reklamálva?
Drága várakozó barátaim. Nem fognak minket megsiratni. Nem fognak, mert azok számára kiknek lelkiismeretfurdalás fakasztotta könnyeit szeretnénk magunk felett tudni elsüllyedésünk (elsüllyesztésünk) képzeletbeli és drámai szertartása közben, örömünnep lenne az. De hinni kell, hogy nem ezért fog elmaradni az a könnypatak, hanem azért, mert megmaradunk. Mindennek ellenére, és éppen pont azért, és csakazértis, és mert egész történelmünk bizonyítja, hogy ennek így kell lennie.
Reméljetek hát, és várakozzatok bizalommal és felelősséggel, mert hivatása van annak, akit megmaradásra ítélt a történelem. Várjuk a jövőt felkészülten. Várjuk munkával, bölcs cselekvéssel.
Áldja meg az Úristen ezt az adventet és karácsonyt is és hozza közelebb hozzánk azt, amire oly régen várunk.
Tasi