A néhány napja érkezett felkérés, melyben tapasztalataim összefoglalására biztatnak, megtisztelt. Ilyenkor szokás arra hivatkozni, hogy váratlanul ért. Esetemben a felkérés tematikája maga az életem, a hozzám legközelebb állók élete. És mindnyájan gondolkodó emberek vagyunk. Hogy nekünk Erdélyből és egész Románia területéről menekült, áttelepült, visszahonosított stb. orvosoknak mennyire sikerült megtalálni alkotó szellemünk megvalósításának lehetőségeit az egyetemes magyar szellemi életben, ez többrétű kérdés, melynek itt csak az egyik – számunkra legfontosabb, vagy inkább legkényesebb – rétege lehet a boncolgatások tárgya. Mert ugye oly kort élünk melyben bármely magát magyarnak és értelmiséginek valló polgár felteheti ezt a – máshol természetes, de itt és most fájdalmas- kérdést.
A két réteg, nem ritkán észlelhetjük, hogy azonos. Mert míg a sors szeszélye folytán itt született és értelmiségivé itt cseperedett polgárok számarányukhoz képest ritkábban tartanak igényt a „magyar értelmiségi” jelzőre, addig mi a szülőföldünkről hoztuk ezt az igényt, sőt sokan közülünk éppen azért vagyunk itt, hogy MAGYAR értelmiségiek lehessünk.
Már az elején megjegyzem, hogy magam negyven évesen kezdve újra itt az életet – ha jelentős harcok árán is – de nem panaszkodhatok az önmegvalósítás lehetőségének elmaradása miatt. Megjegyezni kívánom, hogy ennek a sikernek titka összetett. Benne van az amit hoztam, az is amit kaptam, de legfőképpen az amit adhattam, pontosabban amit kiharcoltam, hogy adhassak. Nagyon sok veríték, s ki tudja hány év amivel a vége lesz rövidebb.
Ezt a közbeszúrást csak azért teszem, hogy ne kerüljek a csalódott, sértett vagy megbántott ember gyanújába, ami a tárgyilagosságomat kérdőjelezhetné meg.
Pályatársaim az orvosok Magyarországra települése, mint annyi más hasonló kérdés, nem ítélhető meg az általánosítás szokásos módszerével. Az okok mások voltak a hatvanas és hetvenes évek ritkábban előforduló eseteiben, mások a diktatúra tudatosodó, etnikai tisztogatás irányába ható indirekt noszogatása idején, megint mások 89 karácsonya és Marosvásárhely fekete napjai között, majd az ezután következő években, illetve napjainkban. Más-más oka volt a Regátból vagy az Erdélyből – Párciumból érkezőnek . És egyáltalán más-más oka volt majdnem mindenkinek. Hogy volt aki menekült, volt aki már nem bírta, volt aki utolsó reményét vesztette el, és volt aki csak jobbat akart – ez tovább szeleteli a statisztikát.
Tépelődéseim eredménye az, hogy jelen helyzetünkben nem azt kell boncolgatni, vajon miért jött át valaki. Végeredményében a gazdasági menekült sem ítélhető el. Erdélyt nem a mai erdélyi magyarság vesztette el, még csak nem is nagyatyáink. Ez a történet sokkal bonyolultabb, de semmiképpen sem vezethet olyan következtetéshez, hogy ha összmagyarságban gondolkodva, összmagyar érdekeket nézünk kijelenthessük: annak aki ott született egyedüli kötelessége, hogy ott is temessék el, akit meg idepottyantott jó sorsa annak az a dolga, hogy amazt erre figyelmeztesse, a pátosz kényelmes karosszékéből.
Mikor laza felületességgel, olykor megdöbbentő tájékozatlanságból ma is románozzák az onnan érkezőt, szokásom megkérdezni a derék dunántúli magyart: vajon mit tenne, ha egykor a románok ügyetlenebbül politizálva nem nyerik el Erdélyt, de bejön Beneséknek a szláv korridor. Akkor Kolozsvárra vagy Brassóba települvén magyar szóra, most őt neveznék tótnak vagy rácnak ? A válasz döbbent csend szokott lenni. Feltéve, ha tudják mi az, hogy Trianon, és pláne hogy szláv korridor.
Az átjövetel periódusait és okait említettem. Nem véletlenül. Mert az átjövetel időpontja és oka gyakran volt meghatározója mindannak ami utána következett.
Érdekes módon a legszerencsésebb helyzetben – nem csupán az eltelt idő jótékony feledtető hatása és az anyagi konszolidációra fordítható hosszabb idő miatt – azok vannak, akik a kádári éra fénykorában, a gulyáskommunizmus „vonzó” Magyarországára érkeztek.
Ezekben az években a létező szocializmus operettfigurái között felbukkantak a derék öreg, még az akkor anti időknek nevezett korokban hazafisággal fertőzött káderek. Aki segíteni akart majdnem mindenhol fellelhette ezeket, és saját tapasztalatom szerint, minden becsületes és jó szándékú érkezőt túl nagy erőfeszítés nélkül lehetett menedzselni az újrakezdés nehéz időszakában. Fontos megjegyezni, hogy körülvette őket a társadalom szimpátiája is.
Ami pályatársaimat illeti, 1989 karácsonyáig a Magyarországra érkező orvosok száma nem haladta meg a Magyarországról nyugatra távozó orvosokét. Ezek az emberek tehát űrt töltöttek be. Ráadásul nem a megüresedett helyeken, hanem a helyi kiegyenlítődést követően megmaradt legnehezebb helyeken. Több mint háromnegyed részük az anyaországi orvosok által be nem töltött posztokon helyezkedett el, és állta meg a helyét becsülettel. Pontos adat 1987 elejéig van. Addig 269 áttelepülő orvost jegyeztek. A diploma honosítása félórás baráti beszélgetéssel körített formaság volt. Ha elfoglalták az állást, azonnal munkához láthattak. Szimpátia és megbecsülés vette körül legtöbbjüket.
Még paradox jelenségről is mesélhetek saját jogon. A szekuritáté által utánam küldött állítólag 28 oldalas „anyag” és az ezt követő, „kitűnő és hálás magyar kollégáik” jóvoltából rendszeresített ijesztgetések, bár nagyon kellemetlenek és elkeserítők voltak de nem jelentettek akadályt abban, mint észlelhettem, hogy tekintélyem, szavam legyen. Őket rendszeresen „okítottam” saját félrevezetettségükről és tájékozatlanságukról „román ügyekben”. Tapasztalhattam, hogy a rovott múltamról minden bizonnyal tudomással bíró, egyébként a sablonba illő kiskirály párttitkár, mégis ad a véleményemre és megbecsülését érezteti. Ebből sok sorstársamnak származott előnye és munkahelyem is profitált belőle. A helyzet lassú változása azonban már a rendszerváltás előtt elkezdődött, majd utána rohamos átrendeződés vette kezdetét. Az új szerepkörben fellépő egykori elit, melyből időközben kihaltak a jó öreg magyarkodók, mindenkori szövetségeseivel versenyezve kezdte támadni a közben sokkal nagyobb számban érkező „jövevényeket”. A támadások orvosi körökben az egészségügyi reform kapcsán kiéleződő kenyérharcok során „pártsemlegesen” fokozódtak tovább. Meglepő módon a konzervatív erők sem álltak ki a jelenség megfékezésére. Sőt. Váratlanul minden oldalról jövő össztűz zúdult, a közben 1500 fő fölé szaporodott csoportra. Eleinte csak megjegyzések, később oldalvágások majd nyílt ócsárlás, és végül az általánosítás szándékát alig takargató durva támadások következtek. A sajtóban előfordult írás, mely a másság elfogadtatásáért folyó harc csúcspontján, az erdélyi orvosokat címkézte másságuk kapcsán. Odáig is fajult a kérdés, hogy nyílt – szakmán belüli – ülésen, rájuk külön adó kivetését javasolták az elrettentés céljával. Több éven át nem volt olyan jelentős orvosi fórum, ahol az első három napirendi pont vagy az első három hozzászólás között ne szerepeljen, a „román orvosok” vagy jobb esetben az „idegen diploma” kérdése.
A magyar egészségügy mai, már-már „szakszerű szétverést” idéző dzsungelében, mikor az orvosok egymás elleni kijátszása az egyik alapvető feltétele és módszere egyes tervek akadálytalan megvalósításának, odáig jutottunk ,hogy az idegen diplomás magyar anyanyelve, esetleg magyar nyelvű egyetemen szerzett diplomája, egyáltalán magyarsága, semmiben sem különbözteti meg a világ bármely sarkából érkezőtől. A munkavállalás procedúrája az adminisztratív kifárasztás, és a tudatosan kiépített huszonkettes csapdák között zajló megalázó kálvária.
A hivatalos közlönyökben megjelenő pályázatok gátlástalanul diszkriminálnak. A pályázatokat olyanok fogalmazzák, akiknek ez eszébe sem jutott volna, ha az utóbbi évek során nem sugallják ezt nekik.
A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a nagy számok szabályai szerint akadtak valóban olyan esetek, amikor az érkező kolléga nem szerzett becsületet nekünk, de semmi esetre sem több mint a számarányunknak az megfelelne. De persze ezek az esetek kiemelten kerültek be a híresztelésekbe. Ezért figyelmeztettem egy írásomban a kollégákat a következő mondatokkal: „A mi felelősségünk kettős. Nem csak annyi, mint az itt született magyaroké. Terhel minket egy kollektív felelősség is, tudva, hogy minket kollektíven ítélnek meg. Az én sikerem nem biztos, hogy lehet a te sikered is, de biztos, hogy az én hibám téged is minősít.”
A régebben érkezőkről tehát elmondhatjuk, jórészt nehéz, anyaországiak által nem vállalt feladatok vállalásával, döntő többségükben megbecsülést vívtak ki maguknak, és több-kevesebb nehézséggel a kor színvonalán beilleszkedtek a magyar társadalomba.
Az újabban érkezettek helyzete fokozatosan rosszabbodott, részben a gazdasági helyzet bonyolódása, részben egy, a megosztást hasznosnak tartó, kívülről jövő befolyás hatására. Ők már úgy szakmailag, mint az élet alapfeltételeinek biztosítása terén több nehézségbe ütköztek.
Különösen nehezíti ma mindkét csoport helyzetét a nemzeti tudat dolgában ismert szinten álló, elanyagiasodott társadalom negatív hozzáállása. A „jövevény” ha boldogul akkor törtető, ügyeskedő, ha nem, akkor alkalmatlan, tehetségtelen vagy lusta.
A mindennapi valósághoz igazodni bizony nem könnyű. Mégis tapasztalatom szerint az érkezők – még nem értelmiségi szinten is – többségükben fel vannak vértezve azokkal a tapasztalatokkal, melyeket bár csalódottan, de itt is kénytelenek hasznosítani és hasznosítanak is. Itteni definícióval élve: a másság állapotának elviselésében van jelentős gyakorlatuk. Sokan jutnak el az örökös hazátlanság érzésének kényszerű elfogadásához. Áttelepülvén ismerik meg a „bozgor” szó valódi mélységeit.
Ami pedig a jövőt illeti, nincs kizárva, hogy a további átáramlás a mesterséges akadályoktól függetlenül is lassulni fog. Részben az utánpótlás megfogyatkozása, részben remélt, kellő óvatossággal pozitívnak nevezhető okok miatt.
Ha azonban akad olyan magyar a határokon túl, aki okkal vagy ok nélkül úgy érzi, hogy nem tud tovább ellenállni az éppen ott, éppen akkor, vagy éppen reá nehezedő nyomásnak és nekivág a világnak – először itt próbálkozzon. Ez az ország pedig fel kell emelkedjen az önismeret és a történelmi helyzetismeret olyan szintjére, hogy tudja, nem puszta ijesztgetés a felmorzsolódás látomása.
Minden egyes magyar aki ide jön és nem szóródik szét a világba, ennek a darabka országnak a megmaradását szolgálja. Ráadásul kétszeresen. Egy magyar a Kárpát-medencei magyar tömbből nem veszett el, egy magyar, aki az anyaországban nem született meg a jobb életszínvonal megőrzése céljából, kész, vagy félkész állapotban rendelkezésre áll. Dolgozik, adózik, járulékot fizet. És ez a pótlás általában minőségileg sem megvetendő. Nemzettudatot, magasabb tűrőképességet, pozitívabb munkamorált, – egyszóval nagyon aktuális vérátömlesztést – jelent a sorvadó honnak. Nagyon fontos lenne, felmérni mindkét oldalon a következő két igazságot:
1. Az európai integrálódás véglegesítése után, az itt közben kialakuló hatalmas demográfiai vákuum, beláthatatlan következményekkel fog járni az ország nemzetiségi összetétele terén.
Az ekkor bekövetkező beözönlés már nem biztos, hogy minőséget is fog jelenteni, és főleg nem lesz magyar.
2. A két haza egymásrautaltságát bizonyítja az a tény, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának legfontosabb feltétele tulajdonképpen nem a mindenkori magyar napi politika hozzáállása, hanem egy virágzó, erős, valóban demokratikus, tehát rendkívül vonzó Magyarország léte. Odaát a spontán beolvadást, erre a pozitív modellre való „megtartó és önbizalmat adó felcsodálkozás” akadályozza meg legjobban.
Már évekkel ezelőtt próbáltam a Magyar Televízióval megbeszélni egy sorozatot, melyben a nagyközönség arról szerezhetett volna tudomást, kiket adott az utóbbi néhány évtizedben az idetelepült erdélyi magyarság az anyaországnak. Kétszer is közeledtem a sikerhez, aztán a médiaháború vihara elseperte az ötletet. Az érintett nagyok pedig fogynak-fogyatkoznak. Nyomukat belepheti a feledés. Ők bizonyíthatják, hogy a kisebbségbe szakadt magyar akár ott marad, akár vándorbottal érkezik, hitelezője ennek a hazának. A műsor címének is ezt szántam: HITELEZŐK ! Talán valaha – amíg még nem késő- megvalósul. Ha támogatója akad, elképzeléseimet szívesen adom át.
Az áttelepült orvosok kérdéséről 1995-ben írtam az EKOSZ Átalvető c. Szekszárdon megjelenő lapjában. Jelen eszmefuttatásom ennek több szakaszát ismétli meg. Az írást az Erdélyi Magyarság és számos erdélyi illetve külföldi magyar lap vette át. Címe: “Erdélyi orvosok-hívatlan vendégek.”
Ebben az írásban gazdagabb statisztikai adatok is szerepelnek az orvosok vonatkozásában.
Elhangzott: Magyarok Házában1997. Január 17.
Megjelent: Magyar Közélet 1998/7-8