Szász István Tas: A tanulmányaikat Marosvásárhelyen 1954-ben elkezdett orvosok, szentendrei találkozójára 1992.05.28.

Erdély földjének lakói, ezredévnél is régebben olyan helyen élnek, ahol a történelem szélcsendje csak örökös álom maradt. Hogy egy ilyen helyzet mit eredményez, arról szakembereknek kellene bővebben értekezniök.

Mi, akik ennek a helyzetnek – ma élő – szenvedő alanyai vagyunk, csak egyet tudhatunk bizonyosan, azt, hogy annak eredménye egy olyan lelkiállapot, mely örökös belső konfliktusokat szül. Ezt pedig a napi politika alakítói, mindenkori megrendelőiktől támogattatván – a nem is oly nehéz manipuláció sablonos eszközeivel, mindenkor fel is tudták használni.

Szűkebb közösségünk, az orvosi pálya felé vezető tanulmányaikat Marosvásárhelyen l954-ben kezdők, immár tekintélyesebb korba sorolható csapata – amint ez lenni szokott – egyéni és közös sorsával, életével példázza eredményét annak, ami az előbb évszázados általánosságban említett lelkiállapotot az utóbbi fél évszázadban végletesen befolyásolta.

Ennek következménye, hogy szóródtunk volt a világ bármely tájára, választottunk magunknak vagy választattak velünk bármely sorsot, a zavartalan otthonérzet, a gyökérbiztonság megnyugtató és megújulást serkentő közérzete egyikünknek sem adatott meg és már tudjuk, hogy nem is fog megadatni életünkben.

Sorsunknak elválaszthatatlan része volt egy korszak, mikor fiatalon és tapasztalatlanul, felkészítetlenül a kor buktatóira, olyan döntéseket kellett hozzunk melyek magunk vagy mások életében meghatározók lehettek. Az ekkor szemünkre vethető gyarlóságok egy világtérség kisembereinek millióit is lelkiismeret-furdalással tölthetik el. És valószínűleg, magunk példáján okulva, van is ilyen belső kényszer sokakban. Arra azonban, hogy ezeket a kérdéseket ne a történelem, a közös sors, a nemzetjövő és mindenek felett a megmaradás legmagasabb perspektívájából ítéljük meg – nincs jogunk.

Többségünk diplomáján a krisztusi 33 év előtt száradt meg a tinta. Ez a 33 év pedig, ha átfut pillantásunk lassan gyérülni kezdő sorainkon, nem hozott ránk szégyent.

Ebben a 33 évben is felmerültek vitatható helyzetek, de azok a fenti perspektívából nézve jól értékelhetők. Találjuk meg a más népeknél oly bevált, pozitívat értékelő képességünket is. Ez a tulajdonság erőt és megmaradást tápláló önbizalmat ad, és azt továbbsugározhatjuk maradékainknak. Ez pedig kötelesség.

A még mindég többségben levő otthonmaradók a helytállás igaz bajnokai voltak és maradnak bizton, míg lélegzetük el nem akad.

A távoli országokba távozottak csak becsületet szereztek az Alma Maternek és főleg annak, amit úgy hívnak, hogy Magyar. Érdekes módon, annak a magyar orvostudománynak a jó hírét öregbítették, melynek mai képviselői közül egyesek (egyre gyakrabban hivatalos fórumokon is) az elmúlt években ideérkezőket tudásuk és diplomájuk értékének (nem hivatalos beszélgetésekben ennél többnek is) a megkérdőjelezésével alázták meg. Könnyeden feledték az anyai ország vagy a nagyobbik haza – más népeknél ma is természetes – gondoskodó szeretetét, a pillanatnyi érdek ördögére hallgatva. Nem akarok azzal elégtételt venni, hogy feltételezzem: nem is volt mit feledniük!

Ezzel már említettem is a harmadik csoportot, azokat, akik a maradék Magyarországot választották (volna?) otthonul.

Hogy az otthonkeresés minden ember számára Isteni parancsba foglalt joga, és Tamási Áron által oly szépen és közismerten megfogalmazott óhaja nem érvényesülhet, az csak gyarapítja a magyar átkok fekete lajstromát.

Az egybegyűltek között sokan vagyunk olyanok, akik lelki gyötrelmeken esünk át nap mint nap, azon gondolkodván, hogy eljöttünk szülőföldünkről. Erre lelkiismeretünk hangja s olykor igaztalan külső provokáció késztet. Választ kell tehát találni ezekre a kérdésekre is, mégpedig igaz választ. Meggyőződésem, hogy ez a válasz adott helyzetünkben feloldozó lesz. A vitorlabontások majd minden esetben kényszerűek voltak, de ezen túl is minden egyes esetet csak egyedileg lehet megítélni. Nem lehet ilyen bonyolult kérdésben általánosítani.

Az adott helyzetben amúgy is célszerűbb előre tekinteni és azt megállapítani, hogy ott ahol éppen vagyunk, miként szolgálhatjuk a jövőt. Erre összpontosítsuk erőinket, és a gyötrődést próbáljuk olyan szintre, szorítani amennyi egy egészséges lelkiismeret-vizsgálathoz szükséges.

Vállaljuk tehát fel önmagunkat többnyire kényszer szülte helyzeteinkben, és az összetartozás kötelékébe kapaszkodva próbáljunk meg használni a legfontosabbnak: A MEGMARADÁSNAK !

Ezt pedig úgy kell tennünk, hogy a szüleinktől és a szülőföldtől kapott – és másokkal szemben nálunk oly természetességgel és sallangmentesen megélt – hármas érzést átadjuk azoknak, akik ezt annyi konfliktus közepette tanulják.

Ez a hármasság pedig a megfogalmazatlanságig magától értetődő módon, a ki nem mondottság szemérmességével megélt s éppen ezért oly erős magyarság, a nemzettudat és a másságok elfogadása.

Tudja meg mindenki, hogy lehet úgy hinni ebben a szentháromságban, hogy azzal másoknak nem csak nem ártunk, hanem még védjük, gazdagítjuk is őket vele.

További – nehezedő – éveink hordozásában kísérjen minket Isten áldása.

Elhangzott: Szentendre, 1993. május. 27.