Ismét csak nehéz év vége felé közeledvén a folyamatos várakozás állapotában próbáljuk elviselni a legújabbat, a sokak által elviselhetetlennek vélt váratlant.
Hogy ennek a próbatételnek miként sikerül megfelelni, az generációfüggő is. A magam korosztálya, a háborúban gyermekeskedő, a kommunizmusban nevelkedett, a diktatúrában „érlelt”, az elveszett remények évtizedeit is megélt, mintha türelmesebben szenvedné el ezt a váratlan várakozást. Hiszen egész életünk csupa váratlan eseményekből állt, s már alig hittük el, ha várakozásainknak valami jó is megfelelt. Ennek azonban most élvezhetjük eredményét, mert sokkal ütésállóbbakká váltunk. A fiatalabbak látszólagos ereje igen sokszor inkább a felületességben, a nemtörődömségben rejlik, s ez odáig mehet, hogy olykor nem is hisznek a veszedelemben. Kinek jobb hát? Vagy kinek-kinek a maga módján igaza lenne?
Folytathatnánk a ránk szakadt kérdőjelek boncolgatását, de minek.
A lényeg az, hogy itt az egyén és a közösség elválaszthatatlansága nyer félelmetes bizonyítékot. Vigyázz magadra másokért, s vigyázz másokra is magadért! Ha jól átgondolom, ez az elszabadult liberalizmus legfigyelmeztetőbb bírálata. Bajban is vannak vele.
Vagy ezt is felhasználják? Ezt is akarták? Ez is a malmukra hajtja a vizet?
Özönlenek a kételytől dagadó gondolatok és a magára maradt ember egyre jobban érzi azt a kiszolgáltatottságot, melyet csak a transzcendensben vetett hit oldozhat fel. Ama legnagyobb reménység, melyet a bűnbeesett ember a kegyelem legnagyobb ajándéka formájában kapott. Tegnapi rádiós hír szerint a magyar lakosság 25 százaléka „él ezzel a reménnyel”. Én viszont azt remélem, hogy csupán ennyi vallotta be. Mert már hitünk bevallásától is félünk a „diktatúra” által lám mégis megtűrt balliberális ellenszélben?
Mire várunk hát? Milyen a mi várakozásunk? Égi és földi összefonódik. Evilági „előszoba létünket” igazgatva egyre nagyobb jelentőséggel magasodik fel előttünk maga az ADVENT. A Megérkező várása, amely a mindennek várását jelenti. A folytatás bizonyságáét. Annak a mindennek várását, amely felülírja valamennyi nevetséges, földhözragadt kívánságunkat, az általunk még oly fontosnak képzelt vagy érzett óhajok megvalósulására várásunkat is.
E várakozásban telt esztendő türelmet próbáló hónapjai után most Adventben ráébredhetünk ennek jelentéktelenségére, koncentrálhatunk a fontosabbra, a biztosabbra, amely egyben e földi türelmetlenkedés minden terhétől is képes megszabadítani.
Idáig jutva elmondhatnánk, hogy íme, akkor megoldást nyert minden gond, összetehetjük kezünket és hő hálaimák közben várhatjuk a megváltás ölünkbe hulló gyümölcsét.
Csakhogy az embert nem ezért teremtette a Teremtő, nem ezért adta képességeit s a velük járó feladatokat, nem felelősség nélkül adta otthonául a Földet. Általában az embernek, illetve azoknak a közösségeknek, amelyek a sokasodás folytán benépesítették ezt az Édenen kívül is Édennek nevezhető csodás teret.
Ezek a közösségek a nemzetek. A humán diverzitás csodái. Az őriző, megtartó tevékenységre felkentek.
S amint az Isten teremtése során egykor ezt nekünk adta, a tagadás ősi szelleme, a sátán azóta is próbálja magáévá tenni, ahogy minket is.
Ez az ősi kép szinte matematikai pontossággal él, működik és ismétli önmagát.
Életünk küzdelem. Háborút viselünk azért, amit itt kaptunk, s azért, hogy kiérdemeljük a folytatást. Fegyverünk a talentumunk, pajzsunk az isteni ígéretbe vetett hit, jövőnk a győzelem biztos reménye.
Soha az Advent nem figyelmeztetett nagyobb erővel a feladatra. Soha a feladat nem volt hatalmasabb. Soha nem jelent meg a sátán fenyegetőbb és felismerhetőbb formában.
Ez óriási kihívás nekünk és még ki tudja hány utánunk következő nemzedéknek.
Ehhez kell felnőni, ennek terhét kell elfogadni, ezt kell olthatatlan hittel vívni.
Velem idősödő barátaim! Használjuk felelősséggel a maradék időt és folytassuk küzdelmeinket a „bízva bízzál” bíztatásával.
Fiatalabb barátaim! Tegyétek ugyanezt, tudván, hogy a ti időtök sem végtelen, s egyetlen percét sem szabad elfecsérelni.
Az idő hatalmas kincs. Felhasználását Isten kegyelmét remélve és tudva csak a legnagyobb cél érdekében engedhetjük meg magunknak. És ez a cél nem csak a földi s majdan az égi túlélés egyéni akarása. Egyedül nem megy! Együtt és egymásért kell megvívnunk a harcot.
Ez az együtt pedig a családjainkból, egyházainkból, kisközösségeinkből felépülő nemzetet jelenti.
Apáink idején világforradalmat emlegettek, ma világkormányt készítenének elő. Az Isten, a nemzet, a haza és a család együtt van sátáni erők célkeresztjében.
Az adventi elmélyült várakozás is szolgálja hát az erőgyűjtést a további küzdelemre.
Nehéz lesz, de gyémánt keményre csiszol minket.
Mi másért vált volna az ember e csodálatos világ felelős gazdájává, annak legnagyobb csodájává? Mi másért jelöltettek volna ki felelősségének beláthatóbb határaiként a hazák?
Ebből a keménységből az Isten kegyelme és minden isteni szépsége fog felragyogni.
A világot a kezdetektől fogva irányító teremtő erő létezik, tehát már van világkormányzónk. A tervezett világkormány pedig sátáni csapda.
Tekintetünket fordítsuk hát az ég felé, de nézzünk a lábunk alá is!
Erős lélekkel „megvívott” földi, és hittel elfogadott égi várakozást, áldott karácsonyt kívánok Mindenkinek
Tasi
Leányfalu, 2020 adventje előtt