Barátaim!
Idei adventi levelem megírása közben ismét csak eseményekben bővelkedő hónapok – sajnos többnyire nyomasztó – hatása alatt s ennek jegyében vizsgálódván, meg kellett állapítanom, hogy az ember egyre gyakrabban méri magát Istenhez, de közben paradox módon éppen Istent tagadja. Cél gyanánt áll előtte, akit nem akar elfogadni? Skizofrén állapot ez, mint Karinthy ama két macskájának példázata, sőt olykor az a játszadozó macskapár kint is és bent is akarna egeret fogni. S nap mint nap saját, hazai közegünkben is felfedezhetjük az e tévhitben büszkén tévelygőket. Nem nehéz, hiszen ők a leghangosabbak és külső (küldői) támogatottságuk még elbizakodottá is teszi őket.
A testi ember, beleértve szellemi kapacitásait is, a civilizációs spirálon látszólag felfelé kapaszkodik, s ennek sikere olyannyira megszédíti, hogy észre sem veszi a lelki ember elsatnyulását. Pedig az agyonideologizált szabadságvágytól túltengő testi, tudjuk jól, hogy személyében is és civilizációjában is véges valami, túlélést csak a lelki ember remélhet. Ha!…
Elérkezett az az idő, midőn a Teremtő alkotását utánozni képtelen (és ebbéli igyekezetében egyre dühösebb) ember annyit már elért, hogy legalább földi viszonylatban képes lehet mindezt lerombolni, úgy látszik, e rémes, de a nagy egész szempontjából jelentéktelen képesség benne azt az érzetet keltette, hogy isteni magasságokba emelkedett. Emlékezzünk csak! A szocializmust építő időkben a természet legyőzése volt az egyik ismert jelszó és célkitűzés. Ma is ez folyik, csakhogy már látjuk ennek lehetetlenségét, sejtjük az út végét, s mégsem vagyunk képesek meghajolni e felismerés előtt. És ebben benne van minden. Éghajlat, víz, szennyezés, túlnépesedés, és amiről kevesebbet beszélünk: a szabadság hamis jelszava alatt fokozódó saját őrültségünk felszabadított elszabadulása. Sőt! Lelkeink szennyezettsége is.
Mindaz a sok – nem is olyan régen még képtelenségnek tűnő – változás, amely napjainkat jellemzi és sűrűn késztet csodálkozásra, felháborodásra vagy jobb hangulatunkban nevetésre (bár nem nevetni való), ezzel hozható összefüggésbe. Egy magasabb szinten tudatos és történelmi gyökerű, jól megtervezett háttérmunka megtervezői mellett, az ennek eredményeként neoliberálisra nevelt embertömeg velük együtt járja ezt a veszedelmes tévutat.
Túlzás nélkül kijelenthető, hogy kicsinységre szánt országunk napjainkban küldetéstudattal száll szembe ezzel a mindent elsöprő erejűnek tűnő fősodorral. Ennek a feladatának megfelelni vezetőink azonban csak egy nagyon elkötelezett és áldozatkész többséggel a hátuk mögött lehetnek képesek, s bár ez egyelőre létező valóságnak látszik, de számban további növekedést igényel, erejét pedig időben is meg kell őriznie. Mégpedig sokáig! Ennek nehézségére figyelmeztetnek a legutóbbi hazai események. Jól láthatjuk, hogy mindennek legfőbb, nagy erők által „ellenséggé izgatott” ellenfele maga a választói joggal felruházott, jobb sorsra váró, de az emberi gyarlóságra alapozva mások gyűlöletére jól felhasználható, félrevezetett embertömeg, különösen annak egy – elsilányosított, éppen lelkiemberségét nélkülöző – jól „hasznosítható” alantas érzések kiélésére is könnyen kapható, és mint érzékelhettük nem elhanyagolható része.
Adventi leveleim hagyományát felhasználva, egy a nemzeti közösségünk önbizalmát veszélyeztető kényes kérdés felvetésére szánom most el magam.
Régóta emlegetem azt az alapvető igazságot, mely szerint a jó és a rossz harcában a jó mindenkor jelentős hátrányban van, mert önmaga szabta korlátokat tisztelve küzd a korlátokat nem ismerő rossz ellenében. Amikor manapság egyre gyakrabban találkozni jóérzésű magyar, gondolkodni is hajlandó, valamint erre képes emberekkel, akik elégedetlenek azokkal a lépésekkel, amelyeket az a minket képviselő erő tesz, melyet hatalomba emeltünk és magunkénak érzünk, nagyon fontos nekik elmagyarázni ezt a helyzetet, s azt, hogy az ellenfél nem csupán saját gátlástalanságának előnyeit élvezi, de külső és belső támogatottsága is sokkal nagyobb az általunk véltnél. A harc aránytalanságának csak a transzcendensbe vetett hitünk mondhat ellent, amely arra tanít, hogy minden földi mesterkedés felett ott áll egy ennél is magasabb hatalom.
Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ölbe tett kezekkel várakozzunk a külső és belső ellenség horizontális erőit a vertikálisból megsemmisítő felsőbb akaratra. Ősi tapasztalatunk is azt mondja: segíts magadon, az Isten is megsegít!
A mai magyar értelmiség a megmaradásunkért folyó harcban minden eddiginél nagyobb felelősséggel tartozik, s ezt csak tovább fokozza az a tét, amely már nem csupán nemzeti megmaradásunk, de kontinentális, sőt civilizációs fennmaradásunk felelősségében is komoly feladatot helyez vállainkra.
A vertikális segítség legfőbb jele, hogy ebben a küzdelmünkben jelenleg van ezt felvállaló vezető elitünk. Ez az elit azonban egyre szélesedő alapot igényel, s ezért az egykor Erdélyben „nevelő értelmiségnek” nevezett réteg nem bújhat el a felelősség elől, nem öltheti magára a megfelelési kényszer terepszínű zubbonyát.
Nos, visszatérve e gondolatsor elejére, azt kell megértenünk, hogy a helyzet sokkal összetettebb annál, mint azt jogos indulataink mondatnák velünk. Kívánt célunk elérése stratégiai és taktikai elemek sokaságának helyes alkalmazását igényli. Ennek titkaiba pedig a felkészületlen nagy nyilvánosságot nem minden esetben lehet bevonni. Ez a szembenállás mely háborúvá terebélyesedett, nem bírja el a demokrácia minden elemének gépies megvalósítását. Különösen nem korunknak a politikai korrektség című fegyverrel hadonászó harcosait ismerve. Információ híján pedig csak kontárkodnunk lehet. Mégpedig ártalmasan. Ne feledjük tehát, hogy egy újfajta háború folyik és ennek a hétköznapok gondolkodását meghaladó követelményei vannak. A veszedelmet tekintve merhetjük akár szükségállapotnak is nevezni, bár pánikba esni ezzel együtt sem szabadna. Mindezért pedig nem mi vagyunk a felelősök.
Ha sorsunk adta vezetőinkben bízunk, a teljes egészében csak általuk ismert külső és belő helyzetből fakadó döntéseiket több bizalommal kell elfogadnunk. Vagyis bármennyire meglepődünk egyes látszólag nehezen elfogadható lépéseken, például a külső vagy belső másik oldalnak tett esetleges engedményen, tudnunk kell, hogy soha még ennyire átláthatatlan nem volt az a terep, amelyen ma az emberiséget egy történelmi jelentőségű csapda felé terelik. Ezen az ingoványon és sűrű ködön kell átvezetnie minket azoknak, akiket erre alkalmasnak találtunk. Az okoskodásnak nem lehet eredménye, sőt az további akadályt jelent.
Példának okáért ne feledjük, hogy azok a szomszédok, akik ma Trianon haszonélvezői, nem szégyellték a politika minden eszközét bevetni ellenünk. S ezek soha nem kristálytiszták. Ezek ellen fellépni nem elégségesek az ismert tiszta válaszok. Ha e küzdelemben nem is akarunk az ő szintjükre süllyedni, de legalább számoljunk ezzel, és legyünk képesek mi is egy-egy váratlan „húzásra”. S ha ilyen lépés történt, ne kezdjünk fintorogva vitatkozni, mert ellenzékünk úgyis megteszi azt. Saját érdekeinket semmibe véve is. (Lásd pl. a Törökország, pontosabban Erdogán esetét!)
Azt is meg kell értenünk, hogy nem egy alkalommal a gyakorlatban láthattuk, amint a kedvünkre való lépés felé mozdulva irányt kellett váltani, hogy aztán más oldalról próbáljuk ugyanazt a célt megközelíteni.
Tudom, hogy vitát ébresztő és nagyon kényes kérdést feszegetek, de a sok, esetleg felesleges iromány közepette egyszer ezt is meg kellett tennem. S erre nagymértékben késztetett az, hogy derék magyarok sokszor értetlenkedve keseregnek egyik-másik jelenségen, most legsűrűbben éppen a kultúrharcnak nevezett terepen tévelyegve. Természetesen mindez nem jelenthet kritikátlanságot, de egy ilyen helyzetben a bizalom és a nehezen megérthető valóság pengeélén kell egyensúlyoznunk, amikor véleményt mondunk.
A felvállalt külső harc fontos kelléke a kétharmad, vagyis a nagy erő, ennek elérése viszont nagyobb nyitást kívánt és így statisztikailag is több lehet közöttünk a gyarló vagy akár csak társutas, ami aztán a belső küzdelemben jelent nehezen elviselhető terhet, kockázatot. Ezért ne feledjük az önvizsgáltnak, a magunk revíziójának szükségességét és az eleget nem hangoztatható alázatot.
Újfent elérkeztünk annak kimondásához, hogy tovább kell várakoznunk, de ismételném magam, ez a várakozás nem lehet tétlen, s ez egyaránt érvényes az évek óta együtt emlegetett égi és földi várakozásainkra. Az egyik, az örökké bizonytalan földi várakozás, küzdeni sarkall, s ez emberséget és nemzettudatot igénylő áldozatvállalást jelent, neoliberális környezetünkben pedig elsősorban példás önkorlátozást és egységépítő közösségi szellemet. A másik, az örökké biztos felé is ezen az úton kell haladnunk. A testi ember múlandósága felett így győzedelmeskedik advent imádságos és önmagába tekintő lelki embere.
Mert ezen az őszön a pontos meghatározását is megkaptuk ennek a kettős feladatnak. Ez pedig a „keresztény szabadság”, s ennek feltételeként az „európai életforma” védelme. A földi erőfeszítések közül ennek eszköze a legfontosabbnak nevezett gazdasági erősödés, s általa a demográfiai célok megvalósítása, hiszen csak így maradhatunk meg küzdve-bízó és reménykedő magyar nemzetnek, egyedi értéknek az emberiség nagy diverzitásában.
Az ebből fakadó apróbb vagy nagyobb személyes feladatokhoz kívánok mindnyájatoknak erőt, az esetleges frusztrációkhoz türelmet, hitet a felemelő, nagy energiákat felszabadító – advent reményétől gyönyörű – hetek elmélyüléséhez:
Tasi
Leányfalu, 2019 adventje előtt