Leányfalu, 2004. november 4.
Drága Barátaim!
A nagy kerékgyártó által kicsinyben és nagyban is 12 küllőre osztott időkerék – egyre gyorsuló forgása közben – utolsó közét mutatja számunkra. Ismét közeleg az Advent, ismét eljött az elmélkedések évadja. Előbb október keserves és dicsőséges emlékei mozgatják meg a gondolatot, s utána a reményre szomjas szív, az örökös adventet élő lélek késztet elmélyülésre.
Mögöttem 66 adventi várakozás, s a tudatosan megéltek száma is jóval túl a félszázon. Vajon mindahány csalódás is volt? Mondhatjuk-e ezt csupán azért, mert személyes és közös, aktuális és történelmi megmaradásunk csodáját feledteti vélünk az a nagy nemzeti szégyen, melyet most élünk meg, s melyet magunknak szereztünk? Immáron ideje lenne beismerni, hogy küldhetett reánk a történelem tatárt s törököt, Habsburgot és oroszt, de legnagyobb történelmi mélypontjainkat saját csőcselékünk fölénk kerekedése hozta meg. Ezek között is voltak esetek, mikor e tömeg és az azt magának ravaszul kinevelő, majd ármányosan mozgató hatalom, idegen erők oldalvizein előzte meg az éppen gyengélkedő nemzeti minőséget, az éppen szűk esztendőket élő nemzeti elitet. Most azonban a magyar nemzet olyan mélypontot él meg, melyet el kellett volna kerülnie.
Vajon valóban annyira szűkében voltunk a történelmi léptékű gondolkodásra képes vezetőknek, mint azt az eredmény mutatja? Ha igen miért? S ha pedig nem, akkor mi okozta, hogy nem érvényesülhetett szavuk, befolyásuk?
Vajon a Trianon okozta gerinctörés és a második, ezúttal tudati Trianont jelentő puha diktatúra volt az ok? Esetleg együttesen? Miként juthattunk oda, hogy 56 szellemi és lelki életmentő infúziója sem bizonyult ennél erősebbnek?
Ha legújabb kori történelmünknek utóbbi másfél évtizedét vizsgáljuk, hozzá kell tennünk ehhez még valamit. Nagy kitárulkozásunk a világ felé és a bennünk keletkezett vákuumok szomjas szívóhatása bizony az általunk szabadnak nevezett, s hitt világból is mást szippantott be, mint amire vártunk. Ráadásul a minket kizárólag érdekből, és távolról sem történelmi igazságszolgáltatás gyanánt visszafogadó Európa nem bizonyul annak, mint akinek keblére sóvárogva vágyakoztunk. Süllyedése és megdöbbentő színeváltozása pedig éppen most van felgyorsulóban. Egy hanyatló birodalom kebelezett be minket, s félek, hogy szép szavai mögött maga is tudja, hogy csupán elkápráztatott gyarmata lehetünk, haldoklásának – újfent önmagát feláldozó – elodázója. Valaha a külső ellenség ellen védelmeztük, most belső rothadása miatt bekövetkezett gyengeségét próbáljuk ideig-óráig enyhíteni. Még az a biztos vigaszunk sincsen, hogy túlélését, s véle túlélésünket is szolgáljuk ezzel.
A Kárpát-medence magyarsága előbb vagy utóbb együtt lehet a nagy hazában, de a nagy haza minden érdeke, minden gondolata, minden szokása, joga, erkölcse idegen tőlünk és attól a helyzettől, melybe éppen legerősebb tagjai taszítottak minket 84 és 60 évekkel ezelőtt.
„Harangvirág szívünkkel” azt érzékeljük, hogy bár lehet az „finom remegés az erőn”, mégis rá kell jönnünk: minden eddiginél jobban egyedül vagyunk, hogy az a néhány előny melyet előttünk lobogtatnak bizony számos olyan önmegtartóztatást követelő, alapvető érdekeinket keresztező tiltást takar, amelyek betartása még nehezebbé teszi a megmaradásunkért folyó küzdelmet. Magunkra vagyunk utalva. Egyedüli kapaszkodóinkat közös önmagunkban kell keresnünk. És éppen ezért ezt támadják meg azok, akik gyengeségünket akarják.
Ilyen történelmi pillanatban a választható irány csakis a minőség jelentőségének felismerése, és az annak útjában álló minden akadály elhárítása lehet. Az a minőség pedig, amelyik a magyarság és az ennél valamivel tágabb fogalmat jelentő, de ettől elválaszthatatlan magyar nemzet megmaradását biztosíthatja, ma sem nélkülözheti a keresztény hit és a nemzeti tudat egészséges, több ezer éve természetesen befogadó és toleráns, minden ma reászórt szennyet magától értetődően taszító és kizáró jelenlétét.
Az az erkölcsi zuhanás, amelyiknek tanúi, részesei és szenvedő alanyai vagyunk, együtt jár az ország, a társadalom feldarabolódásával. Nem csak egy hatalmas, de ezernyi apró árok barázdálja lelki térképünket. Legvégső eredménye pedig, az úgynevezett atomizálódás, több értelemben is megvalósul. Az ál-liberális gondolattól a globalizációig, számos vonzás és taszítás ösztönzi ezt a veszedelmes folyamatot.
Ki és hol tud és mer ma ilyen gondolatokról beszélni úgy, hogy ne tartsák demagógnak, szélhámosnak vagy őrültnek? És mégis mondani kell.
A magyar tragédiák és dicsőséges hagyományok gondolatait ébresztő őszt az advent követi. Felismeréseinket is egy erős, cselekvő várakozásnak kell küzdelemmé emelnie. Nem hősök, nem mártírok kellenek a XXI. században! Nem világrengető tervek lefegyverző látomásai szükségesek most, hanem szorgos apró munka, céltudatos, egymásra figyelő cselekvés, minden, ami a minőséghez, istenadta tehetségünk tökéletes kiaknázáshoz vezet. Az erőt meg az éledő nemzeti tudatnak, és advent hitének, bizakodásának kell megadnia nekünk.
Ehhez kívánok néktek egészséget, türelmet, szeretetet, jövőben hinni képes – és e pillanatban különösen – megbocsátó szívet. Most, a szent ünnepek alatt, s utána az új esztendőben, és tovább, a reánk váró – küzdelmeket követelő – évek során.
Tasi