A Korunk és a Hitel kapcsolata
Gaál Gábortól Gáll Ernőig
(1936–1984)
Csapody Miklós
Kommunista Korunk, fasiszta Hitel, haladás és reakció, marxizmus és nacionalizmus, szocialista jövő és retrográd polgári hagyomány. A Korunk alapítása és a Hitel megszűnése közti erdélyi magyar szellemi életnek ilyen elektronikus címkéit még a hetvenes évek elején is olvashattuk volna, ha a világháló és a kulcsszavak (keywords) már akkor léteztek volna. A fogalmak historiográfiája helyett célravezetőbb a két, egymást többszörösen túlélő régi ellenfél kapcsolatát vizsgálni, a kort és a félmúlt utókort, melyben az örökség hagyománnyá, végül tudománnyá vált. Gáll Ernő már negyedszázada úgy vélte, hogy „a Korunk, az Erdélyi Fiatalok és a Hitel szerepének, a három folyóirat egymáshoz való viszonyának értelmezésében bizonyos ’revízióra’ van szükség, hasonlóan a Korunk–Helikon relációban is elkerülhetetlennek mutatkozott újraértékeléshez. Az érdemek és elmarasztalások egyoldalú kiosztása a múltban meghamisította a helyzetképet. Méltánytalan, igazságtalan ítéletekhez vezetett. A mindkét oldali elfogultság komoly értékek devalválását, sőt elsüllyesztését idézte elő, s ez az eljárás napjainkig sok zavart okozott. Egy tárgyilagos, differenciált elemzés, amely a történetiség szellemében készít mérleget, tudatosíthatja, hogy mind az indítékok, mind a későbbi kibontakozás tekintetében az érintett irányzatok között számos interferencia létezett.”1
A húszas évek első harmadától Erdélyben a szigorú cenzúra dacára élénk, a nemzetközi szellemi és politikai áramlatokra fogékony magyar konzervatív liberális sajtóélet bontakozott ki. A második bécsi döntésig tartó időszak legfontosabb erdélyi magyar folyóiratai – létrejöttük időrendjében – a következők voltak: a Pásztortűz (erdélyi irodalmi és művészeti folyóirat 1921–1944), a Magyar Kisebbség (nemzetpolitikai szemle 1922–1942), a Korunk (világnézeti és irodalmi havi szemle 1926–1940), az Erdélyi Helikon (az Erdélyi Szépmíves Céh irodalmi-művészeti folyóirata 1928–1944), az Erdélyi Fiatalok(a romániai új magyar nemzedék folyóirata, majd Fiatalok címen romániai magyar főiskolás lap 1930–1940) és a Hitel (nemzetpolitikai szemle 1935, 1936–1944).i
Nemzedék és transzszilvanizmus
A húszas évek elejétől a transzszilvanizmus állt a viták középpontjában, mígnem 1930-ban, „az erdélyiség fordulóján”ii megnyílt a nemzedék frontja. Az Erdélyi Fiatalok „új ideológiájának” egyik meghatározója is a korai transzszilvanizmus volt, melyben László Dezső szerint „a Romániában élő magyarság exisztenciális érdeke nyert kifejezést. Ez a világnézet az, amelyik mellett létünket ebben az országban, ennek törvényes rendje között a legsikeresebben tudjuk biztosítani.”iii Ezt az erdélyiséget Méliusz József szerint „a kálvinista Jancsó Béláék, velünk, európaibb és fiatalabb rebellis egzisztencialista kálvinistákkal együtt már az etika felé húzták el, és a főket helyrecsavaró szociológia felé taszították (Mikó Imre) […] Nem Gaál Gábor ma is sokak által vehemensen kifogásolt elméleti kritikája,iv hanem az ifjúság, népiesek (Demeter [János]) és katolikusok (Bányai [László]) mozgalmi balratolódása, nem különben a Babits és Kuncz [Aladár] racionalizmusát felfogó és balra tekintő Szemlér [Ferenc], majd meg a másik vonulat, a jobboldal radikalizálódása – tehát három, sőt négy fronton is – tagadta meg ezt az elméletet […] A ma még differenciálatlanul szemlélt Hitel […] egy demokratával (Szenczei [László]val) számoltatja fel Kóst és transzszilvanizmusát, ugyanabban a számban, amelyben Ravasz László püspöknek, a transzszilvanizmus és a székely különség fennkölt pártfogójának a budapesti parlament előtt, az első ’magyar’ zsidótörvény mellett elhangzó ’nagy’ és ’történelmi’ beszédét nyomtatja ki. A programot jelölő vezérközlemény helyén.”v
A transzszilvanizmus megítélésében a Korunk Helikon elleni támadásával kezdődött heves harc.vi Ekkor látott napvilágot Gaál Kunczot támadó írása,vii amely a két folyóirat viszonyának elmérgesedéséhez vezetett. Az Erdélyi Fiatalok pedig hamarosan már „gócosított, eszméket érlelt, egy új nemzedék gondolkodásmódját tükröztette, önállóság felé tartott és tudatosan meghúzta a határvonalat a régi és az új nemzedék között. Eszméi, amelyeket megpendített, nem a kortársi irodalomnak eddigi irányban való fejlesztését célozták, társadalomtudatosítás lebegett a szemük előtt.”viii Programjuk a reális helyzettudatra, társadalmi elgondolásaik a népszolgálatra épültek. Belső parlamentarizmusuk olyan radikálisan következetes középutasságot hordozott, amelyet gyakorlatias, és erőteljesen nemzeti tartalmú, polgári-plebejus célirányosság határozott meg. Radikális reformizmusuk legfőbb vonása a protestáns valláserkölcs és intézményi hagyomány alkotmányossága, szabadelvű demokratizmusa volt, ami toleranciával párosult erkölcsi szigorban öltött alakot.ix Ideológiai, szervezeti, személyi viszonyainak bonyolultsága a nemzedék mentalitásbeli újdonságára mutat.x Ez az újszerűség a korabeli eszmefejlődés általános jellemzője volt annak törvényszerű megismétlődésével, hogy miután az új szerepvállalás az értelmiségi gondolkodásba beépül, hatása az után is meghatározó lesz, hogy intézményesült formái időközben szétzilálódnak.xi
Márpedig az 1929–33 közötti időt a transzszilvanizmus elutasítása, az eszmei szétforgácsolódás, a világgazdasági válság és a pártpolitikai harcok különösen zaklatottá tették. A korosztályok közti és nemzedéken belüli eszmei konfliktusok az egész időszak magyar közéletét végigkísérték, a Vásárhelyi Találkozót (1937) megelőző időből elég csak a Vallani és vállalni (1929–30),xii a Magyarok Romániában (1935)xiii vitáira, Tamási Cselekvő erdélyi ifjúság c. sikksorozatára (1936)xiv a Jelszó és mítosz vitájára (1937)xv utalni.
Az Erdélyi Fiatalok eszmetörténeti jelentősége abban áll, hogy új helyzettudatával saját közössége felé fordult. Ideológiája reális, erkölcsös és alkalmazható modus vivendit kínált, ezért legalább átmenetileg képes volt az ifjúsági egység megteremtésére, amit a kisebbségi egység előfeltételének tekintett. Kiérlelője volt a későbbi, többfelé ágazó reformkonzervatív, harmadikutas és népi baloldali tájékozódásnak, miközben a kiváltak egy része a kommunista baloldal utánpótlását gyarapította. Noha a Makkai-revízió szellemét követve mindkét folyóirat kisebbségi önszerveződést sürgetett, ezt az Erdélyi Fiatalok az alulról felfelé való építkezésben, a Hitel ellenben az értelmiség vezető szerepének fenntartásával tartotta megvalósítandónak.xvi A „hatalmi pozicionálás” és személyes nézeteltérések mellett ez a különbség volt a fő oka konfliktusaiknak.
A hőskor multával „két teljes évig alszik minden ifjúsági mozgalom”,xvii mígnem 1935-ben létrejön a Hitel.xviii Egy év múlva a húsz- és harmincéveseket egyesítő csoport vette át a folyóiratot, amely Erdély Magyar Szemléjeként igyekezett működni. Második folyama már kinőtt a nemzedéki keretek közül.xix Fő tevékenysége mégsem a lap hasábjain bontakozott ki, hanem „a társadalmi élet tervszerű megmunkálásában, már nem hitt a demokrácia csalhatatlanságában, nem hitt az erdélyi szellem immanens voltában sem, mint ahogyan mi hittünk és még Jancsó Béláék is hitték, túl volt már Szabó Dezső, Szekfű Gyula elvein is, szemléletének gócába bevitte a faji gondolatot, a kollektivitás új megfogalmazásával kísérletezett, mindezt kitartó tervszerűséggel, mint aki sejti a jövőt és a felszabadult Erdélyt ellenállás nélkül kívánja beilleszteni az új európai együttes csillagképletébe.”xx
A régi Korunk és a Hitel
A Gaál Gábor-féle Korunk (1931–40)xxi és a Hitel (1935–44)xxii kapcsolata a második Hitel indulása évében (1936) kezdődött. A Korunk 1940 őszén betiltásra került, a kisebbségi funkcióját vesztett Erdélyi Fiatalok 1941 elején számolódott fel, végül 1944 nyarán megszűnt a Hitel is, amelynek tevékenységét már a visszacsatolás visszavetette.xxiii
„Premarxista” korszaka után a Korunk a baloldal merev, sokszor erősen elfogult folyóirata lett, amely „Sturm und Drang-szakaszában” (1929–32) messianisztikus forradalomvárással, szektás-balos ultraradikalizmussalxxiv népszerűsítette irányzata szépirodalmát és képzőművészetét,xxv bélyegezte meg az „akadémizmust” (a „polgári” irodalmat), különösen a transzszilvanizmust, az általa „álom-víziónak” tartott erdélyiséget. A Korunk elismerése baloldali körökben Budapesttől a bécsi emigrációig „tudvalevően kommunista elismerés volt.”xxvi Marxista-leninista felfogás szerint ismertette az új szociológia német, francia, angol és amerikai irányzatait a bukaresti monografikus iskola eredményeivel együtt. Felhívta „a magyar közvélemény figyelmét a parasztság s nem utolsó sorban a román parasztság helyzetére, megelőzve ezzel minden folyóiratot – beleértve a monográfiai iskola folyóiratait is.”xxvii Miután fő törekvése a történelmi materialista gondolkodás elterjesztése volt, empirikus társadalomkutatást sürgetett,xxviii ami elvileg az Erdélyi Fiatalok falukutatásával és a Hitel szociográfiájával is találkozhatott volna, különösen, hogy a Hitel Venczelnek az Erdélyi Fiatalokétól eltérő szándéka szerint kutatni kívánta nemcsak a falu, hanem az urbánus szféra kérdéseit is.xxix Az első társadalomismertető írások is a Korunkban láttak napvilágot, ám, mint Szabó T. Attila a Hitelben írta, „Sajnos, e folyóirat is, miként annak idején a Huszadik Század, inkább általános elméletekben, mintsem társadalmunk közelebbi szemléletén keresztül terjeszti a maga világ- és társadalomnézetét. Ezért van az, hogy a Korunkból mindössze két tanulmányt könyvelhetünk el, mint olyat, amely a társadalomkutatás körébe tartozik.”xxx A korai „tényfelmérő búvárkodás” felfedezését Gáll Ernő azért kötötte Szabó T. nevéhez, mert „a rá jellemző elfogulatlansággal a társadalomkutatásunk múltját becserkésző nyelvtudós kiemelte a Huszadik Század tradícióját tovább éltető Gaál Gábor-i Korunk úttörő teljesítményét, méltatta az Erdélyi Fiatalok falukutató tevékenységét.”xxxi
A Korunknak betiltásáig tartó antifasiszta szakaszán belül az 1933–35 közötti idő volt az „erősödő tendenciájú, de spontán, tehát következetlen népfronti törekvések” periódusa. Bár az 1935–37 közötti éveket Tóth Sándor „az antifasiszta népfront-gondolat” időszakának nevezi,xxxii a Korunk 1936-ban hevesen támadta a Hitelt, mígnem 1938-tól az antifasiszta népfront orgánumaként, a Vásárhelyi Találkozó szellemében igyekezett működni.xxxiii A nemzedéki kérdés nem tartozott fő tárgykörei közé, mégis figyelemmel kísérte az európai és a magyar ifjúság tájékozódását. Közölte Balázs Ferenc apró ismertetését,xxxiv az Erdélyi Fiatalok és a Korunk kapcsolatát mégsem ez, hanem Gaál szemlecikke határozta meg, mely szerint „valamennyien egy tisztázatlan és kenetes, romantikusan átgőzölt óhaj és vocativus ideológia képviselői […] lírai írásaikban és írásaik mögött minden. Lírai maga az osztályok, felekezetek és ideológiák feletti béke is, melyre tikkatag szájjal hivatkoznak, és epedő szemekkel néznek. Lírai egész beállítódásuk s ennek is passzív, tisztázatlan és frazeologikus. Még a helyzetük való felismeréséig se jutottak, el s ma még az se hihető el róluk, hogy eljutnak addig.”xxxv
A Korunk szemében lenézett, naiv, hamis romantika fűtötte narodnyik csoportként tűntek fel, később azonban, még a szektás periódus után is nyíltan fasisztának bélyegezték László Dezső Széchenyi-könyvét.xxxvi Csak az „új rendiség” megjelenésével állt be velük szemben némi enyhülés, ekkor a címkét már a Hitel kapta. Az Erdélyi Fiatalok közül csupán Mikó Imrét látták szívesen,xxxvii aki előbb Antal Márk marxista köréhez tartozott, majd a Hitelnek lett megbecsült szerzője az ott akkor már ugyancsak gyakran közlő László Dezsővel együtt.xxxviii
A „nyíltan magyar Führer-ideológia után kiáltó” Hitelt Balogh Edgár először 1936 tavaszán támadta meg (Új magyar rendiség szószólói Erdélyben),xxxix majd ugyanaz év őszén („Szervezett nemzettársadalom” kétféle nézetben).xl Mindkét írásnak többszörös és különös szemléleti-történelmi paradoxonja volt, hogy a Hitel hivatásrendi eszméjét a Quadragesimo anno (1931) keresztényszocialista korporativizmusát kisajátító fasiszta (és hitlerista) állampolitikával azonosította,xli alig egy évvel a baloldal kezdeményezte Vásárhelyi Találkozó előtt,xlii melynek sorsközösséget, kereszténységet és demokráciát hangsúlyozó határozata a keresztényszocialista korporativizmus jegyeit mutatta.xliii
A Balogh szerint is „nagyigényű nemzetpolitikai és magyarságtudományi szemle” első számában „a nyugati parancsuralmi rendszerek nyomán keres Erdélyben is kivezető utat egy magát újnak kellető szellemi irány. Félreismerhetetlen a szakítás a Szabó Dezső robusztus paraszti eszmehirdetéséből sarjadt Erdélyi Fiatalok hagyományos népidemokratikus irányával, mely egy évtizeden át az erdélyi magyar néptömegek felé fordította a diákság figyelmét […] Amikor az erdélyi magyar értelmiség táborában napról-napra határozottabb a demokratikus szellemi arcvonal, akad egy ellen-zászlóbontás, amely új nemzeti vezető-rend megteremtését írja zászlajára. Valóban a lelkiismeret kérdése, hogy rámutassunk a díszmagyarba bujtatott hitlerizmus próbálkozásaira.” A rendies történelemszemléletet Albrecht Dezső programtanulmánya után „elvállalt reakciónak”, a magyar polgárosulás megtagadásának mondta, mely „a román szélsőséges jobboldal szólamaival és érdekeivel találkozik.”
A célokról Venczel „fasiszta felfogású” írását idézve („a nép nem alkotóképes”) úgy látta, „a Hitel vállalta magára azt a politikai feladatot, hogy a hitleri Führer-rendszer másolataként új magyar rendiség gondolatát – új nemesség, új jobbágyközösség rideg falanszter-szocializmusát – lopja be az erdélyi magyar diákság könnyen befolyásolható lelkébe.” Miután azonban munkatársai még fiatal emberek, kifejezte reményét, hogy fejlődni fognak, hiszen „semmiképpen sem fasiszták még azok, akik itt – a fasiszta zászlóbontás árnyékában – a népegészségügyről, kisebbségi jogvédelemről, magyar képzőművészetről értekeznek vagy verseket írnak. A fasiszta-reakciós ideológiai tervekről a munkatársak többsége aligha tudott. Ha szót emelünk az ellen a kísérlet ellen, amely egy új magyar rendiség osztálygőgjét, parancsuralmi törekvéseit és imperialista vágyfantáziáját akarja az erdélyi magyar ifjúság hagyományos népi szellemi életébe becsempészni, tesszük ezt abban a hiszemben, hogy az erdélyi magyar ifjúság hagyományos népi szelleme ellen elkövetett feudális szellemű kultúrmerénylet a Hitel fiatal munkatársai és olvasói között is ellenállásra talál.”
A Hitel röviden felelt: „a kisebbségi életkeret komoly vizsgálóinak tanúsága szerint mindenekelőtt a szervezett nemzettársadalom kiépítése s ezért a magyarság legsürgősebb feladata: kutatni a szervezkedés módjait és lehetőségeit, hogy a lehetőségeknek s kívánalmaknak megfelelően ellenállóvá építhessük nemzetéletünket. S bár a szervezés szükségességének kérdésében aligha lehetne különbség, mégis támadások érték lapunkat hangoztatása miatt. Egy szélsőbaloldali folyóirat, a ’Korunk’ ’feudális kultúrmerényletnek, díszmagyarba öltöztetett hitlerizmus’ megnyilatkozásában könyveli el lapunkat. De nemcsak e baloldali lapban, hanem a velünk egy munkamezőn dolgozó ’Fiatalok’ szerkesztőinek írásaiban is jelentkezik ez a vád. László Dezső csak burkoltan fejezi ki a Korunk véleményére hivatkozva, Jancsó Béla viszont nyíltan: ’A Hitel jelszava mögül a parancsuralmi rendszerek sunyi vigyorgása kandikál elő’.”xliv
Cselekvő erdélyi ifjúság című sorozatában Tamási Áron nemsokára azt írta, hogy a Hitel „tartalmánál is nagyobb jelentőségű a legszélesebb összefogás és a szellemi terület teljes átfogása.” Ha azonban nem „az erdélyi földből és az erdélyi sorsból próbál magának új eszmevilágot teremteni, akkor bizonyára úgy lesz, hogy a magyar műveltség új formáit Magyarországon fogják kialakítani, a mi számunkra is. Pedig bármilyen vakmerőnek látszik, az erdélyi magyar szellem hivatástudatát én elsősorban abban látom, hogy a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki.” Összegzésként az Erdélyi Fiatalok népi humanizmusának, a Hitelben meghirdetett újraértékelésnek és a baloldal szocializmusának összekapcsolását ajánlotta, mert „Kiderült, hogy a népmentő cél valamennyiöknél közös és abban is megegyeznek, hogy Erdélyben a magyar műveltségváltásnak meg kell történnie.”xlv
Balogh azonban elmarasztalta illúziói miatt és jóhiszemű felelőtlenséggel vádolta, a baloldal változatlan bizalmát mégis fenntartotta iránta, hiszen „Világos, hogy ilyen gondolkozással ő maga is máglyára kerülne abban az új magyar rendiségben, amelynek szószólói csöppet sem tagadják, hogy Hitlerről veszik a példát.”xlvi
A második támadás a Hitel második számát, annak „fasiszta reálpolitikáját” illette. Balogh véleménye szerint „a szervezett nemzettársadalom” felülről lefelé való kiépítése ellentétes a kisebbségi önszervezkedéssel, a nemzetszervezés küldetéses, „fasiszta értelme” és „missziós öntetszelgése” egy húron pendül a kiváltságos úrhatnámsággal. „Hiába akarja eszmeileg kisajátítani a Hitel a demokratikus romániai magyar új nemzedék hagyományos folyóiratát, hiába fogalmazza meg vele szemben felháborodását, úgy, hogy ’egy inkább jobboldalinak nevezhető folyóirat is fasizmust szimatolt körülötte’ – a Fiatalok oldalain mégis ezt olvassuk László Dezső tollából: ’Minden erőnkkel mellette vagyunk minden olyan változásnak, ami végső gyökerében is innen Transzilvániából indul, és ami minden más tekintet nélkül elsősorban kisebbségi sorsban élő népünkért történik, ami annak alulról felfelé való gazdasági, művelődési és társadalmi megszervezéséért ér erősítéséért folyik’ […] A ’szervezett nemzettársadalom’ vitájában a Hitel ’történelmi gondolat’-ával szemben a Fiatalok gárdája történelmi haladást képvisel.”xlvii
A Vásárhelyi Találkozó előtt Bányai László az „eleinte imperialista jellegű, tehát haladás- és kisebbségellenes nacionalizmust” népszerűsítő Hitelt már „mindinkább bizonyos pozitivista kisebbségi helyzetfelmérést” érvényesítő folyóiratként méltatta.xlviii A Találkozó után Balogh nem is említette többé,xlix s egy év multán Jordáky Lajos már csak szociográfiai forrásként idézte.l
Ezzel a két folyóirat kapcsolata kortársi periódusukban véget ért. A Hitel szakmailag 1940 után is színvonalas maradt, és bár Molnár Gusztáv szerint „ideológiai értelemben idegenné, steril képződménnyé vált, amelynek Erdélyben sem előzménye nem volt, sem folytatása nem lett”, jelentékeny történet- és magyarságtudományi eredményeket hozott.li 1940-ben érkezett el a nemzedék közéleti színrelépése, a politikai vezetésbe való bekapcsolódása. Lényegesen nagyobb tekintélyű, befolyásosabb tagjai lévén az erdélyi magyar társadalomnak, mint nemzedéktársaik az anyaországinak,lii az „őrségváltáskor” sokan kerültek közülük vezető pozícióba, az Erdélyi Párt politikáját is meghatározva.liii Legtöbbjük konzervatív antiliberalizmusa a harmincas évek népszolgálat-eszméjének folytatódása volt, és az egységes, keresztény szellemű magyar kisebbségi közösség megerősítését célozta.liv A többségivé vált kisebbségi elit felismerése szerint bár a közösség sorskérdéseire alávetett helyzetben is lehet választ keresni, megoldani őket csak többségben lehet. A hatalmi pozíció számukra ezért volt kulcskérdés.lv
Az új Korunk és az önismereti hagyomány
A Gáll Ernő szerkesztette Korunk (1957–84)lvi és a Hitel-hagyaték kapcsolata az után vette kezdetét, hogy a folyóirat „ideológiai versenytársak” nélkül, 1957 elején alakult újjá, amikor a magyarországi „írósztrájk” idején az erdélyi magyar elit a román vezetést számottevő engedményekre késztette. Gáll 1937 óta közölt a Korunkban,lvii Buchenwaldból való hazatérése után a kolozsvári Igazság főszerkesztője, 1949-től a Bolyai Egyetem filozófiaprofesszora lett. Ő maga, és neki köszönhetően a Korunk csak a hatvanas évek végén, és nagyon messziről jutott el a két világháború közti erdélyi magyar eszmetörténet hagyatékához. Gáll később úgy vélte, hogy e hagyatékban olyan erkölcsi modellre talált, „amely – miközben cselekvésre buzdít – a fanatizmustól is megszabadít. Márpedig erre az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején sokunknak égető szüksége volt. Az egyén döntéséből, szabad választásából fakadó, s a reménytelenséggel dacoló elköteleződés a nemzetiségi feladatvállalás szempontjából is dinamizáló magatartásmintát kínált. Az Erdélyi Fiatalok s a Hitel meghirdette értelmiségi népszolgálat korszerű variánsában nélkülözhetetlen morális fogódzóként szolgálhatott.”lviii
A hatvanas években Gáll nem a meghasonlás, hanem az önrevízió stációit járta. Ennek jegyében később azt is leírta, hogy „a Romániai Magyar Szó 1949. november 27-i számában a ’nemzeti nihilizmus’ ellen hadakozva Makkait és Tavaszyt teszem felelőssé az – értelmezésem szerint – önfeladást sugalló nézeteik miatt, az Irodalmi Almanach 1951. 2. számában pedig a ’nemzeti egység’ nacionalista politikájának – általam megjelölt – képviselőit pellengéreztem ki.lix Visszamenő hatállyal a ’nemzeti egység’ legitimálásában marasztalom el a transzszilvanizmust, és bírálom Márton Áronnak egyik 1935-ben írt cikkét. Ügyészi kirohanást intézek Tusa Gábor 1942-ben piacra került Harcunk Erdélyben magyarságunkért című könyve ellen, a Hitelt pedig fasiszta folyóiratként bélyegeztem meg. Újraolvasva őket, kevés elégtétellel nyugtázhattam, hogy annak idején igazán senki sem leplezhetett volna le a Zsdanov megbélyegezte ’fogatlan vegetarianizmus’ miatt.lx Az elfogultság, a felületesség, az ideológiai címkézések tekintetében ezek az írások az uralkodó műfajba és stílusba illeszkedtek be tökéletesen.”lxi Idézett cikkében az Erdélyi Fiatalokról és a Hitelről ezt írta: „Szekfű iskolájának hatását olvashatjuk le az erdélyi magyar fasizmus első folyóiratának, a Hitelnek nemcsak a címbetűiből, hanem tartalmából is. A Hitel nyílt fasiszta csoportosulása az Erdélyi Fiatalok narodnyik irányzatának felbomlásával keletkezett. Míg az Erdélyi Fiatalok balszárnyáról a munkásosztályhoz s annak pártjához csatlakozott néhány fiatal értelmiségi, addig a csoportosulás zömének (pl. László Dezső és társainak) pályafutása ékesszólóan példázza azt, hogy a szocializmus és a kapitalizmus, illetve fasizmus között nincs harmadik út. Valaki vagy az egyik, vagy a másik táborhoz tartozhat csak, nem létezik semmiféle ’arany közép’-megoldás. Az Erdélyi Fiatalok és általában a népiesek osztályok fölötti, elvont ’népiség’-e a proletár szocializmussal szembeni bizalmatlanságuk, sőt ellenséges beállítottságuk, olyan fogalmak, mint a ’magyar közösség’, ’magyar szociálizmus’, amelyekkel gyakran találkoztunk a második világháború alatt létrejött új, harmadikutas, népieskedő csoportosulásnál, a Termésnél is, igen közel kerültek a fasiszta népközösséghez, Szálasi ’magyar sorsközösségéhez’. A Hitel-csoport végig is ment ezen az úton és el is jutott Mussolini és Szálasi totális-állam-nemzetfelfogásáig, a finánctőke legreakciósabb és legvérengzőbb csoportjának ideológiájáig.”lxii
László Dezső azt vallotta a börtönben, hogy 1940–44 között „az ifjúság keresztény magyar szellemben és fasiszta magyar szellemben való neveléséről” gyakran írt olyan „fasiszta lapokba, mint a Székely Nép, Pásztortűz, Hitel és mások […].”lxiii Később mégis visszautasította a fasizmus vádját, amikor „A kihallgatást vezető főhadnagy urat kértem, hogy a fasiszta kifejezés helyett írjon profasisztát. Erre az a tény bátorított föl, hogy a népi demokráciánk hivatalos sajtójában az Erdély Párt, szemben a nyilas és Imrédy-párttal, mint profasiszta párt szerepelt. 1948–50 között az Irodalmi Almanachban egy jelentős demokratikus író, a neve most nem jut eszembe, foglalkozott az erdélyi magyar élet 1944 előtti tényeivel és engemet harmadik utasnak nevezett, azaz olyan valakinek, aki a kommunizmus és a fasizmus között egy harmadik utat keresett, s aki mindkét oldallal szemben, de mindkettő hatása alatt is valami újat keresett.”lxiv A „demokratikus író” Gáll Ernő volt, az említett írás az Almanachban megjelent brosúra.
„A Korunk új folyamának első számában az egyik programadó cikket én írtam,lxv s ebben – D. Gustira hivatkozva, Braun Róbert s az Erdélyi Fiatalok hagyományát is ébresztgetve – az erdélyi valóság, az új Metamorphosis Transsylvaniæ tudományos nyomon követését szorgalmaztam. Ez a felhívás azonban sokáig csupán jó szándékú buzdítás maradt; a társadalomkutatás reneszánsza még váratott magára. Egyrészt hiányoztak a felkészült kutatók, másrészt a hatalom is tilalomfákkal kerítette be a hétköznapi életet. Nem engedte, hogy a meztelen valóságot felmutassák. A közelmúltban [már a ’90-es években – CSM] – Venczel József, a modern erdélyi társadalomkutatás megalapozója, a Hitel című folyóirat egyik spiritus rectora emlékének felidézésére készülve – tudomásul kellett vennem, hogy a folytatandó előzmények, az életre galvanizáló hagyatékok között nem említettem (az akkor bebörtönzött) Venczel nevéhez fűződő önismeretet. E mulasztás mélyén – a döntő külső tiltás mellett – szívósan megtapadó előítéletek húzódhattak meg. Ezeket csak évekkel később sikerült felszámolnom, s ez a fordulat bennem s a lap munkatársaiban energiákat szabadított fel. A hetvenes évek Korunkján végigvonuló önismereti duktus a lap legeredményesebb törekvésének bizonyult. A romániai magyarság önazonosság-tudatának korszerű megalapozását és védelmét szolgálta.”lxvi
Gáll azonban kezdetben még a régi Korunk városi és munkásszociográfiáját szerette volna feléleszteni. „A konkrét társadalomkutatást az életidegen dogmák ellenszerének, amolyan újabb ’csatakiáltás’-nak szántam, mint amilyen Jásziék és a magyarországi népi irányzatú szociográfusok idején volt. Mai olvasatban kitűnik, hogy még nem szorgalmaztam külön a nemzetiségi önismeretet elősegítő búvárkodásokat, s ami a közvetlen erdélyi előzményeket illeti (Erdélyi Fiatalok stb.), megítélésükben kevésbé voltam szűkkeblű, mint az akkoriban román és magyar nyelven piacra került első könyvemben, amelyben a romániai polgári szociológia bírálatát próbáltam elvégezni (A romániai polgári szociológia. Buk. 1958.).”lxvii Mikó Imre munkájávallxviii együtt valóban emlegetni kezdte az Erdélyi Fiatalokat, a Hitelre azonban nem utalt. „E téren még régi elfogultságok foglya maradtam, s ezeknek nyomai a romániai szociológia történelmével foglalkozó, akkoriban megjelent könyvemben is megtalálhatók.”lxix Amennyire igaz volt, hogy Gusti monografikus módszerét az Erdélyi Fiatalok és a Hitel tette a magyar falukutatás megbecsült eljárásává, annyira igaz volt az is, hogy Gusti és a bukaresti iskola emlegetése mindig hasznos politikai menlevélként szolgált.
„És ezzel elérkeztünk a Hitelhez, mellyel egyszer szintén szembe kell már nézni, számba véve mindent, ami negatív és azt is, ami pozitív működésében, hogy átvilágítva teljes anyagát, működésének nyílt és rejtett rugóit, ezt a jelenséget is végre történetiségében értelmezzük.”lxx Tóth Sándor e sürgetése után, a Vásárhelyi Találkozó évfordulóján Bányai László azt írta, hogy „A haladásellenesség és bizonyos realista irányzatok között ingadozó Hitel című folyóirat, ha más szándékkal is, a fiatal értelmiség széles rétegeiben megnyilvánuló érdeklődés következtében, szintén a tág körű közös értekezlet terve mellett nyilatkozott. Egyedül az Erdélyi Fiatalok című folyóirat néhány ’középen’ álló munkatársra leszűkült köre vonta ki magát ebből a kezdeményezésből […].”lxxi Bányai később is úgy vélte, hogy „valamit a legtöbben megőriztünk az indulásból: a romániai magyar problémák minden határon túli gyámkodástól mentes önálló vizsgálatát, s a társadalmi haladás, jogegyenlőség, béke és humanizmus igénylését. Ezt vallotta a baloldal kiszélesült táborával együtt a ’középen állók’ csoportja is, és nem tudta megtagadni első éveiben a mindinkább jobbra tolódó Hitel sem.”lxxii Amikor azonban tíz évvel később Gáll Tegnapi és mai önismeret c. könyve kéziratát végigolvasta, mégis azt írta, hogy „A Hitel, különösen ideológiai szempontból, több bírálatot és kevesebb elismerést szükségelne.”lxxiii
A rehabilitáció
Az 1968 utáni enyhülés, átmeneti fellendülés idején „az európai és magyarországi reformszocializmusnak s az akkoriban fellépő ’etnikai reneszánsznak’, valamint az erdélyi önismereti hagyományoknak (Erdélyi Fiatalok, Hitel) az egybeötvözésére tettem kísérletet.”lxxiv 1969-ben már úgy tekintett vissza, hogy „A Korunk tett egyet-mást a közelmúltban mellőzött vagy szűkkeblűen értékelt írók és költők örökségének újrafelfedezéséért. Adósságunk a két világháború közötti Erdély bölcseleti-társadalomtudományi gondolkodásának modern marxista elemzésében azonban egyre nyomasztóbbá válik. A transzszilvanizmusnak, Tavaszy Sándor ’kisebbségi etikájának’, a bizonyos ’kisebbségi szociológiának’, az Erdélyi Fiatalok, az Erdélyi Múzeum, a Magyar Kisebbség és a Hitel társadalomfeltáró tevékenységének objektív számbavétele nem várathat sokáig magára.”lxxv
A Korunkban főként az Erdélyi Fiatalok, majd a Hitel is több síkon és megközelítésben volt jelen egyszerre. Először is szólni kellett róla, aminek a hatvanas évek végén ma sem túlbecsülhető rehabilitációs jelentősége volt. Ezt az értékmentő, visszacsempésző, kvázi hivatalos ideológiai rehabilitációt azonban nem a román állampárt hajtotta végre, hanem a pártállam egyik magyar intézménye, amely a többi folyóirattal, lappal, kiadóval együtt maga is a hatalom kegyéből létezett. A főszerkesztő állandó tojástáncának tétje éppen a rehabilitációs övezet óvatos és folyamatos kiszélesítése volt, ami nem volt lehetséges engedmények nélkül. A hagyomány „legalizálásának” a határmezsgyéket mind messzebbre toló első időszaka tekinthető az alapozásnak. Amint később Gáll és mások a Korunkban, könyveikben gyakran kifejtették, az erdélyi magyar szociográfia és tudomány két háború közti teljesítményének módszeres számbavétele nem „retrográd múltba fordulás” volt, ellenkezőleg: a kisebbségi valóság- és önismeret fundamentumát képezte. Bár ennek megalkotása folyamatos politikai és bürokratikus küzdelmet jelentett, a Korunk a többség nacionalizmusára építő hatalom cenzurális nyomása alatt mindvégig a saját múltját ismerő, újraértékelésre képes kisebbségi mentalitás kialakítását célozta.
Ebben is meghatározó szerepet játszott a transzszilvanizmus, melynek ösztönzéséről Gáll élete végén ezt írta: „a dogmatikus szendergésből való – eléggé hosszú, megtorpanásoktól, visszaesésektől sem mentes – ébredésemben az ’erdélyi gondolat’ és képviselőinek elfogulatlan értékelése ösztökélő tényezőként hatott. Mint önrevízióm alapvető összetevője stimulálta a nyitást más eszmevilágok és orientációk felé. A dialógusra való készségemet erősítette, s ugyanakkor a párbeszéd nélkülözhetetlenségét is igazolta számomra. Visszafordíthatatlanná tette a kizárólagos, öntelt és csalhatatlanságra igényt tartó felfogásokkal, szemlélettel való szakítást. A prekoncepciók s a felületes olvasatok meddőségéről/erkölcstelenségéről győzött meg. A szellem felelősségére intett és oktatott. Megkülönböztetett fontosságú szerepet játszottak e folyamatban azok a személyes, esetenként barátságig mélyülő kapcsolatok, amelyeket az Erdély-tudat még élő hordozóival – a magam damaszkuszi útján – kialakítanom sikerült. Felejthetetlenek maradtak számomra a László Dezsővel való találkozások és beszélgetések, s mindmáig jótékonyan munkál bennem a ’Venczel-modell’ kisugárzása. Hatása rendkívül ösztönzőnek bizonyult mind szakmai-szerkesztői, mind emberi alakulásomban.”lxxvi
Az Erdélyi Fiatalok, később a Hitel rehabilitációs recepciója azonban még jó ideig a régi vágányokon haladt. Ekkor honosodott meg a szakirodalomban annak régi, máig öröklődő hamis megállapítása, hogy az Erdélyi Fiatalok saját „balszárnyát” a „centrum” merevsége következtében diktatórikus leszámolással távolította el. (Miközben a centrum elvi hajthatatlanságát el kell ismerni, a „balszárnyat” voltaképpen Demeter János egymaga jelentette, akit később, a munkásmozgalmi balra fordulás során többen követtek.) Balogh Edgár ekkor is úgy látta, hogy „A demokratának indult Erdélyi Fiatalok 1933-ban szorította ki soraiból a következetes népi elemeket”,lxxvii Tóth Sándor pedig kimondta: „A Sarlótól némileg eltérő az útja az Erdélyi Fiatalok csoportjának. A kolozsvári magyar főiskolások kezdeti radikális ellenzéki állásfoglalását, mely a falukutató tapasztalatokból táplálkozott, a magyar reakció átgondolt taktikával, így egyes népbarát jelszavak kisajátításával, az egyéni karrier perspektíváinak megcsillantásával felekezeti és más jellegű diverziókeltéssel igyekezett leszerelni, s ha egységes átállásukat – a baloldali tényezők s köztük jelentős mértékben a Korunk tevékenysége következtében – nem is tudta elérni, hamarosan megindult a bomlás – jobb- és balfelé való polarizálódás – folyamata az Erdélyi Fiatalok táborában. Akik az úri demagógia hatása alatt behódoltak, bevonultak a magyarpárti kisebbségi intézményekbe, ahol – egyéni számításaikat megtalálva – gyérülő szociográfiai tevékenységüket egy profasiszta orientáció szolgálatába állították (főként a Hitel lapjain). Akik viszont éppen a Korunk s más baloldali tényezők segítségével átláttak az úri manőveren, tovább radikalizálódtak. A KRP segítségével és irányításával harcos parasztlapot adtak ki (Falvak Népe), bekapcsolódtak a magyar dolgozók forradalmi szervezetébe, a MADOSZ-ba, s társadalomkutató tevékenységük eredményét főként a Korunk lapjain tették közzé.”lxxviii
Bár az Erdélyi Fiatalokat Gáll alaposabban ismerte, jobban vonzotta a Hitel, ezért a munkaprogramhoz hamarosan maga látott hozzá. „A Hitel, amikor Széchenyi művének címbetűit másolja át fedőlapjára, a Nagy Parlag kritikusának szellemében koncipiált önismeret jelszavát is meghirdette – írta 1969-ben. – A Hitel-csoport nézete szerint ennek az önismeretnek kell biztosítania a társadalmi, gazdasági és kulturális állapotok felmérését az önerőből való felemelkedés érdekében. Kétségtelen, ez a program valós szükségletet fejezett ki. Nem vitatható az sem, hogy a statisztika és az őszinte önbírálat ötvözeteként elgondolt önismeret (Venczel József) számos érdekes és hasznos felmérésben, kismonográfiában valósult meg. A folyóirat statisztikusai, közgazdászai, néprajzosai és népegészségügyi szakértői tényleg – Széchenyi szavaival – ’főfoglalatosság’-gá és ’főtudomány’-nyá szerették volna fejleszteni az önismeretet, ám munkásságukra óhatatlanul rányomta bélyegét az ideológia, amelynek forrásvidéke igen közel terült el a korporatív beütésű elit-eszmekörhöz.”lxxix Noha Venczel tanulmánya, a Dimitrie Gusti és az erdélyi falukutatók 1970-ben már megjelenhetett,lxxx tovább váratott magára „a magyar társadalmi és kulturális áramlatok, intézmények és folyóiratok új kritikai leltározása. E problémakört érintő, megjelent tanulmányok (Balogh Edgár, Méliusz József, Nagy György, Tóth Sándor és mások írásai) jelzik, mi minden vár kibányászásra, többek között a Korunk, a Magyar Kisebbség, a Hitel, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Fiatalok és az Erdélyi Múzeum monografikus feldolgozásával.”lxxxi László Dezső Erdélyi Fiatalok-írása 1974-ben látott napvilágot.lxxxii
Gáll szerint csak a hetvenes években jött el az ideje annak, hogy „a nemzetiségi önismeret, a nemzetiségtudományi törekvések felkarolásával valóban alkotó, a lap jellegét alapvetően meghatározó hivatást töltsünk be […] olyan honi hagyományok, előzmények tudatosabb és következetesebb kiaknázására lett volna szükség, mint amilyeneket az Erdélyi Múzeum, a Magyar Kisebbség és a Hitel számos közleménye kínált.”lxxxiii Ekkoriban zajlott az ún. irodalomközpontúság vitája, amely „annak tisztázását kereste, milyen hely és fajsúly illeti meg a társadalomtudományt egy olyan művelődésben, amelyben immár tradicionálisan az irodalomnak jutott prímhegedűsi szerep […] Kezdeményezésünk egyébként sem volt teljesen eredeti. Az Erdélyi Fiatalok, majd a Hitel szerkesztői (hogy a Korunkat ne is említsem) már a harmincas évek derekán a modern társadalomtudományok felé való fordulást sürgették, s ezt a váltást kisebbségpolitikai érvekkel támasztották alá. A hatvanas évek végén – az újra felfedezett kisebbségi helyzet, problematika és örökség ösztökélésére is – elkerülhetetlennek tűnt, hogy művelődésünk korszerű tagolódását elősegítendő a tudományokra nagyobb figyelmet fordítsunk. Erőfeszítéseinket egy másik korparancs is fűtötte: illúzióktól mentes, hiteles valóságismeretre épülő kisebbségi-nemzetiségi tudatot igyekeztünk kialakítani.”lxxxiv
A kisebbségi önszemlélet újraalapozása
A hetvenes évek elején valóban fogalomtisztázó, utóbb bebizonyosodott: a kisebbség szellemi önszemléletét újraalapozó viták zajlottak, amelyek radikális önismereti változáshoz vezettek.lxxxv Bretter György tevékenysége mellett korszakos jelentőségűnek bizonyultak azok a kérdések, amelyeket Gállnak a hagyomány alapos ismeretére építő erkölcsfilozófiája vetett fel. Koncepciója a harmincas évek „kisebbségi humánumára” épült, a kisebbségi élethelyzetet László Dezsőhöz hasonlóanlxxxvi értékteremtő lehetőségként jelenítette meg.lxxxvii 1990-ben azt írta, „Most tudatosodik egyre inkább bennem, hogy ’hálát kell adnom’ a kisebbségi sorsnak és problematikának, mert szellemi-erkölcsi mentőövként az elsüllyedéstől, a teljes ellehetetlenüléstől óv meg. Ha ez nem lett volna, és nem lenne, légüres tér venne körül, és életem is értelmetlenné válna a nagy kataklizmában!”lxxxviii
„A sajátosság méltóságának” új etikai, irodalmi, s részben rövidesen közgondolkodási, politikai kategóriájábanlxxxix – melynek metaforái megjelentek Farkas Árpád, Sütő András, Szász János, és a náluknál évtizedekkel fiatalabbak műveiben is – kimondta, hogy „az egyéni méltóság mai növekvő értékét főként a kollektív méltóság kiteljesedése biztosíthatja. Az egyéni méltóság ugyanis többé-kevésbé csorbát szenved, ha az a közösség, amelynek tagjai vagyunk, jogfosztás, diszkrimináció vagy méltánytalan elbánás tárgyává válik. Ha perspektívát és reményt vesztve feladja önmagát és jövőjét. Nincs megalázóbb, nincs demoralizálóbb az ájult magatehetetlenségnél […].”xc A sajátosság méltósága, bár „tisztán egyéni elméleti teljesítmény” maradt,xci vízválasztóhoz vezetett, mert a Bretter-iskola, sőt a legfiatalabb esszéisták, írók is megtapasztalták, hogy az autonóm kritika, a demokrácia és a szabadság éppen a közösséginek mondott társadalmakból hiányzik. A fiatalabbak közül Aradi József tette fel a kérdést, „Vajon tényleges valóságfeltáró hagyományaink […] sokszor nem címszószerűen működnek-e? Tudunk-e eleget a bábonyi vagy a bálványosváraljai kutatásokról? Ismerjük-e az Erdélyi Fiatalok, a Hitel nemzedéki szociografizálásának tényleges eredményeit, az Erdélyi Múzeum és az Erdélyi Tudományos Intézet kiadványait […]?”xcii Az idősebbek közül Fábián Ernő azt válaszolta rá, hogy még mindig „Többé-kevésbé a tabuk közé sorolható az Erdélyi Fiatalok és a Hitel ideológiai iránya, Németh László és a népi írók hatása.”xciii
A dialógus jegyében című rovatban „a korszerű hagyományápolás regiszterében sürgettem – az önrevízió kényszerétől is hajtva – az erdélyi magyar bölcseleti, etikai és szociológiai örökség tárgyilagos, a régebbi igazságtalan verdiktumokat megfellebbező újraértékelését […] E hagyaték elfogulatlan újraolvasása és újragondolása során tudatosult bennem, hogy az Erdélyi Fiatalok, majd a Hitel nemzedéke – máig ösztökélő kisugárzású – szenvedéllyel, szakszerűséggel és eredményességgel vágott neki a társadalmi valóság feltérképezésének. Rájöttem, hogy a régi Korunk ismert orientációja, fokozott társadalomtudományi beállítottsága nem volt egyedi, rendkívüli jelenség, s éppen ezért értékelése csak más világnézetű csoportok, folyóiratok társadalomtudományi erőfeszítéseivel együtt, azokkal egybevetve végezhető el.”xciv
Amikor a Forrás-nemzedékek színrelépése idején a nemzedéki kérdés új vetületével találkozott, arra is ráébredt, hogy „a hatalom elviselhetetlenségig fokozódó nyomásával szemben sajátos generációs ellenállás is jelentkezett […] A kérdés felé forduló szerkesztői figyelmet – természetes módon – a két világháború közötti, ezzel kapcsolatos hagyomány elfogulatlanabb, árnyalt kezelése is sarkallta. Jobban tudatosult bennünk, hogy a régebbi nemzedéki jelentkezésekben, programjaikban komoly társadalmi-művelődési velleitások rejlettek, eredményeik pedig nem mellőzhető értékeket képviselnek.” E viták nyomán a nemzedék két háború közti mentalitástörténeti szerepének és sajátosságainak újraértelmezését látta szükségesnek. „Ezen a téren is önmagunk revíziójára szorultunk, hiszen – az egyszerűsítő társadalomkép hatása alatt – a nemzedéki stafétának nem tulajdonítottunk olyan jelentőséget, mint amilyent megérdemel. Ez az önrevízió számomra akkor már nem jelentett különösebb nehézséget, hiszen – az irodalom ideológiapótló szerepének ismeretében – beláthattam, hogy például a Tizenegyek című antológia piacra kerülése (1923) nem csupán egy új irodalmi raj feltűnését, hanem – az erdélyi irodalom sajátos státusának a tisztázása révén – a romániai magyar identitástudat kibontakozását is munkálta. Korábbi önkritikai vizsgálódásoknak is köszönhetően tisztába jöttem az Erdélyi Fiatalok fordulatot kiváltó szerepével, s ez a teljesítmény annál is inkább közel került hozzám, mert a szociológia, a szociográfia térhódítását vezette be. Visszamenő hatállyal is kapcsolódtam hozzájuk, hiszen Dimitrie Gusti bukaresti szociológiai iskolájának a módszertanából merítettek, én pedig a régi Korunkban a Gusti-féle ’társadalmi szolgálatot’ kritikailag mutattam be.xcv
A Hitelben megnyilvánuló hangsúlyos nemzedéki törekvés utólagos befogadását az is megkönnyítette, hogy nyilvánvalóvá vált: Venczelék nélkül nem jöhetett volna létre a Vásárhelyi Találkozó sem. E tanácskozás harmincadik és negyvenedik évfordulója még jobban tudatosította bennem a nemzedéki aspirációként is szorgalmazott önismeret időszerűségét, s a hajdani kezdeményező (Venczel József) érdemének elismerése erkölcsi obligó is volt számomra. Régebbi igazságtalan minősítéseket kellett jóvátennem […] az – elég későn – szerzett ismeretek egyrészt megerősítették a régi társadalomtudományi fogalomtáram további bővítésére irányuló igyekezetet, a pluralizmus keresését, másrészt a honi nemzedéki párbeszéd nélkülözhetetlenségét még inkább elfogadtatták velem. A dialógus híveként ebben a véleménycserében a nemzedéki stafétának, illetve a nemzetiségi/kisebbségi művelődés önvédelmének hatékony eszközét véltem megtalálni.”xcvi
Annak, hogy a Korunkban ez a hagyomány tudatosodni kezdett, szerepe volt abban is, hogy „az erdélyiség fordulójának” harmincas évekbeli vitái a hetvenes, majd a nyolcvanas évek elején megismétlődtek, aminthogy abban is, hogy az Erdélyi Fiatalok- és a Hitel-hagyaték kritikai föltárásának legalább a megkezdése hozzájárult a „Bretter-iskola” emancipálódásához.xcvii Mivel a szellemi önszemléletet újraalapozó hagyomány felfedezőire gyakorolta a legnagyobb hatást, konzekvenciái nemcsak a nemzedék-polémiát (1973),xcviii hanem a Csipkerózsika-vitát (1978) is áthatották.xcix Ezért lehetett része abban is, hogy az elmélet a hetvenes években kilépett a szakfilozófiából, megtermékenyítve a szépirodalmat, a történetiség átértelmezését. E folyamat során az elmélet nemcsak az irodalomnak adott ihletést, hanem a létfilozófiára, majd a kisebbségi ideológiára is ráirányította a figyelmet. A morálfilozófia megújulása vezetett el a korszerű újraalapozáshoz, ahhoz, hogy a sajátosság méltóságának tétele nyomán – a háború óta először – sor kerülhessen új kisebbségi ideológia kidolgozására. Az évtized új nemzedékének széleskörű világirodalmi tájékozottsága és elzártsága ellenére egyre elmélyültebb tudása mintegy visszafordult saját történetéhez, és rávetült a hagyományra is. A korszerű műveltség ethosz és elmélet összefonódásával, nyelvfilozófia és praxis, egyén, társadalom, szabadság és demokrácia pátosztalan önreflexiója által talált vissza saját közösségébe. Gáll Ernő a Korunkban voltaképpen a megszakított folytonosságot teremtette újjá.
E törekvések folytatódtak az Echinox c. kolozsvári egyetemi folyóirat (1968) hetvenes évfolyamaiban,c a bukaresti A Hét TETT-mellékletében (1977) az IgazságFellegvár-mellékletében (1978–81),ci majd az illegális Ellenpontokban (1981–82),cii a Limes-körben (1985–89),ciii a Kiáltó Szóban (1988),civ és részint a csíkszeredai Regionális Kommunikációs Antropológia Munkacsoportban (1980).
Az Erdélyi Fiatalok, sokkal ritkábban a Hitel a hetvenes évek eleji Korunkban már nemcsak az egyre kevésbé elmarasztaló ideológiakritika, tartózkodóan reális értékelések és elemzőbb értelmezések, kisebb részt tudománytörténeti jellegű írások tárgya volt, hanem a kisebb rovatokban is megjelent. Az évtized első harmadában Balogh Edgár, Bányai László, Demeter János, Jancsó Elemér, Kacsó Sándor, László Dezső, Mikó Imre, Szemlér Ferenc anyagaiban a levélközlés és az emlékezés egyaránt feltűnt. Gáll különös tiszteletet érzett Venczel József iránt; „felületes és igazságtalan megítélések után alapvetően revideáltam Venczel munkásságáról kialakított véleményemet, és a börtönből való hazakerülése után meleg bizalmi-baráti viszonyba kerültem vele. Jól esik visszagondolni arra, hogy szerepem volt rehabilitálásában és abban, hogy tudományos kutatóként ismét közölhetett,cv majd pedig visszakerült az egyetemre. Bárcsak minden esetben sikerülne régi hibákat jóvátennünk… […].”cvi
Venczelről megemlékezve „erkölcsi kötelességemnek tartottam, hogy elmondjam, mit jelentett nekem, nekünk az ő nevéhez fűződő, felújított önismereti gondolat. Ezt már azért is meg kellett tennem, mert – a régi Korunk hatása alatt is – sokáig félreismertem a teljesítményét. Hál’ Istennek, elég korán, vagy még inkább elég későn, de mégis felismertem jelentőségét és szerepét, és sokat tanultam Tőle. Lelkiismeretem viszonylag nyugodtabb, hogy még életében közel kerülhettem Hozzá, segíthettem az egyetemre való visszakerülését, és több írását publikálhattam. Ugyanígy jártam el László Dezső, Juhász István és mások esetében is, ami – visszatekintve – bizonyos elégtételt kínál.”cvii
A folyamatos önrevízió folyamán „szerettem volna kiigazítani – írta 1983-ban Bugnariunak – a magam hibás megítéléseit bizonyos – ellentmondásos jellegű – írástudókkal és irányzatokkal kapcsolatban (Tavaszy, Venczel, a transzszilvanizmus, a Helikon, az Erdélyi Fiatalok, a Hitel stb.). Azokat az ’ítéleteket’, amelyeket az 50-es években fölöttük kimondtam, a türelmetlen szektarianizmus indíttatására fogalmaztam meg, de ott volt bennük a természetes ellenérzés mindama felfogásokkal szemben, amelyekről feltételeztem, vagy amelyekkel kapcsolatban úgy éreztem: bizonyos mértékben hozzájárultak a nacionalista méreg szétterjedéséhez. El kell ismernünk: ’a délkelet-európai nyomorúság’ abban is megnyilvánult, hogy akár a román, akár a magyar kultúrában nagyon kevesen voltak a ’fehér hollók’, akik nem szenvedték meg ilyen vagy amolyan módon a sovén ideológiával és politikával való érintkezést. És mivel így állnak a dolgok, az egyetlen tudományos és ugyanakkor realista magatartás a filozófiai, szociológiai, politológiai kulturális örökség igényes kritikai értékelése marad, felszabadítva mind a manicheista nihilizmustól, mind pedig egy mindenfajta kritikai hozzáállást nélkülöző liberalizmustól, amely valóban igen sokszor nem más, mint a sovinizmus, az antiszemitizmus rehabilitálására irányuló kísérlet.”cviii
Még nyíltabban fogalmazott Păcurariunak: „Munkásságom kezdeti szakaszában – régi szektás beidegzettségek nyomása alatt – még elég szűkkeblűen, sokszor túlzott kriticizmussal értelmeztem főként a két világháború közötti korszakban fellépett nem marxista irányzatokat és szerzőket. Egyoldalú Korunk-szemlélettel utasítottam el, vagy jellemeztem több olyan felfogást, amely – minden fogyatékossága vagy inkonzekvenciája ellenére – a románisi magyarság reális helyzettudatát, a románsággal és a többi nemzetiségekkel való kölcsönös közeledést ösztökélte. Amilyen mértékben sikerült felismernem, hogy régebbi értékelésem felületes, téves volt, igyekeztem önmagamat korrigálni és az illető koncepcióról, az illető gondolkodóról hitelesebb képet kialakítani. Így vettem revízió alá és árnyaltam a Kósról, Makkairól, Tavaszyról, Mikóról stb. megfogalmazott korábbi véleményemet. E területen is a dialógus szellemében próbáltam eljárni; kész voltam tanulni is azoktól, akiket több vonatkozásban bíráltam. A marxizmus nem panacea universalis […] Rá kellett jönnöm, hogy az Erdélyi Fiatalok, a Helikon, a Hitel oldalain sok olyasmi jutott nyomdafestékhez, amit nemcsak érdemes, de szükséges is mai szemmel újraolvasni és bírálatilag időszerűsíteni.”cix
A Hitel az Erdélyi Fiatalok összefüggésében 1984 előtt tehát majdnem teljes polgárjogot nyert a folyóiratban. Még ha például a Korunk olykor eltúlzott „ön-történetéhez” mérten másodrangúként is, hagyományként és tudományos tárgyként egyaránt. Tematikus jelenlétüket döntően a kisebbségi hagyomány, és a hozzá fűződő, kritikus elődkereső (vagyis most is nemzedéki) viszony tisztázása határozta meg. A tudományos föltárás – a hagyomány ápolásának sürgető kényszerűségéből is – épp csak elkezdődött, miközben, ugyancsak természetes módon, az ilyen közlemények legtöbbje csak az apológia védernyője alatt kapott szabad utat. A megjelenés végső soron nem a szerkesztői körültekintéstől, sokkal inkább a cenzorok éberségétől, a hatalom döntésétől függött.
Mi volt hát a tényleges tartalma és tágabb értelmű jelentése az Erdélyi Fiatalok és a Hitel Korunk-beli jelenlétének? A hagyomány, mint a saját múlt keresésének önreflexiós gesztusa, és a tudomány, az önismereti értékek felkutatásának kényszere. A Korunk második periódusában az Erdélyi Fiatalok és a Hitel is egyik ösztönzőjeként szolgált, így lett maga is tárgyává a nyolcvanas évek derekáig bővülő, mind tárgyilagosabb feltáró munkának. A rehabilitációs recepció időszaka után az új nemzedék keresésének végső célja a kisebbségi ethosz újrafogalmazása lett a saját hagyomány értékeinek felkutatásával.
Hagyományból tudomány
A harmadik Korunk-folyamban, a diktatúra bukása óta, az erdélyi magyar nemzeti közösség megváltozott viszonyai között az Erdélyi Fiatalok– és a Hitel-örökség már tisztán csak önmagát jelenti: a hagyományt és a tudományt egyszerre. A kettő aránya mára végletesen, s egyúttal valószínűleg végleg módosult. A szaktudományon túli, hagyomány-felfedezői, a mentalitást is valamennyire formálni kívánó (innen nézve közösségi tudatformáló, onnan „kollektív” olvasói) szerepkör a szerkesztés tartalmi törekvéseitől immár függetlenül háttérbe szorulni látszik. Ennek okai között mindenekelőtt a diktatúrát követő új társadalmi berendezkedés, a magyar közösség gazdasági, politikai helyzetének alakulása, az új „uralkodó eszmék” társadalmi-erkölcsi hatása és a művelődés új technikai dimenziói említendők.
A sokrétű filológiai prezentáció már a közelmúlté, mert a magyar művelődéstörténetnek ezt a hagyományát már feltártnak szokás tekinteni, holott megint arról van szó, hogy eleven örökségnek tekintünk valamit, amiről jószerével csupán a szakma tud. A legújabb Korunkban ezért esszenciálisabb szerepkör vár az Erdélyi Fiatalok mellett a Hitelre és a hagyomány más fejezeteire. Tagadhatatlan paradoxon, hogy míg a Gáll Ernő szerkesztette Korunkban nemzedékek jelesei küzdöttek e hagyatékok közösségi hasznosításáért (is, vagy tudatos, kanonizált hamisításokkal éppen ellene), addig az elmúlt években – hagyományként és tudományként egyaránt – ez a tárgykör is csökkenő érdeklődésre tarthat csak számot.
Másképpen szólva: 1990 előtt a Korunk ilyen törekvéseit a diktatúra tiltotta, pedig akkor még lett volna kinek fölkutatni és megírni ezt a hagyományt is, mert még voltak, éspedig sokan, akikre mentalitásformáló hatással lehetett volna. Ma pedig, bár régóta lehet kutatni, meg is lehet írni, már nincs nagyon kinek, csak az irodalom- és művelődéstörténész szakma számára. A két háború közötti nemzedékek teljesítménye, mint megannyi kiaknázható örökség, parciális tudományos üggyé változott, eredményei a kisebbségtörténet gazdagodó adattáraival együtt már csak a múlt és a tudomány „saját történetét” képezik. A jórészt érthető érdektelenség a nemzeti hagyományok fontosságának nemzedéki megítélésével is összefügg.
(A 2012. május 30-i előadás szerkesztett szövege)
*
Csapody Miklós
i Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék. Püski. New York, 1983. 118. Borbándi a Magyar Kisebbséget nem sorolja „az öt legfontosabb” közé. Benkő Samu szerint a korszak legjelentősebb időszaki kiadványai az Erdélyi Irodalmi Szemle (1924–1929), az Erdélyi Múzeum (1930–1947), a Magyar Kisebbség, a Korunk, az Erdélyi Fiatalok és a Hitel voltak, l. Az utolsó 70 év erdélyi magyar tudományossága. In: Újrakezdések. Tanulmányok, előadások, beszélgetések, búcsúztatások 1990–1995. Pallas-Akadémia Kiadó. Csíkszereda, 1996. 199–200.
ii Az Erdélyi Fiatalokkal „tevődött át az erdélyi törekvések vezérvonala az irodalomról a társadalmi falumunkára.” Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. A M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézete. Szeged, 1933. 130.
iii Világnézetünk apológiája. Erdélyi Fiatalok, 1938. I. negyed. IX. évf. 1. 7.
iv Bolyai Zoltán: Erdélyi fiatalok. Korunk, 1930. V. évf. 3. 217–218.
v Szobor helyett irodalomszociológia… In: Az illúziók kávéháza. Vallomások 1966–1971. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1971. 177–178. Ravasz 1938. május 24-én elhangzott parlamenti beszéde a Hitelben.A zsidókérdés Magyarországon címmel jelent meg (1938. III. évf. 2. 97–106.).
vi Gáll Ernő: Volt-e „romániaiság”? Tiszatáj, 1996. L. évf. 1. 27–35.
vii Az „erdélyi lélek” tartalma és terjedelme. Korunk, 1928. III. évf. 12. 907–910.
viii Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban. Fraternitas R–T. Kolozsvár, é. n. [1941] 144.
ix Csapody Miklós: Egy nemzedék iskolája. Az Erdélyi Fiatalok (1929–1933). Korona Kiadó. Bp., 2009.132–159.
x A nemzedéki ideológiákról l. Veress Károly: A nemzedékváltás szerepe a kultúrában. Pro Philosophia–Polis. Kolozsvár, 1999. 247–248.
xi Aradi József: A szöveg távolléte. Echinox, 1977. X. évf. 11–12. 26.
xii L. Kántor Lajos: Vallani és vállalni. Egy irodalmi vita és környéke (1929–1930). Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1984.
xiii Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Szerk. Nagy Pál. Mentor Könyvkiadó. Marosvásárhely, 2001.
xiv In: Virrasztás. Révai. Bp., 1943. 261–287.
xv Jelszó és mítosz. Szerk. Pomogáts Béla. Mentor Könyvkiadó. Marosvásárhely, 2003.
xvi Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940). Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 2007. 144.
xvii Ligeti Ernő: i. m. 146–147.
xviii Kéki Béla szerint az Erdélyi Fiatalok másokat kirekesztő protestáns kizárólagossága vezetett az ún. „kicsi Hitel” megszervezéséhez, l. Hajdú Farkas-Zoltán: Beszélgetések a Hitelről. Korunk, 1992. III. f. III. évf. 4. 89–90.
xix Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 190. augusztus 30-ig. Studium. Bp., 1941. 190–191. Megjelenésében 1936-tól Márton Áron anyagi támogatásának is része volt. Mecenatúráját Szász István, a Central Agency Ltd. tisztviselője, 1940-től az észak-erdélyi EMGE ügyvezető alelnöke szervezte.
xx Ligeti Ernő: i. m.147.
xxi Gaál Gábor (1891–1954) 1931 szeptemberétől 1940 szeptemberéig állt a folyóirat élén; „már 1927-ben munkatársa voltam, végleges szerkesztését azonban csak 1929 óta vittem. Ettől kezdve a lappal együtt fejlődtem és tisztultam odáig, hogy a lap az illegális párttal már a harmincas évek elején felvette a kapcsolatot…” Idézi Balogh Edgár: Itt és most. Tanulmány a régi Korunkról. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár-Napoca, 1976. 49. L. még Szerkesztette Gaál Gábor 1929–1940. Szerk. Tordai Zádor és Tóth Sándor. Magvető kiadó. Bp., 1976.
xxii Szerkesztői 1935-ben Makkai László (1914–1989) és Venczel József (1913–1972), 1936–44-ben Albrecht Dezső (1908–1976), Kéki Béla (1907–1993), Vita Sándor (1904–2004) és Venczel József voltak. A két folyam repertóriumát l. Záhony Éva: Hitel. Kolozsvár 1935–1944. II. kötet. Bethlen Gábor Könyvkiadó. Bp., 1991. 405–442.
xxiii Záhony Éva: i. m.I. köt. 43–45.
xxiv Tóth Sándor: Rólunk van szó. Tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1980.244.
xxv L. Kántor Lajos: Kép, világkép. A régi Korunk az új művészetért. Uo. 1977.
xxvi Vas István: Nehéz szerelem I. Holnap Kiadó. Bp., 2000. 361.
xxvii Bányai Imre: A D. Gusti-féle román szociológiai iskola. Korunk, 1936. XI. évf. 6. 491.
xxviii Gáll Ernő: Tegnapi és mai önismeret. Esszék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1975. 127–128.
xxix Vallasek Júlia: „Hinni és hihetni egymásban” (Hitel). In: Sajtótörténeti esszék. Négy folyóirat szerepe 1940–1944 között az észak-erdélyi kulturális életben. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár, 2003. 60–61.
xxx A transylvan magyar társadalomkutatás. Hitel, 1938. III. évf. 1. 14. Szabó T. Turnowsky Sándor Adatok a vidéki munkásság életéhez (Korunk, 1929. IV. évf. 1. 81–89., 2. 165–170., 3. 265–270.) és Dezséri György (Jancsó Elemér) A mai erdélyi magyar középosztály c. írásaira utal. (uo. 1935. VIII. évf. 2. 115–123.).
xxxi Gáll Ernő: Számvetés. Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében. Komp-Press–Korunk Baráti Társaság. Kolozsvár, 1995. 146.
xxxii Tóth Sándor: i. m.247.
xxxiii Uo. 312. „Ha Jancsóék, illetve az Erdélyi Fiatalok el is kenték, húzták, laposították az egész akciót, mi szólottunk, szándékainkat és propozícióinkat felfektettük, s most szívósan ismételni fogjuk a mondottakat, míg visszhangra nem találunk.” Balogh Edgár levele Méliusz Józsefhez. Kolozsvár, 1936. augusztus 5. In: Gaál Gábor: Levelek (1921–1945). Szerk. Sugár Erzsébet. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1975.690.
xxxiv A Székely Nemzeti Múzeum emlékkönyve. Korunk, 1930. V. évf. 1. 77–78.
xxxv Erdélyi Fiatalok. Uo. 1930. V. évf. 3. 218.
xxxvi Az Akarom: tisztán lássatok c. kötetről (1933) Szabó Sándor: Széchenyi István és a magyar jelen. Korunk, 1933. VIII. évf. 5. 417–418., (sz. m.) [Méliusz József]: A Széchenyi ébresztők. Uo.1933. VIII. évf. 6. 490–492. és M. N. J. [Méliusz (Nelovánkovics) József]: Indulás. Uo. 1933. VIII. évf. 9. 701.
xxxvii Első írása a Hitelben: A romániai magyar kisebbség panaszai a Nemzetek Szövetsége előtt (1936. I. évf. 3. 197–223.), utolsó írása a Korunkban: A francia népfront (1936. XI. évf. 7–8. 646–648.).
xxxviii „Ennek oka a komoly tudományos igény és a lap formájából adódó publikálási lehetőség, a lap gyorsan kialakult magas presztízse, majd a történelmi változás és maga az Erdélyi Fiatalok megszűnte […] Így sodródik a Hitelhez – csak a legjelentősebbeket említve – Venczel József, majd Mikó Imre s végül László Dezső is.” Szász István Tas: Beszédes hallgatás, avagy három Hitel, és ami utána következett. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár, 2007. 150–151.
xxxix Korunk, 1936. XI. évf. 4. 284–290.
xl Uo. 1936. XI. évf. 9. 758–761.
xli Balogh Margit: A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935–1946. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 23. MTA Történettudományi Intézete. Bp. 1998. 18–20.
xlii Dr. László Ferenc: Mi is történt a Vásárhelyi Találkozón 1937-ben? Adalékok a Vásárhelyi Találkozó újraértékeléséhez. Korunk, III. f. VIII. évf. 3. 376–380.
xliii Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–1944. Jaffa Kiadó. Bp., 2011. 31.
xliv A Hitel és a cselekvő fiatal magyarok. Hitel, 1936. I. évf. 2. III. Az Erdélyi Fiatalok 1936-tól Fiatalok cím alatt jelent meg.
xlv Tamási Áron: Cselekvő erdélyi ifjúság. In: Virrasztás. Révai. Bp., 1943. 280–287.
xlvi Tamási Áron és a cselekvő erdélyi ifjúság. Korunk, 1936. XI. évf. 5. 461–464.
xlvii „Szervezett nemzettársadalom”… 761.
xlviii Erdélyi ifjúsági parlament. Korunk, 1937. XII. évf. 7–8. 659.
xlix A Marosvásárhelyi Találkozó. Uo. 1937. XII. évf. 11. 974–977.
l „Sokan azt állítják s ez a véleménye a Hitel című folyóiratban Sinka Józsefnek is [Adatok a kolozsvári iparos és kereskedő ifjúság társadalmi viszonyainak tanulmányozásához. Hitel, 1937. II. évf. 3. 197–212.], hogy az ucca árt a munkásgyermekeknek.” A cluji ipari munkásság. Uo. 1938. XIII. évf. 3. 240.
li Molnár Gusztáv–Hajdú Farkas-Zoltán: „Ki itt kilépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Uo. 2002. III. f. XII. évf. 6. 55.
lii Bibó István: Erdély közszelleméről. Közreadja Bárdi Nándor. Uo. 1993. III. f. IV. évf. 1. 13.
liii L. Erdély a magyar képviselőházban. Az Erdélyi Párt kiadása. Kolozsvár, 1942. és Balázs Sándor: Mikó Imre. Élet- és pályakép. Kéziratok, dokumentumok (1933–1968). Polis Könyvkiadó. Kolozsvár, 2003. 95–147.
liv Csapody Miklós: László Dezső és a zsidókérdés (1940–1944). Református Szemle, 2011. CI. évf. 6. 611.
lv Ablonczy Balázs i. m. 230–231.
lvi Gáll Ernő (1917–2000) 1957 februárjától 1984 szeptemberéig működött főszerkesztőként. Számvetés 224–227.
lvii A mai magyar szociográfia és irodalom. Korunk, 1937. XII. évf. 5. 406–410.
lviii Számvetés 112.
lix A „nemzeti egység” nacionalista politikája – az osztályellenség fegyvere. Irodalmi Almanach, 1950. 2. 72–94.
lxi Számvetés 23–24.
lxii Irodalmi Almanach 72–94.
lxiii László Ferenc: A „harmadik út” áldozata. László Dezső állambiztonsági ügyiratai (1948–1955). In: László Dezső emlékezete 1904–2004. Szerk. Cseke Péter. Polis Könyvkiadó. Kolozsvár, 2004. 167. László ekkori írásainak nagy része megjelent Magyar önismeret című kötetében is (Jókai-nyomda. Sepsiszentgyörgy, 1944. 346.
lxiv László Ferenc: i. m. 174–175.
lxv Társadalmi valóság és társadalomkutatás. Korunk, 1957. I. évf. 1. 7–17.
lxvi Számvetés 70–71.
lxvii Előzmények, rajtolás és tűzkeresztség. Korunk, 1991. II. I f. II. évf. 3. 348.
lxviii Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Az Erdélyi Fiatalok falu-füzetei 4. Cluj-Kolozsvár, 1932.
lxix Gáll Ernő: A Venczel-modell vonzásában. Korunk, 1993. III. f. IV. évf. 11. 120. Említett műve: Sociologia burghează din România. Editura de Stat pentru Literatură Politică. Bucureşti, 1958. Magyarul: A romániai polgári szociológia. Kritikai tanulmányok. Politikai Kiadó. Bukarest, 1958.
lxx Tóth Sándor: A filozófia a Korunkban. Korunk, 1967. XXVI. évf. 2. 242.
lxxi Bányai László: Emlékezetes értekezlet. Uo. 1967. XXVI. évf. 10. 1357.
lxxii Uő: A román–magyar testvériségért. Uo. 1968. XXVII. évf. 10. 1456.
lxxiii Bányai László levele Gáll Ernőhöz. Bukarest, 1975. május 26. In: Gáll Ernő: Levelek 1949–2000. Sajtó alá r. Gáll Éva és Dávid Gyula. Vál. Horváth Andor. A bevezető tanulmányt írta Salat Levente. Korunk–Komp-Press Kiadó–Napvilág Kiadó. Kolozsvár–Bp., 2009. 146.
lxxiv Számvetés 102.
lxxv Szilveszteri párbeszéd. Korunk, 1969. XXVIII. évf. 1. 113.
lxxvi Kisebbségi elit a hagyomány és a modernizáció feszültségében. Tiszatáj, 1999. LIII. évf. 1.
lxxvii Közügyek irodalma. Korunk, 1960. XIX. évf. 6. 672–682.
lxxviii Adalék a szociográfia marxista bírálatának történetéhez. Uo. 1963. XXII. évf. 8. 1042.
lxxix Gáll Ernő: Társadalomtudomány és önismeret. Uo. 1969. XXVIII. évf. 6. 827–828.
lxxx Uo. 1970. XXIX. évf. 6. 821–825.
lxxxi Gáll Ernő: Nemzet és nemzetiség szociológiai nézetben. Uo. 1970. XXIX. évf. 10. 1259.
lxxxii Uo. 1973. XXXII. évf. 6. 923–929.
lxxxiii Gáll Ernő: Előzmények, rajtolás és tűzkeresztség. Uo. 1991. III. f. II. évf. 3. 350.
lxxxiv Számvetés 72–73.
lxxxv Csapody Miklós: Értelem és remény. Tíz év fiatal erdélyi magyar irodalma (1977–1987). In: Erdélyi Féniks. Tanulmányok és kritikák. Korona Kiadó. Bp., 2007. 174.
lxxxvi László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai. In: Új arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája. Cluj-Kolozsvár, 1932. 128–138.
lxxxvii Gáll Ernő: A „kisebbségi humánum”. In: A humanizmus viszontagságai. Politikai Könyvkiadó. Bucureşti, 1972. 288–301.
lxxxviii Uő: Napló I. 1977–1990. Szerk. Gáll Éva és Dávid Gyula. Polis Könyvkiadó. Kolozsvár, 2003. 352. (1990. március 15.)
lxxxix Uő: A „felemelt fő” dramaturgiája és filozófiája. Korunk, 1978. XXXVII. évf. 6. 449–457. és A sajátosság méltósága, és ami mögötte van. In: Pandora visszatérése. A reményről és a méltóságról. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1979. 268–294.
xc Pandora visszatérése 292.
xci Poszler György: Életmű és emlékkönyv. Korunk, 2006. III. f. XVII. évf. 3. 94.
xcii Kérdések a változó szociográfiáról. Uo. 1979. XXXVIII. évf. 6. 441.
xciii Eszmetörténet, irodalomtörténet. Uo. 1982. XLI. évf. 3. 190.
xciv Számvetés 123–124.
xcv A romániai társadalmi munkaszolgálat. Korunk, 1939. XIV. évf. 3. 224–227.
xcvi Számvetés 177–179.
xcvii Elfogult arcképvázlat Tamás Gáspár Miklósról. In: A másként-gondolkodó. Tamás Gáspár Miklós 60. Szerk. György Péter, Radnóti Sándor. Élet és Irodalom. Bp., 2008. 13.
xcviii L. az Ankét a nemzedékről c. összeállítást, Bretter György Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről (1973. XXXII. évf. 6. 878–886.), Molnár Gusztáv Levél Bretter Györgyhöz (1974. XXXIV. évf. 5. 666–672.), Balogh Edgár Üdvözlet, nem bírálat (1977. XXXVI. évf. 11. 937–939.) és Tamás Gáspár Miklós Bírálat, nem üdvözlet c. írásait (1978. XXXVII. évf. 5. 415–416.), továbbá Gáll Ernő: Nélkülözhetetlen elmélet. Egy nemzedéki jelentkezés fenomenológiájához (1976. XXXV. évf. 12. 891–897.), Földes László: Nemzedékről – öt tételben (1982. XLI. évf. 7. 540–543. és augusztus, 8. 586.), Csapody Miklós: Értelem és remény 174–179., újabban Miklós Ágnes Kata: A hetvenes évek nemzedéki problémái a Korunk-ankétokon. In: Nemzetiség – felelősség. Írások Gáll Ernő emlékére. Szerk. Földes György, Gálfalvi Zsolt. Napvilág Kiadó. Bp., 2005. 61–182.
xcix Sütő András: Csipkerózsika (Korunk, 1978. XXXVII. évf. 6. 444–446.) és Gáll Ernő: A Csipkerózsika-vita utórezgései. Helikon, 1994. V. évf. 4.
c Bábel tornyán. Válogatás az Echinox munkatársainak írásaiból. Szerk. Beke Mihály András és Bréda Ferenc. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1983.
ci Martos Gábor: Volt egyszer egy Fellegvár és Marsallbot a hátizsákban. A Forrás harmadik nemzedéke. Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó. Kolozsvár, 1994.
cii Ellenpontok. Szerk. Tóth Károly Antal. Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 2000.
ciii Transzcendens remény. A Limes-kör dokumentumai 1985–1989. Szerk. Molnár Gusztáv. Pallas-Akadémia Könyvkiadó. Csíkszereda, 2004.
civ Balázs Sándor: Kiáltó Szó. Volt egyszer egy szamizdat. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár, 2005.
cv Venczel írásai a Korunkban: A statisztika és a társadalomkutatás határán. 1969. XXVIII. évf. 6. 834–838., Dimitrie Gusti és az erdélyi falukutatók. 1970. XXIX. évf. 6. 821–825. és Demográfiai gondok a társadalomkutatásban. 1971. XXX. évf. 9. 1281–1287.
cvi Gáll Ernő levele Ódor Lászlóhoz. Kolozsvár, 1981. november 6. Levelek 1949–2000. Sajtó alá r. Gáll Éva és Dávid Gyula. Vál. Horváth Andor. A bevezető tanulmányt írta Salat Levente. Korunk–Komp-Press Kiadó–Napvilág Kiadó. Kolozsvár–Bp., 2009.(a CD-mellékleten)
cvii Gáll Ernő levele Veress Dánielhez. Kolozsvár, 1993. november 1. Uo.
cviii Gáll Ernő levele Tudor Bugnariuhoz. Kolozsvár, 1983. február 28. Napló I. 419.
cix Gáll Ernő levele Francisc Păcurariuhoz. Kolozsvár, 1984. január 16. Levelek… 446–447.