Tisztelt emlékező Gyülekezet!
19 éve felejthetetlen ez a néhány óra, amire emlékezünk. 19 éve minden márciusban néhány becsületes magyar Bodor kútjánál hajt fejet valaminek, Bodor kútjánál gyűjtene erőt valamihez, Bodor kútjánál hajolna össze kitalálni a kitalálhatatlant. Csakhogy az egykori kút már néma, helyén idegen hagyományt hirdető katedrális áll, és ez a másolat sem a marosvásárhelyi vártemplom alatti jóízű forrás vizétől hajtva zenél. Ahol egykor muzsikált, s a lassan forgó Neptunusz dárdájával mutatta az idő múlását, elvágott gyökereinkből még sarjad némi élet. Azon az ártatlan gyermeklépteinkkel megszentelt téren még járkálnak fogyó utódok is. A más, az új, a régi világban, még vannak hajtásaink.
De itt, ahol most állunk, vajon rajtunk kívül hányan tudják mi is ez a kút? Mikor is zenélt és hogyan? S főleg kinek? És kit érdekel? Hol vannak azok, akiknek az összmagyar gondolatot vagy akár a benne foglalt közös nyers érdeket felismervén kötelessége lenne segítségünkre lenni ottmaradt hajtásaink ápolásában? Sehol. Csak olykor jelennek meg a színen, szavazatgyűjtő önmutogatására, ígéretnek szánt langyos célzásokra, hogy megszerezzék a hatalmat a gazdagodásukhoz, s a szintén csak ezt szolgáló könnyelmű elveszejtésünkhöz.
Éveken át volt alkalmunk fekete márciusunk ismert részleteire emlékezni. Most talán ideje lenne annak, hogy az idő nyújtotta madártávlatból pillantsunk alá nap mint nap lelepleződő nagy hátterére is.
Soha még ekkora gond nem nyomhatta e kis társaság vállait, soha még ilyen tanácstalanok nem lehettünk. Ha igazat mondunk az reményt eltipró búskomorság, ha hetykén kiáltunk, hogy: majd mi megmutatjuk, bizony hazudunk. De nem segít itt még a bölcs magunkbafordulás sem. Akkor hát mi lehet az az út, amelyre ráléphetünk? Hiszen nem arra születtünk, hogy tankok lánctalpai vagy fényes banki úrfiak elegáns bőrtalpai alá feküdjük. Mit választhatunk, mit enged meg nekünk a Birodalom?! A nagy láthatatlan, a nemlétező pénz urainak üveghegyen is túli sárkányföldje?
Mert beszélhetünk mi most szép szavakkal arról a márciusról. Boncolgathatjuk a mi itteni belső hidegháborúnk részleteit, és vizslathatunk összeesküvés-elméletnek nevezett rémképek és rémigazságok nyomába, kereshetjük szomszédnépek kegyeit, óvatoskod-hatunk „megnemsértésükön” vagy „megnemértésükön”, nevezhetjük őket orrgazdának vagy máskor vértestvérnek, s emlegethetjük hangját Dunának, Oltnak, Vágnak, Szávának, Rábának – egyre megy. Nem számít itt még az sem, ha láthatják a nagy közös vég árnyait. Ha tudhatják, aligha lehet közöttünk győztes. Akkor sem történik semmi változás. Egymásnak feszülésünk – melynek végső elindítója az ő kívülről fűtött nagy kapzsiságuk is – belejátszott közös nagy meggyengülésünkbe. De ezt is hiába látják, vagy látjuk. Mindenek mögött ott áll a Birodalom! A láthatatlan, a sárkányfogveteményből folyton újjáéledő, a belénk ültetett és erőnket elszívó gépezetetit működtető, az agyunkat hamis tudással feltölteni képes, a szívünket kővédermeszteni tudó, a még nemünket is meghatározni akaró, a nagy láthatatlan, a nemlétező pénz birodalma.
Mindaz, ami pillanatnyi kis létünket érdekli, ami maradék jövőnket meghatározza, mindaz, ami gondjaink tartalma, beszélgetéseink témája, összeaszó testünk rombolója, hitehagyott lelkünk megrontója, mind, mind az övék. Övék az ERŐ! A gonoszság gátlástalansága üzemanyaguk. Azt hiszik e téren soha nem lesz energiaválság.
Amikor itt összegyűlünk, hogy emlékezzünk egy a világ számára apró, számunkra felejthetetlen eseményre, tudnunk kell, hogy ezt is ez az ERŐ mozgatta hálózatain keresztül. A globális erő, a helyi szolgákon keresztül. Mi csak a szolgákat ismerjük. A szolgákat akár le is győzhetjük. De jön helyettük másik.
Mi hát a teendő, mivégre vagyunk egy olyan világban, amelyben otthon nem lehetünk?
Barátaim a baj akkora, olyan hatalmas érdekek feszülnek, olyan exponenciális gyorsasággal növekvő időzített bombák nőnek körülöttünk gombamódra, hogy még öreg fejjel is nagy idők tanúi lehetünk. Nagy idők s új szenvedések, az egykor boldog végkifejletet remélő életünk alkonyán, gyermekeink s unokáink jövőjét féltve. A válság hozhat változást, de akiknek ez nem érdeke, nem fogják könnyedén megengedni.
A magunk egyetlen kötelessége a szemek nyitogatása, a vakság feloldása. Hiszen szemeinket is kicserélték. Üvegszemet kaptunk, nem szemüveget. S urainkat még a látás látszata is ingerli. Üvegszemünkre is csúf hályogot bocsátanának. Így nyugodtabbak. Hát ezért kell a látást szolgálnunk. Legyőzni őket ez még nem elég, de időt nyerni talán igen.
Az ő játékuk sem veszélytelen. Önmagába hamvadhat el a Birodalom. Nagy fájdalmak, nagy kockázatok árán, de előbb-utóbb igen. Addig kellene túlélni. A túlélés-hez pedig igazi vezérfonalat találni. Túlélni erős lélekkel, de testben, s főleg utódban is.
Kevés az idő szoktam mondani. Folyamatban kellene gondolkodni. Evolúcióért kiált a változás, de csak revolúcióra maradt idő. Az pedig mai kereteink között már nehezen elképzelhető. Ezért kell a túlélésre játszani.
Mindenre emlékezni, körülállni Bodorkútjainkat, figyelmeztetni, lármázni, meg-győzni, magyarázni, egységet teremteni, kilátszó uszonyú iszonyú szirének dalának nem engedni, de tanítani annak kottáját is, és új Kodályok módjára összevetni azt a vártemp-lomaink alól feltörő tiszta forrásaink csörgedező hangjával.
És ha ennyit sikerül elérnünk, akkor majd ég és föld összeérnek.
Ez lesz az a pillanat, amikor a legnagyobbjaink által már felismert, a véletlenül nem létrehozható hihetetlen nagy REND egyetlen URA eldönti, hogy mit akart velünk. Eljön a végjátéka annak a játszmának, amit most velünk űznek. És hatalmas tartalékaik birtokában hiába mondják majd, hogy főúr fizetek. Az a FŐÚR nem fog virtuális pénzekkel foglalkozni.
Ő reánk pillant, és talán azt mondja: csalódtam bennetek. Elég volt belőletek!
Vagy keresztény hitünk szerint jóságosan alátekint, és azt mondja: elég volt ebből! És felfakadnak ismét a Bodor kutak elnémult zenéit megszólaltató forrásaink. És megint csak szeretetre tanít, és dolgozni, meg örülni. Neki és egymásnak. És azon a régi téren is ismét ott tipeghetnek gondtalan utódaink még ártatlan s mindent megszentelő lábacskái.
Leányfalu
Szász István Tas