Pápakovácsi, 1982. november 28.
Drága Barátaim!
Az idén is írogattam hézagos naplómat s itthonról hazaszálló gondolataim együtt aggódtak egymástól elválasztott s mégis oly egybetartozó egykori s mai otthonaimért. Azért, melyet elvesztenünk rendeltetett, s a maradékért, azokért, akik kívül rekedve élik meg ama végtelennek tűnő elképzelhetetlent s azokért, akiket még ennek látása sem minden esetben képes meggyőzni a valóságról. Vagyis egyazon világ két orcájának egyazon veszedelmeiről. Meg természetesen a különbségekről.
Eszembe jutnak hát hargitai fenyvesek s kolozsvári kertünk ős fenyői. Innen indult útjára az a naplóm, melyet most adventi várakozásunk idején elküldök tinéktek.
Fenyő és gótika.
Ez a két szó – vagyis mindaz, amit jelent – énem egy darabját képezi.
Okos szót fülelő, könyvforgató siheder koromban már éreztem azt az igazságot, melyet igazán csak erdélyi ember, pontosabban, az Erdélyt ma birtokló Romániát ismerő erdélyi érezhet át, és amit valaha valaki így fogalmazott meg: „Európa határa ott húzódik, ahol a gótika határai vannak”. Sokan vitatkoztak és fognak vitatkozni ezzel, de én érzem az igazságát. A magyarság hangsúlyozott európaisága, a nálunk tudatosan vagy tudat alatt létező „tágabb hazám Európa” érzés, ama viszonzatlan Európa szerelem, és a gótikán túli világ ismerete, élesen húzza meg ezt a vonalat. A nyugati és keleti kereszténység határvonalát. Az, hogy ez a határ sokáig egybeesett a Kárpátok – fenyvesekkel ékes – vonulatával, hogy az égbetörő büszke fa vonalaival a gótikus székesegyházakat idézi, hogy gótikus stílusú szülőházamat az anyám ültette fenyőfák ölelték körül, lehet puszta véletlen, de ez a két fogalom bennem együtt él.
Erdélyben születtem, a kisebbségi sorsot tudatosan vállaló és formálgató családban. Előző emlékeim ellentmondásos, tragikus évekbe nyúlnak vissza, szorongások, félelmek és képmutatás közepette cseperedtem fel, és eleve legyőzöttként kezdtem az életet, küzdöttem eredménytelenül és aztán visszavonultam reménytelenül. Most teljes kényelemben szenvedek.
Nem tartom magam írásra hivatottnak, de családom fáját a viharvert szirtről, úgy hittem puha kerti földbe plántáltam át, s talán unokáim unokái egyszer megkérdezik, hogyan s miért.
Ha írok magamról is írok tehát, de nem magamért. Tényekről és történetekről, érzésekről és hangulatokról számolok be a múltból – melyeket, ha én és közelállóim nem leszünk, már senki sem idézhet meg – és az örökké múlttá aszalódó, mindenkori mából.
Gondolataimat mélységesen befolyásolja a Tamási Ároni idézet: „Mi végre vagyunk a világon: azért, hogy valahol otthon legyünk benne.” Nos, mi – az átérkezők – már otthon soha nem lehetünk, de utódaink ezt nem fogják tudni. Mégsem szeretném, ha ez számukra már közömbös lenne. Nem miérettünk, hanem őérettük s az igazságért.
Igen, ezeket írtam le még egy téli estén, és ha valaha sikerül gondolataimat összegyűjteni, talán ezzel fogom kezdeni ama gondolatok sorát. Mert kell egy sarok ahol az induláshoz megvessük lábunkat s ez a sarok lehet egy hargitai fenyő büszke törzsének elágazó gyökere vagy a szülőház tornya mögötti szegellett árnyéka.
De nekem lehet akár valamelyik gótikus katedrális támfala, ott a szülővárosban, s a felette kezem munkáját őriző ablakok ólomkeretes szemei.
Ennek az évnek számomra talán ez volt a legfontosabb fejleménye. Elkezdtem valamit, s ezt reábíztam a Teremtőre. Ha Ő is úgy akarja, ezután sűrűbben is leírom gondolataimat.
Hogy sokéves várakozásaim végtelen adventje hozta-e el ezt az elhatározást? Lehet.
Legyen áldott a Ti idei és mindenkori várakozástok is, melynek reménységtartalma egy a magaméval. Áldott karácsonyt, könnyebb új esztendőt is kívánok Néktek:
Tasi