Kedves István, szeretve tisztelt Elnökünk!
Kórházból érkezvén és egyelőre számos bizonytalansági tényezővel terhesen, Hazánk pillanatnyi helyzete által is keserítve, de erős hittel próbálom összeszedni tömören a helyzethez igazodó gondolataimat.
Jól tudod, hogy a Hitel szellemében nevelkedve és attól vezérelve, s mint olyan református, akinek katolikus védőszentje Márton Áron a nagy püspök, a non recuso laborem rendíthetetlen híve vagyok. A hétköznapokban ezt környezetem földhözragadtabban fogalmazza meg, és munkamániának nevezi.
Nos, ez igaz lehet, de nehéz időkben nélkülözhetetlen, és a hétköznapok részévé kell válnia. Áron püspök mondta: „Nagy időkhöz nagy generáció kell”.
Az értelmiség, és különösen a Százak Tanácsába tömörült vezető magyar értelmiség, szent feladatának tartom azt, hogy megfeleljen a „nevelő értelmiség” elvárásnak.
Soha erre nagyobb szükség nem volt, hiszen a gazdasági bajok – mint éppen mi bizonyítottuk – aránylag rövid idő alatt orvosolhatók, de a szellemi és főleg morális romlás visszafordítása generációs feladat. Ezt szükséges minden áron elindítanunk és – jórészt koros – Társaságunk kezéből az utánunk jövőknek átadnunk.
Ennek a munkának középpontja a mindent megmenteni és megoldani képes egészséges NEMZETTUDAT nélkülözhetetlen újraépítése. Ez az az eszköz, amely a maga áldozatvállaló képességével, vagy napjainkban elvárható veszélyérzetével (a van mit védelmezni természetességével) nem csupán erkölcsi talapzat, de ha kell, akkor ama régi kifejezéssel: anyagi erővé válik! Vagyis még a „profitközpontú” világnak is érdekévé válhat.
Ezt a munkát első síkon mindegyikünk a maga területén végezheti, maximálisan kifejtve képességeit, talentumának fentről elvárt kamatoztatásával, de ehhez kevesen vagyunk, s ezért oda kellene hatni, hogy ez a gondolat a magyar értelmiség minél szélesebb rétegeit járja át. Annál is inkább, mert nagyon veszedelmesen ólálkodik köreiben a megfelelési kényszer kényelmes és biztonságosnak hitt szelleme. Eleget kell tennünk a kovász szerepének.
Trianon évfordulója külön feladatokkal is felruház, s bár tapasztalat szerint szinte lehetetlennek tűnik, minden szavunkkal és betűnkkel arra kell törekednünk, hogy a szomszéd népek Trianon pszichózisuk által elvakított tekintetét ráirányítsuk a xenofóbia fájától takart erdőre, a közös nagy veszedelemre, amely a nemzetállamokat fenyegeti. A náluk erős, de beteg nemzettudatot kell megszabadítani a féltenivaló által szemére helyezett hályogtól, és képessé tenni a közös túléléshez oly fontos megbízható szövetség, az összekapaszkodás fontosságára.
Bibliai időket élünk!
Éppen ezért a 2. Timóteus 2,3 lebegjen szemünk előtt: „Te azért a munkának terhét hordozd, mint Jézus Krisztus jó vitéze!”
Elnök uram, kedves Barátom, ha ezeket a rövid gondolatokat elfogadjuk iránytűnek, nem téveszthetünk utat sem égi, sem földi elvárás szerint.
Tisztelő barátsággal és szeretettel, hittől erősített reménykedéssel:
Szász István Tas