Szász István Tas: A Marosvásárhelyen 1960-ban végzett orvosok 50 éves találkozójára 2010.07.25.

Vasárnap van. Istentisztelet után olvasom Kocsis Zsófikánk üzenetét, – írnék néhány köszöntő szót a találkozóra.

Nagy tisztesség ez, – érzem – s időben fékezhetetlen gondolataim máris iramlanak ama 1954-es ősz felé. Ezt a hangulatot énnekem valahogy mindenkor a Klastrom utca árnyas emelkedője vagy éppen ereszkedője hozza vissza. Egyébként is olyan ez, mint eddig megtett fel és levezető életutunk.

Uram Istenem! Milyen fiatalok voltunk s mennyire nem gondoltunk akkor arra, hogy még emberi mércével is milyen rövid az az idő, amelynek szolgálatára szegődni készültünk.

Végtelen jövő tárulkozott hívogatón, tapasztalatlan szemeink előtt. Tehát azt sem sejtettük, mennyire kiismerhetetlen… Jövő? Hiszen a jelennel sem voltunk még tisztában s önmagunk ismeretében is csak úgy lépegettünk, mint unatkozó szabadságos a tengerpart apró hullámok nyaldosta fövényein. Inkább közelgő s távolnak tűnő reményvitorlák sziluettjeit kémleltük s – legalábbis mi fiúgyermekek – a leendő kolléganőinkéit.

Nézegettük az új környezetet, méregettük egymást és lelkesedtünk, lelkesedtünk, világokat akartunk birtokolni. Ismerjük ugye: pirulnivaló történet, ha egyáltalán igaz, de jellemző: „félre öreg, előre a doktorok”. És már fel is villan lelki arcképcsarnokomban minden „studencek” Matyi bácsijának bölcs és megértő mosolya. Aztán természetesen a jezsuita menza illatai – mit illatai, szagai – mely ősöreg épületnek és légnemű üzeneteinek együttese óvatosan nehezedett és ereszkedett a rendőrség alant terpeszkedő udvarára.

Az akkor még nem is sejtett igazság aztán az Apolló, valaha a Vásárhelyi Találkozó transzszilván történelmi beszédeinek gazdát adó, épülete előtt hangzott el – nem is egyszer – egy szívünknek kedves alkoholista szájából. Siklósi szólt hozzánk imígyen: „Ne sírj, tudom, hogy fáj…tűrjetek székelyek”, hogy aztán tovasiessen bizonytalan léptekkel, tréfás hangulatban üldözvén a testvér transzszilván nemzetbéli hasonmását: Bucurt. És hallom a gázpalackos busz soffőrjét a Hangya központból lett pártház előtt: „Lordok háza, ez itt a szökőkút, …jelenleg nem szökik”.

Eddig a hangulatokról, hogy visszaröppenhessünk a múltba.

De kik is voltunk mi?

Egy teljesen inhomogén, de tudtán kívül közös sorsra szánt csapat. Lettek belőlünk sikeresek és sorsukkal elégedetlenek, terheiket hírnév fényében, vagy szürke árnyékban hordozók, nagyszerű dolgokat és tévedéseket egyaránt magukénak tudók, s most a harmadik felvonásban – szinte észrevétlenül – teljesen homogének.

Természetesen ez egy igen felületes és gyors áttekintése az életünket jelentő történelmi szakasznak. A valóság ennél sokkal bonyolultabb és főleg – amint azt Siklósi megjósolta –fájdalmasabb volt.

Az az inhomogén csapat, mely először rótta dinamikus léptekkel a Klastrom utcát, a legkülönfélébb gyökerekkel bíró ifjakból állt, akár csak az akkori erdélyi magyar ifjúság s nem hinném, hogy ez nem volt így az egész Kárpát-medencében, sőt azon túl is. Mi, akik itt most egybegyűltünk s azok, akik már nem lehetnek itt, a legkülönfélébb lelki-szellemi átalvetővel érkeztünk Marosvásárhelyre.

Mert volt közöttünk olyan, kit szülei azzal indítottak útra, hogy ez a rendszer íme orvost csinál a gyermekükből s voltak olyanok, akiket azzal, hogy: ha orvos akarsz lenni, hat éven át s még utána is hallgatnod kell arról ahonnan jössz.

És voltak olyanok, akik azzal indultak, hogy használd ki a szüleid társadalmi beskatulyázása adta szerencsés lehetőséget, de tudnod kell, hogy nagy árat fizetett ezért a családod, amikor a képmutatás álarcát öltötte magára.

De voltak olyanok is, akiket az egyébként osztályellenségnek számító család eresztett el úgy, hogy önmaga előtt is álarcot öltött, s még saját magának sem vallotta be, hogy valaha – ahogy mondani szokás – szebb napokat látott, vagy gyónt-áldozott, esetleg úrvacsorát vett.

Hogyan lett volna elvárható, hogy ideérkezvén, vagy néhány év szellemet nyitogató oktatása, no meg érlelő hatása után, valamennyien világosan és egységesen lássuk azt, amit ma a legegyszerűbb ember is lát, ha csak ki nem kapcsolja érzékszerveit és gondolkodását. Ilyen könnyű visszatekinteni… s ennél is nehezebb volt előre látni. S akkor még nem is számoltunk azzal, hogy kettős és egymást erősítő ármányok ködein kellett volna átlátnunk, hiszen osztály és nemzetiségi harcok kettős – egymást álcázó – robbanásra kész, és egyben időzített aknamezején andalogtunk, egyre többen párosával, alapjában véve mit sem sejtve.

Az az életnek nevezett eseménysor, mely esetünkben az emberiség egyik leghatalmasabb korszakváltását ívelte át, így kezdte el homogenizálásunkat. Ez a kiszámíthatatlan turmixolás, melynek alávetett minket sorsunk, e nagy koktélkeverő, egyének és csoportok ütközésével is járt és fájt. De egyre csak folytatódott, fáradhatatlanul és egyre bonyolultabb módszerekkel.

És itt merül fel az annyit kerülgetett, vagy sokszor éppen ellenkezőleg feleslegesen túlbeszélt kérdés arról, hogy hol vannak köztünk az áldozatok és merre az ártók?

A magam részéről az eddig elmondottakat elegendőnek tartom arra, hogy befejezettnek tekintsem ezt a vitát. Nem vonom kétségbe annak jogosságát, hogy egyesek a történelmi hatások mellett felemlegethetnek emberi gyengeségeket is. Igaz. Nem vagyunk egyformák s az azonos hatások alatt és hasonló előzményekkel rendelkezők sem cselekedtek mind egyformán. Csakhogy mára, sok szenvedés után és az egységes magyar nemzet igen veszedelmes fordulópontján egyensúlyozva, nem az egyéni sorsok kiváltotta indulatokat tekinteném elsődlegesnek, hanem az utolsó pillanatban elkerülhetetlenül szükséges egységet. Ennek pedig egyik pillére lehet a múlt bölcs és tapasztalattá érlelődött feldolgozása.

Félreértések elkerülése véget, itt nem gondolok a nemzetnek ártó és azt ide juttató, köreinkhez nem köthető néhányak felmentésére. Az egy nagyobb léptékű történet. Míg felénk áldozat és áldozat árthatott egymásnak, amott tudatosan ártani akarók, maguk akartak lenni a turmixolók. Pokolfajzatokra nem lehet érvényes még a keresztényi megbocsájtás sem.

Imígyen lezárva viharos vásárhelyi éveink és egész eltelt életünk eme kényes kérdését szeretnék inkább néhány lélekemelő dologra emlékezni, olyanokra melyek nélkül nem azok lennénk, akikké lettünk.

Mindenekelőtt arra a tanári karra, mely a maga – saját tanítványaihoz hasonlatosan –hordozott inhomogén jellege és a zord idők ellenére, olyan egyéni példákkal volt képes szolgálni nekünk, melyek nem csak szakmai oktatásunk, hanem orvossá válásunk pilléreit is jelentették. Sőt az emberré válásunkét is. Sajnos a mai globalizált és szabadnak mondott oktatásban egyre ritkábbak az ilyenek.

Aztán gondolok a szétszórattatás hatalmas tesztjére, mely bizonyította, hogy képesek voltunk helytállni a világon mindenütt. Helytállni, mint orvos, mint harcos ember, mint magyar.

Elsősorban azonban annak nagyszerűségére szeretnék rámutatni, amit az itthon maradottak helytállása igazolt, ennek az évtizedek alatt bizonyítottan csapattá kovácsolódott társaságnak a minőségét illetően.

Ugyanakkor arra is figyelmeztetek, hogy teljesen felesleges annak feszegetése, miszerint ki hogyan és miért ment s ki milyen okból maradt. Ahány történet annyiféle és mindegyiknek nagy és súlyos magyarázatai vannak. Mindnek hátterében, nagy és súlyos erőfeszítések rejtőznek. Ezért mindegyikben, maradásban és menésben egyformán, a legfontosabb a teljesítmény felismerése s azon belül is az emberként megmaradás példája.

Nem maradhat említés nélkül az a sokmindent bizonyító igényünk, mely valóságos sikertörténetként áll mögöttünk. És ez a kapcsolatok folyamatos ápolásának gyönyörű szép igénye és lánca. Felesleges a sok szó arról, hogy ennek minőséget igazoló és példát mutató tartalmát elemezzük, de feltétlenül szükséges kiemelni azt az erőfeszítést, melyet László Bárányi Ildikó vállalt magára e történeteinket, mondandóinkat, tapasztalatainkat összesítő kötet szerkesztésével. A szöveggyűjtemény nem öncélú, nem belterjes, már több komoly és elismerő kritikát hallottam róla, s főleg kortörténeti jelentőségéről.

Ez a korosztály egyike az utolsóknak azok közül, kik a szükségből csodamód létrehozott, a békeszerződés eredményeként létrejött, Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem hőskorában tanulhattak itt. Emlékezzünk nagy hálával és tisztelettel azokra, akik ezt kiharcolták. Ennek a harcnak, ha megtépve is, de máig hatnak eredményei.

És anélkül, hogy e rövid gondolatsort nevekkel egészíteném ki, gondoljunk most és minden maradék napunkon azokra, akik előrementek. Az idő kegyetlen szabályai szerint eltávozott tanárokra és az idő szabályain túl fellelhető okokból minket korán elhagyó társainkra.

Gondoljunk ifjúságunkra, az együtt töltött évekre, az egykor volt városra a Klastrom utca fáival és az utána következő küzdelmes évekre, életünk gyógyító munkában és utódok nevelésében eltelt legfontosabb szakaszára. Aki teheti, fogja meg annak a kezét, aki ezen az úton elkísérte.

És készüljünk arra, hogy még nincsen vége. Hiszen mindnyájunknak, a közöttünk még fel-felbukkanó aktív gyógyítóknak éppen úgy, mint a nyugalomba vonultaknak van egy közös nagy feladatunk: tovább kell adnunk a fáklyát. Ezért gondoljunk az utánunk következőkre s keressük a lehetőséget megsegítésükre, eligazításukra, a mára újfent és másként áttekinthetetlenné vált utakon. Soha nem volt ez ennyire drámaian fontos, időszerű és a maga nemében a leghétköznapibb módon állandó feladat. Mert a megmaradás imperatívusza egy ilyen kipróbált társaságot különösen nagy felelősséggel ruház fel. A most kiérdemelt aranydiplomának, minden külsőségétől függetlenül, erre kell figyelmeztetnie minket.

Kívánom, hogy ennek jegyében teljen az, ami még előttünk áll, s hogy ezen a poszton is hasonló sikerrel munkálkodjunk egészen addig a: legfelső diplomáig.

*

Idáig érvén az írásban, a hangulat ereje elragadott és ezrét zárásul – engedelmetekkel és ezúttal valóban belső használatra – egy költői ambíciókat nélkülöző, de mégis lírai gondolatsorban is összefoglalom az elhangzottakat.

FELEJTHETETLEN

50 éves egyetemi találkozónkra

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét a léptünk felveré –

ifjú csapatunk gyorsan haladt,

az andalító, zöld lomb alatt.

Az emlék átlépve időt, teret,

visszaröpít s múltba száll veled,

hol annyit jártál ez árnyas úton,

túl vár templomán, s egykori kúton.

Mohó agyunk ekkor tudásra várt,

majd megannyi barátság összezárt

nevelt meg formált, férfivá, nővé,

ha kell, vizekkel dacoló kővé.

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét a léptünk felveré –

tudásunk is gyorsan haladt,

a békésen lengő zöld lomb alatt.

Nem sejtettünk forrást a vár alatt,

hol a léptünk naponta ott haladt,

míg lenn a völgyben magyar múltjával,

Bolyai, Bernády, Bodor kútjával,

még békében élt a régi város,

kissé még poros, sőt olykor sáros,

de tartást adott a tudás trónja,

falat vont köré, mint egykor Trója.

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét a léptünk felveré –

a zorduló idő gyorsan haladt,

a mit sem sejtő zöld lomb alatt.

Hirdették, hogy e kor jövőt adó,

nem hittük lehetünk mi is faló,

támadhat ránk ép közülünk a gaz,

lerombolva mind azt, mi volt igaz.

Mert kelet tengere dagadva nőtt,

és durva hulláma alatt ledőlt,

a múlt, a szép, az az öröknek hitt,

mely megszült, nevelt s szép sírba vitt.

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét a léptük felveré –

más ritmusra lépő új láb szaladt,

a mindent elfedő zöld lomb alatt.

És volt köztünk, aki nem volt bátor,

vagy azt hitte ő a béketábor,

mert fiatal volt, nem vette észre,

mint ver bilincset e kor az észre.

A piszkos kor mely bár őt emelte,

de cserébe lelkét átnevelte.

Most emlék szűrője átbocsátja,

tettét megértve s megbocsátva.

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét tán örökre felveré –

gátlástalan hódítók új hada,

idegen hangok, idegen szava.

S gyorslábú, fürge évek alatt,

gyűlt a keserv s a tapasztalat,

már megértünk sok döfést s agyart,

mi vadkanként gyilkolt ott sok magyart,

gyilkolt új eszközzel, sokfélével,

üldözés megannyi módszerével,

és elűzött innen annyi szívet,

többet, mint ki jegyzett sanda ívet.

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét egy új kor már elvevé –

borongva fogyott a régi szép szó,

s egyre több szív lett ott szorongó.

És jöttek új évek és dolgosak,

sikerek, s döntések is, fontosak

kudarc szomorít és jósors vezet

de minden rossz s nagy bajok felett

megmaradt az elmúlt ifjú korból,

amint a sok bölcs tanárunk korhol,

s ahogy tőlük tanultuk még rég.

a fáklyánk lángja másoknak ég.

A vén utca ezt nem feledi,

– léptünk zaját emlékezi –

mert obsitos hadunk ma itt halad,

a felejthetetlen zöld lomb alatt.

Szász István Tas