Félévszázadot is meghaladó, s egyre erősödő barátságunk kárpótol az ennél is hosszabb élet törvényei szerint elkezdődő gyengeségeinkért. Elérkeztünk az összegző, elemző évek küszöbére. Ha már itt vagyunk, akkor most ezt kell tennünk. Hiszen egész életünkben tettük, amit kell.
Gondoltatok-e arra, hogy vízválasztó generáció vagyunk? Hiszen az évfolyam jelentős része, került ki azok közül, akik már a világháború után, vagy annak közvetlenül a végén kezdték el tanulmányaikat.
Új világ nevelt bennünket, avagy egy új világ torzított lélekben, kettősségek fegyvereivel, kétéltű egy lét élésére kényszerítve, hiszen otthon egyféle, házon kívül más volt a szó, kisebbségi egymás közt egyet, többségiekkel szólva mást kellett mondanunk.
Vajon ez a kettősség, melyet megélt a térség minden lakója, s a kettős kettősség, amit akkor viselt el, ha ráadásul kisebbségben élte napjait, mennyire volt hatással tömegében arra, ami a nyomás váratlan csökkenése után errefelé történt.
Eljött a pillanat, s megtört seregünkből nem került ki elég törhetetlen vezér, kinek egy a szava, s egy a tette. De akadtat szép számmal kettős játékra kiképzettek. Nem közvetlen közülünk, de ez nem elég vigasz.
Ideológiai trükkökkel magyaráztuk el tehetetlenségünket, gyávaságainkat s érzékenységekre, emberségre, „mi mások vagyunk” mellverdesésre hivatkozva hagytuk elröppenni a pillanatot. Úgy is mint magyar, úgy is mint polgár.
Másfél évtizede durrognak a petárda jelszavak, a könnyfakasztó szövegek, a bölcs intelmek, s még nem jutottunk messzebbre, mint a világáramlatok lesunyt tekintetű szolgálata, s a szomszédok érzékenységeinek hangoztatása. Már utolsó védőgátunk is szivárog, s vagy átszakad, vagy az első szélvihar átalsöpri rajta az áradatot. És akkor már mi magunk fogjuk világgá kiáltozni, hogy bűnösök vagyunk! Bűnös nemzet. Pusztulásunk megérdemelt, s jöjjenek helyünkre a jobbak, a méltóbbak.
Ami szűkebb társaságunkat illeti, mi dolgoztunk! Úgy ahogy hagyták, vagy amint nekünk adatott. Letettük a közösség asztalára életünket. Már nem tehetünk sokat, korlátunk az élet végességének örök szabálya.
S mégis, mégis tenni szólít a bizonytalan távlatú jövő. Szólít, mert utódainkban megnyúlik, s szeretnénk, hogy a végtelenbe nyúljon.
Gyűjtögessük össze tapasztalatainkat és adjuk tovább. Ki-ki amint képességei, s ereje engedik. Tárjuk fel egész életünket zálogba tartó tapasztalataink tárházát. Adjuk át.
Sugározzunk hitet, hirdessük annak az ellenkezőjét, amire kényszerítettek a minket fogságban fogságra nevelők és tartók
Többet már nem tehetünk.