Kedves és igen tisztelt Egybegyűltek!
Sokféle szellemi ingert jelentő, de akárcsak az erdélyi magyar élet, egymással erősen összefüggő, témákat s műfajokat ötvöző találkozón gyűltünk most egybe. És érdekes módon többfelől.
Rendhagyó kiállításmegnyitás részesei lesznek, egy olyan próbálkozás keretében, mely spontán nőtt össze egymástól különálló, de elválaszthatatlan elemekből, mert ahogyan azt ma sokmindenről mondogatják: összenő ami összetartozik. Esetünkben csupa jószándékú, s remélem nem értéktelen hordaléka forrt össze erre az estére néhány alkotni próbáló erdélyi életének, kik között ott van az őriző, meg a keletre és a nyugatra elcsángáló egyaránt.
Már nagyon régen határoztam el, hogy nyugatabbra csángálva is itthon maradottan, eleget teszek feladatomnak és mint utolsó élő fül s részben szemtanú, kihantolom az élve eltemetett kolozsvári Hitel című folyóiratot és az élve eltemetők szándékait is megkutatom. A könyvet igen nagy és fáradalmas kutatómunka és a családi iratok feldolgozása után a Kriterionnak köszönhetően tavaly adtuk ki.
Egy közösen készített – ötvenhat erdélyi következményeivel foglalkozó –
film kapcsán Boross Zoltánnal, a keletre (Bukarestbe) csángálttal újra kapcsoltba kerülvén, sikerült őt felkérni arra, hogy dokumentumfilmet is készítsünk a könyv szellemében.
Mindkét esetben pályázni is kellett, s mindkét esetben egy-egy utolsó szalmaszálat ragadhattunk meg. Sikerült.
Érdekes módon csatlakozott ehhez egy régi és már hagyománnyá vált rendezvényem tavalyi története.
Húsz éve rendezem meg az „Erdélyi Képzőművészek Leányfalun” című kiállítás sorozatot augusztus 19-én, nemzeti ünnepünk előestéjén. A tárlat már hagyománynak számít, és jeles közönséget gyűjt egybe. Ezúttal éppen kedves iskolatársam, Csomafáy Ferenc, hármunk közül az otthon őriző, „arcképcsarnoka” volt soron. A képanyag megérkezése és könyvem kolozsvári bemutatója kapcsán döbbentünk rá Ferivel, hogy a Hitel és ez a portrégyűjtemény mennyire összefüggenek.
Odaát egyébként sokszor kérdezgették, hogy miért tartom fontosnak e kiállítások rendszeres megrendezését? Az okok kibontása, az indítékok felfejtése meghaladja mai kereteinket. Annyit azonban elárulhatok, hogy mindannyiszor beszéltem nekik az erdélyiekben ma is kiolthatatlanul égő, a szolgálat szellemének áldozó lángocskáról s arról, hogy mi elcsángáltak életre szóló – alapjában véve indokolatlan – lelki küzdelmeket folytatunk magunkban a szülőföld elhagyása miatt. Magam is sokféleképpen próbáltam az anyaországban szolgálni azt, amit elhagyni kényszerítettek, s főleg úgy szolgálni az összmagyarságot, hogy abból Erdély semmiképpen sem maradjon ki. Hiszen a történelem különös játéka folytán éppen Erdélynek vált lényegévé ez a szolgálat. Ez a kiállítás sorozat számos próbálkozásom közül az egyik, s Istennek hála talán nem is sikertelen. Az tavaly elhatároztam, hogy amikor csak lehet, megszervezem a kiállított anyag további útját is. Ennek az arcképcsarnoknak a kiállítójával a kettőnk munkájának összekapcsolódásáról megélt felismerésünk ebben csak megerősített. A vándorút elkezdődött a ennek újabb állomása most Magyarország helyett ismét Erdély. Innen valószínűleg majd, a túlvégen levő civitas fidelissima, Sopron felé veszi útját, esetleg közben meg-megállva.
Arra gondolva, hogy a leányfalui sorozattal most jubilálunk, magamnak is kérdéseket teszek fel. Az alkalomhoz illően fotós nyelven fogalmazva: vajon ez által mennyivel sikerült hozzájárulni annak a képnek a retusálásához, mely a magyar nemzeti kultúra egészét ábrázolva, a szürke háttérbe szorítaná Erdély hozzájárulását. És mikor ezt mondom, nem csak a dicső múltról szólok, amikor Erdély átmentette a végveszélybe került magyarságot és kultúráját a történelemnek, de a máról is, amikor e veszedelem talán semmivel sem kisebb, csupán korszerűbb formákban jelentkezik egy mára sokkal gyengébb ellenálló-képességű közösséget sújtva. Ma ismét felbukkan a kisebbik haza magyar értelmiségének – ezen belül is művésztársadalmának – kellőképpen meg nem becsült hozzájárulása a közös megmaradáshoz.
Itt egy friss információmat is megemlíteném. Sokaknak furcsa lesz, de talán még kontrasztosabbá teszi a jelent. A hetvenes évek első felében a Magyar Népköztársaságban döntés született, hogy egy bizonyos számú erdélyi magyart hivatalosan befogadnak. Állítólag 10000 személyről volt szó. Az akkori felső pártapparátusban még akadt ember, aki arra hivatkozott, hogy ez hasznos vérátömlesztés lenne a magyar társadalom számára. A hangulat csak néhány évig élt, 77-ben már megszigorították a befogadásokat, de ha 2004. december 5.-re gondolunk, sokatmondóbbá és kontrasztosabbá válik az információ. 2004. december 5-e mindennél nagyobb vérszegénységet mutatott ki, és egyben a transfusió öngyilkosnak nevezhető fóbiáját.
De térjünk vissza a mai feladatomhoz.
A képeken szereplők jelentős részének kapcsolódása a kolozsvári Hitel című folyóirathoz kétségtelen. A lap történetének és ezen belül is az elhallgatás sorsára juttatása körüli vizsgálódás, mint mondtam, éppen az utóbbi években volt kutatásaim tárgya és számomra a legfontosabb feladat. A lapot ugyanis szülőházamban, szüleim segítségével adták ki. Ezért nem nevezhetem véletlennek, hogy most Tamási Áront idéztem, s az ő gondolatait hívom segítségül. Ő Trianon nehéz döntése után másfél évtizeddel azt hirdette az erdélyi magyarságnak, hogy merjünk nagyok lenni, hogy próbáljuk meg a magyar kultúra új arcát, ha kell magunk kidolgozni. És ezek a szavak, melyek 1936.-ban felszólító módban is megjelentek, s a most 70 éve lezajlott Vásárhelyi Találkozó előkészítéséhez vezettek, búvópatakként éltek tovább, hogy a mai napig vezéreljék a zsugorodásra ítélt, de mégis nagy erőket felmutatni képes erdélyi kulturális életet. Tamási a Hitel szellemi körének vezetését kezébe véve meg is tett mindent azért, hogy elképzelése valósággá váljon. Így a Hitel köre a kor erdélyi szellemiségének meghatározó erejévé vált.
Időközben a történelem bőven szolgált fordulatokkal, és a legkülönfélébb kereteket erőltette a mindenkor szívósan dolgozó erdélyiekre. Volt itt román fasizmus Vasgárdával, Észak-Erdélynek fellélegzést hozó négy esztendő, ugyanakkor pedig Erdélybe importált vészkorszak, rövid szovjet közigazgatás és ismét román impérium, szocialista internacionalizmus és nemzeti szocializmus, forradalomnak titulált események és újrakezdés reményekkel, megtorpanás Marosvásárhely fekete márciusával és ravasz menetelés a vak és süket Európa felé. És mindezt végigélte Erdély alkotó értelmisége. Hibákkal, gyarlóságokkal és ugyanakkor hatalmas teljesítményekkel. Az anyaország nélkül, annak alig több mint látszólagos, s utóbb még annak sem nevezhető támogatásával.
Ma, amikor az információáradat miatt nem jut idő saját múltunkkal és gondjainkkal foglalkozni, s vakon rohanunk a mások által ránk kényszerített jövőbe, a most megnyíló kiállítás ritka tömörségű alkalom, bepillantani abba a világba, amely mindezt átélte, végigküzdötte, szenvedte, megszenvedte és majdhogynem belepusztulva is túlélte. Fokozza az alkalom fontosságát az, hogy olyan művész mutatja ezt be, aki foto-alanyainak kortársa volt, s részben ma is az, aki nem a véletlenre bízta magát, vagy ahogy a laikus mondhatná: nem csípőből tüzelve fotózott. Mai kiállítónk jelentős személyiségek portréit hozta el nekünk. Ennek megfelelően ő rendkívüli lelkiismeretességgel készült fel minden egyes munkájára. A nagy tudást felhalmozó bölcsész és a szemfüles, emberismerettel bíró újságíró jótulajdonságait is egyesítette tehetsége által hitelesített művészetével, és tudatosan ismerkedett meg mindegyikük jellemével, teljesítményével, énjük legbelsőbb titkaival, s csak ezek után vállalta, hogy kísérletet tegyen a szinte lehetetlenre, egy pillanatba sűríteni mindazt, ami bennük rejtőzködő érték.
Csomafáy Ferenc egy nagy nemzedék kiemelkedő művésze. A Kolozsvári Református Kollégium, pontosabban már annak utódintézménye bocsátotta szárnyra. Egyszerre érettségiztünk és abban a két három évben olyanok kerültek ki iskolánk padjaiból mint: Bodor Ádám a magyar novella és kisregény nagymestere, Bálint Tibor a regényíró, a Kossuth díjas Lászlóffy Aladár és Lászlóffy Csaba – Aladár öccse, Palocsay Zsigmond költő, Kántor Lajos a Korunk főszerkesztője, Veress Zoltán az erdélyi irodalmi élet legnagyszerűbb szürke eminenciása és számos publicista, szerkesztő, képzőművész, akiket felsorolni is nehéz lenne. Csupán az én 28 fős osztályomból egy tucat osztálytárs lett különböző területeken a toll embere. Nos ezek közül a falak és emberek közül indult el Csomafáy Ferenc pályája is, aki a színművészeti főiskola után a bölcsészkaron szerzett diplomát és újságíró, riporter, fotoriporter lett egyszemélyben. Amikor pedig eljött az írott szó nagy próbatételének ideje, nem adta el magát, hanem visszavonult a képek világába, ahol a cenzúra ereje megtörik, s ahol a mondanivaló a legjobban rejthető el úgy, hogy annak, aki kellő oldalról közelíti a művet, mégis mindent elmondjon.
Kiállításainak, sikereinek se szeri, se száma. Képei bejárták az egész világot. Ez a kiállítási anyag egy hatalmas gyűjtemény töredéke, annyi, amennyit a jelen körülmények között lehetőség volt összeállítani, s remélhetőleg egy majdani sokkal nagyobb kötet részbeni alkotóelemeit vonultatja fel.
Nézzék figyelmesen ezeket az arcokat, és olvassák el rövid ismertetésüket. Az utolsó erdélyi magyar évszázad nagyjai közül valók ők. Jórészt példamutató, hatalmas életművekkel rendelkező magyarok, olyan nagy emberek, akik csendben munkálkodtak, szerényen és csak a célra gondolva, akiknek Márai szavaival: volt mire szerénynek lenniük. Nem kevés közöttük a tragikus sorsú, a meghurcolt, a mártíromságtól sem megrettenő. S van olyan is, aki igazi példája ama damaszkuszi út valódi és hihető megjárásának.
Mint személyes Hitel munkatárs, avagy mint a Hitel szellemi kör tagja, mint valamelyik hiteles tanítványa, szinte valamennyien kapcsolódnak a Hitelhez és holdudvarához.
Csak néhányat emelnék ki közülük ábécé sorrendben a személyes érintettség jogán. Bajor Andor drága barátom és sors által megkínzott kedves betegem volt, a kor tehetségpazarló hatalmának nagy áldozata; Banner Zoltán ma is élő és alkotó művészettörténész és előadóművész; Bartis Ferenc a nemrégen eltávozott, a rácsok mögül is a magyar eget kémlelő költő; Bálint Tibor is a közelmúltban elhunytak közül való, iskolatársunk, nagy regényíró, az egykori Kolozsvár egyik arcélének legjobb megörökítője; Beke György is most hagyott itt minket, s hatalmas életműve egész Erdély újkori történetét felöleli, nélkülözhetetlen forrása lesz egy majdani tárgyilagos történetírásnak; Cseh Gusztáv a grafika nagymestere, a világfi; Kányádi Sándor korszakos költőnk, nehéz időkben vigaszunk; a néhány hónapja elhunyt Csiha Kálmán, az igaz és aranyszavú püspök. Az eddig felsoroltak – szinte valamennyien – a Hitel nagy generációjának utódai vagy tanítványai, de lássuk az idősebb generációt a hiteleseket, ahogy ma már nevezzük őket: Jakó Zsigmond a kiváló történész, a Hitel utolsó két, még élő munkatársának egyike; Magyarország Kós Károlya, egész Erdély Károly bácsija, kinek arcán a maga valóságában ül ott a szikkadó erdélyi magyar anyaföld szolgálata; Márton Áron az évszázad magyar püspöke, Tőkés László nemrég elhangzott szavaival: mindnyájunk püspöke; Szabó T. Attila, számomra a valaha élt legnagyobb nyelvész, a megismételhetetlen – fél évszázados munkát igénylő – Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár megalkotója; Jakab Antal a kiváló újságíró, a nemrég – idő előtt – elhunyt nagy tehetség K. Jakab Antal író, szerkesztő édesapja, Debreczeni László a Hitel folyóirat illusztrátora, az erdélyi műemlékvédelem apostola; vagy Teleki Ernő, az alig ismert erdélyi arisztokrata, apám jóbarátja, akivel a számkivetettség éveiben munkatárs is lehettem, s akitől sokat tanulhattam. De nem véletlenül a Hitellel kapcsolatban említem meg Gáll Ernőt, aki Marxista professzorként – saját bevallása szerint éppen a Hitelt tanulmányozva – ismerte fel az igazságot még akkor, amikor ez nem volt divatos.
Annak reményében nyitom meg a kiállítást, hogy a bemutatásra kerülő filmmel és a könyvvel együtt, melyről, ha időnk engedi külön elbeszélgetünk ösvényt tapos múlt és jelen között s így szolgálja a remélt jövőt.
Köszönöm Csomafáy Ferenc erőfeszítéseit, köszönöm Boross Zoltán lelkes és értő hozzáállását a film elkészítéséhez, köszönöm a Kriterion kiadó, személyesen Szabó Gyula kitartó küzdelmét a könyv kiadásához szükséges anyagi háttér megteremtéséhez, köszönöm a mai est szervezőinek fáradhatatlanságát, önöknek pedig a megjelenést.
Most pedig annak a bizonyos jövőnek az erős reményével, ugorjunk egyet a múltba:
EGY KÖNYV MARGÓJÁRA
(Szász István Tas: Beszédes csend)
A KOLOZSVÁRI HITEL EMLÉKEZETE ÉS ANNAK TANULSÁGAI
Úgy kezdődött, hogy „megállj, megállj kutya Szerbia”, vagy még sokkal előbb? Valahol azonban el kell kezdeni.
1917-et írtunk. A hadi érettségi után Erdély fővárosából, az ország második szellemi központjából, Kolozsvárról további lelkes fiatalok indultak a frontokra. Köztük volt Édesapám is és számos kortársa. Sokat közülük elnyelt Isonzó, Doberdó, de sokan hazatértek. Haza? Hiszen a hazából indultak a hazát védeni, és a hiábavaló áldozat nyomán kisebbségiként ébredtek, ki otthon, ki a másvilágon. Egy egész generáció.
A hazatérők ismét egy ország második legfontosabb kulturális központjában találták magukat, de ez már egy másik ország volt. Egy másik világ. Amaz a nyugati világnak a gótika határai mentén megjelölt keleti pereme volt, emez viszont már a keleti világ nyugat felé nyújtózkodó friss igyekezetének lassan, de biztosan hagymakupolákat növesztő terepasztala.
Erdélyt fővárosával együtt mind a nyugati, mind a keleti gazda magáénak érezte, szívéhez nagyon közelállónak, más-más módon s más-más okból kifolyólag. Az egyiket átmentette addigi történelme legelhúzódóbb veszedelmén: a török világon, a másiknak, az új tulajdonosnak itt születtek akkor még öntudatlanul Európa felé is fúródó gyökerei: a latin ábécé, az anyanyelvű Biblia, de máris azon erőlködött, hogy feledtesse azt, akinek a védőszárnyai alatt mindez történt. A köszönet a tagadás lett. Amit kaptak, az szigorúan hallgatásra lett ítélve. Helyette az ellenkezőjét hirdették, elnyomást emlegettek és rajtuk élősködést, meg ősiséget a legrégibb időkig, és a tulajdonképpeni védelmező befogadót kiáltották ki ázsiai jövevénynek.
A bizánci xenofóbia mindent elárasztott.
Transzilvánia magyarsága megint a maga erejére szorult, de már nem volt a maga ura. A kiegyezéskor oly örömmel üdvözölt unió előtt még tudott felelősen dönteni, saját lábon járni, saját fejjel gondolkodni, vezetni, és mint ilyen véráldozatot hozni Tündérország minden nációjáért. Most azonban mindezt úgy kellett megtennie, hogy közben mások uralkodtak felette, s ezer tiltás és akadály fékezte minden igyekezetét. A hazatért generáció helyét kereste. Először az ideiglenesség reményével, aztán a valóságra lassan ráébredvén, más és más módokon.
Ekkor hangzott el Kós Károly „kiáltó szava” a cselekvésre. „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára” és „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját.” Több sikertelen kísérlet után 1922-ben jött létre az Országos Magyar Párt is. A politika fegyverét kényszerűségből kezükbe vevő írók kidolgozták a transzilvánizmus gondolatát. Kós Károly ennek alapjaként Erdély földrajzi egységét és a benne élő népek megváltoztathatatlan sorsközösségét hangsúlyozta. Érzelmileg is megközelíthető fogalom volt, s mint ilyen a szülőföld melletti elkötelezettséget is jelentett.
Kuncz Aladár szerint: „Az erdélyiség tulajdonképpen a nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozását jelenti”… „Az az erdélyi írói közösség, amelynek magam is tevékeny tagja vagyok, az irodalmi szabadság elvét testesíti meg. Politikai és világnézeti kérdésekben a legnagyobb türelemmel vagyunk egymás iránt, közös célunk az erdélyi kultúra ápolása: ebben egyek vagyunk valamennyien.” Kuncz ugyanazt az álláspontot képviselte, mint „az írástudók árulása” ellen hadakozó Babits Mihály. A Helikon és a Nyugat tehát találkozik, mondotta egyszer Pomogáts Béla.
Tamási Áron is kifejtette álláspontját: „Olyan gondolatkört kell adnunk, mely ne csak magyar legyen, hanem emberi is. Amely ne csak praktikus legyen, hanem erkölcsös is. Amely ne csak bátor és útmutató legyen, hanem igaz és megbízható is.” Ezek a szavak hihetetlen magasságban lebegtek egy homogenizálásra berendezkedő xenofób hatalom földhözragadt és halálos ölelést jelentő tettei felett.
Azonban, amint a kezdeti ideiglenesség érzés, a transzilvánizmus is szép utópiává vált, hiszen Erdély másik két nemzete nem érezte magáénak, s így csak egyes szellemi építőköveinek felhasználása maradt meg lehetőségként.
Közben bő egy évtized is elmúlt, s az ifjakból felnőtt, tapasztalt értelmiségiek lettek. Mögöttük ott sorakozott helyet és teret követelve a legfiatalabbak tábora, azoké, akiket már az új helyzet nevelt fel, akiknek alig volt saját emlékük a visszasírt múltból, akik már beszélték azt az új nyelvet.
Az 1930-as évek így illúziómentesen köszöntöttek a transzilván magyar értelmiségre. Talpra kellett állni, a vezető helyzetet nélkülözve szükségessé vált megtanulni gondolkodni és mozogni, vagyis fejre és végtagokra volt szükség, saját fejre, saját végtagokra, a réges-régieknél is jobbra, olyanokra, melyek az új, a nehezebb helyzetben is képesek életben tartani a testet.
1931-ben Makkai Sándor a református püspök-író tartott előadássorozatot, melynek anyaga könyv alakban is megjelent: Magunk revíziója címmel. Ebben a szerző önvizsgálatra hívott és a beilleszkedést hirdette a nemzeti azonosságtudat megújulásával. Kísérlete a kor Romániájában – akár a transzilván gondolat is – kudarcra ítéltetett, és 1935-ben eljutott a „Nem lehet” kimondásáig, mellyel Romániából való távozását önfeladásszerűen magyarázta meg. A válasz Reményik Sándortól érkezett: „Lehet, mert kell” címmel.
Tamási Áron a Mind magyarok vagyunk című cikkében erről így írt: „…rettegésünk és kínzó aggodalmunk nem alaptalan. Makkai Nem lehet című cikke is, mely hasznos hullámokat vert, nem azért volt elhibázott, mintha az emberi eszmény szempontjából nem lett volna igaza. Elhibázott volt azért, mert egyéni hangulat és közülünk kiemelkedett idegállapot szülte. Egyéni hang volt, aminthogy távozása is egyéni cselekedet volt. Egyiket sem töltötte meg a maga törvényszerű és földízű elemi erejével a közösségi életösztön.”1
Az erdélyi szellemi élet központja Kolozsvár volt. Az itteni román egyetemen és főiskolákon tanult a legtöbb magyar ifjú. Itt volt a református és unitárius teológia is. Az értelmiségi ifjúság szerveződése is innen indult. Először felekezeti alapon fogtak össze és hoztak létre társaságokat, lapokat. Aztán megszületett az Erdélyi Fiatalok című, 1930 és 1940 kötött 11 évfolyamot megért lap. Tanítómesterüknek Adyt, Szabó Dezsőt és Móriczot vallották. Bartók és Kodály nyomdokait követték, mikor a falvakba indultak. A falumunkát inkább a falu megismerésére, mint megváltoztatására szánták. Az Erdélyi Fiatalok világnézeti fórum volt, és nem szépirodalmi vállalkozás. Hasábjain legfeljebb recenziók jelentek meg. Utóbb, mint a diákság nemzedéki folyóiratát emlegették. Közben világnézeti függetlenséget és politikamentességet hirdettek. A lap a húszévesek álláspontját óhajtotta képviselni, bár néhány más korosztálybéli is részt vett munkájában. Természetesen idővel ők maguk is kiöregedtek korosztályukból
A magát 1929-esnek nevező generációt követő fiatalabb korosztály, a húszévesek, 1934-ben kezdtek azzal a gondolattal foglalkozni, hogy lapot alapítsanak. Vezetőjük, Makkai Sándor fia, Makkai László, a későbbi jeles történész. A társaság többsége már kipróbálta szárnyait az Erdélyi Fiatalok hasábjain vagy máshol. Az egész fiatal nemzedéket akarták összefogni, s ehhez Makkai László valamint Venczel József dolgozták ki a terveket. Alapelvként szögezték le, hogy minden vallási elkötelezettségtől függetlennek kell lenniük, tekintettel a harmincas évek elején kialakult ilyen jellegű feszültségekre. Tartalmilag tudomány és művelődéspolitikai, világnézeti cikkeket és irodalmi, képzőművészeti, zenei anyagokat szándékoztak közölni. Komoly tudományos dolgozatokkal óhajtottak csak foglalkozni. Elképzeléseikre erős hatást gyakorolt Németh László, de ott volt mögöttük a hasonló gondolkodású anyaországi fiatalok egy csoportja is: Szabó Zoltán, Boldizsár Iván, Erdei Ferenc és Kovács Imre. Az Erdélyi Fiatalokkal ellentétben nem csak a falukutatásra összpontosítottak, hanem az urbánus szféra problémái iránt is érdeklődtek.
Az első, vagy ahogyan utóbb Makkai László maga nevezte: a kis Hitel indító száma 1935. január 1-jén jelent meg Kolozsváron. A lapot egy interjúban Kéki Béla is „kicsi Hitel” néven emlegette.2
Hivatalosan Makkai László jegyezte, mellette szellemi tulajdonos volt Venczel József is. A felelős szerkesztő és kiadó Koós Kovács István, fiatal költő, szerkesztőségi titkár Makkai Ernő lett. Főmunkatársaik: Bözödi György, Cselényi Béla, Flórián Tibor, Heszke Béla, Juhász István, Kárász József, Kiss Jenő, Koós Kovács István, Makkai László, ifj. Nagy Géza, Szabédi László, Szenczei László, Tóth Zoltán, Venczel József és Vígh Károly voltak.
Anyagi hátterük az ifjúság által összeadott pénz. Támogatást sem párttól sem egyháztól nem kaptak. Egyes vélemények szerint az egyházak inkább gyanakvással figyelték őket. Utolsó számuk 1935 júniusában jelent meg. Hat szám után szűnt meg a folyóirat. Okát ma anyagi természetű gondokkal magyarázzák, de a valódi ok Makkai László Magyarországra távozása volt. Tőle a lap kiadási jogát Venczel József örökölte. Könyvtárbéli kollégájával, Kéki Bélával szövetkeztek a második Hitel kiadására.
1935 nyarán, Esztergomban találkoztak Szekfű Gyula egyetemi tanárral, a Magyar Szemle szerkesztőjével, és tőle sokirányú eligazítást kaptak a leendő lap indításához. A tervezett lapot már nem diáklapnak, hanem komoly tudományos igényű értelmiségi fórumnak tervezték. Munkájukra serkentőleg hatott Németh László és Boldizsár Iván romániai látogatása. Ők Szabó Zoltán és Keresztury Dezső társaságában jártak a Regátban és Erdélyben is.
Kéki Béla erre így emlékezett: „Szekfű Gyula egy folyóirat megindítását sürgette (…) Példaképül a Magyar Szemlét ajánlotta (…)”3A látogatás után Németh László megírta a Tanú számára a Magyarok Romániában című útirajzát. Az ezt követően kialakult vita kapcsán, Boldizsár Iván Erdély második Trianonja című írásában, a legfiatalabbakról szóló fejezetben következőket írta a Napkeletnek: „Az eddigi ellentétekhez még egy járult: a nemzedék-ellentét. (…) már majdnem férfivá serdült az a korosztály, amely a háború kitörésekor még apró gyermek volt (…) önkéntelenül is úgy látják a helyzetet, ahogyan van. A maguk bőrén tapasztalják, hogy a magyarság élni akar, mindenek előtt meg kell élnie, a szónak sokszor egészen materiális értelmében. Ezért le kell tenni az illúziókról, mondják ezek a legfiatalabbak, minél több tárgyi ismeretre kell szert tenni, és meg kell szervezni a magyarságot gazdaságilag. Megmozdulásuk, a Hitel című folyóirat hallatlanul rokonszenves a maga tisztaságában, tárgyilagosságában, frázismentességében. Útjuk a Széchenyi-mutatta magyarság, szellemi irányítójuk Szekfű Gyula és Németh László. De ezeken túl a maguk élményét írják meg (…) Az erdélyi magyarságot a legfiatalabbak fogják a mai helyzetből kivezetni (…) szervesen és elválaszthatatlanul össze tudják egyeztetni magukba a mély magyarságot az erős szociális felelősségérzettel és az európai látókörrel (…) Kár, hogy ezt a szép és vigasztaló képet elsötétíti némileg az a dicstelen, személyeskedő küzdelem, amelybe a közvetlenül előttük járó korosztállyal, a harmincévesekkel keveredtek.
Ha a legfiatalabbak is elsüllyednek az erdélyi politikai hínárban: egymás marásában, akkor nemsokára már megkérdezni sem lesz szabad: mi lesz Erdéllyel?”4
Boldizsár Iván itt arra a (kis)generációs harcra utalt, mely a két lap szellemi körei között alakult ki. Ennek okai elsősorban presztízsszempontokra voltak visszavezethetők és az általam ismert szerzők szerint ez Erdélyi Fiatalok szerkesztőinek makacsságából eredeztek. A jelenség fontossága nem ebben volt, hanem inkább abban, hogy a Hitel utóéletét jelentősen befolyásolta. Ugyanis, szintén személyes okokból, a „szocializmus építésének éveiben” az Erdélyi Fiatalokat fogadták el, és a Hitelt ítélték elhallgatásra. Tették ezt annak ellenére, hogy az Erdélyi Fiatalok a maga idejében gyakran tört borsot a baloldal orra alá, mi több az erdélyi fiatal értelmiség nagy seregszemléjén – a baloldal által értékén felül is emlegetett – Váráshelyi Találkozón részt sem vettek, azt a kommunizmus trójai falovának nevezték, utóbb pedig legértékesebb munkatársaik a sokkal tekintélyesebb Hitel szellemi köréhez csatlakoztak. Az Erdélyi Fiatalok megmaradt egy korosztály, a diákság lapjának, míg a Hitel az időszak legnagyobb szellemi teljesítményeként maradt fenn, pontosabban maradhatott volna fenn, ha ezt a megszűntét követő közel ötven esztendő politikai és ettől nagymértékben függő szakmai hangulata is úgy akarta volna.
De térjünk vissza a Második vagy Nagy Hitel létrejöttéhez.
Először Venczel József és Kéki Béla alakították ki végleges elképzeléseiket. Alapprofilnak a szociológiát, szociográfiát, statisztikát, jogot és gazdaságpolitikát jelölték meg. Második vonalban, mellékprofilként a tudománypolitika, az iskolaügy-iskolapolitika, a történettudomány, a magyar-román viszony elemzése, az utódállamokban élő magyar kisebbség helyzetének ismertetése, valamint művészeti témák – zene, képzőművészet, népművészt stb. szerepeltek. Az irodalommal nem óhajtottak foglalkozni, ezt a célt – mondhatni munkamegosztásban – az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz szolgálták.
A lapnak nem volt otthona. Apámat, Szász Istvánt, az akkor még hivatalnoki minőségben dolgozó gazdamérnököt kérték meg, hogy ezt számukra biztosítsa. Ő anyámmal egyetértésben ezt vállalta és feladatuknak nagy odaadással és jelentős áldozatkészséggel tettek eleget. A Vulcan utca 11. szám (ma 13.) alatti – anyám által tervezett – neogótikus villa lett a Hitel otthona. Itt szinte naponta találkoztak munkabeszélgetéseken, kisebb csoportokban hetente többször is, és nagyobb, időszakos – jelentős létszámú –, vacsorával összekötött munkaüléseken, évente 8–10 alkalommal. Ezek voltak a nevezetes Hitel vacsorák. A ház a szó szoros értelmében erre rendezkedett be.
Minthogy jelen figyelemfelhívó összefoglalóm célja a remélt olvasó kíváncsiságának ébresztgetése az erdélyi magyar szellemiség ezen elfelejtett teljesítménye irányába, most annak gondolataiból merítenék néhány példát, és jelezném, hogy mindaz, amit alkottak, amit műhelyükben kidolgoztak, ma is aktuális.
Már az első számban megjelent Albrecht Dezső jelentős tanulmánya: Az építő Erdély címen. Ebben figyelmeztet Ortega Y. Gasset, Németh Lászlón átszűrt gondolatával arra, hogy a nemzet életében a múltat determináló erejénél nagyobb szerepe van a nemzet jövőjét elgondoló és irányító szellemnek, majd így ír: „Erdélyben nincs vezetőosztály, amely mély szociális felelősségérzettel, nagy hivatástudatával vehetné át a nemzet vezetését,…távol és csendben az egyedül álló magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Őket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet, melynek feladata, hogy kialakítsa és irányítsa az új magyar közszellemet és szolgálja a nemzetet.”5
Nos, ez a mondat az, amely elég volt ahhoz, hogy a Hitelt egész tevékenysége során rendiséggel vádolják! Az osztályharc jegyében gondolkodók minden mérlegelés nélkül utasították el egy népét vezetni képes, az egész népből verbuválódó művelt középosztály szerepét. Ezen az állásponton a kort átélők jócskán rágódhatnak. Később egyik alapvető ellentmondása volt egy egész rendszernek. Hiszen az újonnan felnevelt értelmiség, egyben potenciális ellenségként volt kezelhető Az Albrecht Dezső által hangsúlyozottan valamennyi társadalmi osztály tehetségeiből felnevelendő „új nemesség”, már csupán a szónak a baloldalon lám már akkor is ellenszenves hangzása miatt megkapta a szintén egy szavas „végítéletet”: rendiség!
Röviden, terjedelmi vagy időkorlátokkal nehéz leírni a Hitel történetét s főleg utóéletét. A lap 1940-ig negyedévenként jelent meg. Tamási Áron szerint az erdélyi szellemi élet legjelentősebb teljesítményének számított. A Hitel nem csak a lap szerkesztőit és munkatársait jelentette, hanem egy egész szellemi körről volt szó. Ez a kör Tamási Áron vezetésével készítette elő és szervezte meg az említett nevezetes Vásárhelyi Találkozót, az erdélyi magyar értelmiség diétáját, melynek tavaly kellett volna hetvenedik évfordulóját ünnepelni. Bár politikai állásponttól függetlenül minden irányzat ott volt, a diéta szó miatt utóbb szintén támadások érték a Hitelt. Elvitatták a találkozó létrejöttében játszott szerepét, s azt átcsúsztatták a baloldal érdemtárába. Ennek érdekében semmiféle csúsztatástól, valótlanságtól sem riadtak vissza.
Rövid szünet után ismét megjelenvén a bécsi döntés utáni években a Hitel tulajdonképpen megváltozott arculatot öltött s valamennyire tartalmilag is igazodott az anyaországhoz, ha nem egyéb az onnan érkezett, nem egy esetben értékes munkatársak sokasága által is. Ekkor már honoráriumért dolgoznak, és terjesztése országos. Én ezt a korszakot a harmadik Hitel korának nevezem.
A román impérium visszaállásával a Hitel megszűnt működni. Az új idők régi emberei, a baloldal exponensei mindent elkövettek, hogy a Korunk érdemeit felnagyítva, a Hitelt elhallgatva, annak érdemeiből a nekik szükségeseket maguknak tulajdoníthassák, s a többit pedig elhallgassák.
A Hitelt a fasiszta, a rendi és egyéb hasonló szavakkal sározták be és tették szalonképtelenné. A szellemi kör tagjai szétszóródtak a világban vagy egzisztenciális okokból nem merték felidézni hajdani gondolataikat, s azok születésének körülményeit.
Meglepő módon, szinte egyedül Gáll Ernő a marxista filozófus merte rendszeresen idézni a lapot, rajta kívül csak néha ejtettek arról egy-egy szót. Aztán a rendszerváltást követően Magyarországon Záhony Éva írt róla tanulmányt s adott ki kitűnő kétkötetes szöveggyűjteményt. Ezután még Vallasek Júlia tanulmányozta másik három lap mellett a Hitel utolsó négy esztendejének történetét.
Akit a lap tanulságos sorsa érdekel, most elolvashatja erről írott könyvemet. A könyv a Kriterion kiadásában jelent meg: Beszédes hallgatás, három Hitel és ami utána következett címmel.
Az olvasó érdekes kortörténeti adatok mellett megismeri az erdélyi Magyarság kisebbségi szerveződésének első évtizedeit, s meglepődve észlelheti, hogy a kommunista eszmék képviselői akkor is azokkal a szinte tankönyvszerűen kötelező módszerekkel éltek a szellemi élet átpolitizált porondján folytatott harcaikban. Elhallgatás, megbélyegzés, besározott szavakkal való bemocskolás, csúsztatás, ha kell hazugság. Szükség esetén ismét két lépés hátra, barátkozás, dicsérgetés, hasznos szövetségek megkötése az útitárs elmélet alapján s utána, mintha mi sem történt volna ismét a legvadabb rágalmak. S ami még érdekesebb, hogy az eszme jeles képviselői megöregedvén még jóval a rendszerváltás, a teljes csődjüknek hitt események után is fenntartották képtelen vádjaikat s tagadták nyilvánvaló hazugságaikat és ármányos cselekedeteiket, melyeket minden tájékozottabb olvasó már régen pontosan ismert, átlátott és elítélt.
Fény derül arra is, hogy egy egész vonulata létezett a kor értelmiségi elitjének, amelyik hajlandó volt nem csak hallgatni, nem csupán behódolni, de a rendszer kiszolgálása érdekében hazudni, ha kell önmagának is ellentmondani.
Kiderül belőle, hogy az utóbbi évtizedek memoárirodalma milyen hatalmas mértékben szorul forráskritikára. Hogy a majdani történetírók ezek alapján nem indulhatnak el.
Nem kevésbé érdekes lehet az a felismerés, melyre elsősorban a Hitel egykori számait, vagy a belőle készült válogatást olvasók juthatnak, hogy nemzeti és kisebbségi kérdésekben azóta sem lettünk okosabbak. Nagyapáink, apáink már mindent pontosan leírtak, felismertek. Az utánuk következő generációk azonban ahelyett, hogy elfogadták volna igazságaikat, saját véres verítékükkel, egymást marcangoló vitáikkal akartak eredményre jutni, s jó, ha megközelítették az elődök által már feltérképezett igazságokat.
Az orvos olvasók számára azt is megjegyzem, hogy a Hitel szellemi körének orvos tagjai is voltak, akik a népegészségügy területén próbáltak hasznossá válni.
Mindent összevetve a Hitelt és utóéletét tanulmányozva a két világháború közötti erdélyi szellemi élet egy Atlantisznak hitt szigete emelkedik ki a feledés homályából és ugyanakkor minden kétséget kizáróan lepleződik le egy ezt követően hatalomra kerülő elit ekkor csírázó, s a háború után mindent elborító ármányos módszertana.
Leányfalu
Szász István Tas
1 Tamási Áron: Tiszta beszéd. Mind magyarok vagyunk. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest 1981. 326. oldal.
2 Hajdú Farkas Zoltán: Beszélgetések a Hitelről. Korunk. 1992/4 89. oldal.
3 Hajdú Farkas Zoltán: Beszélgetések a Hitelről. Korunk 1992/4 90. oldal.
4 Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Mentor Kiadó. Marosvásárhely. 2001. Boldizsár Iván: Erdély második Trianonja. 113. oldal.
5 Albrecht Dezső: HITEL. 1935. 1. szám. Az építő Erdély.