Párbeszéd századok feje fölött
Egy héroszunk,
ki gyógyír az otiumnak is nevezhető áfiumra ,
avagy Zrínyi Miklós szelleme mint a tétlenség ópiumának mai ellenszere
Évezredeken át természetes volt, hogy az emberiség legjobbjai, a jövő felelősei a múltból építkeztek. A legnagyobb begyűjtött érték a tapasztalat és a példa volt. Maga a vének tisztelete is erről szólt. Ezt pedig eszébe sem jutott senkinek sem megkérdőjelezni. Nem merült fel ilyen ötlet vagy szándék egészen addig, míg el nem érkezett a marxi múltból építkező szocialista kísérlet pusztító évszázada s annak nagy jelszava: „a múltat végképp eltörölni.” Már-már azt hittük, marad a kísérteties kísérlet, amikor érkezett egy ennél is hatékonyabb világ, az eltorzított liberális múltra épített neoliberális, és meg nem hirdette ádáz harcát minden hagyomány ellen. Most abban reménykedünk, hogy ez is megmarad kísérletnek.
A megannyi érdek és szemlélet által megrendelt történelemírás mindennek ellenére s éppen a cél érdekében kénytelen volt foglalkozni múltbéli témákkal is, de minden munkájukat az aktuális elvárások és célok szemüvegén át végezték.
A szocialista történetírás alapmódszere lett az anakronizmus alkalmazása, s szolgálatkészségükben odáig jutottak, hogy a távoli múlt történéseit próbálták a napi elvárások szerint használatos szocialista keretek közé emelve bírálni. Gaz fáraók, gonosz császárok és a folyamatos osztályharc történeteinek terepévé váltak egykori iskolai történelemóráink. Emlékszünk ugye? A történelem az osztályharcok története!
Mit kereshetett ebben a történelemben egy többszörös hérosz, aki ráadásul nem volt rabszolga Spartacus, vagy feudális jármot hordozó Budai Nagy Antal.
Magyartanárunk azért (becsületére legyen mondva) becsempészte ismereteink szűrt tárába a szigetvári hőst, éppen dédunokájának munkássága kapcsán.
És Szabó Zoltán kezdő sorait idézve máris előttünk áll az érdekes paradoxon: „Zord őszi idő lehetett, mikor meghalt, november tizennyolcadikán, ezerhatszáz hatvannégyben. (…) Ki volt e sors üldözte lovag, kit száz csatában elkerült a kard és a golyó, s végre a novemberi erdőben megölte a kan? Vadászaton és megérthetetlenül. Még ma is döbbenten és hitetlenül állunk a különös halál előtt s lehangoltan a hős mélyebb halála előtt. Mert műve hamar utána halt Zrínyinek. A kortársak csak rövid ideig emlékeznek rá, s később is csak kevesen olvassák és értik. (…) Valami homály van élete és halála körül, nedves és fázós borongás, erdő fölött nagy szárnyakkal repülő fátum, megérthetetlenség és korai halált ért remények. A magyar haza legnagyobb fiai közül való ő, s futtában elgondolkodom halála utáni sorsán. Él-e emléke s műve méltón? Alig. Névadó őse a szigeti Zrínyi Miklós, ki jó kapitány volt, de alig több, ki meghalt egy hősi kirohanásban várának kapuja előtt, birtoka közepén, mint a fészkét, erdejét, szabadságát védő vad, élőbb ember a magyar képzeletben, mint a második Zrínyi Miklós. Pedig nem élte a magyar sorsot, csak meghalt a magyar föld egy darabjáért, mely egyébként a sajátja is volt. Egy harci kép őrizte meg emlékét és minden iskolásgyerek rá gondol, hogyha e nevet hallja: »Zrínyi Miklós«. Díszmagyarban, zsinóros ruhában áll, egyik kezében kard fénylik, másik kezében védőn hátra szorítja a zászlót; melle domború, arckifejezése rettenthetetlen. Dekoratívan és utókor felé tekintve áll e képen a kirohanó hős, kinek époszi emléket állított később a szerencsétlenebb halálú, de nála megmérhetetlenül nagyobb unoka. A második Zrínyi Miklós. Az irodalomtörténet ezt a melléknevet ragasztotta a neve mellé megkülönböztetőnek: »a költő«. Ezzel el is intézte nagyságát, értékét, magyarságát, életét. Zrínyi, a hős – mondja a magyar és a szigetvári halottra gondol. A másik melléknevének a »költő« melléknévnek, e hősi melléknév s e hősi póz mögött kissé lenéző íze van. Szegény Zrínyi. Olyan példát állított a »Szigeti veszedelem«-mel a nemzet elé, mellyel a maga nagyobb, gazdagabb s magyarabb példáját öntudatlanul elhomályosította. Ez volt az egyetlen dolog, melyben szándék nélkül bár, de rossz szolgálatot tett nemzetének. Egy vitéz kapitány emléke eltakarja egy csodálatos magyar emlékét. (…)”
Érdekes és bizony igaz vélemény. Azt a kultúrhéroszunkat fedi el a felületes értékítélet, aki félből úgy lett egészen magyarrá, hogy ostorozta nemzetét régi énjének elfeledése miatt, de így is egyedül tartotta alkalmasnak nagy tervek végrehajtására. Nemcsak szívvel, de lélekkel, szellemmel is magyarrá lett, tetteivel, műveivel mondja azt, mint későbbi hérosz utóda Petőfi: „Ha nem születtem volna is magyarnak/ E néphez állanék ezennel én.”
Először így szól: „Én nem hízelkedhetem édes nemzetem tenéked, hogy hazugságommal dicsérjelek (…) Hanem így megmondom magadnak fogyatkozásaidat olyan szívvel és szándékkal, hogy megesmervén magad is, vesd ki azt a mocskot eszedből, lelkedből, reformáld meg vétkedet, öltözzél igazságba, övezzed erősséggel (…). Ha a magunk fogyatkozásait megesmérjük előbb, könnyebben az orvosságot is feltalálhatjuk azután”
Továbbá ezt irja: – „Boldog Isten nagy hitványság ez, s mi vagyunk az magyarok? mi magyarok? (…) elrepül az jó óra, akiben ülünk, a szerencse állhatatlan, s ennek a szerencsének is nem mentünk végig soha kalauzságán, az országok elszegényedtek, s az magyarok mint vannak? Lankadtan, betegen.
S mégis! Következik a folytatás: „Ha kérded, kit kívánok s micsoda nemzetet akarok oltalmamra? azt mondom: a magyart kívánom. Miért?
Azért, mert a legalkalmasabb, legerősebb, leggyorsabb és ha akarja, a legvitézebb nemzetség. Ha látja, hogy a német barátság kétes, így válaszol: mi magyarok ne tegyünk fundamentumot senki vitézségében, hanem míg Isten ép kezet és lábat adott kinek-kinek, azon erőlködjék, hogy idegenek ne legyenek szükségesek. Mert bizonyára a mi sebünk senkinek úgy nem fáj, mint minékünk, senki nem érzi nyavalyánkat úgy, mint mi, tehát mi következik ebből, hogy senki oly serényen nem nyúl az orvossághoz, mint minékünk kellene nyúlnunk.”
Majd kimondja azt a fontos mondatot, hogy: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.
Szabó Zoltán kiemeli Zrínyi kettősségét: „A helyzet reménytelen – mondja egyik szavával, a feladat nagyszerű – mondja a következővel. Olyan a magyar pusztában, mint a remeték Egyiptomban, pokollal vív és mennybe néz. Minél erősebben kísérti az ördög – a helyzetismeret, – annál hevesebben néz a mennyek felé – a feladat felé.”
Legkiválóbb tulajdonságának tehát azt nevezi meg, hogy a helyzetet megismerve tekint a feladat felé. S talán éppen ez magyarázza választását is. A magyar helyzet és a magyar feladat teszi egészen magyarrá.
A helyzet, melyben felismerte a feladatot, azóta sem változott. S nem csupán geográfiailag. A két veszély közt élve megmaradás kényszere állandósult. Sőt, fölénk tornyosul egy mindent magába foglaló harmadik univerzális veszedelem is. És éppen napjaink küzdelmét jellemzi a függetlennek maradás több szempontú szükségszerűsége, valamint az egyensúly folyamatos keresése. Ennek vezetésére pedig az képes, aki a helyzettel járó feladat felismerésére alkalmas.
Hogy vezethetnék ezt a nemzetet olyanok, akik képtelenek felismerni a feladatot és a helyzetet, de azt éppen lepleznék, mi több, minden erejükkel tagadják! Mindezek felett meg készek szolgálni annak okozóit. Vagyis ha fel is ismerik a helyzetet, azt maguk javára fordítva tekintik feladatuknak. És ebben máris ott van a bizonyíték, hogy míg a két feltétel felismerése Zrínyit örökre magyarrá tette, a mai utódok közt sokan éppen ezt teszik fordítva. A feladatot megfordítják, s a nemzetből kilépnek.
Ha Zrínyi korát nevezhették a túlélésének, akkor ezt napjainkra tán még hatványozottabban jelenthetjük ki. Mondják, hogy Zrínyi e korszaknak volt a nagy költője, és egyben államférfi, hadvezér és nemzetnevelő, s minthogy a nemzetnek rövid idő alatt gyors cselekvésre volt szüksége, türelmetlen magyar is volt. Tudta, hogy sietni kell: „az esztendő szűk, az országok elszegényedtek, a szerencse állhatatlan”.
Szabó Zoltán még megjegyzi: „Az idő rövid – mondja magának józanul és úgy eléje szalad korának: hogy pár száz esztendővel megelőzi. S a legcsodálatosabb, hogy a fáklyát e balsorssal, időhiánnyal folytatott versenyfutásban nem veszi át senkitől és nem tudja átadni senkinek. Maga gyújtja meg és életével együtt alszik ki. A kursaneci erdőben egy őszi vadászaton.”
Ha Zrínyi századának helyzete és feladatai hasonlatosak a mához, hasonló héroszokra is szükségünk lenne. A nemzet állapota sem különbözik, hiszen „betegnek és lankadtnak” tűnik, akár annak idején midőn az ótium áfiuma telepedett ránk. A megmaradáshoz ma is önkritikusan büszke, büszkén önkritikus magyarságára lenne szükségünk.
Hiszen a politika ismert szereplőinek szándékaik által alantassá tett – gyűlöletben született – küzdelmeiben, a csak magát a stílust érzékelő magyar elidegenedik attól is, ami az önvédelemhez nélkülözhetetlen lenne. Nem megy el szavazni, nem ír alá, nem válaszol kérdésre, visszahúzódik, s ráadásul keserűségében hiszékennyé és feledékennyé is válik. Maradunk lankadtak s betegek? Vagy csupán az ótium áfiumának áldozatai. És tegyük hozzá: megvezethetők.
Pedig a helyzet látszólag reménytelen, de a ránk váró feladat nagyszerű! S ha e kettő ismeretében látunk hozzá, akkor felcsillan a remény is.
Egy jubileumi megemlékezés által így üzen nekünk 400 év után, elfeledett Héroszunk.
Szász István Tas