Leányfalu, 2003. november 14.
Drága Barátaim!
A nemzeti megnyugvást remélő, ám újfent csak helybenjárásnak bizonyuló hosszú menetelésünk, a pusztában veszteglésre kényszerült és reményüket vesztő bibliai vándorok helyzetét idézi. Zűrzavar, hitek omlása és tévhitek ébredése, erkölcsi és anyagi züllés, világvége hangulat uralkodik el egy ország felett. Az adventi reménykedés és bizakodás, az ebből sarjadó bizonyságba vetett hit maradt csak nekünk? Mert bizony az evilági tények csak kínt és keservet ígérnek. Rosszabbat, mint a testi kínok, rosszabbat, mint a lélek mindenki számára ismert bánata. Most nem csupán személyes létünk apróbb-nagyobb gondjai nyomják megpróbált lelkeinket. Egy nemzetért lobogó aggodalom, az alapvető emberi igazságérzet fellázítása, becsületes életeink megcsúfolása az, ami kínok kínjaként gyötör. S leginkább az, ami reménytelenségünk fő forrása. Mert bár a helyes út látható, nem látszik az erő, mely képes azon végigvezetni megcsalt, félrevezetett, ármánytól vak nemzetünket. Van egy-egy lángoszlop, de nem látható annak igaz és áldozni kész serege.
Krónikásaink hangulatába öltözve jajonghatnánk: mivé lettünk, ó, Magyarok Istene!
Mi, elcsángáltak, kiknek gyökerei átnyúlnak a csonka határok alatt, eleddig még hazajártunk és kiegyenesedett gerinccel jöttünk vissza, hogy aztán itt ismét felvegyük a küzdelmet a gerinchajlító ügyek s ellenfelek mezején. Mára azonban oda, tiszta forrásaink vidékére is eljutott a métely. Szép új szótárunkat bővítve: kigyűrűzött. Ha hazamegyünk, ott is a bizonytalanság kérdőjeleit teszik elénk a baráti asztalokra, és ott tükröződnek azok a számunkra oly kedves szemekben is.
Miközben okosak és mindentudók érvelnek és vélekednek, miközben kinyilatkoztatnak és magasról küldik nékünk bölcsnek hitt nyugtatgató üzeneteiket, a való élet mást mutat. Abból szinte minden mi nemzetünk jövőjét menthetné, veszélyben forog. Ma már magyari vezetőink fognak össze fejünk fölött a már régen pusztulásunkra esküdöttekkel, a magyarság elveszejtésére. S ma már azt várhatjuk, hogy ennek felismerése és számonkérése törvény által lesz büntethető. Az ellenünk horgadó gyűlölet puszta felismerése is tilos lesz már nékünk? Arcul csapnak, s téged büntetnek, ha feljajdulsz.
A maradék hazát körülfogó hét határ harapófogója nem kényszerül erőlködésre. Verítéket sem kell hullatnia. Páholyból figyelhetik, amint saját nemzetünkből fölénk kerekedett kiszolgálóik biztosítják az általuk oly régen remélt nemzethalálunkat.
Básta, Haynau, Andropov idegenek voltak. De ezek? Hiszen ezek akárhogyan is, de belőlünk vétettek! Igaz lenne a mondás, hogy ha saját akaratunkból ilyenek uralkodnak felettünk, akkor ezt is érdemeljük?
Ismét egy advent tehát, melynek várakozásunk közben reményt és bizakodást kellene hoznia. De soha nem volt ennyire világos, hogy már csak itt kereshetjük reményünket.
Képesek leszünk-e hinni ebben? Mert ha igen, akkor még semmi sincs veszve. S ha fejüket csóválják most azok, kik az emberfeletti irányában nem tudtak, vagy nem akartak mindeddig megnyílni, őket is figyelmeztetem: nem csupán vallásos prédikáció ez. A hit nem csak vallásosság kérdése. Nekünk e nagyon is földi küzdelmünkben a hit igen sokféle oldalát kell megismernünk és elorozhatatlan fegyverként magunkban hordoznunk.
Hinni kell igazságunkban.
Hinni kell abban, hogy igazságunkhoz jogunk is van.
Hinni kell, hogy jogainkat, mások jogait csorbítatlanul hagyva is, képesek lehetünk gyakorolni.
Hinni kell abban, hogy eddigi történelmünk, megmaradásunk csodái igazolják rátermettségünket és elhivatottságunkat. Azt, hogy dolgunk, sőt talán küldetésünk van ebben a világban.
Hinni kell az ennek megvalósításához kapott képességeinkben.
Hinni kell, hogy elegen vagyunk a hitetlenek megtérítéséhez.
Hinni kell a szeretet erejében.
És végül, mindközt talán a legfontosabb: hinnünk kell egymásban.
Ti, kik e levelet olvassátok, kiknek postai borítékban, elektronikus úton, avagy újságok oldalain érkezik meg, ti ezt mind értitek. Értitek, mert a barátság, vagy egy sok éves olvasói közösség gyűjtött egy akolba minket. Nagy a mi keservünk, nagy a mi elbizonytalanodásunk, a fájdalmunk, és figyelmeztetően vijjog veszélyérzetünk.
Gondolkodjunk hát el most a szent Karácsony küszöbén, az adventi gyertyák lobogásában feladatainkról. Hiszen a magunk módján mind tehetünk valamit. Ha mást nem, a minket gyűlölők felé felmutatott példánkkal. És a gyengék gyámolításával. Ennek a hitnek a továbbplántálásával. Meg kell erősítenünk egymást, mert elérkezettnek látszik az idő a végső küzdelmekre. És ez a küzdelem nem lesz könnyű, nem lesz kíméletes irányunkban, nem lesz igazságos, nem fog egyforma fegyverek birtokában zajlani, és nem tárgyilagos bírák fogják vezetni. Sem itthon, sem körülöttünk, sem a minket a várakozásainktól egészen eltérő okokból fogadó Európában, sem a globalizálódó nagyvilágban, sem gyengülő önmagunkban, sem beteg társadalmunkban, sem sérült környezetünkben nem számíthatunk szövetségesekre.
És mégis elegen kell legyünk, mint csészényi kovász a kenyérben.
Higgyünk tehát advent megújító erejében!
Higgyünk egymásban!
Az erőt és kitartást adó hit biztonságát és melegét sugárzó, boldog és megáldott ünnepet kívánok tinéktek.
Tasi