Dr. Szász István Tas szavai a MOKK dunaújvárosi közgyűléséről szóló antológiában 2013.01.07.

Kétéves kihagyás után, Elnökasszonyunk erő- és szeretetteljes rábeszélésére vagyok itt.

A 2009-ben Trianonról tartott – szerintem és utóbb kérésemre több hozzáértő szerint is, kritikus és önkritikus – előadásomat (lásd az évkönyvben) követő támadás bevallom nagyon érzékenyen érintett, s bár az ezt elsimítani szánt 2010-es közgyűlési állásfoglalás és az ezt követő beszélgetés sokban oldotta vegyes érzelmeimet, máig megmagyarázatlan, de a kor zavaros gondolkodásába jól illeszkedő tévedésnek tartom. A vád leglényegesebb pontja a politikamentesség kívánalmának általam ezzel az előadással elkövetett megsértése volt. Trianonról tehát hallgatni kell minden formában, ugyanis már maga a szó is politizálást jelent ma, az ettől sújtott hazában. Egyébként is az irodalom csak politikamentes lehet. Élettől elzárt, l’art pour l’art.

A tény, hogy éppen minket, az értelmiségi elit egyik élcsoportját tudta ez a kételyhintés ennyire félrevezetni, számomra vészjelző értékű volt. Ezért is tartanám tisztázandónak.

Szintén elnöki „provokáció” késztet beszámolni röviden a Hitel folyóirat kapcsán végzett munkám örömteli eredményéről, a Hitel műhelyeket a nemzet aranykönyvébe rögzítő, Magyar Örökség Díj elnyerésének gyökereiről.

A két egyébként kérdés valahol összetartozik. Már csupán azért is, mert aki az egyiket megérti a másik iránt is érdeklődhet. És természetesen így van ez az ellenkezőjével is.

Kicsit távolabbról kezdeném.

Az utóbbi négy évtizedben végzett irodalmi és irodalomtörténeti munkámnak tengelyében egy a politika által ármányosan feledésre ítélt irodalmi és nemzetpolitikai (!) folyóirat feltámasztásának kísérlete volt.

Az idei év jelentette ennek a munkának – ha nem is a befejezését – de az aratását, hiszen a kolozsvári Hitel, melyről volt alkalmam itt is beszélni és filmet vetíteni (egy régebbi évkönyvben ezt is megtalálhatják, akik nem voltak jelen vagy már nem emlékeznek ezzel kapcsolatos előadásomra.), Magyar Örökség Díjat kapott és az Írószövetségben is egész napos konferenciát rendezhettem a témáról, a jelenleg ismert legkiválóbb szakemberek tanulmányainak prezentálásával. Aztán Erdélyben, éppen az egykor volt ellenlábasok utódainak kezdeményezésére, tarthattam előadásokat az erről szóló és ugyancsak ott megjelent könyvem gondolatainak továbbviteléről.

A Hitel szellemiségének gerincét az önkritikus és a szolgálat áldozatát vállalni képes, a minőséget folyamatosan emelni óhajtó, befogadó, a szó klasszikus értelmében liberális nemzetszemlélet jelentette.

Az „újraélesztés” nagy munka volt, de ezt a tevékenységemet egészen csodálatos események sora követte az évek során, melyek a legreménytelenebb vagy képtelenebb helyzetekben köszöntöttek rám, mint, ismeretlen-ismerős helyről érkező segítség. Nem egyszer egészen megdöbbentő módon.

Mint erre már céloztam, a Hitel téma – talán nem véletlenül – szorosan kapcsolódik a már említett vádpont megmagyarázásához is.

Említettem, miszerint az engem ért vád az volt, hogy egy politikával nem foglalkozó közegben Trianont emlegettem annak „depolitizálása” nélkül, mert egy az irodalommal foglalkozó társaságnak politikamentesnek kell lennie.

A vád képtelenségét szeretném alátámasztani néhány érv s néhány alapigazság felsorolásával.

Mindenekelőtt szögezzünk le egy tényt. E helyzet ellentmondásosságára azonnal rájöhetünk, ha átgondoljuk mi történt valójában. Ugyanis egy két korszakot is átívelően reánk erőltetett, tabu gondolkodásmódból származó, tudat alatti szorongás társadalmasításával, éppen a politika szólt bele – esetünkben a mi – irodalmi tevékenységünkbe.

Továbbá mindenki számára világos mennyire képtelenség azt kívánni, hogy a Trianon kérdést valaki mentesítse a politikai tartalomtól, mikor tömény politika az egész. Tévesen, akár azt is mondhatja valaki, hogy ne beszéljünk róla, de azt, hogy politikamentesen, lehetetlen kívánni.

De tudnunk kellene azt is, hogy egy Trianont elszenvedett ország és nemzet ennek a sorsfordítónak a pontos ismerete és feldolgozása nélkül teljes szellemi-tudati-morális zűrzavarba és egyben kiszolgáltatott helyzetbe kerül. A Trianon nyertesek ugyanis – amint azt nap mint nap olvashatjuk a hírekből – folyamatosan támadásban vannak s ezt azzal próbálni kivédeni, hogy hallgatunk és érzékenységeikre hivatkozunk, a legnagyobb tévedés. Sőt! Attól a támadások ereje csak fokozódik. Hallgatni tehát ez esetben halál. Beszélni kell. A kérdés csupán az, hogy hogyan? Minden esetre saját érzékenységeinket sem feledve.

A vita másik témája, hogy létezik-e irodalmi tevékenység politikamentesen? Ne bonyolódjunk most a marxista szemináriumaink emlékezetes l’art pour l’art vitájába. Inkább visszanyúlok a felvezetésben említett Hitelhez. Nos, a nem elhanyagolható súlyú erdélyi magyar irodalom jelesei, a Hitel szellemi csoportjának többségét képező írók és költők vezették a tudósokkal kibővült szellemi kört, mely a Hitel folyóiratot kiadta. Ismerni kell, hogy kik voltak ezek az írók és milyen színvonalat és szellemet képviseltek. Kérdőjelezzük meg választásuk helyességét? Hiszen Kós Károly, Tamási Áron, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Szabédi László mellett olyanok is dolgoztak ebben a szellemben, mint: Erdei Ferenc, Féja Géza, id. Hankis János, Szemlér Ferenc, Szenczei László s munkájukkal Németh László vagy Szekfű Gyula mellett egyetértett Ligeti Ernő vagy Boldizsár Iván is. Utólag pedig az egykori kiváló marxista professzor Gáll Ernő szentesítette azt. Mint láthatjuk tehát: úgynevezett jobbközép és baloldaliak, konzervatívok és liberálisok egyaránt. Mert ismerték a kisebbségi lét problémáit és annak összefüggéseit az össznemzeti lét, a megmaradás imperatívuszával.

Nem célja-e az irodalomnak közvetlen és közvetett eszközökkel egy nemzet megmaradását szolgálni úgy, hogy értéket képviselő színeit gazdagítva ezzel úgy ad hozzá az emberiség közös szellemi kincstárához, hogy egyben annak a nemzetnek a nélkülözhetetlenségét is igazolja, helyet biztosítva számára a szellemi és földi égboltozat alatt?

Ezért történhetett meg a Hitel csoport esetében, hogy nem csak a tudósok, hanem a szépírásnak e társaságban többségben levő legjelesebbjei döntöttek amellett, hogy a lap alcíme: „Nemzetpolitikai szemle” legyen.

A politikamentesség ártalmaira gondolva erős lenne az inger, mégsem mehetünk bele most a mindent összemosni óhajtó, jellegtelen masszává gyúrni kész multikulturális világról szóló – ma oly fájdalmasan aktuális – vitába.

Tehát az irodalom és a politika nem elválasztható!

De! – És itt érkeztünk el a néhány év előtti tévedés gyökeréhez – valóban van olyan politika, amelyhez az irodalomnak nem lehet köze, legfeljebb, ha mint a valóság egyik részét leírja, de semmi esetre sem, mint annak résztvevője. És ez a pártpolitika.

Az a politika, amely az irodalommal összeegyeztethető, sőt annak feladatát is képezi, a nemzetpolitika.

Ez az, amit a szavak és fogalmak pártpolitikai célból történt besározásának idején kényes kifejteni. Ugyanis a hamis pártpolitika, ha érdeke úgy kívánja, beleszól a nemzetpolitikába is, hogy felhasználja érdekeinek szolgálatába. Mindegy, hogy mikor és milyen előjellel. Ha kell, kárhoztatja, ha neki úgy jó, akkor pedig felhasználja.

Ilyen volt 2004. december 5. aminek felemlegetése miatt engem itt a Fidesz tollnokság vádja ért. Pedig nem én nyúltam bele a NEM szavazatot preferálók ügyeibe, hanem ők nyúltak hozzá a nemzetpolitikához. Illetéktelenül, rosszkor és rossz kézzel, természetesen azokkal együtt, akik az egészet szerencsétlenül(?) kitalálták és a politikát belehajszolták ebbe a csapdába.

A nemzetpolitika egy tiszta fogalom, nem tűr meg semmiféle sarat magán. Egy, az emberiség értékes részét képező nemzetnek nevezett közösségnek és az egész emberiséget is szolgáló értékeinek megmaradását szolgáló politika ez, melyet pártok csak egészen kivételes helyzetben tudnak képviselni.

A pártok ugyanis vagy a hatalom megszerzésével vagy annak megőrzésével vannak elfoglalva s csak egészen kivételesen alakulhat ki olyan hatalmi helyzet, amikor minden hátsó szándék vagy félelem nélkül lehetnek képesek egy nemzetpolitika „luxusát” maguknak megengedni.

Az irodalomnak tehát, ha a nemzetpolitikáról beszélünk, nem politikamentességre kell törekednie, hanem éppen feladatot kell felvállalnia, olyant, amelyet a napi politika nem vállal, vagy nem vállalhat fel.

Ezért aztán el kell fogadnotok, hogy nem ilyen vagy olyan oldal vagy párt nevében beszéltem én akkor vagy beszélek, írok, nyilatkozok bármikor, hanem egyes egyedül a nemzet megmaradását szolgáló nemzetpolitika jegyében s ennek vegytiszta formáját képviselve, mely az egyetemes emberinek szerves és nélkülözhetetlen része. Indulatosan bírálóimat pedig megértéssel kérem arra, hogy jól gondolják át a fentieket, mert úgy érzem, hogy másként maguk is a politika áldozatai maradnak.

Leányfalu, 2012. augusztus 30.

Szász István Tas