Leányfalu, 2001. november 27.
Drága Barátaim!
Különös érzésekkel fogok bele adventi gondolataim leírásába az idén, hiszen e sorok írásával egy időben kerül a könyvesboltokba az utóbbi 16 évben írott hasonló levelek gyűjteménye. Ráadásul mellette, második kötetként ott lesz családom s életem története, helyesebben az ezzel kapcsolatos események és tények leltára, a tőlem telhető legnagyobb pontossággal.
Ez az izgalom, most mintha megzavarna az igazi elmélyülésben, mint karácsonyi ajándékra várót zavarhatja izgatottsága a fontosabbik várakozás igazi áhítatában. De az utóbbi idők eseményei azért gondoskodnak arról, hogy ha elmélyülni nehezebben is, de mélypontra kerülni annál könnyebben legyek képes. Annyi minden történt, ami a magaméhoz hasonló gyökerűek számára fájdalmat és megaláztatást hozott. Mert ti tudjátok a legjobban, hogy a magunkfajta nem képes félvállról venni azt, amikor minket nemzetünkben, magyarságunkban csúfolnak meg, vesznek semmibe.
A világ megrázó, és nem csupán kétféleképpen magyarázható drámai eseményei is eléggé elgondolkodtathatnak. Hiszen környezetünkben egyedüli „stabilitást jelentőként” szerénykedve, békéskedve, alázkodva, óvatoskodva, őszintéskedve élvén, azt vesszük észre, hogy a viszályt keltő, az arcátlan, az erőszakoskodó, a nagypofájú képmutató, a hazug farizeus a végén mindég jobban jár, mint mi. Most mikor – mint Európa jótanulója – azt reméltük, hogy végre megkapjuk a méltó jutalmat pöffeszkedő tanárainktól, kiderül, hogy az osztályismétlő, uzsonnalopkodó, lógós és árulkodó ugyan azt a jutalmat kaphatja, mint mi?
Miközben tízmillió ember hordozza a remélt felemelkedés céljából ismét rámért terheket, miközben másik három-négymillió – éppen a terrorizmus évtizedeiben – észre nem vett, és példamutató türelemmel viseli gyötrelmeit, egy hátrapillantani nem akaró, előrepillantani nem képes Európa játszadozik velük. S nekünk ezt még csak ki sem szabad mondani, minden megalázó deklaráció, minden reményt ölő kijelentés után a mi politikusainknak kell a legnagyobb szorgalmatossággal mentegetni az elkövetőket. Nekik még erre sem kell erőt pazarolniuk. Nehéz advent ez a magyarnak. És akkor még nem is gondolkodtunk el azon, hogy ha a nagy remény mégis valóra válik, akkor mi lesz? Lesz-e ennek valódi értelme, valódi lesz-e befogadásunk, avagy mire befogadnának lesz-e még ki befogadjon?
Mostanában többször leírt gondolatommal folytatom várakozások idején születő eszmefuttatásomat. Mert a legszebb várakozás, az Advent, a remények-reménye azt tanítja, hogy élt valaki, aki megszületett, hogy meghalhasson mindenkiért. És most, éppen a szent várakozás idején kell a világnak attól rettegni, hogy meg kell halnia valakiért? Profánul keveredik a szent és a szentségtelen várakozások sora. Keveredik és kevereg bennünk. Nosztalgikus várakozások, szépséges remények, szorongások és félelmek, gyanakvások és gyanúsítások, kétségek és bizonyosságok, harag gyilkos érzelme és megbocsátás gyógyító simogatása fortyog lelkünkben, mint valami boszorkánykonyhában. Mert sejtünk, mert tudunk valamit, amit nem lehet kimondani, mert érezzük tehetetlenségünket s ez a gondolkodó ember számára maga a halál.
És ez az a pillanat, amikor a mindent elvesztés érzésének súlyával küzdő ember mégis a legközelebb kerül az igazi adventhez. Mert minden más hamis, minden más gonosz, minden más megaláz Isten adta emberségünkben, magyarságunkban. Egyedül a kisdedre várás, székesegyházaink, kápolnáink, ősi kis templomaink betlehemi jászlainak gyermekien naiv és mégis örökérvényű melege és vigasza az, amibe kapaszkodhatunk.
Adjon hát erőt mindnyájunknak ez az advent, s ez a karácsony is, mint annyiszor, fogyó éveink során.
Tasi