Szász István Tas: Az erdélyi szászság sorsa a 800 és a 80 év alatt 2018.05.16.Megjelent a Hitel 2018 júniusi számában

A kolozsvári Hitel munkatársa,

Pukánszky Béla

és ismert vagy ismeretlen

szász őseim emlékének,

ajánlom.

AZ ERDÉLYI SZÁSZSÁG SORSA A 800 ÉS A 80 ÉV ALATT,

NEMZETTÁRSAI ERDÉLY ÉS MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETÉBE ÁGYAZVA

Egy tragikus történelmi tévedés és öngyilkos következményei,

avagy a történelem bizarr játékai

„A szepességi, de főként az erdélyi szászság

az egyetlen kelet-európai középkori eredetű német népcsoport, mely a XII. és XIII. század nagy keleti kolonizációs folyamatából

németnek megmaradt.”

Guoth Kálmán

Amikor megdöbbenve találkozunk a határon túl élő magyarokkal kapcsolatos ismerethiány legváltozatosabb vadhajtásaival, nem lehet csodálkozni, hogy a magyar Erdély befogadott és jogaiban következetesen megőrzött társnemzetéről, a szászokról, ennél is kevesebbet tud a közvélemény. Az oly sokszor emlegetett információrobbanás okozta információhiány tipikus esete ez is, hiszen kinek van ideje ma hosszú traktátusokat tanulmányozni, ha rövid és hiteles információt, azonnali választ vár egy-egy kérdésére.

A kérdést tovább nehezíti, hogy a különböző visszatekintésekben a szemlélet más és más, vagy a történeti igazság érhető nehezen tetten.

Gyakran éreztem szükségességét, hogy az erdélyi múlt (és benne a jelen) jobb megismerése érdekében egy rövid – amennyire csak lehet tárgyilagos – áttekintés közkézre adásának. Most a végső inditékot is megkaptam hozzá, amikor a „Nagy egyesülés” centenáriumához közeledve, Klaus Ioannis, Kelemen Hunor őszinte és tisztázó szándékú szavaira (miszerint érthető és természetes, hogy a magyarok nem ünnepelhetik ezt a napot) kontrázva kijelentette, hogy az erdélyi szászok a románokkal együtt ünnepelnek. Nem csoda különben az RMDSZ elnökének szavai okozta vihar, hiszen ott, túl az ortodox törésvonalon, az őszinte szó nem lel meghallgatásra. Inkább ellenségesnek, provokatívnak fogják fel, mert ők a bizantin gyökereken szocializálódván, hasonló helyzetben ármányos és ravasz szavakkal takargatnák az igazságot. De milyen jogon beszélt a nevét románosan író Ioannis (Joannis) a szász nemzet nevében, amikor azt már éppen az ünnepelt Románia törölte le Európa térképéről 800 éves történelmével és saját neveltetésű kultúrájával együtt, melyet a magyar Szent Korona védelme alatt kezdett építeni és gyarapított 1919. január 8-ig.

Erdélyben az utóbb egységesen szászoknak nevezett s aztán valóban egységessé homogenizálódott népcsoport(ok) első évszázadaiban csupán a magyar–szász kapcsolatokról beszélhetünk. Csak később jelent meg a magyar–szász–román hármas viszony.

A magyar–szász kapcsolatok erdélyi történetének legnagyobb összefoglalóját Pukánszky Béla adta Erdélyi szászok és magyarok c. könyvével, melynek méltatására Zathureczky Gyula vállalkozott a Hitel folyóirat 1943/2. számában. Azóta azonban sok és mindent eldöntő változást generált a történelem. De az addig eltelt évszázadok áttekintése során, számos más forrásmunka mellett, ezt a könyvet tekinthetjük vezérfonalnak.

Zathureczky így ír a könyvről és témájáról:

„Avult szóval azt mondhatnók, hogy Pukánszky könyve hézagot pótol. Hiszen a szászokról magyar nyelven eddig csak a szász Neugeboren Emil írt rövid történeti vázlatot, az első világháborút megelőző esztendőben, s az nem egyéb, mint a szász önszemlélet tükre. 1910-ben Enesei Dorner Béla írt figyelemreméltó tanulmányt »Az erdélyi szászok mezőgazdasága« címen. Többnyire Erdélyi szászok és magyarok, majd a kisebbségi időkben főleg Kós Károly helikoni írásai mutatták be számunkra anyanyelvünkön a szász kérdést. A többi, amit felőlük tudunk, heves viták pattanó szikráiból, a napi politika ferde tükréből, egy önmaga felé fordult nép komor elzárkózottságából szűrődött gondolatainkba. Nem látjuk jól a szászokat s ők nem látnak jól bennünket.” majd később: „… az egymás felé tárt karok mindég lelankadtak az ölelés előtt, az egymás felé nyújtott kezek sohasem fonódhattak örök barátságban s testvériségben össze. Miért? Miért? Kérdjük mi s kérdezik ők. Ezekre a miértekre igyekszik, sokszor jó sikerrel választ adni Pukánszky Béla.”

Pukánszky a Hitel 1943. évi 6. számában is közöl írást e tárgyban: Szászok a magyarság és románság közt címmel.Ennek kezdősorait idézem: „Értekezésem címe egy kis magyarázatra szorul: lényegében az erdélyi szász–román kapcsolatokról akarok szólni, de mindig azt az elvi tanulságot vizsgálva, hogy mit jelentenek ezek a kapcsolatok a magyarság szempontjából. Volt-e szerepe a magyarságnak a szász–román kapcsolatok létrejöttében, s ha igen, milyen volt ez a szerep? Másfelől a szász–román kapcsolatok módosították-e a két népnek a magyarsághoz való viszonyát? Segítettek-e hidat építeni a magyarság felé, vagy eleve, már létrejöttükben is a magyarság ellen irányuló célzat érvényesült-e? Ilyen és hasonló kérdésekre keresve feleletet, mégis indokoltnak tartom azt a címet, melyet szerény mondanivalómnak adtam.” Ennek az álláspontnak a kiemelését lényegesnek tartottam saját összefoglalóm hasonló szempontjainak előrevetítése miatt is.

A Trianon utáni bő két évtized kutatásainak vonatkozásában ugyancsak Pukánszky igazít el: „Ezekre a kérdésekre nem könnyű feleletet találni. Igaz, hogy az erdélyi szász, sőt kisebb mértékben a román tudomány is évek óta foglalkozik a szász–román kapcsolatok feltárásával. A kutatás ebben az irányban azonban nagyobb lendülettel éppen 1918 után indult meg, azokban az években, melyeknek politikai légköre igen kevéssé volt alkalmas arra, hogy a magyarság szerepéről a szász–román politikai kapcsolatok körül helyes ítélet alakuljon ki. Mindkét fél, a szász is, meg a román is, természetesen arra törekedett, hogy a kölcsönös kapcsolatok megvilágításánál lehetőleg saját kezdeményező, műveltség-terjesztő munkáját igyekezzék kidomborítani és magának igényeljen minden érdemet. De mindkét fél csodálatosan megegyezett abban, hogy a magyarság szerepét a kölcsönös kapcsolatok létrejöttében és alakulásában lehetőleg tagadja, vagy legjobb esetben elhallgassa. Ilyenmódon a szász–román kapcsolatok feltárásánál a magyarsággal szemben rendesen kettős elfogultság vezette a kutatókat; kétszeres kritikával kell vizsgálat alá vennünk az eddigi eredményeket, ha e kapcsolatokat a mi szempontunkból is helyes megvilágításban óhajtjuk látni. (…) Az erdélyi szász tudománynak (…) a középponti gondolat most is az ú. n. »anyaországgal«, azaz Németországgal való szellemi egység tudata, a törekvés itt is az, hogy ez a tudat a történelmi fejlődés szétágazó részjelenségeiben is világosan bontakozzék ki az olvasó előtt. Az addig magasan értékelt közvetítő tényezők rajza – a Habsburg-monarchia és a magyarság – azonban mindinkább elmosódik”.

Idáig jutva azonban váratlan fordulattal egy újabb és nagyszerű összefoglaló mű is bekapcsolódik, mint iránymutató vezérfonal kronológiánkba.

Önkritikusan kell megjegyeznem, hogy nagy költőnket parafrazálva: ne fogjon senki sem könnyelműen a múlt megismertetéséhez! Mert velem ez történt. Az anyaggyűjtést a magam laikus módján végezve, csak a munka összeállítása után fedeztem fel Cziráki Zsuzsannának Az erdélyi szászok története című tanulmányát, mely a szász irodalomtörténetről írott munkájával közös kötetben 202 oldalas terjedelemben jelent meg 2006-ban az Imedias Kiadónál. Ha az olvasó e munka szerkezetét és a kiváló (és kiválóan író) fiatal, szegeden dolgozó kutató, Cziráki Zsuzsanna fejezeteit összehasonlítja, észreveheti, hogy ő is kronológiában dolgozott s ezzel is megkönnyítette, hogy az általam fel nem fedezetteket az ő bőséges forrásanyagából könnyedén kiegészíthessem, minden esetben nevével vagy Cz. Zs. utalással jelezvén a forrást. Azt is tehettem volna, hogy elállok anyagom közlésétől és figyelmeztetek erre a tanulmányra, mint a XX. századot is lezáró aktuális anyaggal bíró forrásra. Aztán – a kellő szerénységet nem mellőzve – úgy éreztem, hogy a kettő együtt talán valamivel többet nyújthat az érdeklődőnek, hiszen több, más és olykor szubjektívebb, a száraz tényeken túlmutató véleményt vonultat fel, főleg pedig bőségesen merít az eddig alig ismert kolozsvári Hitel folyóiratban megjelent tanulmányokból. Emellett a magyar szemszögből felmerülő kérdésekkel kapcsolatos források – úgy kritikus, mint önkritikus szempontokkal – is számosabbak így.

Bonyolultnak tűnő s mégis egyszerű, de mindenképpen kényes téma ez. De mielőtt a történelmi távlatokig eljutnánk, vegyük kezünkbe az aktuális nagyítóüveget, s azon át nézzük meg a napi helyzetet.

Hihetnénk, hogy többre nincs is szükség, hiszen ama vonat már elment, és nem a gyulafehérvári román népgyűlésre a résztvevőket ingyen szállító, nem csupán jelképes, hanem a valódi síneken haladó MÁV szerelvényeket akarnánk visszafordítani. Haladásunkhoz azonban szükséges a jelképes szerelvény által megtett út ismerete. Ez viszont már a soha le nem zárható Trianon vitába keverheti gondolatainkat, ami esetünkben nem cél. Ezért erről nézőpontként most csupán annyit kell elfogadnunk, hogy jogos fájdalmainkat elismerve, Trianont, mint drágán megfizetett tanulságot kell a nemzetnek felhasználnia további sorsának igazgatása során. Ez egyaránt érvényes a saját hibák és a minket sújtó galádságok megismerésének vonatkozásában.

Maga a szász–magyar közös történet már csak tanulságaival szolgálhat, mert míg a magyarság legnagyobb traumáját túlélve ma is küzd megmaradásáért, a szászság gyakorlatilag önként járult hozzá ahhoz, hogy egy homogenizációs őrületben szenvedő többség letörölje a történelem színpadáról. Amíg a befelé forduló önző zárkózottságát és idegenkedését alapjában véve elfogadó és neki hazát és önállóságot biztosító magyarságra 800 esztendőn át hullámzó – többnyire gyanakvó – ellenségeskedéssel vagy rövid szimpátia fellobbanásokkal tekintett és nem akart felé megnyílni, addig a végveszélyt jelentő bizantín világ felé egy történelmileg pillanatnyi idő alatt végzetesen nyitottnak bizonyult.

Ioannis elnök nyilatkozata, akárhogyan is vesszük, szánalmasnak nevezhető, de természetesen jól ismertek okai. Már ott megfogható a szál vége, amikor a szászságát politikai célból is hangoztató elnök, nevét románosítja és Joannis helyett Ioannist ír. Ha csak ennyi lenne a baj, még megbocsáthatnánk s magyarázhatnánk is, hiszen a J románul Zs-nek olvasandó, de ennél sokkal többről van szó. Klaus Ioannis ugyanis amikor azt mondja, hogy az erdélyi szászság együtt ünnepli a románokkal a „Nagy egyesülés” napját, akkor egy mondhatni fantom közösség nevében beszél a másik még létező magyar ellenében.

Lássuk hát a történetet, megbízható forrásokat használva, a kezdetektől napjainkig.

Kik is ezek a szászok?

Szászok-e egyáltalán, vagy mennyire szászok, tehetjük fel a kérdést.

Nos, a szászok már a háromszázas években a jelenlegi Alsó-Szászország vidékén éltek, de a hun nyomás következtében részben Britanniába vándoroltak ahová követték őket az anglik is. Ez volt az angolszász bevándorlás a Brit szigetre. A kontinensen maradottak, amint keresztény hitre tértek – Nagy Károly jóvoltából –, máris térítők ként léptek fel s ezzel párhuzamban területeket is hódítottak. A X. században a kalandozásnak nevezett magyar hadi mozgások során velünk is hadakoztak. Ottó ekkor nyerte el a császári koronát és nagyjából mai határaival kialakult Szászország.

De volt-e köze az erdélyi szászoknak hozzájuk? Azoknak a szászoknak, kikhez Pukánszky, a róluk szóló jeles könyvének első soraiban így közelít: „Ha a művelt magyar társaságban a velünk egy hazában élő németekre terelődik a szó, olykor atyai módon vállveregető vagy szelíden csipkelődő, de általában őszinte rokonszenvre valló megjegyzéseket hallunk. Mindenki szívesen eleveníti fel és ápolja tovább rokoni vagy baráti kapcsolatait a derék cipszerekkel, a nyugat-magyarországi hiencekkel, a dunántúli és bácskai svábokkal, sőt még a bánátiakkal is, akik a rangsor végére szorulnak.
De mihelyt valaki az erdélyi szászokat emlegeti, a beszélgetés megakad, vagy más hangulatba csap át.” Aztán folytatja „Hát a másik oldalon, a szászok között hogyan ítélkeznek és gondolkodnak rólunk? Nincsen ugyan módunk arra, hogy a magyar társaságéhoz hasonló beszélgetésben résztvegyünk. De vessünk egy futó pillantást Meschendörfer Adolf, Zillich Henrik, Wittstock Ervin vagy Capesius Károly Bernát regényeibe és elbeszéléseibe csak a félig-meddig ismert neveket említem, és elénk tárul a rideg valóság. A szász közfelfogás rólunk, magyarokról semmivel sem jobb, mint a művelt magyar társadalomé a szászokról. Inkább rosszabb – de ezt most ne firtassuk! (…) A szászok virágzó szellemi életük sajátos színezetét jelentékeny részben a széles rétegekben élő, tervszerűen ápolt történeti tudatnak köszönhetik, a szászok csak annak a tudománynak a jogosultságát ismerték el, mely közvetlenül szolgálta népiségüket. Az öncélú tudománynak alig akadt köztük művelője. (…) a szászok állandó önszemlélete nem maradhatott mentes bizonyos egyoldalúságtól. A szász történetírás középponti gondolata kezdettől fogva az »anyaországgal« való szellemi egység tudata, és törekvése mindig az, hogy ez a tudat a történelmi fejlődés szétágazó részjelenségeiben is világosan bontakozzék ki az olvasó előtt.”

Ez az idegenség, mely belengte a közös 800 év történetét magyarázatra szorul, de ennél is nehezebben magyarázható a medgyesi 1919. január 8. és ami utána történt 80 év alatt.

A betelepítés előtti idők

Míg az erdélyi székelység eredtével kapcsolatos kérdőjelek nem okoznak gondot a magyarság Erdéllyel kapcsolatos történelmi jogai vonatkozásában, addig egészen más a helyzet a román, de amiről kevesebbet tudunk a szász romantikus elméletek dolgában.

A dákó-román elmélet képtelenségeiről nem itt kell szólnunk, s mint ismeretes már a román történetírás élvonalbeli alakjai is leszámoltak ezzel. Elég idézni az élvonalbeli román történész, Dan Alexe könyvének címét: Dákopátia és egyéb román eltévelyedések.

A szászok elméletei közt, akár a románok esetében több olyan is van, amely a magyarokat akarná utánuk érkezettként feltűntetni, s magukat őslakosként bemutatni. Mindkét esetben képtelen próbálkozás, de az írott anyaggal is dokumentált szász betelepítés ismeretében különösen az.

Mindkét erdélyi nemzetiség történetíróinak egy része azt hangsúlyozná, hogy a magyarok csak lassan és fokozatosan a XIII századtól kezdve foglalták el erdélyi szállásterületeiket.

Mályusz Elemér: A magyarság a középkori Erdélyben című tanulmányában, a Hitel 1943/5. számában pontos adatokkal igazít el ebben a kérdésben.

Lássunk néhány érdekesebb szemelvényt:

„(…) a magyar nép a XIII. század előtt, amidőn a megyéken keresztül a központi hatalom szava feltétlenül érvényesült, a magas hegyeket leszámítva, mindenütt megvetette lábát, s birtokába vette azon pontokat, amelyekről népfeleslegét a belső kolonizációra szüntelenül kibocsátotta. (…)

Éppen szász kutatók hívták fel a figyelmet, hogy a Déli Kárpátok tövében őseik betelepülése előtt a királyi váraknak egész sora épült fel az átjárók ellenőrzésére és védelmére. Mindezek a várak nemcsak összefüggő erődvonal láncszemei gyanánt illeszkednek egymáshoz, hanem felépítésükben is egységesek: ovális alakúak és meglepően nagy (100–200 m) átmérőjűek. »Egységes terv szerint, erős központi hatalom vetette meg alapjukat.« Főleg a barcasági Földvár-Marienburg neve tanúskodik a magyarság korai megtelepüléséről. Ez ugyanis a német lovagrend központja lett, s mert a lovagok nem földből építették várukat, bizonyos, hogy őket megelőzve, magyarok voltak a hely első lakói. (Marienburg román neve Feldioara, a magyarból való átvétel.) Ha így kétségtelen, hogy az erdélyi védővonalat nem két évszázad alatt fokozatosan tolta ki a magyarság, hanem azt a királyi hatalom egyetlen átgondolt intézkedésével vitte ki a Kárpátokig, akkor lehetetlen Délerdély betelepülését, a fatörzs növekedéséhez hasonlóan, évgyűrűszerűnek képzelni el. Sokkal valószínűbb, hogy a magyarság, miután békés munkáját a határvárak biztosították, egyszerre ellepte az előtte szabadon feltáruló egész területet. Tehát a Küküllő és az Olt völgyeit épp úgy, mint a köztük húzódó dombos vidéket, vagy a Barcaságot. Az a tény, hogy már a XI. században a déli védővonalig magyar telepek vannak szétszórva Erdélynek egész déli részén, egyszerre megérteti a középkori egyházi szervezetnek és a megyerendszernek méltán feltűnő nem egy jelenségét, valamint azt is, hogy a szász helyneveknek igen jelentős része miért alakult régi magyar helynevekből, azok eltorzulásával.”

A védvonal kiépítése után aztán rohamossá válik a magyar népelem betelepülése és gyarapodása. Erről Mályusz így ír tanulmányában: „A további betelepülés, amely új falvak tömegének alapításában nyilvánult meg, rohamos volt. A magyar nép életereje és az erős állami hatalom által teremtett béke, meg a király végrehajtó közegeinek, az ispánoknak tudatos, tervszerű telepítési politikája tette azzá.”

Az ideális fekvése miatt központul szolgáló Gyulafehérvár körüli erősödő és egyre számosabb magyar településről szólva – ahol már előbb voltak szétszórt szláv telepek – ezt írja, s az alábbi következtetéseket vonja le: „A legrégibb magyar falvak száma tehát sokszorosan felülmúlta a szláv telepekét. A hat és félszeres arány óriási fölényt jelent s megmagyarázza, hogy a szláv lakosság miért olvadt fel olyan gyorsan a magyarságban. Szigetekké lett telepei, mindenfelől magyaroktól körítve, s elvágva az utánpótlástól, sokáig nem tarthatták magukat. De ugyanez lett azoknak a magyarok közé telepített németeknek a sorsa is, akik még a szász bevándorlás, tehát a XII. század közepe előtt nyertek lakóhelyet Gyulafehérvár környékén. Ezek a Maros jobb partján vagy német nevű falut alapítottak: Borbereket és Borbándot, vagy pedig régi faluba költöztek: a szláv eredetű Krakóba és a magyar Igenbe. Borberek neve Burberg-ből torzult el, Borbánd eredetét és jellegét elárulja egy 1302.-i oklevél, mely villa Barbantina-nak mondja, a környezet hatására azonban jellegük és lakosságuk is átalakult. Akár mint Krakóé és Igené, amelyek a reformáció korában már magyarok. A németség jobban tudta tartani magát a Maros baloldali vidékén. Főleg azért, mert ide már a nagy tömegben megtelepült szászság rajai jutottak el, amelyek egyre újabb erősítésekben részesültek. Mégis nem egy falujok neve magyar ajkon alakult ki, mint pl. Holdvilágé. Bizonyára nagy előnyére volt, hogy a királyi hatalom is támogatta, s azzal, hogy szigorúan összefogta erejét, gazdasági tevékenységét pedig irányította, megmentette a szétszóródástól. De ugyanilyen fontos tényező volt – a nép természetes, ősi életereje mellett –, hogy a táj megfelelt a magyarság életigényeinek, életmódjának és szokásainak. (…)

A néptalaj kiterjedése szemszögéből legfontosabb a Maros völgyéből a Kárpátok gerince felé haladó előnyomulás, ami Küküllő és Szeben megye megszervezésére vezetett. Ezen a hatalmas területen, amely utóbb részben a szászság otthonává lett, valósággal szétáradt a magyarság. Eleinte ritkásan állottak egymás közelében a falvak, de csak az időtől függött, hogy a széles közökben is újabb és újabb falvak alakuljanak. Ha valóban Gyula fiai, Bolya és Bonyha a két község névadói, akkor a XI. század közepi összefüggő magyar néptalajnak a határvonalát is jelzik. Ez a vonal annyira keletre van – északon már a Székelyfölddel érintkezik – hogy egészen tarthatatlannak bizonyul a régibb magyar történetírásnak az a feltevése, mintha a magyarság oly lassan haladt volna a Kárpátok felé, hogy a XIII. század elejére ért volna el a Barcaságba. De egyszersmind az a másik feltevés is, mintha a szászság teljesen lakatlan területen, desertumon szállott volna meg a XII. század közepén.”

A szászság szervezett betelepítése változtatja meg a viszonyokat. Ennek leírásából is idézek: „A XI. században még egységes s a Kárpátokig lenyúló Fehér megyét – fűzhetjük a tényhez magyarázat gyanánt – a szászság megtelepedése és terjeszkedése szabdalta fel. De a helynevek is, fel a Küküllő völgyéig, a magyar telepek elsőbbségéről tanúskodnak.”

A szláv telepek feloldódása a magyarságban maga is igazolja, hogy a magyar jelenlét korai és egyre gyarapodó lehetett. Egyébként, mint azt Cziráki írja: „Erdélyben – többek között a későbbi szász »főváros« Nagyszeben (Cibin) neve is szláv eredetű szó. (…) ők a nagyobb erdélyi folyók, a Szamos, a Maros és az Olt vidékén hoztak létre telepeket. (…) falvakban éltek, valószínűleg saját előljárók vezetése alatt. Elmagyarosodásuk a XIII. századtól gyorsult fel.”

A Magyar Királyság privilegizált szász hospesei

Mai szemmel az unióban egyesült három nemzet viszonyát és a kölcsönös vádaskodásokat nem szabad túlságos szigorral megbírálnunk. Bizonyos, hogy a nyugtalan kor, a gyorsan változó helyzetek meg erőviszonyok gyakran mind a három nemzetet súlyos elhatározások elé állították, s egy-egy elhatározás a másik fél szemében könnyen vált »árulássá«.

Pukánszky

„Bátran mondhatjuk, hogy a származás kérdése évszázadok óta bevehetetlen erődként tornyosul a történetírók előtt, és újabb források vagy régészeti leletek hiányában nem valószínű, hogy a közeljövőben képesek leszünk megnyugtató módon megoldani a rejtélyt.” –írja Cziráki.

Németországi feljegyzések szerint az első (ki)bevándorlók a Német-római Birodalom demográfiai gyarapodásával párhuzamosan indulnak el Magyarország felé is. Ottani forráskutatók erre vonatkozó adatokra találtak 1103-ból (amelyről még szót ejtünk), 1148 és 1313-ból.

Az első betelepülések valószínűleg a bányászattal kapcsolatosak, eleinte a só, később az arany és szénbányászat is ilyen. Betelepülésük útját helységnevek őrzik. A szervezett betelepítést Vak Béla fia, II. Géza (1141–1162) kezdi el, és főleg a kunok ellen, tehát ekkor még elsősorban hadi feladatokkal bízza meg őket a Dél-Erdélyt veszélyeztető támadások miatt. Tudnivaló, hogy az ott már letelepült és székekbe rendeződött székelyeket keletebbre költöztetik, hogy a szászoknak teret biztosítsanak. A székelyek új szállásterületeikre magukkal viszik a régi elnevezéseket. II. Géza mintegy 200 szász falut létesít. Nyelvjárási összehasonlítások alapján a Rajna-balparti területeket, az Eifel hegységet, a Mosel vidékét és Luxemburgot tekintették az erdélyi szászok őshazájának. Az első okleveles emlékek a szászokat többnyire „Flandrenses”-nek, vagy egyszerűen „Teutonici”-nek, „Teutonici ultrasilvani”-nak nevezik.

Cziráki felhívja figyelmünket, hogy Gézának csupán néhány békeéve volt a Német-római Birodalommal ilyen kapcsolatot ápolhatni. Ennek ellenére világos, hogy: „(…) államközi megegyezésen alapuló szervezett és tömeges telepítési program révén kerültek Magyarországra, azon belül Erdélybe. (…) a telepesek a király tisztviselői által kijelölt körzetekben telepedtek le, valamint számos előjogot élveztek az igazságszolgáltatás, gazdasági tevékenységük és a hitélet terén. Mindezért cserébe pedig különböző, előre meghatározott szolgáltatásra kötelezték őket, melyek jelentős anyagi és katonai erőforrást biztosítottak a középkori magyar uralkodók számára. Nem vitás tehát, hogy telepeik, jogaik és kötelezettségeik révén már a kezdet kezdetén elkülönültek az ország többi lakosától, így alapozva meg a későbbi évszázadok során kibontakozó, önálló erdélyi szász nemzeti fejlődést.”

A szászok eredetének nyelvi irányú kutatásáról szólva ezt írja: „A nyelvjárások feltűnő sokszínűsége végül ahhoz a feltételezéshez vezetett, hogy az eltérések talán az első telepes csoportokig vezethetők vissza, amennyiben azok nem ugyanarról a helyről, hanem a középkori német birodalom nyelvileg is különböző területeiről származtak. Az egyes letelepülő csoportok azután új hazájukban is megőrizték saját, jellegzetes nyelvüket, mely a további fejlődés során csak még inkább megőrizte egyedi jellegét.”

Az időközben nagyvonalakban egységesülő szász nyelvről még el kell mondanunk néhány véleményt. Mint azt már tudjuk, a szászok az első időkben még többségükben nem is voltak szászok. A XIII. század elejétől Magyarországon egységesen mégis szászoknak nevezték őket. A magyarok, de más népek is a rokon népekre, mint szlávokra és latinokra szerettek egyetlen általános nevet használni (tótok, vlahok). A nyelvi kiegyenlítődés utóbb következett be. „Szász” nyelvük, a ma már önálló nyelvnek minősített luxemburgi nyelvhez hasonlít legjobban, és nagy valószínűséggel most hanyatlik sírba az utolsó ezt még a napi gyakorlatban is beszélni képes nemzedék. Zömében természetesen már kint Németországban. A vegyes származást a nyelvészeti kutatások (ebből eredő nyelvjárásaikat a XX. századig megőrizték) igazolták, különösen a frank dialektus hagyott nyelvükben nyomokat. Érdekesség, hogy II. András 1206-ban egy kiváltságlevelében említi először „Saxones” név alatt őket. Egy korábbi pápai oklevélben „Flandrenses”-ként történik róluk említés, vagyis eredetük a Német-római Birodalomhoz tartozó Németalföldre megy vissza.

Az internetes szabad enciklopédia igen jól, röviden és tömören fogalmaz: „Az erdélyi szász tulajdonképpen több, egymástól is elkülönülő dialektusok összessége, melyek között ugyanúgy nagy eltérések vannak a szókincsben, hangtanban, palatalizációban, ragozásban, akárcsak a szász és a német irodalmi, valamint az alnémet nyelv között. Az alnémet nyelv közeli rokonságban áll hozzá, amelyet külön nyelvnek tartanak, illetve a luxemburgi nyelv is, melyet mára sikerült önálló nyelvvé alakítani. Bizonyos mértékű hasonlóságok vannak a holland nyelvvel is, mivel a szászok őseinek egy része flandriai területről ered (itt azonban felesleges lenne önálló flamand nyelvről beszélni). A szásznak megvannak a maga irodalmi hagyományai, ennek ellenére a szászok mindig is németnek érezték magukat, ezért a fontosabb dolgokban a német standard nyelvet használták, nem voltak komolyabb lépések egy teljesen önálló irodalmi nyelv megteremtésére.”

Honterus János lutheránus lelkész a XVI. században az őshazát a Rajna mentén jelöli meg, mert a nyugati alnémet nyelv jellegzetességeit fedezte fel a szászok nyelvében. A romantikus eredetmítoszra való hajlam őt is megérinti, és a szászokat – más szerzőkkel együtt – Nagy Károly-korabeli gótok utódainak és nem német telepeseknek véli. Ezt a történetietlen elméletet más formában is megtaláljuk Beatus Rhenanus schlettstadti nyelvésznél, aki Tiberius császár dáciai telepeseinek tartja őket. Érdekes, hogy ezt szász nacionalisták a magyarokkal szemben még a XX. században is hallatták, semmibe véve az írott történelmet. A dáko-román elmélet mellett ez is üde színfoltja a nacionalizmus beteges vadhajtásainak. Más abszurd elmélet némethonban is keletkezett, ugyanis a Hammelni gyermekrablás időben egybe esett ismeretlen nyelvű gyermekek erdélyi felbukkanásáról (1282) szóló legendákkal. Tröster János a XVII. században végzett kutatásokat a szászok eredetével kapcsolatban. Ő is hitelt ad a téves gót eredetről szóló elméletnek, sőt még a magyar nyelvet is a németből eredezteti, de közben szerkezeti hasonlóságokat lát már ekkor a magyar és finn nyelv között. Tröster a beszterceiek nyelvét elkülöníti a dél-erdélyi szász nyelvtől. Tröster összehasonlításában a szász irodalmi nyelvre hagyatkozik, ezért munkája csak részben fogadható el. A következő évszázadokban már elindul a szász nyelv alapos vizsgálata. A legjelesebb kutatók Roth János, Wolff János és Keintzel György voltak. A szász nyelvű irodalom tekintetében Frank Bálint, Josef Filtsch, Heinrich Melas és Otto Piringer említendők.

A szász nyelvterület a XIX. században kezdett el lassacskán zsugorodni. Az első világháború előtt a magyarosítással néztek szembe a szászok, aminek alig érezhető hatásain azonban ők még könnyen túltehették volna magukat, ha az egyáltalán kap időt terveihez, de az első világháború után egy sokkal keményebb románosítással kellett számolniuk.

A német tudat korai jeleként a XV. században hivatalos irataikban, okleveleikben a német nyelv használatát vezetik be.

Cziráki is említést tesz arról, hogy a jövevényeket többféle névvel illették. Így szerinte is emlegetik őket, mint Saxones, Flandrenses, Theutonioci. Felteszi a kérdést, hogy ebből következtethetünk-e eredeti hazájukra?

És nem csak németek telepedhettek meg e csoportok érkezésével. Erről is van érdekes adata: „Erre utal (…) a XIII. század elejéről származó erdélyi oklevél, amely egy bizonyos Johannes Latinust részesít javadalomban és kereskedelmi kedvezményekben. A személynév mellett a villa Latina, villa Barbantina középkori erdélyi helynevek is arra utalnak, hogy a telepesek között nemcsak németek, hanem »latinok«, talán a mai Belgium területéről érkező vallonok és barbantiak is voltak. Maga a »szász« elnevezés csak a letelepedésük után lett az erdélyi – és később a szepességi – németek közös megnevezése, ebből semmi esetre sem következtethetünk németországi szász eredetükre.”

Cziráki külön említi a régészetei adatokat: „a legrégebbi templomok, melyek a román stílus jellegzetességeit magukon viselik, a délnémet építészettel mutatnak hasonlóságot. Az első erdélyi szász telepeken feltárt házak nyomai ezzel szemben a frank mintára emlékeztetnek. A XII-XIII. századi kerámialeletek közül az ún. »szürke kerámia« hozható összefüggésbe Erdély német jövevényeivel. Ezek között több darabot találtak, amelyek párhuzamba állíthatók a német birodalom középső részének, különösen Magdeburgnak és Hildesheimnak fazekas műhelyeiből kikerült tárgyakkal. Valószínű, hogy a fellelt darabok között olyan is akad, amelyet a telepesek még a régi hazájukból hoztak magukkal, ám kétségtelen, hogy a többség már az Erdélyben megtelepedő, kellő szaktudással rendelkező jövevény mesterek munkája.”

Az írott forrásokról szólva is érdemes idéznünk a kiváló kutatót. Például amikor arról szól, hogy: „Már a liturgikus kutatás – az erdélyi szászok körében használt misekönyvek és az egyházi szertartáshoz kötődő egyéb írásos emlékek vizsgálata – kimutatta, hogy bizonyos pontokon egyezés fedezhető fel a Szászföldön és a kölni egyházmegyében élő liturgia között, tehát valószínű, hogy legalább a papok egy része, talán valamennyi hívő is onnan származott. Jellemző módon azonban fény derült néhány hasonlóságra a magdeburgi egyházmegyével is. Ez a felfedezés volt az alapja annak az elméletnek, mely szerint a kivándorlók legalább egy csoportja Magdeburgot is érintette vándorlása során. (…) Rendkívülinek számít azonban, hogy a német földet akkoriban elhagyók közül néhányat név szerint is ismerünk. Egyikük Anselm von Braz, a Liége-nél fekvő Logne várának várnagya volt, aki 1103-ban számolta fel a mai Belgium területén levő birtokait és Magyarországra távozott. Sajnos azonban nem ismerjük a részleteket, így azt sem tudjuk, hogy Anselm valóban a Magyar Királyság határain beül telepedett-e le, és olyan információval sem rendelkezünk, amely egyértelműen igazolná, hogy éppen Erdélyben keresett új hazát. Egyes nyelvészek ennek ellenére arra a kissé elhamarkodott következtetésre jutottak, hogy miután a lovag nevét a középkorban »Bróz«-nak ejtették, ez az erdélyi szászok legkeletibb településének nevével, »Broos«-szhal, magyarul Szászvárossal azonosítható. Hasonló találgatásokra adott okot egy másik feltételezett letelepülő, Ritzerfeldi Hezolo is. Ő 1148-ban adta el földjeit Németország nyugati területén fekvő merksteini apátságnak, majd Magyarországra ment, ahonnan soha többé nem tért vissza. Nevét az erdélyi Hetzelsdorffal, azaz Ecellel hozzák összefüggésbe, amit állítólag Hezolo alapított.”

Cziráki is említést tesz arról, hogy a jövevényeket többféle névvel illették. Így szerinte is emlegetik őket, mint Saxones, Flandrenses, Theutonioci. Felteszi a kérdést, hogy ebből következtethetünk-e eredeti hazájukra?

Nem csak németek telepedhettek meg e csoportok érkezésével. Erről is van érdekes adata: „Erre utal (…) a XIII. század elejéről származó erdélyi oklevél, amely egy bizonyos Johannes Latinust részesít javadalomban és kereskedelmi kedvezményekben. A személynév mellett a villa Latina, villa Barbantina középkori erdélyi helynevek is arra utalnak, hogy a telepesek között nemcsak németek, hanem »latinok«, talán a mai Belgium területéről érkező vallonok és barbantiak is voltak. Maga a »szász« elnevezés csak a letelepedésük után lett az erdélyi – és később a szepességi – németek közös megnevezése, ebből semmi esetre sem következtethetünk németországi szász eredetükre.”

Ugyancsak ő veti fel azt a kérdést, hogy mi ösztönözte ezeket a csoportokat szülőföldjük elhagyására, és ő is az e vidékeken tapasztalható nagy népsűrűséget említi ok gyanánt. Ez pedig a Rajna és a Mosel vidékére és Flandriára volt jellemző, mint a kontinens akkor legfejlettebb vidékeire. Időjárási katasztrófák és járványok is közrejátszhattak.

Hogy az első csoportok pontosan mikor érkeztek, nem tudhatjuk, esetleg II Géza kevés békeévére gondolhatunk, amikor létrejöhetett államközi szerződés. Ami tény, hogy III. Béla idejében már nyoma van jelenlétüknek, mert a jövedelemforrások között felsorolásra kerül a tőlük származó bevétel is. Aztán 1191-ben III. Coelestin pápa Szebenben létesít önálló prépostságot. A már említett Johannes Latinus-szal kapcsolatos oklevél 1026-ból származik. (Cz. Zs.) A megtelepedés a még megmaradt királyi birtokokon történt, s ezért maradt rajta a szászok földjén a „Königsboden”-„Királyföld” elnevezés.

A szászok jogainak első és végleges összefoglalása 1224-ből származik, és II. András (1205–1235) nevéhez fűződik. A történetírásban „Andreanum” néven ismeretes, és a szászság a saját Aranybullája, vagy Magna Chartájaként emlékezett rá. Ez az okirat rendezi a „királyföldiek” jogait. Önálló jogrendszert, közigazgatást, csak a királynak fizetendő adót ír elő, és hét városba, illetve 250 faluba szervezi meg a szászságot. Amint arról Cziráki idézetünkben is olvashattunk, a ma általában használatos „szász” (saxones) név csak a XIII. század elején (1206) tűnik fel. A század folyamán mind gyakoribbá válik, s végül egészen kiszorítja a „teutonici” elnevezést. IV. Béla a tatárjárás támasztotta hézagok betöltésére keleti középnémet telepeseket hívott be. Ezért az erdélyi szászok vezetése a rajnaiaktól a felső szászok kezébe került. A király mellett ekkorra a püspökségek is nyernek telepítési jogot. Ezt a püspöki engedményt az akkor már szintén megjelenő románok vonatkozásban is kiterjesztik. Egyes szász források szerint létezhetett már egy „Geysanum” is. Az Andreanum minden esetre megerősíti, hogy az uralkodó által hűségesnek nevezett telepeseket nagyapja, II. Géza hívta Magyarországra.

A fontos bulla kiadása feltehetőleg a Géza által a feladatok ellenében ígért előjogok sérelmei miatt volt szükséges, hiszen a királynak a koronához hű támogatókra volt szüksége az egyre erősödő magán nagybirtokos urak ellenében. Nem véletlen, hogy a szászok jelszava maradt az „ad retinendam coronam”, vagy magyarul: „a korona védelmében”. A jogsérelmet pedig főleg a vármegyei közigazgatás és az egyházi megye előljárói követhették el. (Cz.Zs.)

Mályusz szerint is a változások korát élték: „A XIII. században új tényező lép az Erdély sorsát addig egyedül intéző király mellé: a magánnagybirtok. Rendszere az anyaországból került át. (…) az erdélyi nemzetségek, genus-ok, a magukat egy-egy őstől származtató, a rokonságot ápoló birtokos családok közös szervezetei közül csak négy volt bennszülött, a többi ellenben anyaországi. S hozzá a legtekintélyesebb családok éppen az utóbbiak közül kerültek ki. Így az Ákos-nemzetségből a Thoroczkay család, a Becse-Gergely-nemből az Apaffy és bethleni Bethlen, a Herman-nemzetségből a Laczkfi-, vagy a Tomaj-nemből a Bánffy- család. (…)”

Ezenközben a szászság a közös földbirtoklás szokásával, az összetartozás tudatának őrzése által, a megmaradásnak egy fontos eszközével bírt. Gazdaságilag ez elavultnak és hátrányosnak bizonyult, de történelmi távlatban hasznosságát nem ez döntötte el. A szokás egyes helyeken a XVII. század közepéig élt (Szászsebes).

Maradjunk azonban még Mályusznál: „A magyar nagybirtok kialakulása a királyi megyék egységének felbomlását, sőt elporladását eredményezte. Következményeiben azonban annál veszedelmesebb lett a XIII. századi átalakulás. A király ugyanis a régi telepeket a főuraknak adományozva, kiejtette kezéből azoknak a magyar tömegeknek a java részét, amelyekkel az erdős, hegyes tájakat benépesíthette volna. Ezentúl csak korlátozott mértékben volt módjában magyarokat telepíteni, de mert a lakatlan vidékek jövedelmezővé tételéről nem mondhatott le, kénytelen volt onnan hozni embereket, ahol szabadon állottak rendelkezésére: a külföldről. Intézkedése, mint utóbb kiderült, főleg azért volt káros, mert a magyarság szomszédságába idegen népelemet juttatott, még pedig – Erdély sajátságos földrajzi viszonyai következtében – a belső folyóvölgyeket elválasztó hegységekbe.(…)

Az a körülmény sem volt előnyös, hogy a magyar nép éppen akkor veszítette el a munkára ösztönző, sőt kényszerítő erős kezet, amidőn az erdőirtás, a hegyekbe hatolás nehéz feladatával kellett megbirkóznia. Bármennyire volt steppe-lakó nép s tekintette igazi otthonának a füves síkságot, az erdőkkel is meg tudott barátkozni, mint a székelység élete bizonyítja. A székelység is nyilván szívesebben maradt volna az alföldi tájakon, amikor azonban az uralkodó azt kívánta tőle, hogy a hegyek közt tegyen eleget határvédő kötelezettségeinek, engedelmeskedett a parancsnak, generációk múltán pedig egészen megszokta az új környezetet s életét ahhoz formálta. A XIII. század második felétől kezdve már elodázhatatlan lesz, hogy a hegyes vidékek lakossághoz jussanak. Főleg a hadi érdek kívánta meg, amidőn a tatárjárás tanulságai nyilvánvalóvá tették a régi védelmi rendszer gyengeségét, hogy kővárak épüljenek a megközelíthetetlen sziklabérceken. A régi, a folyók menti várak feljebb helyezése az erdős hegyek közé azonban nemcsak irányt mutatott a településnek, hanem szükségessé is tette újabb falvak alapítását, mivel ezek lakosainak kellett gazdasági tevékenységükkel gondoskodniuk a várúr és környezete ellátásáról. (…) a magyar néptalaj határa kilépett a folyóvölgyekből és kezdett felkapaszkodni az őket elválasztó hegységekre. Az a nép ugyanis, amely ezeket az erődítményeket munkájával felépítette s amely az uradalmak első – s éppen ezért gyérnek tetsző – lakosságává lett, magyar volt. Az új központok körüli helynevek erről egyértelműen tanúskodnak.(…)

A népfelesleg egy része nem maradt meg falujának határai közt, hanem a XIV–XV. században fejlődő vásáros helyekre, mezővárosokba, s a nagyvárosokba költözött be. Erdély középkori nagy – részben vagy egészben – magyar városai: Dés, Kolozsvár, Torda, Gyulafehérvár, a népfeleslegnek ezek az igazi felszívói, magyar gyökerekből sarjadtak ki. (…) A magyar néptalaj azonban Erdélyben nemcsak gyarapodott, hanem tért is vesztett. A hegyvidéki románság életében a középkor még csak az erőgyűjtés korszaka s a török pusztításoknak kell bekövetkezniök, hogy leszállhasson a lakatlanná lett völgyekbe meg a dombos tájakra s ezzel a magyar néptalajt szigetekre szaggassa. Igazán érzékeny veszteséget a középkorban a magyarság számára a szászságnak átengedett vidékek jelentettek: a Királyföld, a Barcaság és Beszterce környéke.

Az átengedést szószerinti értelemben kell vennünk: a király egyes területeket, amelyeken az elnémetesedett helynevek tanúsága szerint magyarok éltek, átadott a szászoknak, miután az előbbi lakosságot jórészt áttelepítette oda, ahol megítélése szerint az ország védelme érdekében nagyobb szükség volt reá. A Szászsebes, Szászorbó, Szászkézd vidékén élő székelyeket parancsa a XIII. században érte el; ezek a mai Háromszék területére vonulva, a sepsi, kézdi és orbói székeket alakították ki Azoknak a magyaroknak, akik a szászság betelepülése alkalmával Szeben vidékén, s az Olt mentén éltek, hasonló rendelkezésre már korábban el kellett otthonukat hagyniok. Mint harcos elemnek, délfelé vezetett útjuk a Havasalföldre. Áttelepítésük szoros kapcsolatban lehetett a védelmi rendszernek a Kárpátok gerincén túlra való helyezésével. A XIII. században az a hadászati elv érvényesült, hogy az ellenséges támadásokat a Kárpátokon kívül kell felfogni s ennélfogva a külső bejáratokat kell elrekeszteni. (…)

Amíg a délerdélyi magyaroknak Havasalföldre költözése legalább egy nagy politikai elgondolásnak a része volt, a Besztercevidékiek Moldvába húzódása már nélkülözte a tervszerűséget. A magyarság Beszterce vidékén nem is királyi parancsra mozdult ki falvaiból, hanem a szászság gazdasági előnyomulása következtében.

A németség itt két helyen telepedett meg: Besztercén és Radnán. Mindkettő, szláv neve szerint, már a honfoglalás előtt lakott hely. Radnára a nemesércbányák vonzották a szászokat, Beszterce pedig a Moldvába vezető főútvonal mellett alkalmas pontnak látszott a külkereskedelmi forgalom irányítására, lebonyolítására. A terjeszkedés a tipikus városi gazdasági politikára jellemző módon ment végbe: a polgárság patrícius rétegének tagjai, a leggazdagabb vállalkozók pénzért megvásárolták a magyar falvakat s mert nagy és gyorsan szerzett tőkék kerestek elhelyezést, a felvásárlás gyors ütemben folyt. (…) A földesúrrá lett tőkés ugyanis iparkodik a föld, a birtok értékét növelni. Telepeseket hoz tehát, még pedig onnan, ahol ősei is éltek, rokonai pedig most is élnek: német földről. Mint gazdag vállalkozónak, a telepítéssel járó kiadások nem okoznak gondot. (…)

A nagybirtokosok falvain keresztül a szászságnak sikerült is lejutnia egészen a Maros völgyéig, Régenig, a mai Szászrégenig. (…)

Egészen más az a kép, amelyet a Barcaság viszonyai tükröznek elénk. A vidék itt termékenyebb, a rajta átvonuló kereskedelmi útvonal fontosabb, a forgalom, amelyet Brassó irányít, nagyobb, mint Besztercéé, mégis a szászság egyetlen talpalatnyi földet nem tudott elhódítani az őt északról és keletről körülvevő magyarságtól. Ennek szívósan a röghöz tapadó kisbirtokos gazdasági rendjén, kiváltságos, különleges társadalmi helyzetén, nemzetségi szervezetén megtört minden terjeszkedési szándék s a föld magyarnak maradt meg. (…)

Azok a magyarok, akik Beszterce városgazdasági rendszerébe nem tudtak belehelyezkedni, útjukat kelet felé vették, a Kárpátokon túlra, Moldvába. A földművelés, a bányászat, az ipar, sőt a kereskedelem föllendülése itt is a magyar alkotómunka eredménye.” A szász élet virágzik. Pukánszky szerint: „Mikor Goblinus, az erdélyi szász eredetű erdélyi püspök Nagy Lajos megbízásából a kiváltságos szász terület gyűlésén 1376-ban megjelent, a nagyszebeni kerületben már 19 céhet és 25 nyilvántartott iparágat talált, noha ugyanakkor pl. Augsburgban csupán 16 céh és 20 iparág működött.”

A fentiekből különösen érdekes megjegyzés a következő: „Igazán érzékeny veszteséget a középkorban a magyarság számára a szászságnak átengedett vidékek jelentettek: a Királyföld, a Barcaság és Beszterce környéke.”

A magyar térvesztés folyamatos. Ezúttal a Havasalföldre és Moldvába kivándoroltak kapcsán a magyarság fogyásának és a szászságnak a magyarság rovására történő térnyerésének egy kevéssé köztudomású okát is megismerhetjük. Olvassuk tovább Mályuszt: „A völgyek és az őket összekötő útvonalak a gyors és élénk közlekedést – a művelődési javak kicserélődését, elterjedését éppen úgy, mint a kereskedelmi forgalmat – biztosítják, s így a magyar telepek virágzásához, életszínvonaluknak, kultúrájuknak emelkedéséhez a lehetőséget megadják. De csak addig, amíg egy fölényes katonai erő és politikai szervezet, amilyent a középkori magyar királyság képviselt, a békét állandósítja. Mihelyt az állam hatalma meginog s többé nem tudja az ellenséget távoltartani, mihelyt az ország ellenséges haderők felvonulási területévé, majd csatatérré változik, mindaz hátrányos lesz, ami valaha előnyt jelentett. A hadak útjába eső, a völgyekben fekvő falvak lesznek elsősorban a barátként vagy ellenségként megjelenő zsoldosok és török martalócok prédájává. Ezek lakói futnak világgá vagy építik fel kirabolt, felgyújtott hajlékukat, szegényednek el, s ezekből viszik el rabszolgasorba a gyermekeket, mialatt fenn a hegyekben s a megközelíthetetlen erdőségekben, a kis patakok mellett békésen él a románság, s készül arra, hogy unokáit az elpusztult magyar falvakba lebocsássa”.

Az utolsó mondatból aztán előrevetül a román térfoglalás ezután felerősödő folyamata. Azt is mondhatjuk, hogy ezzel kezdődik el az a 700 esztendő, melynek folyamán lépésről lépésre elveszítjük Erdélyt. Közben a szászok fokozatosan terjeszkednek kelet felé és új meg új hullámai érkeznek a hospeseknek. A belső migrációval együtt egyre újabb szász telepek létesülnek (Segesvár, Medgyes stb.)

Cziráki szerint „Legkésőbb a XIII. század elején németeket telepítenek az erdélyi nemesfémbányászat egyik gócpontjára, Besztercére (Bistritz) is. A később Nöstnerlandnak nevezett Beszterce-Naszód vidéken a német telepesek által fellendített bányásztelepülések – Beszterce, Radna-Rodna, Naszód-Nussendorf, Szászlekence-Leschkirdh – jöttek létre, melyek nem csekély mértékben járultak hozzá a királyi kincstár feltöltéséhez.”.

De most lépjünk tovább és az időrendet valamennyire betartva említsük meg, hogy 1211-ben II. András a Barcaságban letelepíti a Szentföldről elűzött Német Lovagrendet is, de terjeszkedő és a királlyal szemben elszakadásra utaló lépéseik miatt 1225-ben kiűzi őket az országból. A velük érkező német népesség azonban jelentős részben itt marad s gyarapítja a már itt letelepedettek számát, amiképpen a másfél évtized alatt (a királyi rendelet ellenére) felépült kővárak is megmaradnak utánuk. A lovagrend terjeszkedni kezdett a hegyen túli kun területekre is, amit a király nem ellenzett, sőt egyes források szerint azt nekik adományozta, de kiderült, hogy a Barcaságban és a hegyen kívüli területeken önálló, pápai fennhatóság alatt szerveződő államot akartak létesíteni és elszakadni a magyar királytól. II. András azonban haddal vonul ellenük és elűzi őket, felvállalva a pápával ezért kialakuló konfliktust is.

Fontos tudnivaló, hogy az Andreanum privilégiumai csak a Szeben környéki telepekre vonatkoztak. Ez tartozott közvetlenül a király fennhatósága alá. Adózásuk pontosan meghatározott volt, más nem volt illetékes e téren, és idegenek nem telepedhettek meg földjükön. A középkor során aztán egyre újabb szász telepek szerzik meg ezeket a jogokat.

Az 1437-es Budai Nagy Antal vezette Bábolnai parasztfelkelés 1438 januárjában történt leverése előtt köttetik meg a magyar, a székely és a szász nemzet rendi jellegű szövetsége, melyben a szászok már egyenlő félként szerepelnek. Ez a román–magyar közös történelemben azóta is sokat vitatott Unio trium nationum, melyben a románág nem nemzeti kirekesztés miatt, hanem szervezetlensége okán nem vehetett részt. Nem is lehetett nemzetiségi elnyomásról szó akkor, amikor még híre sem volt a nemzeti öntudatnak. Mi sem bizonyítja jobban az „egyenlő bánásmódot” mint a tény, hogy az adóztatással kapcsolatos és a felkelést kiváltó pénzügyi ügyeskedés (az adót az új értékesebb pénzbe akarták visszamenőleg behajtani) egyformán sújtotta a magyar és román parasztokat, s a felkelésben is közösen vettek részt. A törésvonalak akkor még nem nemzetiségi, hanem osztályalapon, rendi szabályok szerint húzódtak. A magyar itt a nemest jelentette s az lehetett akár román eredetű is, míg a jobbágy, ha magyar volt sem tartozott az unióhoz. Ez az, amit az ezeréves elnyomást hirdető román történészek nem szívesen emlegetnek. A továbbiakban ennek cáfolhatatlanságával még találkozunk.

Mátyás király 1486-ban terjeszti ki az Andreanum kiváltságait az összes szász területekre s így jön létre a Szász Egyetem vagy Univerzitas. Ez határozza meg társadalmi életüket a következő évszázadokban. A szász Univerzitas a következő helyekre terjedt ki: A Hétszék, vagyis: Szeben, Újegyház, Szászsebes, Sink, Segesvár, Szászváros, Szerdahely, valamint a Kétszék: Medgyes és Selyk illetve Brassó és Beszterce vidéke. Az olvasó mindezekről később ismerhet meg részleteket.

Jelentős gazdasági fellendülés következik és nagy építkezések korát is élik. Ekkor épülnek az Európában páratlan, a székely parasztváraknál is jóval erősebb templomerődök. A nagyobb városokat is erődítményekkel védik, s a hét megerősített város miatt születik náluk Erdély Siebenbürgen neve is. Ezek: Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes és Segesvár. Ezek a városok Kolozsvár kivételével a XX. századig őrzik szász jellegüket, csak az eredetileg magyar alapítású Kolozsvár magyarosodik vissza. (Lásd László Gyula ásatásai.) S mint fentebb látjuk – a királyt szülő – Kolozsvár, Mátyás korában már nem számít szász településnek.

A „szász” régiókban fellelhető különböző nyelvű vagy nyelvjárású népcsoportok részben homogenizálódnak, de sokat megőriznek eredeti nyelvjárásukból, miközben a német nyelvet is használják az iskolákban és templomokban, s a Habsburg császárhoz vagy Németországhoz való ragaszkodásuk folyamatos.

A szászok és magyarok (székelyek) viszonyáról képet kaphatunk a Pukánszky által idézett Hídvégi Mikó Ferenctől, aki így jellemzi a szászok magatartását a másik két nemzettel szemben a XVII. század elején: „(…) ők minden változásokban úgy viselték magokat, hogy az erősségben magokat oltalmazták. Akár német, oláh, mi jött reájok, jó idején ahhoz állottak és onnan hallgatták csak az ellenség mint bánt velünk, mint rontottak, pusztítottak, belőlünk halmokat hogy raktak. Az országnak közönséges javában soha egyet nem értettek, sőt mindenekben ellenkeztek az ország főembereivel, olyankor híztak, a mi romlásunk nekik volt hasznokra. Különösen a brassóiak értettek hozzá, hogy a zavaros viszonyok között alkalmi szövetkezésekből, hirtelen pártváltoztatásokból, megvesztegetésekből és ügyeskedésekből hasznot húzzanak; egyik krónikásuk, a józan ítéletű Nősner Simon éppen nem hízelgő módon emlékezik meg politikai rugalmasságukról: »A brassóiaknak sok lelkük van… ma a németekre esküsznek, holnap a lengyelekre, holnapután az oláhokra, aztán a tatárra meg törökre. S ha maga az ördög jönne és hazug módon olyan segítséget ígérne nekik, melyet szívesen vennének, arra is esküdnének és zálogba adnák neki lelküket.«

Újból meg újból felhangzik a panasz magyar meg székely részről: a szászok a három nemzet unióját úgy fogják fel, hogy a másik kettő köteles értük áldozatot hozni, ők meg minden nagyobb vér és pénzáldozattól vonakodnak. Persze a szászok sem maradnak adósok a válasszal: krónikásaik csak úgy ontják a vádakat, szidalmakat és gyanúsításokat a másik két náció vezetői ellen. Mai szemmel az unióban egyesült három nemzet viszonyát és a kölcsönös vádaskodásokat nem szabad túlságos szigorral megbírálnunk. Bizonyos, hogy a nyugtalan kor, a gyorsan változó helyzetek meg erőviszonyok gyakran mind a három nemzetet súlyos elhatározások elé állították, s egy-egy elhatározás a másik fél szemében könnyen vált »árulássá«. A gyakori háborúskodások következményei a szászokat is keményen sújtották, és nehéz helyzetükben úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. De az is bizonyos, hogy a három nemzet között adódó feszültségek éppen nem erősítették meg az egyetértést.”

Mindezekről a továbbiakban részletesebben is olvashatunk.

A szász és más nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban

A fenti címet részben Guoth Kálmán hasonló című tanulmányából vettem, amely a Hitel 1943/12. számában jelent meg. A tanulmány fontos ismerteket tartalmaz, amelyek a szászok vonatkozásában is érvényesek, és a Trianon óta folyamatosan felénk záporzó vádak képtelenségét rendkívül meggyőző módon cáfoló gondolatok sorával járul hozzá tisztánlátásunkhoz.

„A XVIII. században egész Európában egyszerre fellángoló nemzeti érzés egészen új helyzetet teremtett az egyes nemzetek egymáshoz való viszonyában. Nem csoda tehát, ha mindazok, akik e viszonyt vizsgálták, egészen a legutolsó évtizedekig alig-alig nyúltak vissza régebbi időkbe; természetesnek tartották, hogy a nemzeti öntudat és érzés kialakulása előtt a népek közti viszony sem igen lehetett kérdés tárgya. Főként a középkorban nem: hiszen akkor egész Európát a keresztény univerzalismus gondolata fogta egységbe, s ez már eleve útját állta annak – gondolták –, hogy a népi, nemzetiségi tudat nagyobb mértékben befolyásolhatta légyen az egyes népek egymáshoz való viszonyát.”

Szűcs Jenőmunkássága nyomán azt tanulhattuk, hogy a nemzettudat kialakulása előtti idők esetében nem beszélhetünk nemzetiségi elnyomásról. A Guoth-tanulmány azonban azzal szembesít, hogy a különböző nyelven beszélő népcsoportok a keresztény univerzalizmus ellenére nem egyszer ütköztek egymással. Ez nem jelentett tudatos nemzetiségi elnyomást, és az akkori Magyarországra sem volt jellemző.

Guoth szerint: „(…) az európai szárazföld népei bizony meglehetősen ellenséges érzülettel viseltettek egymás iránt már a középkorban is; félelemmel és így gyűlölettel, vagy pedig lenézéssel és fitymálással tekintettek egymásra a szerint, hogy milyen volt köztük a hatalmi helyzet. Ott pedig, ahol két, vagy több nép arra volt kényszerítve, hogy szorosan egymás mellett, egy államban élje életét, ez a kölcsönös gyűlölet és megvetés sokszor tettlegességben is kifejezésre jutott. (…) Vajon milyen volt a magyarság és a betelepült nem-magyar népelemek viszonya ezekben az évszázadokban? A kérdést Szekfű Gyula vetette fel 1935-ben. Abból a kétségtelen tényből indult ki, hogy a magyarság finn-ugor és türk törzsek egyesüléséből keletkezett, s műveltség, politikai vezetés tekintetében ez utóbbiak jutottak irányító szerephez; ha tehát azt akarjuk megtudni: milyen magatartást tanúsított a magyarság a közéje települt idegen néptöredékekkel szemben, azt kell megvizsgálnunk: hogyan kezelték e türk népek a hatalmuk alá került népeket?”

Nos, a vándorlások korában a helyváltoztatás és természetes hódítás idején a meghódított „(…) csak a legfőbb politikai vezetés útján került kapcsolatba a hódítóval”. Belső életberendezésüket nem zavarták. (…) a magyarság ezt a századokon át beidegzett bánásmódot alkalmazta új hazájában is a közéje került idegenekkel szemben. Ugyanúgy a határszéleken helyezte el a később csatlakozott népeket – mit sem változtatva belső életükön, népi egyéniségükön –, mint ahogyan egykor vele tették a bolgárok, kazárok is. Amikor pedig felvette a keresztény vallást, ez a nomádkori örökség még jobban megerősödött a keresztény monarchia népek és nemzetek felett álló univerzalismusával.

Ez az eszmei háttér, mondhatni elvi alap magyarázza meg, hogy a magyarság szívesen látta azokat a kisebb-nagyobb népcsoportokat, melyek az általa birtokolt földön, az ő államának kereteiben akarták folytatni életüket. De ez magyarázza meg azt is, hogy nem akarta megsemmisíteni a betelepülők népi egyéniségét: nyelvét, belső társadalmi berendezését, azaz – mai szóhasználattal – nem akarta asszimilálni őket. (…) Csak ilyen körülmények között történhetett meg, hogy Liége-ből a XII. század folyamán Heves megyébe bevándorolt franciák még a XV. század közepén is saját nyelvükön beszéltek, pedig kétségtelenül kis szigetet alkottak a magyarság tengerében. A magyarral rokon besenyők is megőrizték különállásukat, pedig vagy 30 vármegye területén szétszórtan éltek; Fejér megyében, az ország kellős közepén még a XV. században is saját »besenyő comes«-ük volt, s 1435-ben Zsigmond király az ő »besenyő jogaik alapján« biztosította törvénykezési kiváltságukat.

Szekfű válasznak szánta tanulmányát mindazoknak, akik a propaganda silány eszközeivel – az igazsággal mit sem törődve – a magyarságot »született népelnyomó«-nak igyekeztek és igyekeznek feltüntetni. Érvelése világos, meggyőző és mindenekelőtt tárgyilagos. (…) a nem-magyar népelemekkel való bánásmódot betelepítésük célja határozta meg. Végső fokon tehát az a kérdés: miért telepítették be királyaink a nemzeti »kisebbségeket«?

Történetpolitikai irodalmunk első, mindmáig legszebb alkotásának, az Intelmeknek az írója külön részt szentelt ennek a kérdésnek: munkája VI. fejezetét. Tette pedig ezt azért, mert – mint írja – az idegen telepesekből igen nagy haszna van az országnak. Miért? Azért, mert különféle nyelveket, szokásokat, mesterségeket, fegyvereket hoznak magukkal. Ugyancsak a hasznosságot hangsúlyozzák az oklevelek is lépten-nyomon éppen abban a részben – az arengában –, mely az elvi indoklást szokta tartalmazni.”

Itt egy nagyon is világos és logikus, a történelem által igazolt következtetést ír le Szekfű: „Mindezekből pedig kétségtelen: királyaink hadi, gazdasági célzattal hívták be e hospeseket hazánkba; azzal, ami e hasznossági szempontokon kívül esett, nem igen törődtek; így a népi egyéniség szinte magától értetődően kívül esett politikai célkitűzéseiken; az e téren bekövetkezett fejlődés tehát nem célja, hanem csupán természetes velejárója lehetett az eredeti cél: a hadi és gazdasági hasznosság érvényesülésének.

Nem szorul ezek után bővebb bizonyításra, hogy királyaink a beköltözött hospesekben nem a nemzeti kisebbségeket látták, hanem a társadalom hasznos elemeit. Ebből pedig egyenesen következik: a nem-magyar népelemek életének, sorsának változásai nem a nemzetiségi kérdés síkján, hanem a társadalmi fejlődésből érthetők meg maradéktalanul.”

Ezután Deér Józsefre hivatkozik, aki arra mutat rá, hogy: „(…) a »nemzetiségek« életében az idők folyamán igen nagy változások történtek, s e változások a magyar társadalom általános fejlődésével állottak összefüggésben.” Majd Mályusz Elemért idézi, aki szerinte a problémát gyökerében ragadta meg, mikor: „Abból az alapvető fontosságú felismerésből indult ki, hogy az »állam jellegének változásai kapcsolatban vannak a társadalmi fejlődéssel, sőt annak függvényei«. Ebből pedig szinte önként következik, hogy a »nemzetiségek« kezelésében beállott módosulások is végső fokon a társadalmi fejlődésben lelik magyarázatukat.” Szerinte a népnevekből- i képzővel született falunevek a nemzetiségek szétszórását bizonyítják, aminek célja a spontán beolvadás elősegítése lehetett. „pl. Szent László elrendelte: »ha megkeresztelésük után visszatérnek régi hitükre, lakóhelyükről elűzetve más falvakba helyeztessenek át; akik ártatlanoknak bizonyulnak, maradjanak lakóhelyükön«. Kálmán pedig egyenesen jutalommal kecsegtette azokat, akik a titkos mohamedánokat feljelentik. Megparancsolta továbbá, hogy minden izmaelita falu építsen templomot; ha a templom elkészült, a lakosság fele költözzék el, és máshol telepedjék le; izmaelita ne merje leányát a maga nemzetségéből származónak adni feleségül, hanem csak kereszténynek.” De Mályusz figyelmeztet, hogy ezek elsősorban vallási célokat szolgáltak „világos azonban, hogy a vallási csere magával hozta beolvadásukat is: »… a kereszténnyé válás magyarosodást jelent«. (…)

A XIII. század változást hozott. „(…) a szétszórás helyébe a tömörítést állította. Az új elvet II. Endre ritka határozottsággal fogalmazta meg: Az egész nép egy nép legyen – mondotta a szebenvidéki szászok részére adott kiváltságlevélben, az úgynevezett Andreanumban. E célból kitelepítette a szászok között élő magyarokat, székelyeket, bessenyőket, oláhokat, s így az eddig szakadozott szász települést egységessé tette: ami természetesen együtt járt az eddigi asszimilációs politika elejtésével. (…)

Ugyancsak ez az elv, a tömörítés magyarázza meg azt is, hogy a kunokat egy tömegben telepítette le IV. Béla a tatárjárás után.

III. Endrének ama törekvése mögött, hogy az összes oláhokat Székes nevű birtokára telepítse össze, ugyancsak ez az új elvi alap húzódik meg.

Kétségtelen, hogy ez az óriási átalakulás az államhatalom akaratából, az ő beleegyezésével történt, s nem a »nemzetiségek« kényszerítették ki. Ha tudniillik a »nemzetiségek« olyan követeléseket támasztottak volna a királlyal szemben, melyeket nem helyeselt, a király bizonyára éppen úgy kitessékelte volna őket országából, mint például a fegyveres erő tekintetében legerősebb idegen csoportot: a német lovagrendet.

Mi késztette vajon királyainkat eddigi politikájuk megváltoztatására? Mályusz remekül fejti fel az okokat: a XIII. század elejétől a királyi birtokok egyre gyorsuló ütemben kerültek magánosok kezére. Ezzel párhuzamosan a király hatalma is egyre jobban összezsugorodott; ennek a folyamatnak akartak királyaink gátat vetni s megakadályozni »az alattvalók egész tömegének, főleg a szabadoknak, libereknek magánföldesúri joghatóság alá kerülését«. Ezért foglalták az idegen származású népelemeket jogi egységbe. Végeredményben tehát a magyar társadalom fejlődésében beállott átalakulás hozta létre a nemzetiségek helyzetében bekövetkezett változásokat.

Mindazok a kiváltságok azonban – folytatja Mályusz –, melyeket a nemzetiségek élveztek új helyzetükben, korántsem jelentettek még autonómiát. Legfelső fokon a királytól függött az egész közigazgatás, bíráskodás, aki ezt a jogát valamelyik főtisztviselője – a kunok felett a nádor, a székelyek felett az erdélyi vajda, a szászok felett a szebeni ispán – útján gyakorolta. A hűbéri állam jellegének megfelelően tehát a hűbériség láncolatán fűzte őket magához; különbségeket az egyes nemzetiségeken belül a hadi érdemek szerint tett, a rétegződés ennek alapján jött létre; az asszimilációt nem erőszakolta, az önkéntes beolvadásnak azonban nem volt ellensége. Ez az önkéntes asszimiláció természetesen társadalmi síkon zajlott le: az egyes nemzetiségek törekvő, kiemelkedő elemei felkerülve a nemesség soraiba, minden külső, hatalmi beavatkozás nélkül, szinte észrevétlenül váltak magyarokká.”

Ebben lelte magyarázatát a szászoknál a nemesi rend kiválásával szemben tanúsított ellenállás, sőt tilalom, amiképpen ez magyarázta a románságból kiváló – felemelkedni képes – elemek spontán magyarosodását.

Most, mielőtt Guoth fejtegetését folytatnánk, egy érdekes részletet idéznék Cziráki Zsuzsannától, melyből megérthetjük, miként volt képes a szászság megőrizni identitását, miközben a társadalmi fejlődés – központi szándék híján is – inkább a beolvadás felé terelte volna a századok során.

„A középkori szász társadalom vezető rétege igen jelentős átalakuláson ment keresztül a betelepülés kora óta. Az újonnan érkező telepeseket az új hazában letelepítő vezető, valószínűleg nemesi származású réteg – közülük kerültek ki a korábban már emlegetett »helycsinálók« (locatores) és gerébek – a XIII. századra olyan hatalmat épített ki, amely gyakorlatilag a vármegyei nemességgel emelte egy sorba őket: a közülük kikerülő közösségi vezetők bírói feladatokat láttak el, és őket illette a végső döntés joga a településéletét illető fontos kérdésekben. Egy idő után azt is elérték, hogy tisztségük örökölhető legyen. Ennek megfelelően nagyobb és jobb részt kaptak a közösségi földekből és részesültek a falu jövedelmeiből is. A magyar nemességgel pedig minden bizonnyal tudatosan keresték az érintkezési felületet, hiszen számos példát találunk a XI–XV. század folyamán arra, hogy szász gerébcsaládok létesítenek házassági kapcsolatot magyar nemes famíliákkal. Öröklött vagy szolgálatért kapott földjeik már vármegyei területen, rendszerint a kiváltságos Szászföld peremén húzódtak. Ennek a jelenségnek a hátterében is a szász előkelők azon törekvése állt, hogy maguk is a nemesség közé emelkedjenek és a magyar előkelőkhöz hasonló életet éljenek. Szászföldön ugyanis – az Andreanum és a szokásjog által szavatolt »egyenlőség« értelmében – erre nem volt lehetőség. A szászföldi területekkel határos, ám a kiváltságokban nem részesülő földeken azonban elképzeléseiknek megfelelő életet élhettek: itt kiemelkedhettek a tömegből, és szilárd hatalmat építhettek ki az uralmuk alatt álló, a vármegyei feudális fejlődés értelmében jobbágyoknak nevezhető parasztság fölött. Ezt a »kettős életet« – egy az egyenlők között Szászföldön és földesúr a megyei területen – azonban nem lehetett túl sokáig fenntartani. A szászok közössége fontos döntés előtt állt: vagy megtűrik szabad földjükön a hatalomra törő gerébeket és teret engednek a vármegyei területen lezajló fejlődési folyamatnak, vagy pedig gátat szabnak nemesként viselkedő társaik hatalmi törekvéseinek. Végül ez utóbbi megoldás mellett döntöttek: a XV. század végén elűzték Szászföldről a befolyásos gerébcsaládokat. (…) ám a XIX században misztifikált »szász egyenlőség« korántsem valósult meg. Az elűzött gerébek helyén támadt hatalmi űrt lassan-lassan a kereskedelem révén meggazdagodó városok patrícius családjai kezdték betölteni, jóllehet befolyásuk kiteljesedése csak a XV. század végén következett be. Hogy uralmuk semmivel sem volt kevésbé kellemetlen, mint a gerébeké, azt az is bizonyítja, hogy polgártársaik már a XVI. század elején szembefordultak velük: 1510–13 között zavargások forgatták fel Szeben életét, ugyanis a városiak fellázadtak hatalmaskodó patrícius vezetőik ellen. A küzdelemből végül a patríciusok kerültek ki győztesen: hatalmukat sikerült megőrizni, sőt tovább növelni a város kevésbé tehetős polgárai és a vidék földművelői kárára.”

A fentiek szerint tehát ama »szász egyenlőség« nem valósult meg, viszont a szászság elmagyarosodása elé komoly gátat állítottak.

Guoth így folytatja: „Újabb döntő fordulat a XV. század folyamán következett be a nemzetiségek életében akkor, mikor a hűbéri magyar társadalom, s vele együtt az állam rendi jellegűvé vált. Szinte azt lehetne mondani: a köznemesség megyei autonómiájával párhuzamosan alakult ki a nemzetiségek önkormányzata. Miért? Nyilván azért, »mivel a nemzetiségek nem izolált sejtek, hanem a magyar társadalom részei«, s így természetesen osztoznak annak sorsában, berendezésének változásaiban.”

A továbbiakban éppen a szászokkal kapcsolatban olvashatunk érdekes gondolatokat, különös tekintettel arra, hogy helyzetük némileg különbözött a többi betelepülőkétől.

„A kezdeményező, mint azt például az erdélyi szászok esetében láthatjuk, ismét az államhatalom volt. Mátyás saját elhatározásából adta meg a szebenieknek a királybíró, a comes választásának jogát 1464-ben; ő forrasztotta egységbe a szebeniekkel az eddig különálló szász települési területeket: Besztercét, Medgyest, Selyket és a Barcaságot. Neki köszönheti a szászság bíráskodási, közigazgatási, kulturális és gazdasági önkormányzatát. S hogy mindez királyi kegyből hullott a szászok ölébe, nem pedig ők vívták ki a királlyal szemben, mutatják a következmények: Mátyás halála után sokkal gyengébb uralkodóval szemben sem tudták megvédelmezni autonómiájukat a támadások ellen.

A szepesi szászok nem jutottak el az autonómiának erre a teljes fokára. Ennek oka az volt, hogy itt a magyarság erősebb lévén, a szász település nem válhatott zárttá; a Szepesség nemesi megyévé alakult, s így a szepesi főispán kezében maradt a közigazgatás és a magasabbfokú bíráskodás is.

Egészen másként alakult a kunok sorsa: a XIV. században még a nádor officiálisai ítélkeztek felettük – a nemeseknek számító jászkunok által választott bíróval együtt. Helyzetük tehát sok tekintetben hasonló volt a szebeni szászokéhoz. 1456-tól kezdve azonban a székek kapitányai és közkunjai választottak maguk közül egy-egy esküdt kapitányt, a közkunok pedig maguk közül 12 esküdtet, s ezek 14-en határoztak, ítélkeztek a kunok minden ügyében.”

Örökös vita kérdése a románok helyzete a korabeli Magyarországon. Erről Guoth így ír: „Szemmel láthatóan mindent megtett a királyság a románok egységbe fogására, önkormányzatuk kialakítására is. A XV. század előtt ezek szervezkedése egyes királyi várak – így Déva, Jófő, Hunyad, Haczak, Fogaras, Karán, Komját – körül indult meg. Egységgé először Hunyadi János fogta őket össze 1451-ben; ekkor, mint kormányzó, a hét román szék szolgabíráihoz intézte parancsát, akik ezután a nemesekkel együtt Sebes városába, a hét román kerület székhelyére jöttek össze közgyűlésre. Ezt az egységet V. László 1457-ben még tovább fejlesztette: élükön ettől kezdve a király által kinevezett ispán állt, aki mellé ellenőrökké a románok bírái rendeltettek. Területüket a király egységesnek és zártnak nyilvánította. Ezeket a nagyfokú lehetőségeket azonban a románság nem tudta kiaknázni, autonómiája így nem forrott ki teljesen. Nem azért, mintha az államhatalom nem tett volna meg mindent ebben az irányban, hanem azért, mert belső szervezetük nem volt még érett az önkormányzatra.

Pontosan ez volt a helyzet a munkácsi uradalom kereteiben, s a Bereg megyében élő rutének esetében is: alsóbb fokon még csak a maguk választotta vajda ítélt felettük: fontosabb ügyekben azonban a főispán, illetőleg a várnagy volt és maradt illetékes.

Végül arra mutat még rá Mályusz: miért nem alakult ki az önkormányzat a tótoknál, holott erre minden lehetőségük megvolt? Azért – mondja –, mert akkor, mikor ez az átalakulás megindult, a tótok már teljesen hozzásimultak a magyar életformához. Viszont, hogy a magyarság nem nyomta el őket, azt bizonyítja, hogy népi állagukat maradéktalanul át tudták menteni az újkor századaiba.

Mint ebből a vázlatos, futólagos áttekintésből is világosan látható, Mályusz egészen más oldalról igyekezett megközelíteni a kérdés lényegét, mint Szekfű. Eredményeik mégis csak egy kérdésben – igaz, hogy ott annál élesebben – állnak egymással szemben.

Szekfű szerint a magyarság soha sem akarta asszimilálni »kisebbségeit«, Mályusz szerint pedig – legalább is a XI–XII. században – igen. Természetes tehát, hogy ezen – és csak ezen! – a ponton vitára került a sor. A vita azonban nem vezetett eredményre.” És itt Guoth döntő fontosságú összegzése következik. Megállapítja, hogy mindketten: „…a nemzeti kérdés síkján nézték a problémát: az »asszimiláció«-»nemzetiségi tolerancia« ellentétpárral, mint létrehozó okkal akartak magyarázni olyan jelenségeket, melyeket hadi, gazdasági célkitűzések eredményeztek.” Vagyis az anakronisztikus gondolkodás hibájába estek.

„Ez pedig annál feltűnőbb, mert hiszen – mint láttuk – Mályusz törekvése éppen az volt – egész tanulmányának ez a vezérmotívuma –, hogy a »nemzetiségek« sorsában beállott változásokra a társadalmi fejlődésben keressen magyarázatot. Ez az ösztönös felismerés vezette el a XIII. század elején végbement »döntő fordulat« felismeréséhez, és helyes értelmezéséhez; ez az alapgondolata segítette hozzá, hogy a XIII–XV. század látszólag kusza tényei között és mögött meg tudja fogni azokat a célkitűzéseket, melyek e jelenségeket létrehozták.

A XI–XII. század vizsgálatánál azonban – mindezek ellenére – letért erről az alapról; e kor »nemzetiségipolitikai« jelenségeit nem a társadalmi fejlődésből magyarázza, hanem az ettől mintegy függetlenül dolgozó államhatalom tudatos és tervszerű eljárásának eredményeit látja bennük.

Mi késztette Mályuszt erre az alapvető fontosságú módosításra? Ha azokat a térképeket nézzük, melyeket új anyagának illusztrálására, a Csehi, Németi stb. falvak elhelyezésére vonatkozóan felhoz, önkéntelenül is az a gondolat támad az emberben: ilyen nagymérvű szétszórás tényleg csak tudatos, tervszerű politika eredménye lehetett; még jobban megerősíti ezt az a tény, hogy királyaink valóban nem telepítették együvé a magyarral rokon »nemzetiségeket«: böszörményeket, besenyőket sem.”

Tanulmányunk az erdélyi szászokat helyezi középpontjába. ezért most különösen fontos sorok következnek: „Egyedül az erdélyi szászok nagyobb mérvű együvé telepítése nem támogatja kimondottan ezt az álláspontot. Mályusz szerint azonban legalábbis nem áll ellentétben a fentiekkel; azt írja ezzel kapcsolatban: a XII. században »a szász telepeket nemcsak a különböző királyi ispánok hatásköre választotta el egymástól, hanem a közéjük ékelődő régi magyar falvak, meg a sebesi székelyek földje is. Ily szétszórtan, megbontott népi területtel a szászság beolvadásra volt ítélve. Ettől a sorstól szabadította meg őt II. Endre 1224-ben, amikor a székelyeket s bizonyára a királyi megye népeit is kivonta köréből, területét egységessé tette, a különböző királyi ispánok hatáskörét megszüntetve a szebeniét terjesztette ki föléje, s egyetlen népelemmé fogva össze, terheit és kiváltságait egyetemlegesen állapította meg«. Ezek szerint tehát, ha 1224-ben nem következik be a nagy fordulat, a szászok beolvadtak volna a magyarságba.

Ha azonban tekintetbe vesszük azt, hogy a Csehi, Németi stb. falvak lakói a XIII. század elején bekövetkezett változások ellenére is feloldódtak a magyarság tengerében, világos, hogy az esetleges beolvadás szempontjából döntő súllyal esett latba: mennyire volt egységes és összefüggő a szebenvidéki szász település?

Erre vonatkozóan Mályusz ezt írja: »(…) a teljes asszimilációra törekvő politika alapfeltétele már az Andreanum előtt megsemmisült. A szebenvidéki, eredetileg széttagolt szász telepek ugyanis akkor olvadtak volna be a közéjük ékelődő magyarságba, ha ez náluknál nagyobb számú. Lehetséges, hogy már kezdetben sem volt a magyarság döntő fölényben, mivel Erdélynek ezt a táját a Dunántúlhoz viszonyítva aránylag későn és gyéren szállotta meg a magyarság, más vidékek népszaporulatára pedig exponáltabb helyen, mint például a Székelyföldön volt szükség. De bármi volt is az ok, elmaradt a túlsúlyt biztosító népi utánpótlás, s így a magyar falvak, amelyek szerepe a széttagolás lett volna, II. Endre korára közbeékelődő nyúlványokká és szigetekké váltak. A király 1224-ben számot vethetett helyzetükkel, s mert jól tudta, hogy most még kevésbé van módjában magyar rajok betelepítésével erősíteni őket, mint elődeinek a XII. században, kivonta lakosságukat a szászok gyűrűjéből. Ezzel megmentette őket az elnémetesedéstől.« Ezek szerint tehát, ha 1224-ben nem következik be a nagy fordulat, a magyarok olvadtak volna be a szászságba.

A két idézett rész láthatóan ellentétben áll egymással; s ez nem csak a szerző, Mályusz figyemét kerülte ki: elsiklott felette bírálójának, Szekfűnek a tekintete is. Pedig az ellentmondás nem egyszerű tollhiba: Mályusz XI–XII. századi koncepcióját alapjaiban érinti – s világosan mutatja egyszersmind azt is: hol van a »punctum saliens«? Nyilvánvalóan a szász kérdésnél.

A II. Géza idejétől kezdve több hullámban betelepülő szászok egymásután szállták meg Nagyszeben, Újegyház, Nagysink, továbbá – nagyobbrészt még az Andreanum kiadása előtt – Kőhalom, Szerdahely, Szászváros vidékét, s ami döntő fontosságú: többé-kevésbé összefüggő település formájában. III. Béla már 1191-ben külön szebeni prépostságot létesített, ennek hatásköre alá került a szebeni dékánságon kívül – legalább részben – az újegyházi és a nagysinki is. II. András pedig 1212 körül külön szebeni – nyilván szász jellegű – püspökséget akart felállítani. Mindez pedig akkor történt, amikor Mályusz szerint a magyar politika asszimilálni akarta a nemzetiségeket. Már pedig: ha válóban a beolvasztás lett volna a magyar politika célja, nem tűrte volna, hogy a szász település egyre masszívabb tömbbé váljék; nem nyújtott volna segédkezet az egyházi egység és különállás kialakulásához sem: hiszen ez mindennél jobban gátolta volna a cél: az asszimiláció megvalósulását. Még kevésbé engedte volna meg azt, hogy az itt lévő magyar falvak »közbeékelődő nyúlványokká és szigetekké« váljanak a német településben olyannyira, hogy meg kelljen menteni őket az elnémetesedéstől.

Nem kétséges, hogy a XII. századi királyi hatalom meg tudta volna akadályozni ezt a folyamatot – ha akarja. Hogy nem tette meg ezt, az nyilvánvaló bizonysága annak: nem a beolvasztás szempontja vezérelte a »nemzetiségek« elhelyezésében, hanem mint fentebb utaltunk rá – hadi és gazdasági célkitűzések; bennük tehát a társadalom hasznos elemeit látta az államhatalom: erre mutat az is, hogy a társadalom akkori szervezetében a várispánságok kereteiben helyezte el a betelepülőket – nem szétszórás céljából, hanem a hadi és gazdasági szempontoknak megfelelően. Ahol az ország védelme azt szükségessé tette, s a ritkább népességi viszonyok megengedték, nagyobb számban telepítettek le királyaink ilyen jövevény telepeseket. Másutt azonban – mint például a viszonylag nagy népsűrűségű Dunántúlon – magától értetődően szórványba kerültek a települők.

Az a nagy változás tehát, melyet Mályusz kitűnő történeti érzékkel vett észre, szükségszerűen következett be e nem-magyar elemek helyzetében a XIII. század elején. A királyi várszervezet felbomlásával új kereteket kellett adni életüknek: egyrészt t. i. a megye fejlődése olyan irányba indult, amelybe nem illettek bele jogilag sem a telepesek, másrészt pedig a királyi hatalomnak is érdeke volt, hogy megtarthassa őket; erre pedig valóban csak egy mód volt: ha egységesen kapcsolja őket magához.

Mi volt a helyzet a besenyőkkel és böszörményekkel? Mint a törvényekből világosan látható, a böszörmények szétszórása vallási szempontok miatt történt azért, mert az immár keresztény magyar királyság nem tűrhette, hogy határai között pogányok, illetve nem-keresztények éljenek; ugyanaz a missziós tudat érvényesült irányukban, mint például a XII. század végétől kezdve a balkáni bogumilokkal szemben. Világosan mutatja ezt Szent Lászlónak a böszörményekre vonatkozó, Mályusz által is idézett törvénye: »ha megkeresztelésük után visszatérnek régi hitükre, lakóhelyükről elűzve más falvakba helyeztessenek át; akik ártatlanoknak bizonyulnak, maradjanak lakóhelyükön.« A király tehát csak a kereszténység felvételére akarta őket bírni; akik ezt megtették, azok együtt maradhattak, s megtarthatták népi egyéniségüket – bizonyságául annak, hogy a király nem törekedett népi beolvasztásukra. Kálmán – törvényei fogalmazásából is látszik – azért nyúlt velük szemben a szétszórás eszközéhez, mert nem tettek eleget a törvénynek: nem tértek át a keresztény vallásra; e szétszórással azonban természetesen együtt járt a népi asszimiláció is, mert az idegen vallás és népiség hordozói ugyanazon személyek voltak. A törvények tehát csupán a »vallási asszimilációt« célozták: a népi asszimiláció ennek természetes velejárója volt, nem pedig tudatos nemzetiségi politika eredménye.

Ugyancsak vallási okok miatt esik el Mályusz negatív érve is: az tudniillik, hogy a zsidóság asszimilációját egyenesen meggátolták királyaink. A zsidóságról az egész középkornak különvéleménye volt, ami a meg-megújuló zsidóüldözésekben is kifejezésre jutott. Ez azonban tisztán vallási és erkölcsi célzatú volt, nem pedig faji vagy nemzetiségi, amint az a törvények szövegezéséből is látható.

A székely kérdésben Győrffy György kitűnő tanulmánya oszlatja el Mályusznak az eddigi felfogással szemben emelt, kétségtelenül jogos észrevételeit. Győrffy meggyőzően mutatott rá arra, hogy a székelyek nagy többségükben tulajdonképpen az ország belsejéből kitelepült és összetelepült magyarok; így sem a nyelv, sem a nemzetségek magyar nevei nem okoznak többé nehézséget. Következésképpen: asszimilációjukra sem kellett királyainknak gondolniok, mert a székely törzs eredetileg is túlnyomóan magyar népelemekből tevődhetett össze.”

Guoth ezek után levonja következtetéseit melyekkel a fentiek ismeretében egyetérthetünk: „…királyaink a XI–XII. században sem akarták asszimilálni a betelepült nem-magyar népelemeket: társadalmi elemekként kezelték őket akkor is éppen úgy, mint a későbbi századokban. S ezzel Mályusz koncepciója teljessé válik: a nem-magyar népelemek helyzete mindig a társadalmi fejlődés függvénye volt, jogaik, kötelességeik ennek alapján módosultak; a XI–XII. században ők is a várszervezetben nyertek elhelyezést éppen úgy, mint a magyarság megfelelő rétegei; a XIII. századtól kezdve hasonlóan egységesen kapcsolta őket magához az államhatalom, mint például az Aranybullában a későbbi köznemesség ősét; a rendi korszak beköszöntésével ők is ugyanúgy megkapták; vagy legalább is elérhették az önkormányzati jogot, mint a megyei keretek között élő nemesség.

E különböző társadalmi berendezésekben természetesen különböző lehetőségek adódtak a népi egyéniség fennmaradására: a XI–XII. századi várszervezet jellegénél fogva sokkal kevésbé volt alkalmas erre, mint például a rendiség kora. Tudatos nemzetiségi türelemről, asszimilációról és nem-asszimilációról azonban egyik fejlődési fokon sem beszélhetünk; mindezek mai szemléletünk jellegzetes elemei éppenúgy, mint a nemzeti »kisebbség«, a »nemzetiség«, »nemzetiségi politika« stb. kifejezések. Ha az egykori történeti valóságban véljük felbukkanni tartalmukat, az csupán látszat: korunk horizontján való virtuális tükröződése ama változásoknak, melyek egykor a társadalmi fejlődés síkján mentek végbe.

Mindezekből pedig világosan következik: a magyarság nem csak hogy nem nyomta el a közéje települt nem-magyar néptöredékeket, mai szóhasználattal nemzetiségeket, hanem teljes jogú részekként illesztette őket bele társadalmi szervezetébe.

Az az éles ellentét tehát, mely Szekfű és Mályusz felfogása között van, és első pillanatra áthidalhatatlannak látszik, csupán látszólagos: eredményeik valójában kölcsönösen kiegészítik egymást.

Az összeegyeztetés már meg is történt. Szabó István végezte el »A magyarság életrajza« című szép könyvében. A felé a szemléleti mód felé, hogy a nem-magyar népelemek helyzetét mindig a magyar társadalom fejlődése határozta meg, melynek első nyomai Deérnél figyelhetők meg, alapjait pedig Mályusz rakta le, Szabó tette meg az utolsó lépéseket: tények hosszú sorával bizonyítja, hogy a magyar politika a nem-magyar népelemekben nem a nemzetiségeket látta, hanem a társadalom tagjait.« Ebből pedig egyenesen következik, hogy valóban nem volt hazánkban nemzetiségi elnyomás – amint ezt már a problémát felvető Szekfű megállapította.”

Íme, ha elfogultság nélkül tekinti át egy történész a magyar múltat, meggyőződhet arról, hogy a honfoglalás előtti korokból magunkkal hozott szellemiség, a Szent István által európai megtelepülésünk érdekeivel egyeztetett formában folyamatosan élt és jellemzője maradt a hospesekkel, a vendégekkel kapcsolatban gyakorolt befogadó politika. Elnyomásról nem lehetett szó. Feladatot kaptak, és ezért cserébe a Szent Korona védelme alá kerültek, annak valamennyi gyakorlati hasznával.

Újabb ismeretekkel gazdagodhatunk e témakörben, ha megismerkedünk Deér József: Állam és nemzetiség a régi Magyarországon című Hitel-béli tanulmányának néhány gondolatával. Az írás az 1943/3. számban jelent meg.

Az alábbiakban tényekkel ismerkedünk meg, olyanokkal, amelyek távol állnak minden magyarázkodástól. A magyarokról, mint ezeréves nemzeti elnyomókról szóló vádak azonban még ennél is távolabb állnak a tényektől.

„A régi magyar királyság belső szerkezetét tekintve lényegében különbözött a liberalizmus korának nemzeti egységállamától. Az állampolgárság mai fogalma és az egyenlő teherviselés elve éppenúgy ismeretlen volt, akár az egységes jogrendszeren alapuló központosított kormányzás és az államterület egészének mindenben azonos berendezésű, kisebb egységekre, megyékre való tagozása. A közigazgatási és igazságszolgáltatási keretek az egyes néprétegek szükségleteinek megfelelően egyénien alakultak s e részeket nem bürokratikus kapcsolat, hanem a király, mint »természetes úr« (naturalis dominus) iránti hűség fogta össze egésszé, állammá.

Minthogy ez az állam (…) a központi hatalom, a királyság irányító tevékenységének eredménye is volt, érthető, hogy a területi és közigazgatási formák sokféleségében tervszerűség és rendszer érvényesült. A XIV. századra már világosan előttünk áll a szervezés két alaptípusa: a megye és a territórium.

Az önkormányzattal bíró vármegye egy történetileg kialakult és a többi megyétől elhatárolt nagyobb terület nemességét és jobbágyságát foglalja szervezeti egységbe. A megyét, mint jogi személyt az illető terület nemességének egyeteme, közössége (universitas, communitas) alkotja. Ez a nemesi közösség a képviseleti elv alapján választott közegei révén gondoskodik egyrészt a helyi igazságszolgáltatási és közigazgatási feladatok ellátásáról, másrészt pedig politikai akaratának az országgyűlésen való érvényesítéséről. A megyei önkormányzat azonban nem teljes és nem kizárólagos, amennyiben a helyi viszonyok alakításába a központi hatalom is beleszól. A megyei közegek és szervek működését a király által az ő kegyének tartamára (durante beneplacito) kinevezett, tehát bármikor el is bocsátható főtisztviselő ellenőrzi, aki a XV. század elejére igazságszolgáltatási, közigazgatási és katonai tekintetben egyaránt feje a megyének. (…)

A helyi különbségek ellenére az ország megyéi lényegében egy nagy egység részei, melyeket a jogi és társadalmi szervezet azonosságán kívül a nemesi kiváltság országos érvénye kapcsolt össze. A XIV. század közepe óta Magyarország minden nemesembere, akármelyik megyében lakott is, azonos jogokkal és kötelességekkel rendelkezett. A földtulajdon egyedül a nemességé, a jobbágy a földnek csak mívelője és haszonélvezője, aki urának pénzzel, terményekkel és munkával adózott. A nemes földjét örökjogon, minden hűbéri szolgáltatástól mentesen bírja, vele szabadon rendelkezik, s az csak magtalan halála vagy hűtlensége esetében száll vissza a koronára (ius regium). Adót, illetéket nem fizet s jobbágyai csak a nemesség hozzájárulásával terhelhetők meg országos adókkal. A nemes egyedül a törvényesen megkoronázott király hatalma alá tartozik, sőt még uralkodója ellen is fegyvert foghat, ha az kiváltságait megsértené (ius resistendi). A kiváltságok sokaságával szemben mindössze egyetlen közjogi kötelezettség terheli: a királyi zászló alatt történő személyes hadbaszállás és a katonaállítás.

A nemes és jobbágy jogállásának éles elhatárolása a megye életében háttérbe szorít minden egyéb faji, nyelvi és vallási szempontot. A régi Magyarországnak volt román, rutén, szlovák nemessége is, mely azonban a magyarral mindenben azonos jogi helyzetet, una eademque nobilitas-t élvezett. A jobbágyságot illetően szintén ez a szempont érvényesült. A magyar nemesi jognak XVI. századi összefoglalója, Werbőczy István, világosan megmondja, hogy noha vannak magyar, tót, oláh és rutén jobbágyok, kik részben katolikusok, részben pedig orthodoxok, ez az állapotbeli különbség (conditio) rendi hovatartozásukat nem érinti.”

Mi kell ennél több. Ott látható leírva a csak egyféleképpen értelmezhető és minden magyarázkodás feletti, a nemesi és jobbágyi jogokról szóló Werbőczy-írásban. Azt felesleges újra, meg újra magyaráznunk, hogy ebben nincs semmi különös, hiszen akkor a ma élő és ható nemzettudat még nem létezett, bár mint már tudjuk a nyelvi különbözőségek olykor ellentétekkel is járhattak. Azonban a kereszténységben való közösség valamint a király, a „naturalis dominus” iránti hűségmindent felülírt.

„A régi magyar vármegyét tehát a benne élők erős jogi és társadalmi rétegzettsége és a szervezésnek területi meghatározottsága jellemzi. A nemesi jog közössége az azonos szervezetű megyéket egységes nagy tömbbé fogja össze s ezért a nemesi jog lényegében országos jognak tekinthető. A megyék összessége az ország területének túlnyomó részét alkotja. Megyékre tagozódik a Dunántúl, az Alföld tiszántúli része, az északnyugati és északkeleti Felvidék, s a határszéleket kivéve, az egész erdélyi medence. Ez a terület a szélső peremvidékek kivételével a középkori magyarság településének határain belül esik, a megyei szervezetnek tehát nem csupán országos, de egyben – ethnikai szempontból nézve – magyar jellege is van. A nemesi jog és a megyei szervezet – némi eltérésekkel – Horvátországra és Szlavóniára is kiterjed ugyan, ezek a területek azonban széleskörű belső önkormányzattal rendelkező külön közjogi testeket, a magyar királyság ú. n. társországait (regna socia) képezik”.

Tehát a magyar királyokat nem zavarta a – korabeli értelemben létező – etnikai alapon adott széleskörű önrendelkezés? Vajon, ha Erdélyben a román történészek jelentős része szerint ott talált „fejlett” román államocskák – ortodoxia által is elhatárolt – jelenléte már a kezdetektől létezett, nekik miért nem volt ilyen autonómiájuk? Nyilván, mert ott sem voltak. Amikor pedig megjelentek, rendi alapon, de nyelvük és vallásuk szerint is megkapták a nekik – mint mindenkinek – kijáró jogokat vagy kiváltságokat. Nem győzhetjük hangsúlyozni, hogy a „három nemzetből” nem voltak kizárva és, hogy ez a szövetség nem etnikai hanem rendi alapon jött létre. E téren helyzetük semmiben sem különbözött a magyarokétól. A román anyanyelvű nemes része volt a magyar nemzetnek, a jobbágy nem! Akár a magyar. Mert azok rendi nemzetek voltak. Végre megérthetné (pontosabban elismerhetné) az aktuálpolitikában jól kamatozó vádaskodásra alapozó román történetírás, hogy ez így volt. Egyes történészeik meg is értették. Csak éppen a közvéleményt nem tájékoztatják ennek szellemében, s nem e szerint oktatnak új meg új nemzedékeket.

„A szorosan vett Magyarországon a nagy megyei tömbbel néhány más szervezetű közigazgatási kerület áll szemben, melyeket a megyéktől mindenkor világosan megkülönböztettek. Ilyen külön territóriumot alkotott Erdélyben a székelység, ez a magyarsággal fajilag és kulturális tekintetben rokon, a jellem- és szokás árnyalataiban tőle mégis különböző népelem, melyet a magyarság vagy Erdélyben talált, vagy pedig az vele együtt a honfoglalás idején költözött az új hazába. Külön közigazgatási kerettel bírt a XII. század közepe óta a különböző német területekről bevándorolt erdélyi szászság, a Szepességben a tatárjárás után nagyobb tömegekben megjelenő s ugyancsak szásznak nevezett németség, valamint a törökfajú kunok és az iráni eredetű jászok, akiket a XIII. század derekán telepítettek le a Duna-Tisza közének és a Tiszántúl egy részének térségeire. Az ő territóriumuk az egyetlen, mely az ország közepén a megyék addig zárt tömbjét megszakítja, míg a többiek kivétel nélkül a határszéleken fekszenek. Ez a körülmény arra vall, hogy a territórium a megyével ellentétben eredetileg par excellence határvidéki képződmény volt. A kunok központi elhelyezkedésében életföldrajzi szempontok voltak a döntők: ezek a szárazsteppei pásztorok oly területeket szállottak meg, melyeket a honfoglaló magyarság, mint a ligetes steppe lakója, annakidején üresen hagyott.”

Adódik újra a kérdés, hogy miért éppen szerencsétlen románjaink lettek volna e széleskörű jogokat osztogató rendszernek a kárvallottjai? Természetesen azért, mert utóbb és szétszórtan érkeztek. És nem szégyen, hogy akkor még igen alacsony kulturális színvonalon, a hegyi pásztorkodás (transzhumálás) körülményei között, annak szabályai szerint, de alig szervezetten éltek. Ekkor azonban ennek ellenére jogokat kaptak, s a „királyi ember” csak kérésükre szólt bele ügyes-bajos dolgaikba. De erről még szólunk.

„A megye és a territórium különbségeik ellenére is rendelkeznek közös vonásokkal. Közös mindenekelőtt a szervezeti formákat átható közösségi és önkormányzati elv. A székely, szász és kun területek ugyanúgy közösségek, univerzitások és kommunitások, ugyanúgy a királyi és az önkormányzati közegek együttműködése útján kormányoztatnak, akárcsak a megyék, sőt e közös vonások közel egyidőben is jelentkeznek a különböző szervezési formákon belül. Mindez bizonyos egyöntetűségre, sőt tervszerűségre vall s bizonyossá teszi, hogy az egyezések az államvezetés általános célkitűzéseiből erednek.”

Miért maradtak volna ki egy ilyen tervszerűségből, az általános célkitűzések alól, éppen a románok? Miféle ősi magyar xenofóbia sújtotta őket? Nyilvánvaló, hogy mindez képtelenség.

„A királyság legnagyobb politikai problémája a XIII. század eleje óta a nagybirtokos osztály társadalmi, gazdasági és hatalmi törekvéseinek ellensúlyozása volt. Ehhez kiválóan alkalmas eszköznek bizonyult a szabadságukban fenyegetett köznemes és szabadelemek szervezkedésének előmozdítása, a belső autonómia kiépítése, nagyobb népi és társadalmi csoportoknak közösségekbe és egyetemekbe való összefogása. A XIII. század óta fokozatosan kialakuló önkormányzati szervezetben és annak a királyi közegek által gyakorolt védelmében, ellenőrzésében a koronának és a szabad társadalomelemeknek a nagybirtokkal szemben fennálló politikai érdekközössége nyert intézményes kifejezést.”

Vagyis a központi hatalomnak egyenesen érdeke lett volna, hogy ha a vlachok szervezett formában ott vannak, akkor őket is hasonló közösségbe fogja össze. Egyébként egy idő után, számbeli növekedésükkel párhuzamban, kisebb közösségekben elő is fordultak ilyenek, hiszen így jelennek meg szláv mintára a kenézek, majd a magyar modell szerinti vajdák.

„Míg a vármegyék szervezete a nemesi jog országos érvényessége következtében egységes, addig e territóriumok mindegyike külön jogi és társadalmi egyéniség, melyek egymással csak legáltalánosabb vonásaikban egyeznek. Az erdélyi szászok földművelőkként érkeznek új hazájukba, ott mindjárt közösséget alkotnak, a székelyek ezzel szemben eredetileg állattenyésztők, kiknek belső szervezete már jóval a megtelepedés és a földművelésre való áttérés előtt kialakult. Az életforma különbségének megfelelően a szász szervezet területi megalapozású, amennyiben a magasabb szervezet az egyes telepek összekapcsolásából áll elő: így keletkeznek a területi egységek, a székek (sedes), melyekre az egész Szászföld feloszlik. A megtelepedés után a székelyeknél is ilyen székek alakulnak ki, mindegyik önkormányzattal rendelkezik, akárcsak a szász székek. Csakhogy amíg a szászoknál a szék tisztviselőinek választása nincsen máshoz, mint a területi elhatároláshoz kötve, addig a székelyeknél az egyes tisztségekre a székben élő nemzetségek és ágak tagjai közül, meghatározott sorrendben választottak. A székely önkormányzat tehát vérségi-arisztokratikus jellegű volt, míg a szászoké területi színezetű. Lényegében ez a különbség jellemző a jászkunok és a szepesi szászok szervezetére is.

E különbségek ellenére királyi irányításból adódó egyezéseken túl vannak a szepesi és erdélyi szász, valamint a kun és a székely territoriális szervezetnek olyan vonásai is, melyek tagadhatatlanul közösek s e közigazgatási egységeknek a megyékkel való szembeállítását mindenképpen indokolttá teszik. Ilyen közös vonás, hogy a szepesi és erdélyi szász, székely és jászkun társadalom nem a rendi ellentéten, nem a megyében érvényesülő nemes-jobbágy polaritáson alapul, hanem éppen ellenkezőleg, a közös és egyenlő szász, székely és jászkun szabadság elvén. E területek lakosságának is van természetesen vezetőrétege – a szepesi szászoknál a soltészek, az erdélyieknél a gerébek, a székelyeknél a primorok és lófők, a kunoknál a szálláskapitányok – mindezeknek a helyzete azonban csupán patriarchalis, tekintélyi és gazdasági, nem pedig közjogi, rendi természetű. A jobbágyság fogalma e közületekben teljesen ismeretlen s velük kapcsolatban csak addig beszélhetünk önkormányzatról, míg annak előfeltétele, a homogén szabad társadalom fennáll. Ha ez megbomlik – ezt látjuk az újkorban a székelyeknél – az önkormányzat és a területi szervezet élettelen vázzá válik s a megyékkel szemben eredetileg oly markánsan jelentkező különbség lényegében elenyészik.”

Mint látjuk a territóriumok hiába mások, mint a király által szervezett megyei rendszer, azokat – ősi szokásaikat nem háborgatva – a királyi hatalom nem bolygatja, nem kényszeríti be a megyerendszerbe. A vándorlások korától kezdve élt a magyarban ez a szellem. A kötelezettségeket meghatározta, a jogokat elismerte, a hagyományokat tisztelte, eszébe sem jutott azok megtörésével beolvasztani másokat. Csak a román történelemírás állítja ezt rólunk!

„Megyék és territóriumok egyaránt közösségek, univerzitások, azonban a közösségképződés elve e két alaptípus esetében egészen más. A megyei univerzitásban az azonos jogú, országos elterjedettségű nemesi, illetve jobbágyi társadalom kizárólag területi, tehát kormányzattechnikai okokból különül el a többi megyétől. Ezzel szemben a határvidéki önkormányzatokban a területi elv csak másodlagos jelentőségű, csak kifejezője a lakosság leglényegesebb tulajdonságának, a külön nemzetiségnek. A megye és a territórium különbsége az oklevelek terminológiájában világos kifejezést nyer: universitas nobilium de Zala – universitas Saxonum, Siculorum, Cumanorum. Tehát az országos jogon alapuló megyerendszer a magyar, a territórium pedig a nem magyar, vagy a magyartól bizonyos vonásaiban különböző nemzetiség szervezete. A régi magyar államszervezetnek ez a népi megalapozása különösen Erdélyben szembeötlő, ahol az újkor elejére a magyar megyei területből, a szász és a székely autonómiából magyar, szász és székely náció lesz.

A magyar középkor tehát ismerte a nemzetiség fogalmát s az államélet pillérei között annak bizonyos szerepet is juttatott. Kétségtelen az is, hogy a nemzetiség ismertetőjegyei között a középkor utolsó századaiban a külön nyelv mozzanata is helyet foglalt. Mint az egykorú Európában, úgy Magyarországon is, a natio egyben lingua-t is jelent. Minthogy azonban az írásbeliség és a magasabb államvezetés nyelve a latin volt, a nyelvi különbségnek a nemzetiség fogalmában csak érzelmi, árnyaló szerep jutott. Fontosabb volt ennél az eredet és a fajiság mozzanata, mely a középkor embere számára a népjellem különböző megnyilatkozásaiban és főként az életberendezések sajátosságában vált láthatóvá. Ily értelemben jellemzi Verancsics Antal esztergomi érsek a székelységnek a magyarsághoz való viszonyát, midőn rámutat arra, hogy a székelyek noha egy hiten vannak a magyarokkal, lényeges tulajdonságaikban különböznek tőlük. Így zordabb, harciasabb erkölcsűek, mások a szokásaik, törvényeik, életmódjuk, sőt nyelvük – mely régiesebb csengésű – sem teljesen azonos. (…omnique pene consuetudine, legibus ac vitae institutis ab Hungaris discrepant, ne lingua quidem omni ex parte, quum veterum more loquntur, similes.) A népfogalom legfontosabb jegye a Verancsics által is emlegetett s a magyar királyok kiváltságleveleiben állandóan szereplő consuetudo, mely mai nyelvre fordítva népi életberendezést jelent. A consuetudo a nép szokását, hagyományát jelenti, mely mindennapi életét és saját maga alkotta társas berendezéseit áthatja, szemben viszonyaik közjogi, uralkodói szabályozásával, a »szabadsággal« (libertas), mely helyüket a társadalom egészében kijelöli.

Ha a nép lényege a középkori szemlélet szerint a consuetudoban jelentkezik, akkor az egyes népelemekkel való bánásmód – ma azt mondanók, nemzetiségi politika – szempontjából döntő fontosságú tény, hogy a magyar királyok és a magyar társadalom ezt a consuetudo-t isteni eredetűnek, szentnek és így változhatatlannak érezte. Az államvezetésnek legelső és legfontosabb feladata a consuetudo megőrzése, sérelmeinek orvoslása és az emberi gyarlóság következtében megromlott állapotának helyreállítása. II. András király szavai szerint a consuetudo-val »az ország összes vendégeit a természet jóságos keze ruházta fel, a királyi felségnek kötelessége tehát, hogy azt csorbítatlanul és sértetlenül megőrizze«. Ugyanilyen természet-jogi tisztelet övezi a régi királyok rendelkezéseit, azokat a szabadságokat (libertas), melyekkel az ország különböző rendű és rangú, valamint különböző eredetű és nyelvű lakóit felruházták. Szent Istvánnak fiához intézett Intelmei szerint: »Nehéz lesz kormányoznod ezt az országot, ha nem utánzod az előtted uralkodó királyok hagyományait. Mert melyik görög kormányozná a latinokat görög szokások szerint, vagy melyik latin a görögöket a latinok módjára? Senki sem.« Ezért lépnek a királyok »elődeik kegyes nyomdokaiba«, midőn a nem népelemek jogait megerősítik s ugyanebben a szellemben követeli a királytól az Aranybullát (1222) kiharcoló nemesség is, hogy »a vendégek, bármely nemzetből származzanak is, a nekik kezdettől fogva engedélyezett szabadságban megtartassanak«. E nyilatkozatok sorában az első helyen Szent István Intelmeinek a vendégekre vonatkozó része áll: »Megparancsolom neked fiam, hogy őket jó szándékkal tápláld és tisztességgel tartsad, hogy szívesebben legyenek nálad, mintsem hogy másutt lakoznának.«

Az államszervezés formáinak elemzése, a népi szempont jelenlétének felismerése a megyék és a territóriumok képződményében bizonysággal szolgál a tekintetben, hogy ezek az idézett kijelentések kézzelfogható politikai valóságok.

A magyarok ősi műveltségi körükből rendkívül rugalmas nép-fogalmat hoztak magukkal. Nem hiányzott ugyan a finnugor és török elemek keveredéséből előálló faji alap, a néprészeket, a törzseket mégis elsősorban a politikai és katonai vezetés, Árpádnak és nemzetségének tekintélye foglalta egységbe. E néprészek között pedig olyanok is voltak, melyek csatlakozásuk idején nyelvükben és fajiságukban a magyarságtól különböztek. Ilymódon társult a magyarsághoz a kazár birodalomból kiszakadt – egyes kutatók szerint – a székelységgel azonos kabarság, majd később a kisebb-nagyobb besenyő csoportok. Mindezek az idegen elemek nem mint szolgák, vagy elszigetelt szabadok helyezkedtek el a magyarság között, hanem maguk is törzset alkottak, külön szállásföldet kaptak, tehát ősi szokásaikat e szervezet keretében megőrizhették. Ha meggondoljuk, hogy a szepesi és erdélyi szászokat ugyanúgy a határszélen és nagyjából zárt tömbben telepítették le királyaink, akárcsak a székelyeket a X. század pogány fejedelmei, s hogy a székelyek a XV. század legvégén ugyanúgy az előhad és hátvéd szerepét játszották a magyar seregben, akárcsak a XI. században, akkor azt kell mondanunk, hogy a nem-magyar népelemek kezelésének módja ősi örökségként szállott át a magyar középkor századaira.

A néphez tartozás a királyi hatalom számára character quasi indelebilis. Ezért beszélnek az oklevelek »örökös« székelységről, ezért tartja meg a székely ember székely szabadságát még akkor is, ha a székelyföldről elköltözik és ezért nem kell – mint a nemesnek – a maga kiváltságos helyzetét oklevéllel igazolnia. Ugyanez a helyzet a magyarországi németség esetében is. IV. Béla király 1255-ben megállapítja a besztercebányai vendégek jogait s ezek sorában a törvényes bajvívás módozatait is szabályozza. Különbséget tesz egyrészt azok között, akik közülök valók, tehát beszterceiek, akik az ő szabadságukkal bírnak, vagy velük azonos nemzetiségűek (sit de ipsis, vel libertatis aut nationis eorum), másrészt pedig kívülálló egyén (extraneae consuetudo), az utóbbiak a király által megállapított fegyverzetben vívnak párbajt. A szász consuetudo alá tartozást tehát a származás, a natio határozza meg, a jogállás csupán következménye a nemzetiségnek.

A nemzetiségnek, mint a politikai rendezés egyik tényezőjének világos felismerése magyarázza a királyoknak azt a törekvését, hogy a szászoknak, székelyeknek és kunoknak lehetőleg önálló és a többi néptől elhatárolt, zárt szállásterületet juttassanak, hogy azon azután egymás között, saját népi szokásaik szerint élhessenek. Ezért adja ki II. András 1224-ben a szász fejlődés jelszavát: »egy legyen a nép« (unus sit populus), ezért adományozza nekik a régebben közöttük élő sebesi székelyek földjét, s telepíti azokat – ugyancsak népi egyéniségük megőrzése érdekében – máshová. A nép egységének felismerése nélkül nemcsak a közös szász consuetudo emlegetése volna érthetetlen, hanem a királyoknak az a törekvése is, hogy az eredetileg szétszórt, vagy lazán összefüggő szász telepeket egyetlen territóriumban egyesítsék, ami a XV. század végén az Universitas Saxonum Transylvaniae alakjában meg is történt. A magyar királyok e népi egységet minden esetleges belső és külső támadás ellen megvédelmezik. Számos bizonyítékunk van arra, hogy Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond és Hunyadi Mátyás a szász és székely szabadságot megsértő főtisztviselőiket nemcsupán erélyesen megfeddették, de pénzbüntetésre, anyagi kártérítésre is ítélték, sőt néhány esetben méltóságuktól is megfosztották. Ugyanúgy védték a népi egység belső biztosítékát, a társadalmi egyenlőség, a közös szabadság elvét is. A királyok ügyeltek arra, nehogy a székely primorok és lófők, valamint a szász gräfek a székely és szász köznéppel szemben nemesi jogokat arrogáljanak maguknak s azt egyszerűen jobbágyukká tegyék, amire mindkét nép vezetőrétegében megvolt a hajlandóság. Mátyás király 1487-ben felhatalmazza hét szász szék lakóit, hogy zsarnokoskodó királybíráikat elűzzék és helyükbe szabad választással másokat ültessenek.

A nemzetiség védelmének leghathatósabb eszköze azonban az önkormányzat volt, melyhez a kiváltságolt közösségek a magyar királyok tudatos politikájából jutottak. A különböző népi önkormányzatok nem érték el ugyanazt a fejlődési fokot s így az országos jog hatása alól nem mindegyik tudott egyenlő mértékben függetlenedni. A későközépkori állapotot általábanvéve a központi és helyi közegek együttműködése jellemzi. A székelyek élén mindvégig megmarad a székelyispán, a szepesi szászok felett a szász comes és a magyar Szepes megye főispánjának joghatósága, míg a kunok főbírói tisztjét valamelyik országnagy, rendszerint a nádor tölti be. Egyedül az erdélyi szászoknak sikerült az önkormányzat teljes kiépítése, amennyiben Hunyadi Mátyás intézkedése következtében a nagyszebeni királybíró és polgármester nemcsupán feje az összes erdélyi szászoknak, a két szék, Beszterce és a Barcaság lakóinak, de egyben már nem a király által kinevezett, hanem önkormányzati úton választott szász közeg is, aki a szászságot a király és a királyt a szászság előtt képviseli. A többi autonómiák a zártságnak és fejlettségnek ezt a fokát soha sem tudták elérni, elsősorban azon rendi reakció következtében, mely Mátyás halála után a nemesség és jobbágyság között elhelyezkedő szabad társadalomra nehezedett s amelynek nyomása alól csak az erdélyi szászok és a szabad királyi városok akkor még túlnyomórészben német polgársága tudta magát kivonni. A székelyek és kunok körében már a XV. század legvégén megindul az országos jognak megfelelő, tehát a nemes-jobbágy alternatíván felépülő társadalom kialakulása, mely egyben régi szabadságuknak és önkormányzatuknak alkonyát is jelenti. A különböző fejlettségű autonómiák a maguk XV. századi állapotában sokkal kiterjedtebb önkormányzattal rendelkeztek, mint a megyék. Míg a megyei törvényszékek illetékessége személyi és dologi tekintetben eléggé korlátozott volt, míg a megyei közgyűlések kizárólag mező és erdőrendészeti kérdésekben, továbbá a peres eljárás részleteinek megállapításában rendelkeztek a helyi jogszabály (statutum) alkotás jogával, addig a népi önkormányzatok különböző törvényszékei kizárólagos illetékességgel bírtak s tőlük az uralkodóhoz csak fellebbezni lehetett, nem pedig ott a pert megkezdeni. Ugyanígy a statutumok az önkormányzat nyújtotta keretekben minden szász, székely és kun életviszonyait szabályozták, azzal az egyetlen megszorítással, hogy az ország törvényeivel és az ország bíráinak ítéleteivel nem ellenkezhetnek.”

Mielőtt folytatnánk Guoth gondolatmenetét, ide illeszkedik egy újabb Cziráki idézet: „Az összetett Szászföld (melyet az ősi telepítésekre gondolva Királyföldnek »Fundus Regius« is neveznek) végül Hunyadi Mátyás uralkodása elején nyerte el azokat a jogi kereteket, amelyek gyakorlatilag 1876-ig biztosították önrendelkezésre való jogát az élet számos pontján megmutatkozó szabadságait és az ezekből fakadó egyedi fejlődését. Kétségtelen, hogy a magyar királyok ritkán gördítettek akadályokat az egyelőre még különálló szász telepek gyarapodása útjába: támogatták gazdaságuk, kereskedelmük fellendülését, segítették őket az erdélyi urakkal szemben és előmozdították önkormányzatuk fejlődését is. Különösen igaz ez azon királyok esetében, akik a feudális nemességgel dacolva szigorú központi hatalom kiépítésére törekedtek (…).

A szászok esetében az egységre törekvés különösen Mátyás hatalmi céljaival érintkezett, így már uralkodása elején sorra hozta a szász közösségek önrendelkezését előmozdító rendeleteket. 1464 és 1477 között a fejlődésben élenjáró hét szász szék elnyerte a jogot, hogy maguk választhassák meg elöljáróikat, a királybírákat, valamint az eredetileg királyi kinevezéshez kötött szász grófot. 1480-ban szebeni kezdeményezésre a szász területek közös levélben fordultak Mátyás királyhoz, melyben az egymástól távol eső, azonban hasonló állami szabályozás alá eső szász körzetek jogi egységesítését szorgalmazták. Hosszas alkudozás után végül a király 1486-ban kelt oklevelében hozzájárult a »Szász Egyetem« létrehozásához. A latinul universitas saxorum néven ismert közössége részévé vált a »régi Szászföld« azaz Nagyszeben és a hét szék, ezen kívül a Nösnerland, a Barcaság és a medgyes-selyki két szék. Az alá rendelt territóriumon a Szász Egyetem intézménye gyakorolta a legfőbb közigazgatási, bírói és végrehajtói hatalmat és egyedül a királyt ismerte el urának. A nem csekély hatalommal bíró Szász Egyetem rendkívüli önállósággal intézte a Szászföldet érintő ügyeket. Szeben, korábbi vezető szerepét megtartva, most már az egyetemes szász közösség központja volt. A társult szász részek küldöttei minden évben Szent Katalin napján gyűltek össze itt, hogy megvitassák a »szász nemzet« egészét érintő ügyeket. Ilyen volt például az egy összegben kivetett »Márton-napi adó« lebontása területi egységek szerint (…).

Szászföld élén a Szász Egyetemet a külvilág felé képviselő, a szászok által választott szász gróf állt. Ezt a magas méltóságot általában az egyenlők köz is első Nagyszeben polgármestere viselte. Az igazságszolgáltatási körzetekként is működő székek vezetése a királybírák kezében volt: ezt a posztot kezdetben »királyi ember«, tehát az uralkodó által a szék élére helyezett személy töltötte be és csak Mátyás uralkodása idején vált általánossá, hogy a szászok maguk választhatták meg a királybírót.”

Most ismét Guothnak adjuk át a szót:

„A territoriális szervezet és az önkormányzati jog kiépítése már egymagában lemondást jelentett oly közhatalmi természetű igényekről, melyeket az ország többi részében a magyar királyok alattvalóikkal szemben minden feltétel nélkül érvényesítettek. Így az összes népi autonómiák mentesek valamennyi országos közigazgatási és igazságszolgáltatási hatóság iurisdictiója alól, lakóik egyedül saját közegeik és bíráik illetékessége alá tartoznak.

A leglényegesebb közjogi eredmény azonban a király sarkalatos felségjogának, a ius regiumnak feladása volt. E ius regium értelmében minden nemesi birtok függetlenül attól, hogy tulajdonosa vásárolta, örökölte, vagy királyi adományból jutott hozzá, tulajdonosának magtalan halála esetén a koronára száll vissza s az uralkodó azt tetszése szerint tovább adományozhatja. Ezt a visszaháramlási jogot már most a magyar királyok a Székely- és a Szászföldön éppen úgy, mint a szepesi németek és kunok területén nem gyakorolták, világos bizonyságául annak, hogy ezeket a területeket az ott élő nemzetiség tulajdonának tekintették. Éppen ezért országuk báróinak és nemeseinek ezeken a területeken birtokot sem adományoztak, miként ezt II. András király a királyföldi szászokat illetően maga és összes utódai nevében ünnepélyesen meg is ígérte. Midőn II. Ulászló a XV. század végén a nemesi közfelfogás hatása alatt kísérletet tesz arra, hogy a ius regiumnak a Székelyföldön érvényt szerezzen, azzal az ígérettel próbálja a székelyek aggodalmait elaltatni, hogy birtokadományozási jogával kizárólag a székelységre korlátozva kíván élni.

Megyei területen a királyi visszaháramlás elve azonban nem csupán a magtalan halál, hanem a hűtlenség esetében is érvényesült. A fejvesztésre ítélt nemes birtokait is elkobozták s ezekkel az uralkodó szintén szabadon rendelkezett. Ezzel szemben a Székelyföldön meggyökeresedett elv volt, hogy a hűtlen székely csak fejével, de nem javaival lakolhat. Természetesen ugyanez volt a helyzet a szászoknál is, ahol a földet a Markgenossenschaft ősi germán jogintézménye szerint tulajdonképpen nem az egyén, hanem a község birtokolta.

A régi magyar birodalom nem magyar népeinek kiváltságos helyzete a birtokjogi engedményeken túl elsősorban a két legfontosabb közkötelezettség, az adózás és a katonáskodás szabályozásában érvényesült. Elmondhatjuk, hogy az ország lakossága nem csupán rendi, de népi tekintetben is különböző elbírálásban részesült.

Adózás tekintetében kétségkívül a székelyek helyzete volt a legkedvezőbb, amennyiben őket tulajdonképpen nemeseknek tekintették, akik bizonyos alkalmi ajándékokon (ökörsütés) kívül minden királyi szolgáltatás alól mentesek voltak. Az erdélyi és szepességi szászság, mint eredetileg földművelő, paraszt-nép teljes mentességet ugyan nem élvezett, de terheik igen enyhék voltak. Személy szerint adómentesek s csak az egész közösség, az egész nép fizette a nekik adományozott föld fejében az uralkodó által megállapított évi bért (terragium). Ennek arányos és igazságos elosztása az önkormányzati szervezet egyik legfontosabb feladatát alkotta. Az adó-kontingens alacsony megállapítására jellemző, hogy a szebenvidéki szászok adója az Andreánumtól (1224) egészen a XVI. század elejéig nem változott, noha a lakosság nem csak számszerűen, de teherbíróképességében is erősen gyarapodott. Még alacsonyabb volt a kisebbszámú, de ugyancsak jómódú szepesi németség földbére. E földbéren kívül az erdélyi szászok a XV. század eleje óta néhány esetben az ország védelmének, a törökveszedelem leküzdésének céljaira kivetett rendkívüli adókhoz is hozzájárultak.

A hadi terhek elbírálásánál abból a középkori alapelvből kell kiindulnunk, mely szerint a katonáskodás a nemességnek, de általában a szabad állapotnak elválaszthatatlan járuléka. Ezért az önkormányzatok szabad népe már saját érdekében is maga vállalt bizonyos katonai terheket. Hozzájárult ehhez határszéli elhelyezkedésük is, mely honvédelmi szempontból – különösen Erdélyben – kulcshelyzetet biztosított nekik.

Harcias népjellemük és lényegében nemesi jogállásuk következtében a székelység honvédelmi terhei voltak a legsúlyosabbak. A székely ember nemes módjára fejenként harcolt a király seregében. Hadkötelezettsége még a középkor végén is általános rendeltetésű és elvileg nincsen kizárólag az erdélyi országrész védelméhez kötve.

Sokkal korlátozottabb az erdélyi szászok hadkötelezettsége, noha e nép határvédő szerepe mindenkor igen fontos volt. Az adózás rendezésével egyezően itt is a kontingens elve érvényesült; a szászok nem fejenként szállottak táborba, hanem a király által megállapított létszámú haderőt voltak kötelesek kiállítani. E szász sereg felhasználásának módja azonban igen korlátozott, amennyiben teljes létszámuk csak a helyi, védekező harc esetén áll az uralkodó rendelkezésére. Az Andreánum szerint a szebenvidéki szászok csak abban az esetben küldik el a maximumként megállapított ötszáz harcosukat, ha reájuk az ország védelmében, az országon belül van szükség, míg ha a király a határokon túl visel háborút, vagy ha maga helyett vezérként egyik báróját küldi ki, akkor a szászok a seregben csak kontingesük egyötöd-, illetőleg egytizedrészével szerepelnek. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy a szászok kizárólag a betörő ellenséggel szálltak szembe s a külháborúk közül legföljebb néhány havaselvi expedicióban vettek részt. A katonaállítás kötelezettsége lehetővé tette, hogy a szászok ne maguk közül válasszák ki a katonáskodásra alkalmas egyéneket, hanem ehelyett egyszerűen meghatározott számú zsoldost állítsanak. Ez a változás a középkor végére valóban be is következett, amidőn a zömében városokban élő, polgári hivatású és mentalitású szászság a katonáskodást kezdte tehernek érezni s maga már csak erős falakkal védett városainak őrizetére vállalkozott. A szász katonaság a XV. századtól kezdve lényegében már csak polgárőrség.

Még határozottabban jelentkezik a fejlődésnek ez az iránya a szepesi szászoknál. A XIII. század hetvenes éveiben még az erdélyi szászokéhoz hasonló, de azokénál sokkal kisebb számú kontingenst állítanak ki. A XIV. század elejére azonban maguk kérik a királytól adójuk felemelését és ennek ellenében régi hadkötelezettségük elengedését. A szepesi szászok a XIV. század eleje óta szintén már csak városaikat védik s a katonai hivatást a közöttük élő magyar nemességnek és a lándzsás nemeseknek engedik át.

A kunok katonakötelezettsége kezdeti stádiumában a székelyekével azonos. IV. László törvényei a kunok egész közösségét nemesnek mondják, amivel együtt jár a személyes és királyi zászló alatt történő katonáskodás is. A jászkunok nomád társadalmi közössége azonban a XIV. század folyamán felbomlott és az állandó megtelepedésre való áttérést követő krízis a jászkunság egyedei között mélyreható különbségeket teremtett; a nép egy katonáskodó és egy katonáskodás alól felmentett, de ennek ellenében adót fizető részre bomlott fel. A XV. század derekán már csak a szálláskapitányok vonulnak személyesen hadba, míg a köznépet hatszáz fegyveres ember kiállításának kötelessége terheli. Ha ennek eleget tenni nem tudnának, úgy katonaállítási kötelezettségüket pénzzel válthatják meg. Más társadalmi és gazdasági okoktól meghatározott fejlődés során a jászkunok végeredményben tehát szintén a kontingensszerű katonaállítási rendszerhez érkeztek el, ebben kell a XV. század nem magyar eredetű privilegizált népeinek jellegzetes hadkötelezettségi formáját felismernünk.

A birtokjogra, adózásra és hadkötelezettségre vonatkozó vizsgálódásaink eredményeképpen tehát kimondhatjuk, hogy a késő-középkori Magyarország a népi tekintetben világosan megkülönböztetett zárt területtel és önkormányzattal felruházott nem-magyar elemek közjogi viszonyait a magyarságtól különböző alapon rendezte s nekik a közteherviselés tekintetében kedvezőbb helyzetet biztosított.”

E látszólag aprólékosan terjedelmes fejezet igen fontos, mert újfent kiderül belőle az igazság, vagyis hogy a magyar királyságban nemzeti elnyomásról semmiféle értelemben nem beszélhettünk. Ha jól figyeltünk, sok esetben éppen a magyar elem került hátrányosabb helyzetbe. Ami pedig a számbeli fogyást alapvetően befolyásoló katonai kötelezettségeket illeti, e téren a magyar és a székely volt az, amely e kockázat oroszlánrészét viselte.

„A későközépkori Magyarország székely, szász, szepesi német és jászkun lakossága tehát határozott népegyéniségként illeszkedett be a magyar királyság szervezetének egészébe. A nem-magyar, vagy eredetileg nem-magyar nép, mely ebbe a fejlődésbe bele tudott kapcsolódni, egyéniségét még akkor is meg tudta őrizni, ha éppen leglényegesebb vonásaiban közeli rokona volt a magyarságnak. Ha ma a magyarságon belül külön székely népjellemről, népművészetről és költészetről beszélhetünk, úgy ez nem más, mint a középkorban kialakult népi jogállásnak napjainkig ható egyik következménye. Sokkal elhatározóbb jelentőségű volt azonban ez a fejlődés azon népek számára, melyek népi mivoltuk leglényegesebb jegyeiben, a nyelv és a fajiság tekintetében is különböztek a magyarságtól. Ezek számára a középkor olyan életalapot teremtett, melyet a következő századok fejleményei sem tudtak többé megingatni. A természetes szaporodás váltakozó alakulása és a gazdasági lehetőségek kétségtelenül befolyásolták a szepességi és az erdélyi németségnek a területére beszivárgó szlovák, illetőleg román lakossághoz való számszerű viszonyát, nem változtattak azonban azokon az évszázados jogi kereteken, melyek e német csoportok népi életének szilárd keretet biztosítottak. Ezt a szervezeti keretet pedig a magyar politikai vezetés biztosította a németségnek. A szepességi, de főként az erdélyi szászság az egyetlen kelet európai középkori eredetű német népcsoport, mely a XII. és XIII. század nagy keleti kolonizációs folyamatából németnek megmaradt. E megmaradás okát a magyar politikának abban a következetes gyakorlatában ismerhetjük fel, mely az idegen elemeket lehetőség szerint zárt, közjogilag elismert szervezetbe tömöríteni és a nagybirtok fennhatósága alól mentesíteni iparkodott.”

Gouth Kálmán eme 80 év előtti érvelése ma is figyelemreméltó a minket ért méltatlan támadások ellen! De érdemes jól megjegyezni a következőt is:

„A magyarországi németség sem hozott új hazájába magasabb igényeket, mint a szabad jogállás, a falusi bíró- és papválasztás követelményét. Ennyit cseh és lengyel földön is elért, azonban – s ebben rejlik a lényeges különbség – nem az uralkodótól, hanem a nagybirtokostól. Ezzel szemben Magyarországon közvetlen királyi védelem és felügyelet alá került, külön szervezetet és jogrendszert kapott. A szepességi és erdélyi szászok ma is százezres tömegekben élnek a történeti Magyarország területén (…).”

Mint tudhatjuk, ennek azóta vége szakadt. Ceauşescu Romániája az erdélyi szászságot (akár az ország maradék zsidóságát) a szó legszorosabb értelmében eladta, s a többi, amint lehetőség adódott, elmenekült a helyi gazdasági és homogenizációs nyomás alól. A szász nemzet 800 éves fejlődését Románia 80 év alatt az etnikai megsemmisülésig süllyesztette. Ma gyakorlatilag csak néhány ezer, jobbára idős szász él ősi földjén. De a Szepesség helyzete sem sokkal jobb.

„A magyar történettudomány mindenkor elismerte azt a szerepet, amelyet a szászság az erdélyi városi kultúra megalapozásában és felvirágoztatásában játszott. Ugyanakkor megállapíthatjuk azt is, éspedig éppen a lengyel viszonyokkal való összehasonlítás alapján, hogy ez a szerep nem kívánta áldozatul a népiség feladását.

A népi megmaradás a magyar államhatalom minden támogatása ellenére is lehetetlen lett volna, ha nem él magában a szászságban is a maga külön népmivoltának tudata és a területi és szervezeti egység vágya. A XVI. és XVII. század szász statutumai a szász nép egységéről és tisztaságáról (Einigkeit und Reinigkeit) mint követelményről szólnak s a többi erdélyi népről, mint nem-német nemzetekről (undeutsche Nationen) emlékeznek meg.”

Ehhez képest merül fel alább az érdekes kérdés:

„Ha a középkori magyar állam a rendi princípium mellett szervezetének kiépítésénél a népi szempontokra is figyelemmel volt, akkor mi magyarázza azt a feltűnő jelenséget, hogy a XIX. századi Magyarország par excellence nemzetiségei, a ruthének, oláhok és szlovákok nem jutottak a németséghez, székelységhez, vagy akár – csak a jászkunokéhoz hasonló önkormányzat s népi szervezet birtokába?

Erre a kérdésre világos feleletet ad az oláhság viszonyainak alakulása. A XIII. század elején megjelent oláhság az egyes királyi várak környékén már a XIV. században kerületeket alkotott. A magyar királyoknak az a törekvése, hogy a jövevény népeket a nagybirtoktól lehetőség szerint elvonja és közvetlen királyi felügyelet alatt tartsa, irányukban is megnyilvánult. III. András király 1293-ban országának összes oláhjait egyetlen királyi birtokra kívánta áttelepíteni s a maga számára visszakövetelte a nemesek és nagybirtokosok földjén addig megtelepedett oláhokat. A határ várak körül meginduló szervezkedés is azt mutatja, hogy a Havaselvéről beköltöző oláhságra elsősorban a királyi hatalom tartott igényt s őket határvédő szolgálatra iparkodott felhasználni. A XIV. században létesült kerületek élén a királyi várnagyok állanak, akik mellett az oláhok köréből kikerülő különböző nevekkel illetett bírák működtek. Hunyadi János kormányzó 1451-ben kísérletet tett arra, hogy a hét oláh kerületet egyesítse és azoknak egységes szervezetet adjon. Szász és székely mintára a kerületeket mostmár székeknek nevezik, mindegyiknek van bírósága, melynek felebbezési fóruma a karánsebesi sedes iudiciaria principalis. V. László király 1457-ben külön ispánt állít a kerületek élére, vagyis a várnagyoknak az egyes kerületek felett gyakorolt hatalma megszűnik. A király ünnepélyesen megígéri, hogy az így összekapcsolt kerületeket egymástól többé el nem választja, őket el nem adományozza és területükön idegeneknek nem ad birtokot. Az oláhság tehát lényegében oly jogokhoz jut a XV. század derekán, mint a szászság az Andreanum korában, ami egymagában is mutatja a színvonal lényegbevágó különbségét. Van azonban egy jelentékeny eltérés, mely magyarázatát adja annak, hogy miért nem alakulhatott ki az oláhság körében a szászokéhoz, vagy a székelyekéhez hasonló önkormányzat. Az említett kiváltságlevelekben ugyanis az oláh kerületek nemes kenézeinek választott szolgabíráiról van szó, ami világosan bizonyítja, hogy az oláh kerületi szervezkedés mintája a magyar vármegye volt s hogy abban a főszerepet a nemesi jogállást élvező oláh vezetőréteg, a kenézség játszotta. A kenézi intézmény ugyanis az egyetlen, amelyet az oláhság balkáni hazájából új környezetébe magával hozott. A kenéz név, mely szláv eredetű, világosan bizonyítja az oláh vezetőréteg idegen eredetét. Valóban a kenézek nemoláh eredetűek, hanem a balkán valamelyik »Herrenvolk«-jának köréből kerültek a pásztori közösségek élére; rendszerint besenyő, kun vagy bolgár származásúak. Ezek a kenézek vezetik az oláhok pásztor rajait, »falca«-it, ők a telepítési vállalkozók, akik Magyarországon már tényleges urai népüknek. Ellenállhatatlan vonzást gyakorol rájuk a magyar nemesi életforma szabadsága és nagyvonalúsága, melynek hatása alól még a szász grävek sem tudták magukat kivonni s nincs hőbb vágyuk, mint a nemesek sorába emelkedni s oláh köznépük, mint jobbágy felett birtokos úrként parancsolni. Ha az oláh kerületek egyesítésüket szorgalmazták is, ez csak a kenézség mozgalma volt s népi önkormányzatot soha sem eredményezhetett. Az ilyen önkormányzat első előfeltétele ugyanis a homogén és szabad társadalom volt, ami az oláhságnál éppenúgy, mint a felvidéki szlovákság és ruténság esetében teljességgel hiányzott. Ezért alakultak ki a tót, rutén és oláhlakta területeken magyaros szervezetű vármegyék, nempedig népi önkormányzatok.

Német történetíró, Herbert Schönebaum állapította meg, hogy az oláhságnak az általános rendi-népi fejlődés vonaláról való lemaradása nem a regnum Hungaricum akaratából történt. (…) Az oláhság társadalmi berendezkedésének és kulturális színvonalának ez az elmaradottsága nem szolgál jogcímül ahhoz, hogy »magyar elnyomásról« beszélhessünk. Az oláhság a renddéválás döntő pillanatát elmulasztotta s csak a XVIII. században jutott abba a helyzetbe, hogy magát egyáltalán népnek érezhesse, s mint ilyen Erdély elismert »nemzetei« közé való felvételét kérje.

Az oláh fejlődés tehát nem változtat a régi magyar állam nemzetiségi politikájáról a szász, székely, szepesi német és kun példák alapján kialakuló képen. A középkori magyarság, noha aránytalanul kedvezőbb helyzetben volt a nemzetiségeivel szemben, mint a XIX. századi, országrészekben és népekben tudott gondolkodni. Nem erőszakolta sem a maga nyelvét, sem életformáját a többi népre, hanem a hajlamoknak és adottságoknak szabad érvényesülést engedett. Teljesen elhibázott volna azonban mindebből arra következtetni, mintha ez a magyar királyság valamiféle soknyelvű és sokszokású laza konföderáció – nemzetiségi állam – lett volna, melyet csupán a király személye fogott össze valaminő egységbe. Itt mindenek előtt arra az alapvető tényre kell rámutatnunk, hogy a magyar szónak fokozott mértékben megvolt az a népi értelme, mint aminőt a szász, székely, oláh stb. nevek kifejeztek. A XV. és XVI. századi magyar törvények a hivatalviselést ahhoz kötötték, hogy annak betöltője vagy magyar, vagy régtőlfogva a magyar szent korona alattvalója legyen. Azaz világosan megkülönböztették a magyarságot a vele együttélő s az államot egyébként hűséggel szolgáló nemzetiségektől. Ahhoz, hogy a magyarság a másnyelvűeket és másfajúakat népnek tekinthesse, annak természetes előfeltétele az volt, hogy a maga népmivoltával, erejével, államalkotó képességével és vezetőszerepével tisztában legyen. A magyarságnak önmaga szerepéről már igen korán határozott képzetei voltak. Nagy Lajos az országot Hungaricae nationis regnumnak, a magyar nemzet országának nevezi, Mátyás király pedig a nemességhez intézett harcrahívó kiáltványában a magyar nemzetet a magyar nyelvvel azonosítja. Laskai Ozsvát, a XV. és XVI. század fordulóján élő pesti ferences házfőnök szerint ugyan »sokféle népet táplál az ország«, de benne »az összes többi felett uralkodó (dominatrix caeterarum omnium) a szittya hunoknak, közönségesen magyarnak mondott, hitében ragyogó, amellett nagylelkű, erőteljes és indulatos s így mindenekelőtt a fegyver bátor forgatására termett nemzete, mely számánál, érdemeinél és méltóságánál fogva túlszárnyalja az országban élő népek sokféleségét«.

A számbeli fölénynek, az érdemen és méltóságon alapuló vezetői elhivatottságának ez a tudatossága magyarázza a magyarság vezetőrétegének, a nemességnek az ország területi egységéhez való szilárd ragaszkodását is. A XIII. század vége óta törvényben kötelezi a nemzet királyát az ország részeinek megtartására és az elidegenítettek visszaszerzésére, hogy »Magyarország, mint jogegység örvendezhessék tagjai épségének« (ut regnum Hungariae, quasi ius totum partium suarum integritate possit gaudere). A magyar uralkodók ezért már a középkorban esküt tesznek a Szent Korona országainak védelmére s a XV. század második felétől kezdve az egész nemességet áthatja az a meggyőződés, hogy erre elsősorban a nemzetnek saját véréből és nyelvéből származó fejedelmei alkalmasak.

Egy ilyen államban a népi-nemzetiségi jogok széleskörű respektálása és a messzemenő, látszólag minden pozitív hatalmi kezességet nélkülöző önkormányzati rendszer biztosítása ellenére sem üthette fel a fejét a szeparatizmus. Egyrészt azért, mert nem volt reá ok, másrészt pedig azért, mert a király és a rendek hatalma bőségesen elegendő volt minden ilyen törekvésnek csírájában való elfojtásához. Ugyanaz a II. András király, aki a szászok szabadságainak alapját évszázadokra megvetette s aki távolról sem tartozott a legenergikusabb Árpádok közé, kíméletlen eréllyel sújtott le a Barcaságot birtokló és felségjogait megsértő német lovagrendre. Nem véletlen az sem, hogy az a Károly Róbert és Hunyadi Mátyás, akik a szász önkormányzatnak új irányt szabtak, egy-egy szász felkelést vertek le és toroltak meg súlyos büntetésekkel.

A történetíró, midőn a középkori Magyarország nemzetiségi állapotának képét felvázolja, tisztában van azzal, hogy ebben az esetben is egyedi és egyszeri, tehát visszahozhatatlan jelenségekről és helyzetekről van szó. A magyarság és nemzetiségei életében éppoly kevéssé térhet vissza a nyugalomnak és egyensúlynak középkori állapota, mint ahogy Európa nemzetei sem terelhetők többé az anacionális keresztény respublika révébe. A dolgok visszahozhatatlanságának tudatában sem árt azonban arra emlékeznünk, hogy a magyarság egy történeti helyzetben már megtalálta a nemzetiségekkel való együttélés arkánumát.”

Mit tehet ehhez hozzá a szövegmagyarázó szándék? Talán ismét csak azt, hogy íme: a Szent Korona országa, mely nem volt a népek börtöne, amint azt mai ellenségeink és ellenlábasaink állítani próbálják, hanem ellenkezőleg, éppen a népek bölcsője. De az „anacionális” Európa képtelenségének üzenete is igen aktuális.

A továbbiakban vizsgáljuk meg ennek a középkornak az Erdélyre és nemzetiségeire nagy hatással bíró egyes eseményeit. Legelőször a tatárjárás és annak a későbbi korok történelmét meghatározó következményei kerülnek figyelmünk központjába.

Ezért ismét Cziráki Zsuzsához térünk vissza idézeteinkkel. Szerzőnk megállapítja, hogy a letelepülés évszázada alatt: „Erdély német telepesei a fennmaradt adatok tanúsága szerint gyorsan gyarapodásnak indultak létszámban és javakban is. A fejlődés lendületes íve azonban drámai módon tört meg 1241-ben, a tatár hódítók betörése idején.”

A tatárjárás, bár annak okait, az ellenállás összeomlásának magyarázatait, a pusztítás méreteit stb. különböző történészek egyre többféle magyarázattal közelítik, a magyar történelem s benne Erdély történetének hatalmas és negatív előjelű fordulatát jelentette.

Czirákit idézve: „A XIII. század elején még ereje teljében álló Magyar Királyság testén a hódítók súlyos sebeket ejtettek: a népesség erősen megfogyatkozott, a munkaerőhiány és a földeken véghezvitt pusztítás következtében az ország gazdasági ereje megroppant, a muhi katasztrófa után hadserege széthullott. Amikor 1242-ben a tatárok végül is kivonultak az országból – a nagykán, Ördögej halálhírére Batu visszatért Ázsiába, hogy harcba szálljon a főhatalomért –, egy teljesen elpusztított vidéket hagytak maguk után. A Dunántúl és Észak-Magyarország néhány szívós, kőfalakkal erődített várán kívül szinte semmi sem menekült meg a portyázó tatárok kegyetlenkedéseitől.

Nem volt ez másképp a királyság keleti felében, Erdélyben sem. Az erdőn túli tartományra 1241 kora tavaszán két irányból tört rá az ellenség: az egyik csapat Kadan vezérrel az élen a Radnai-hágón keresztül özönlötte el Radna és Beszterce vidékét, míg a másik Bogutáj vezetésével Ojtoznál lépett erdélyi földre. Kadan és tatárjai mérhetetlen pusztítást vittek véghez a gazdag bányavárosokban, Radnán és Besztercén, lakosaikat lemészárolták vagy rabságba vetették, a várost magát pedig módszeresen kifosztották. Miután felmorzsolták a Beszterce-vidék ellenállását, hasonlóan bántak el Kolozsvárral is, majd elhagyva Erdély földjét csatlakoztak az Alföldet hódoltató fősereghez. A másik Erdélybe törő tatár sereg – miután leszámolt a vajda vezetésével ellenük küldött haddal – végigdúlta a Barcaságot, majd az Olt mentén elérte Szebent, tovább pedig Gyulafehérvárt, kíméletlenül fosztogatva-irtva a lakosságot. Egy harmadik tatár sereg a Kárpátokon kívül eső, magyar és német telepesek által is lakott Kunországot prédálta fel, ahol egyszer s mindenkorra véget vetett a magyar uralkodó betelepítésekre, keresztény térítésre és katonai szövetségre alapozott uralmának.” Cziráki egyik forrása az echtarnachi kolostorból származik, s különösen pontos adatai vannak az erdélyi borzalmakról.

Ugyanakkor, mint ismerjük, „Siralmas ének” című írásában Rogerius váradi kanonok arról ír, hogy Moldova területén a tatár rabságból megszökvén, útban hazafelé, élő emberrel nem találkozott egészen a Mezőség közepén található Fráta községig. Csak egy-egy torony jelezte a régi településeket, Torda, Gyulafehérvár romhalmazok voltak. A tatárdúlás tehát ezen országrész további történetének is meghatározója lett.

Cziráki a tatárjárást követő újjászervezésről így ír: „A nyugati harcmodorban jártas, számban a tatároktól minden bizonnyal jócskán elmaradó szászok sem voltak képesek megvédelmezni a gondjaikra bízott vidéket. Ezt a következtetést vonhatta le IV. Béla is, hiszen a tatárdúlást követően az említett pontokon kezdte meg Magyarország, azon belül Erdély újjászervezését. Az országlása első éveiben folytatott politikájával szemben a királyi birtokok gyarapítása megszűnt, ehelyett hatalmas területek vándoroltak át a formálódó feudális arisztokrácia tulajdonába. A király az adományokért cserébe kikötötte, minden birtokos köteles kőfalakkal megerősített várat emelni földjén, amelyek egy következő tatár támadás esetén a védelem alapjait képezhették. Hasonló erődítési munkálatokra buzdította az Erdély határvidékén letelepült szászokat is, belátva, hogy a korábbi gyepűrendszer helyett inkább a fallal körülvett erősségek jelenthetnek hathatós védelmet. A tatárok a németek lakta területeken is jelentős pusztítást vittek véghez, így az elveszett népességet ott is sürgősen pótolni kellett. Feltételezhetően német földről érkezőkkel töltötték fel a már létező szász településeket, a belső-erdélyi magyar közigazgatási központokat – például Tordát és Kolozsvárt – ám újakat is hoztak létre, elsősorban a Küküllő mentén és az északkeleti bányavidéken. A királyi birtokok eladományozásával párhuzamosan elterjedt a települések új változata is: a javadalmazottak gyéren lakott birtokaikra maguk ültettek német munkaerőt. Az ilyen módon létrejövő települések sajátos utat jártak be: Miután nem a király telepítette le őket, nem részesülhettek a királyi telepesek számára biztosított előjogokból sem. (…) sokkal inkább hasonlítottak a magyar vagy román lakosú földesúri falvakhoz (…).

A szép számmal javadalmazott egyházi és világi nagyurak – új nevükön bárók – a XIII– XIV. század fordulóján korlátlan hatalmat építettek ki a régi királyi vármegyéktől örökölt szolgálattevők fölött, akik a Magyarországon is teret hódító feudális társadalom szabályainak megfelelően betagolódtak a vazallus nemesség vagy a jobbágyság rétegeibe. (…) Szászföld lakói az uralkodótól nyert előjogaik és az azokhoz való makacs ragaszkodásuk révén fölöttébb kellemetlen szálkát jelentettek a befolyásukat és jövedelmeiket mind inkább növelni akaró hatalmasok szemében. Az Árpádok korában a XIII. század második feléig, amíg a magyar királyok hatalma jelentősen szűkülni nem kezdett, az uralkodóra bizton számíthattak az őket háborgató földesurak ellen. Ám amikor a mérleg nyelve a bárók oldalára billent, Szászföld lakói kénytelenek voltak maguk megvédelmezni régi szabadságaikat. IV. (Kun) László (1272–90) és III. András (1290–1301) uralkodása idején állandósultak az összecsapások Erdély valós urai és a kiváltságaikat védő szászok között. A leghosszabb viszálykodás talán az erdélyi püspökkel alakult ki: az önálló nagyszebeni prépostság beolvasztása gyakorlatilag már megalakulása óta az erélyi püspök céljai közé számított, a különálló szász egyház ellen irányuló támadásokat azonban még azzal is tetézték, hogy a püspökség adót vetett ki a szászok fellendülő, egyébként királyi törvény által védett kereskedelmére. Az események 1277-ben gyorsultak fel, amikor a püspök emberei feldúlták az egyik befolyásos szebeni gerébcsalád birtokát s magát a családfőt Salzuburgi (Vizakna) Alardot is meggyilkolták. Alard fia, Gaan és emberei válaszul fegyverrel törtek a püspöki székhelyre, Gyulafehérvárra, ahol számtalan polgárt megöltek, a várost pedig kirabolták és felgyújtották. A lángok martaléka lett többek között a gyulafehérvári hiteles hely értékes irattára is. Az akcióban résztvevő szászokat végül egyházi átokkal sújtották, ám a további ellenségeskedésnek így sem sikerült elejét venni.

Nagyrészt a központi hatalom gyengülésének tudható be az is, hogy az 1285-ben újra Erdélyre törő tatárok pusztításait megint csak nem sikerült megakadályozni. Csupán a kivonuló, rablott kincsektől nehéz hadra sikerült csapást mérnie egy székelyekből álló seregnek.”

Az Árpádok kihalását követő trónharcban a szászok Ottó bajor herceggel szövetkeznek, s neki alakulnak ki szoros kapcsolatai velük. De Kán László vajda 1308 után Károly Róbert pártjára áll. A szászságnak a vajdával kapcsolatos gondjai fokozódnak. Így az az erdélyi püspökkel egyetértésben megsarcolja a szászföld határán még egyházmegyei területen levő szász falvakat. A szász hadsereg ekkor másodszor is lerohanja Gyulafehérvárt és a beházasodás révén létrejött magyar nemesi birtokokat. Erről is Cziráki ír, majd folytatja: „A politikai helyzetet újraértékelő szászok végül 1309-ben álltak Károly Róbert (1308/10–1342 oldalára, aki 1317-ben az Andreanumban rögzített kiváltságaikat újból megerősítette. A király és a szász közösség egyetértése azonban rövid életűnek bizonyult miután Károly Róbert az Andreanum rendeleteit semmibe véve új vajdát, az erős kézzel kormányzó Szécsényi Tamást tette meg szebeni ispánnak, Szászföldet pedig megfosztotta az önálló bíráskodás jogától. 1324-ben a szebeni, barcasági és besztercei szászok együttes erővel fordultak szembe az uralkodóval. Jóllehet a felkelés vezérével, Petersdorfi Henninggel hamar leszámoltak, a Barcaságban még hosszú ideig tartották magukat a felkelők. A szászokat csak 1335-ben sikerült megbékíteni. Az Anjou-házi uralkodók, ettől kezdve inkább a békés együttműködést keresték a szász kolóniákkal: önkormányzati jogaikat bővítették, előnyös kereskedelmi privilégiumokkal látták el őket, elősegítették városaik fejlődését, cserébe pedig hűséget és támogatást vártak tőlük.

Károly Róbert, Nagy Lajos (1342–1382), valamint utódaik I. Mária (1382–95) és Luxemburgi Zsigmond (1387–1347) mindvégig különös figyelmet szenteltek az erdélyi szászok ügyének. A korszakból fennmaradt számos dokumentum azt bizonyítja, hogy a királyok bőségesen adományozott privilégiumaik révén rendkívüli mértékben elősegítették a szász céhipart, kereskedelme és városhálózta fejlődését, mindez pedig biztos alapot szolgáltatott a később, Hunyadi Mátyás alatt (1455–90) bekövetkező önkormányzati egységesüléshez. Az izmosodó szász közösségek nem maradtak hálátlanok: a főuri csoportok széthúzó hatalmi mesterkedései ellen az uralkodó bizton számíthatott a szászok anyagi és katonai támogatására. (…)

A formálódó városokban virágzott a középkori gótikus művészet, erről tanúskodnak ma is a XIV–XV. századból fennmaradt épületek – közülük talán a leghíresebb az 1383-ban épített brassói Fekete templom (…).”

Kulturtörténészek nem egyszer ennek a templomnak a helyéhez igazították a valódi Európa keleti határát.

1330 különösen érdekes momentuma történetünknek, mert miután Basarab Havasalföld (egyébként kun eredetű) vajdája többször is Dél-Erdélyben rabol, Károly Róbert – akinek balkáni tervei is vannak – szerencsétlen megtoroló hadjáratba bocsátkozik, ahol a felperzselt föld taktikája és egy az árulás későbbi példáit idéző félrevezető csel nyomán, serege egy hegyszorosba csalva és nem nyílt hadakozásben, védtelen állapotban a hegyről lenyilazva és legörgetett sziklatömböktől összezúzatva négy nap alatt jóformán megsemmisül. A király jelvényét egy vitézével elcserélve menekül meg. Az eset a román történetírás egyik legfényesebb lapjának számít. Károly Róbert magyar király csak álruhában menekült meg, írják a román tankönyvek.

A három rendi nemzet kápolnai szövetségéről és a Mátyás király alatt, 1486-ban létrejött univerzitas saxorumról, melyújabb lehetőségeket biztosított a szász nemzet számára Guoth Kálmán előbbi soraiból már sokat megtudhattunk.

Mátyás után a gyenge uralkodók korszaka és a török veszedelem határozta meg az ország s benne a szászság sorsát is. Ezeknek az időknek a tanulmányunkat érintő történetéről Czirákit idézzük: „Oszmán, az egyik kis-ázsiai török lovas nomád törzs dinasztiaalapító vezére, a régi szeldzsuk szultánság romjain tette le a később róla elnevezett birodalom alapjait. Ezután a fiatal állam figyelemreméltó sebességgel tágította határait, sorra hódoltatta a kis-ázsiai fejedelemségeket, mígnem 1354-ben, a történelem szimbólumrendszerében kimagasló jelentőséggel felruházott Gallipoli átkelésnél európai földön is megvetette a lábát. Az oszmán-törökök addig nem sok fejtörést okoztak Európa uralkodóinak, a XIV. század derekán azonban világossá vált, hogy a keresztes háborúk lankadó tüze lassan hazai terepen éled újjá. Az öreg kontinensen terjeszkedő törökök első célpontja a Balkán volt, majd az itteni keresztény uralkodók felmorzsolása után Magyarország került sorra. (…)

Dél-Erdély lakói (…) egyre többet szenvedtek az önállóságra törekvő havasalföldi vajdák később a törökök betöréseitől. A védelem kiépítésében komoly terhet magukra vállaló szász városokat a királyok – különösen Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond – személyesen is felkeresték, ezúton is helytállásra sarkallva Erdély valamennyi lakóját. A helyzet akkor fordult igazán komolyra, amikor a Balkán utolsó, még keresztény érdekszférába tartozó állama, Havasalföld is kénytelen volt elismerni a török fennhatóságot. Eddigi ismereteink szerint úgy tűnik, a török hadak 1395–96-ban törtek be először Erdélybe, mégpedig a Barcaságba.”

1389 meghatározó év. Zsigmond az európai keresztény hadakkal az ellenség földjén, Rigómezőnél, a mai Koszovó területén, a Nikápoly mellett lezajló ütközetben – a dölyfös francia lovagoknak is köszönhetően – vereséget szenved. A lovagkor utolsó nagy csatájában az ütközetet eldöntő szerepe volt a törökkel szövetségben harcoló Lazarevics szerb keresztény fejedelem 5000 páncélosának is. Ezzel a Balkán sorsa megpecsételődött. Mátyás idejére már a dél-magyarországi védvonal mellett a szászföld is állandó harckészültségre kényszerül.

Az elkövetkező időkben a gazdag zsákmányt is ígérő szászföld sokat szenvedett a töröktől s nem egyszer az azzal éppen szövetségre lépő oláh vajdáktól. Cziráki erről ezeket írja: „A veszélyeztetett területen a XIV. század végén felgyorsult a városok, falvak és a támadó hadak útjául szolgáló hágók megerősítése – az ekkor épített falak pedig hosszú évszázadokon át a lakosság egyetlen menedékéül szolgáltak az idegen és a hazai ellenséggel szemben egyaránt. A falvakban a közösség temploma töltötte be a menedékhely szerepét. Az a több száz erődtemplom, melyek többsége még ma is megcsodálható Szászföld falvaiban, döntően a XIV–XVI. században, a vidéket dúló törökök elleni menedékként épült. (…)

A szász városok saját erőforrásaikból merítve és a mindenkori magyar király anyagi támogatásával a XIII–XV. században vastag, kőből épített falakkal, őrtornyokkal, bástyákkal és jól védhető kapukkal vették körül magukat. Nagyszebenben már a XIII. században, Brassó és a többi szász város a XIV–XV. században épített erős kőfalakat, melyeket folyamatosan bővítettek-erősítettek. A korai szebeni erődítési munkálatok sikerére utal, hogy a XV. század közepén rendszeressé váló török támadásokat egyedül az építéssel leginkább élen haladó Nagyszeben tudta kivédeni. (…)

A szász föld legnagyobb része Erdély határain feküdt, így a Kárpátok hegyláncain átvezető hágók védelme is nagyrészt »szász ügynek« számított. Különösen a Havasalföldre és a török területre vezető kapuk megerősítése vált sürgőssé, hiszen az Erdélye törő seregek rendszerint ezt, a Barcaságot és a Szeben vidékét közvetlenül fenyegető útvonalat választották. A Barcaságot uraló Brassó már Nagy Lajostól engedélyt kapott arra, hogy a hasonló nevű hágó mentén felépítse Törcs várát. A szoros felügyeletét ellátó ma is régi pompájában álló erősség egyébként – a brassóiak élénk havasalföldi kereskedelmével összhangban – fontos árumegállító hely volt. Törcsvárhoz hasonlóan kettős, védelmi és kereskedelmi funkciókkal bíró vár épült a szebeniek gondjaira bízott, szintén délre nyíló Vöröstorony-szorosban is.”

A törökök 1420-ban a Vaskapunál átlépve, Hátszeg és Szászváros vidékét dúlták. 1421-ben a Barcaság került sorra a székely–szász hadak veresége nyomán.1426 végén Zsigmond Brassóba érkezik, s hónapokon át innen vezeti a birodalmat, míg a déli védelmi vonal szervezése folyik. Cziráki említi azt is, hogy a király – védelmi céllal – ekkor próbálkozott a Német Lovagrend behívásával a Bánátba, de ez nem járt sikerrel. A lovagok feladatukat ellátni kevésnek bizonyultak és hamarosan eltávoztak. Annál sikeresebb volt az erődítési munka. 1432-ben úgy Brassó, mint Szeben már sikeresen védekezik.

A havasalföldi kereskedelem kapcsán kialakul a kémszolgálat is. Egy ilyen titkos jelentés az első Erdélyben felbukkanó román írott szöveg.

1438-ban II. Murád nagy haddal vonul a szász föld ellen és vele van szövetségese a Zsigmondot eláruló Sárkány rendet is elnyert Vlad Dracul, Vlad Ţepes apja. A dúlást csak Szeben éli túl.

A törökellenes szász részvétel – erejükhöz mérten – a Hunyadiak idején is folytatódik. 1457-ben a török feladja Szeben ostromát majd 1479-ben következik Mátyás kenyérmezei nagy győzelme. Ebben a szebeni polgármester is kitűnt s Mátyás lovaggá ütötte.

Hunyadi Mátyás alatt békés fejlődés veszi kezdetét. Az Universitas kivívása – melyről már szóltunk – ekkor egységesíti a szász telepeket.

Mátyás után 1508-ban még van egy szász részvételű katonai siker, mikor magyar párti vajdát állítanak Havasalföld élére.

A szász történelemírás büszke Európát is védő előretolt bástya szerepére.

Nemzetiségek az erdélyi nemzeti fejedelemség korában,

benne a szászság sorsának újabb fejezetével.

„…helyzetükben – szemben a magyarokéval és közszékelyekével – az önálló erdélyi állam kialakulása sem hozott lényeges változást. Privilégiumaikat az új Erdély fejedelmei is megerősítették, s így megnyílt az út további zavartalan fejlődésükhöz.” Pukánszky

Cziráki Zsuzsanna figyelmeztet annak jelentőségére, hogy a gyenge Jagellók korában nem csak Magyarországon, de Erdélyben is jól érezhető a központi hatalom gyengülése, s ezt a szászok is érzékelik. Bár az ország egysége mellett a végsőkig kitartanak, túlélésük érdekében igyekeznek a lehető legnagyobb szabadságra szert tenni.

1526 tragikus éve, a második nagy magyar Golgota megváltoztatta a viszonyokat.

Lajos halála után egy előzőleg született szerződés lépne életbe. Lajos apja II. Ulászló ugyanis megállapodik Miksa császárral, kinek unokáját, Máriát, fiával Lajossal jegyzi el, míg a későbbi V. Károly testvére Ferdinánd, Lajos nővérét Annát kapja jegyesül. Továbbá abban is megállapodnak, hogy Lajos gyermektelen halála esetén a magyar korona Anna ágán a Habsburgokra száll.

A magyar köznemesek többsége és a főurak egy részének tervei közt viszont a gazdag szepességi úr, Szapolyai János, az erdélyi vajda személye mutatna egy nemzeti király lehetőségének irányába. Már az 1505-ben született rákosi végzés is erről szól.

A valóságban pedig három erő feszült egymásnak, mert ott volt a leghatalmasabb, a szultán is, akinek természetesen végső célja Bécs meghódítása lett volna. Ez az érdek nagyban ellenkezett a maradék Magyarország egyesülési szándékaival. Így aztán minden erejét arra fordította, hogy Kelet-Magyarországot Szapolyai (illetve annak váratlan halála után csecsemő fia János Zsigmond) kapja, az ő jóvoltából és felügyeletével. Megtörténhetett az, hogy két koronázott magyar király próbál egymáson felülkerekedni, míg a török és a Habsburg között sem látszik eldőlni a hatalmi harc. Az 1529-es bécsi török kudarc is erről győzhette meg a szultánt, aki annál makacsabban vigyázott az egyesítési szándékok megakadályozására.

A három részre szakadt országból végül Erdély maradt meg amolyan kis Magyarországnak, amely azonban a nemzet – és az azzal egy nyelv – átmentésének, megmaradásunk biztosításának nagy művére sikerrel vállalkozott.

A török érdekre figyelve és ügyesen manőverezve Fráter György (Martinuzzi) bábáskodása mellett létrejött önálló fejedelemségnek, a zseniális barát tervei szerint is, később egyesülnie kellett volna a Habsburg országrésszel. Ennek ellenére éppen a Habsburgok gyilkoltatják meg alvinci kastélyában. A magyar királyság keleti része már nem sokkal ezt követően, Erdélyi fejedelemség néven éli napjait.

Cziráki ezt írja szász vonatkozásban: „A trón és az ország sorsa körül forgó diplomáciai és fegyveres küzdelemben az erdélyi szászok aktív szerepet vállaltak. Ferdinánd és Szapolyai János harcában egyértelműen az előbbi mellett foglaltak állást, a János király környezetéhez tartozó megfigyelő szavaival élve »szász uraimék ő kegyelmek inkább húzódnának Ferdinandushoz eleitől fogva«. (…) A szászok hagyományosan gazdag kapcsolatrendszerének szálai egészen a régi Jagelló királyi udvarig nyomon követhetők. Ulászló és Candele-i Anna udvarának megbecsült, befolyásos politikusa, Brandenburgi György őrgróf – mellesleg a gyermek II. Lajos egyik gyámja – Corvin János özvegyével, Frangepán Beatrixszal kötött házassága révén jelentős uradalmak birtokába jutott Dél-Erdélyben, a szászok szomszédságában. Az őrgróf (…) egyfajta összekötő kapcsot jelenthetett a szászok, az udvar és a külországi németek között. Jelenleg úgy tűnik, hogy a reformáció tanai is nagyrészt az ő és a környezetében levő németek közvetítésével jutottak el az erdélyi szászokhoz. Udvari ember, egyben erdélyi szász volt II. Lajos nevelője, a medgyesi születésű, európai ismertségre szert tett humanista tudós Jacobus Piso is.”

Egy másik erős kapcsolat Markus Pemfflinger sváb születésű szász gróf lehetett, aki a közösség első emberévé válva a végsőkig kitartott Ferdinánd oldalán.

A törökök pártolta János Zsigmond ellen szólt a szászok sok keserves török tapasztalata is. (Cz. Zs.) De csalódniuk kellett Ferdinánd erejében.

János Zsigmond hatalmának megszilárdítása végett haddal vonult a szászok ellen, és sorra vette be városaikat. Az ostromzár alá vett Szeben adta meg magát utolsónak (1536). Szapolyai bölcsnek bizonyult, s a legyőzött szászokat jogaik visszaadásával állította végül maga mellé. Az 1542 utáni országgyűlések, miután 1541-ben Izabellát és fiát befogadták Erdélybe, úgy döntöttek, hogy befizetik az első portai adót. Az ország vezetésébe a szászok is elnyerték helyüket.

A szászság nemzeti sajátságainak megőrzésében nemsokára a legfontosabb szerepet a XVI. század közepén már végleg megszerveződő erdélyi szász evangélikus (ágostai) egyház kapta. Tanai a kereskedők és külhoni tanulmányokról megtérő diákok valamint a már említett Brandenburgi György őrgróf révén gyorsan elérték közösségeiket. Feltételezések szerint a titokban szintén Luther tanait követő Mária királynőnek is köszönhető, hogy nem sok üldöztetésben volt részük, s két mártírjuk ismeretes csupán.

A XVI. század közepén tehát már valósággá vált a „szászok nemzeti egyháza.”.(Cz. Zs.)

Tekintsük át most e kort, s a benne élő Erdélynek és népeinek dolgait Juhász István tanulmányát idézve, mely a Hitel 1939/2. számában jelent meg „Az erdélyi fejedelemség társadalmi tényezői” címmel. Ezt az írást nem elemezgetni szükségeltetik, hanem – mondhatnám – megtanulni lenne kívánatos annak, aki meg akarja érteni Erdély bonyolult történelmét, s benne a nemzetiségek sorsának alakulását. Kiderül belőle, hogy mennyire nem a nemzeti elnyomás jellemezte Erdély társadalmát. További lényegbevágó ismereteket nyerhetünk a három rendi nemzetről, az unio trium nationumról is, ami – mint arról már beszéltünk – alapvető kérdés az utódállami történészek által kidolgozott és a mai román társadalomba belesulykolt történelem eszköztárában. Hasonlóképpen a székelységnek sajátos társadalmi szerkezetéről, jogaiért folytatott küzdelméről, ennek következményeiről és a tanulmányunk kiemelt tárgyát képező szászok sajátos szerepéről a három nemzet között. Arról, hogy miért nem lett a fokozatosan többségivé váló románság negyedik befogadott nemzetté s volt számos egyedében mégis részese a három nemzet uniójának, amiképpen a magyarság egy jelentős jobbágytömege, a román jobbágytöbbséggel együtt, miért maradt kívül azon, az akkoriban honos rendi társadalom természetes szabályai szerint.

Itt kell még megjegyezni azt a tényt, hogy Fráter György az önálló fejedelemség gondolatát a későbbi újraegyesülés reményével együtt ápolta, és a fejedelmek legkiválóbbjainak is ez volt a célja, természetesen folyamatos tekintettel a mindenkori történelmi lehetőségekre. Ezt s az erre utaló véleményeket összefoglalómban azért hangsúlyozom külön, mert folyamatosan élnek azok a hamis vélemények, melyek szerint Erdély nem is volt soha igazán Magyarország! Mint az eddigiekből és az elkövetkezőkből kiderül, az volt!

„(…) Az erdélyi fejedelemség külső nyomásra, a Magyarországot feldaraboló török politikai akarat folytán és részben az ellene való védekezés megszervezéseként jött létre. A XVI–XVII. századbeli erdélyi állam megalkotásában a döntő szót Szolimán szultán mondta ki, aki 1541-ben a szászföldi Nagyselykén országgyűlésre összegyűlt három erdélyi nemzetnek megüzeni a maga akaratát: » (…) Hatalmam teljéből adtam az országot János király fiának s nem tűröm, hogy határozatom ellen történjék valami.« A Majlád István és Balassa Imre által okozott zavar arra irányuló törekvés volt, hogy az országrész a kettős királyság megszűntével, Szapolyai János halála után, a megmaradt egyedüli király hatalma alá térjen vissza. A lelkekben nem él egy külön erdélyi állam képe, nincs egy külön erdélyi állam megvalósítására törő politikai akarat. Csupán a hódító török politika érdeke volt, hogy ne engedje integrálódni egykori hatalmas ellenfelét, a Buda elfoglalásával három részre osztott Magyarországot. Erdély politikai különállásához, mint Szolimán találmányához, oly híven ragaszkodott a török külpolitika, hogy mikor Bethlen Gábor 1620-ban meghódítja az egész királyi országrészt s a kezében volt már a szent korona, a lehetőség a magyarság politikai egységének keletről való helyreállítására, a török külpolitika így fogalmazza meg e kérdésben való magatartását: »Bethlen Gábor, ha Isten adja, legyen magyarországi koronás király bátor; de Erdélyt mi Magyarországhoz soha nem engedjük, hogy bírja; mert Erdély Szolimán találmánya és sajátja az hatalmas császárnak, mi olyan tökéletesen nem bízhatunk azután Magyarországhoz, mint Erdélyhez s nem hagyjuk mi másnak a miénket«. Az erdélyi politika irányítói Fráter Györgytől Báthory Zsigmondig, sőt Bocskai Istvánig minden alkalmat megragadtak, hogy Erdély politikai önállóságát feladják és visszatérítsék a keleti földet és népeit a magyar királyság egységébe. S hogy ez a törekvés nemcsak a vezetőkben élt, hanem az akkori erdélyi társadalom széles rétegeiben, azt híven mutatja Báthory Zsigmond 1595. évi török elleni hadjárata, melyben mind a három nemzet nagy lelkesedéssel, anyagi és katonai ereje megfeszítésével kapcsolódott be.

Hogy a külön erdélyi politika, a fejedelemség államisága mennyire Erdély társadalmától idegen akarat érvényesülése volt, azt legélesebben a Bocskay István végrendeletében kifejtett intés mutatja, mely – meglepő ellentét – Erdély külön politikai hivatásáról beszél. Bocskay István intése a fejedelemség XVII. századi öncélú erdélyi politikájának irányvonala. Az intés Erdély különállását, a fejedelemség fontosságát hangsúlyozza, – de nem Erdélyért önmagáért, hanem az egyetemes magyarság megmaradásáért. Magyarországnak idegen, német elnyomástól való megszabadulásáért: »valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségénél, a németnél leszen és a magyar királyság is a németeken forog: mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nekik javukra, oltalmukra leszen; ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne, egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük, hogy …azon korona alá, a régi mód szerint adják magukat«.

Az erdélyi fejedelemség kényszerű önállósága tehát a török politika magyarellenessége és a nyugati német politikának magyar szempontból való megbízhatatlansága hatásaként jött létre. Ezt az erdélyi történet kritikai vizsgálatából származó tanulságot jól szem előtt kell tartanunk, amikor feladatunk rendjén ez alkalommal az erdélyi fejedelemséget alkotó társadalmi tényezőket vesszük vizsgálat alá. Ismernünk kell a politikai történetnek alább összefoglalt tanulságát, hogy helyes mértékkel tudjuk lemérni az erdélyi fejedelemséget alkotó, nem létrehozó, de lehetővé tevő társadalmi tényezők történeti jelentőségét.

E társadalmi tényezők Erdély nemzetei: a nemesek, székelyek és szászok autonóm közületei voltak. E három nemzet az, melynek a külső kényszerítő politikai erők hatására, főként védelmi szempontból megkötött uniója az erdélyi fejedelemség társadalmi alapépítménye.”

Ennél rövidebb és meggyőzőbb leírása ennek a fontos és sokat vitatott kérdésnek aligha akad. Külön is felhívnám a figyelmet arra az alapvető fontosságú tényre, hogy Erdély nemzeteinek felsorolásakor nem magyarokat, hanem nemeseket ír az egységesen nemes székelyek és a királyi jogokkal felruházott szászok mellett. Ezután így ír: „Az Erdélyt alkotó nemzetek elsősorban társadalmi tényezők, amelyek nem faji, nyelvi, nemzeti különbözőségeik alapján szerveződtek külön testületekké, hanem a középkori magyar királyságból hozták magukkal külön birtoklási, jogi, igazságszolgáltatási különbségekből összetevődő rendiségüket. Erdély első rendje a natio hungarica tulajdonképpen a Közép-Erdély vidékein kialakult hét vármegye nemesi testületeivel, az universitas nobilium-mal azonos, melynek tagjai eredetükben annyira nem mind magyar fajúak, hogy például Hunyad megyében mintegy 60 román kenézségből nemességre emelkedett család tagja is van, Krassószörényben pedig a török elleni XV. századi harcokban privilégiumot kapott 8 román kerület nemessége is ugyanennek a rendnek kiváltságait élvezte. Kétségtelen azonban, hogy ha különböző eredetű családok is lehettek a vármegyei nemesség tagjai, az a maga egységében magyar volt. Hogy a több-kevesebb politikai és önkormányzati joggal bíró rend nemcsak az ország többi, hanem keleti erdélyi részein is magyar volt, ahhoz elsősorban az járult hozzá, hogy a középkori királyi ispánságok, a későbbi nemesi vármegyék alapjai elsősorban a Szamos és a Maros mentén, tehát az erdélyi magyarság első szállásföldjeinek területén a nemzetségbirtokok között, sokszor azokat átfogóan létesültek. Az első két erdélyi megye, mely már a XIII. század legelején megalakul, az ősi településterület megoszlása szerint: az északi Szamos-menti Szolnok-megye és a déli Maros-menti Fejér-megye. E két ősi megye tisztessége egy csomó területnek belőlük való kiválása után is nagyobb volt, mint a többieké. Az erdélyi vajda címében benne volt »Szolnokmegye ispánja« cím, a Fejérmegyei főispán pedig az erdélyi hadak vicegenerálisa volt. E két megyéből alakul ki a többi: Doboka, Kolozs, Torda, Küküllő és Hunyad; Szolnokból leválik Külső-Szolnok és Közép-Szolnok, s ezek területének egy része már csak a magyarországi részekkel együtt kapcsolódik újra Erdélyhez a fejedelmi korban.

E megyék kialakulása a XIV. században megy végbe. A területükön élő birtokosok nemességét fogták össze egy testületté, melynek élén a király által kinevezett ispán és királybíró állott; ők végezték a vármegyei igazságszolgáltatás és közigazgatás dolgait. A hét erdélyi megye vajda vagy alvajda összehívására és elnöklete alatt már az Anjou-korban tartott közös gyűléseket, generálisokat, többnyire Tordán. E hét megye nemesi társadalma alkotta az erdélyi fejedelemség tulajdonképpeni politikai támaszát. Közép-Erdély nemesei, különösképp a főurak – vagy ahogyan akkor nevezték – a »tanácsi renden« levők, találtak első sorban alkalmat felemelkedésre az önálló politikai élet kereteiben, ők állottak legközelebb a többnyire Partium-beli (Zaránd, Bihar, Kraszna, Középszolnok, Szatmár, Máramaros, Szabolcs, Ugocsa, Bereg), hatalmas családi vagyonú, erdélyi fejedelmekhez és a Partium-beli urakkal együtt leginkább ők tudták átlátni e kényszerűségből, külső nyomásra létrejött, de rendeltetésszerű politikai formáció, az erdélyi fejedelemség szükségességét és követendő politikáját.” Itt egy lényeges bekezdés következik: „E politikai felelősség hordozása természetesen nemcsak egyeseknek s családoknak jelentett gondot, sokszor emelkedést, sokszor – a politikai változások folytán – hirtelen jött kivégeztetést, hanem az egész testület és pedig annak nemes és nem nemes rétegei által való teherviselést. Az állami jövedelemmé lett tized, a hadi adó (a darabontok eltartása), a portai adó (subsidium) főképp a vármegyék kapuszám szerint adózó jobbágyságát terhelte – sokkal inkább, mint a csak véres áldozatok árán adózó székelységet vagy a jobbmódú szászságot. A telekkatonaság kiállítása, adott esetben a nemességnek magának a felkelése a vármegyei nemesi rend sűrűn gyakorolt kötelessége volt az erdélyi állam fenntartása érdekében, sőt 1616 után az aerarium publicum felállításával Bethlen Gábor pénzbeli terhet is rótt a nemességre.

Hogy a fejedelemség – ténylegesen a magyar nemesség politikai erején és akaratán épült fel – a külső, részben kedvező, részben kényszerítő erők hatása alatt, azt mutatja ez a körülmény, hogy a fejedelemség másfélszázada alatt a vármegyéknek egyetemes megmozdulása, az államot egész épületében megrázó lázadása nincs. A székelységről, az önálló Erdély második alkotó társadalmi tényezőjéről ez nem mondható el. A székelység társadalmi helyzetét az határozza meg a fejedelmi kor küszöbén, hogy mint a keleti végek állandó katonáskodó népe, nem ment át azon a fejlődésen, mely a magyar társadalom középerdélyi és Erdélyen kívüli részében a XIII. század végére már le is zárult. Ez a társadalmi folyamat abban állott, hogy megszűntette az ősi nemzetségek leszármazottainak közös birtoklását, a királyi ispánok, nemzetségfők nagy birtokokat szereztek, a várjobbágyokból, a nemzetségek egyes tagjaiból kialakult a birtokos ármális nemesség, a későbbi vármegye alapja, – a nemzetségek szegényebb része, a várszolgák és a felszabadult rabszolgák rétege pedig a költözködési jogát is csak részben és bizonyos időkben birtokló földhöz kötött jobbágyréteggé lett. A székelységben ez a folyamat csak későn indul meg s ha a XVI. század elején már köztük is három kialakult rendről: a primorok, lófők és szabadok rendjéről beszélhetünk, – a harmadik rend nagy részében meg úgy személyében, mint birtokát illetően szabad. E szabadsága azonban nem zavartalan. Az erdélyi főurak, a székely főemberek részéről már a XV. század folyamán is sokszor érik súlyos jogfosztások, s ezek a fejedelemség idején betetőződnek. Már a XV. század folyamán feltűnnek a »fejekötött székelyek«, akik, talán a hadszolgálat alól való menekülésért, talán nyomorúságuk okából egy-egy főember alá adják magukat, földhöz kötött jobbágyokká lesznek. A székely törzsszervezetből kifejlődött székek vérségi leszármazási alapon való összetartozása megszűnik; a hadnagyság – később kapitányság – s a székbíróság sok esetben pénzért volt vásárolható s a szék esküdtjei is többnyire az első két rendből valók. Ezek az erőszaktételek megsokasodtak a XV. század végén Báthory István vajda semmi ősi jogot nem tisztelő kormányzása idején, aki szabad székelyeket várszolgálatra kényszerített, székely birtokokat pedig familiárisainak adományozott. A székelység XVI. század eleji közállapotaira rávilágítanak Verancsics Antal gyulafehérvári kanonok, a későbbi esztergomi érsek feljegyzései: »A székelyek a gyűléseken fegyveresen jelennek meg, a főbbek körben ülnek, a többiek őket körül állják; ha a gyűlés valamilyen szokatlan terhet ró reájuk, elviselik ugyan, de annak okozójára rárohannak, házát szertehányják; ha pedig valaki ősi szabadságuk megrontására céloz, azt fegyverrel űzőbe veszik, s a gyűlés színén megölik«.

Ilyen társadalmi forrongásban, állandó izgatott légkörben él a székelység, amikor az önállóan berendezkedő erdélyi fejedelemség alkotó tényezője gyanánt új terheket kell vállalnia. A fejedelemség első idejének sok hadviselése főként a székelyek hadi erejét veszi igénybe. Az államháztartáshoz és török adóhoz a székelyeknek is hozzá kell járulniok. A hajdani ökörsütés helyett fejadó vettetik ki a székelységre is. Izabella királyné, hogy bosszúját kitöltse, az egykori ellenfeléhez, Fráter Györgyhöz mindig hűséges székelyeken, kimondatja a rendekkel az 1557.-i fejérvári országgyűlésen, hogy ezután, miként a nemesség, úgy a székelység is hűtlenség esetén a jószágát veszítse el. Ez a törvény egyik legősibb székely kiváltság megsemmisítése volt.

Az elkeseredett székelység 1562-ben Balassa Menyhért bujtogatására fegyvert fogott. A felkelők nagyrésze, valamint vezéreik is közszékelyek voltak. Rettentő fenyegetésekkel, az unióra hivatkozva, maguk mellé próbálták venni a segesvári és kőhalomszéki szászokat. János Zsigmond vezérei azonban megverték a lázadók egyrészét, másrésze önként kiszolgáltatta vezéreit is és hazavonult. A megtorlás éppen olyan teljes volt, mint az 1514.-i parasztlázadás után. A vezetőkön kívül bűnhődött a nép, a maga teljes egészében. Az 1562.-i segesvári országgyűlés az 1557-es hűtlenségi artikulusnak szerzett érvényt, amikor a közszékelyek egész rétegét, mintegy 40000 embert jobbággyá tett: »az főnépek az ő főségekben, a lófejek az ő lófőségekben minden széken szabadon éljenek, úgy mint a nemesség az ő nemességekben; az ő földin lakókat, kiket jó igazsággal bírnak, úgy mint a nemesség bírják az ő jobbágyokat, ők is jobbágyul bírják, kik a róvásnak idején több községgel együtt megrótassanak«.

E kegyetlen törvény Erdély belső életének a mérgezője lett, állandó alkalom az izgatásra és a lázadás szítására. A Székelyföldön épített várak nem tudták a társadalmi forrongást lecsillapítani. 1595-ben Báthory Zsigmond havasalföldi hadjáratában azért harcoltak olyan vitézül, mert a fejedelem szabadságuk visszaadását ígérte meg s az 1595. évvégi újabb lázadás, valamint a székelyeknek Mihály Vitézhez való csatlakozása azért következett be, mivel csalatkoztak ebben az ígéretben. A székely kérdés végleges megoldását Bocskay István hozta meg, aki nemcsak visszaállította a közszékelység szabadságát, hanem elrendelte, hogy a nemesek a szabadságban ne is háborgassák a székelyeket. A székelységnek e fejedelmi végzés által az erdélyi államba való békés és építő beletaglalódása megoldást nyert. Ezután a székelység adta a fejedelemség legkiválóbb haderejét. A XVII. század első felének állandó hadseregében a székelység körében toborzott kék és veres darabontok képezték a fejedelmi haderő mindenkori alapját. A megváltozott fejedelmi politika, mely nem erőszakkal, hanem az ősi jogok tiszteletben tartása alapján igyekezett a székelységet, mint erős társadalmi alkotó erőt építeni be az erdélyi állam tényezői közé, haszonnal járt a fejedelemségre és a székelységre nézve is. A székelység jövendő fejlődésére döntő volt, mivel megerősödött autonómiája és zárt népközösségi szervezete.”

És most következzen a minket ezúttal különösen érdeklő szászságról szóló részlet, melyben – a kérdés jelentőségét kiemelendő – fontosnak tartom a már ismert részleteket is: „A harmadik náció, a szászság hasonlóképpen, mint zárt társadalmi egység illeszkedik be az erdélyi fejedelemség politikai egységébe. A fejedelemség kialakulásakor a szászság közjogi és közigazgatási egysége már kialakult. Az Andreanum kiváltságait, melyek eredetileg csak a Szeben vezetése alatt álló hét széknek szóltak, már Mátyás király kiterjesztette az egész szászságra. Így a kiváltság sáncai között helyezkedtek el a meggyesi és nagyselyki Kétszék, Brassó és Beszterce vidéke is. 1583-ban alkották meg a szászság autonom jogait, a kialakult önkormányzatot kodifikáló törvénykönyvet, melyet Báthory István lengyel király erdélyi fejedelmi hatáskörében, még abban az évben szentesített. A törvénykönyv szerint az »Universitas Saxorum« mint egyetlen nemzeti szervezet egyesítette és képviselte Erdély 60. 000 főnyi szászságát. Az universitas élén a szebeni polgármester elnököl, az universitas évenként előbb egyszer, majd kétszer összehívott szász nemzetgyűlésen, nála állott a szász nemzeti pecsét és a nemzeti levéltár kulcsa. A királybíró, a szász comes feladata az egyházak, iskolák ellenőrzése, fenntartása, a székek munkájának ellenőrzése, irányítása és megvédelmezése. A szászság szervezetében és életében az időszak alatt a városok jutnak vezető szerephez, mintegy maguk alá rendelve a vidéket, melynek székei számára a városi bíró hatóság fellebbviteli fórumként szerepel. A városok életét a céhek szabályozott munka- és társadalmi rendje szabta meg. A városi polgárságot vagy a céhekben való tagságot más mint szász nem kaphatta meg. Nemesség vagy főnemesség nem alakulhatott ki szász földön, mivel a szászság – hogy immunitását nehogy saját vérei semmisítsék meg – nem engedte, hogy szász ember nemeslevelet vagy éppen házára, földjére nemesítő exemciót elfogadjon. A vezetés így egy nem is túl nagyszámú, 100–200 családot számláló patricius réteg kezébe ment át. S bár a város élén álló Stadtrichter-t évenként választották, volt olyan városbíró, aki 10-12-szer is viselte ezt a tisztséget.

A szászság a fejedelemség életében nem politikai vezető tényező, nem is mint katonai szolgáltató közösség bírt jelentőséggel, hanem mint az ország pontos adófizetője. A szászság egy összegben fizette a rá kirótt taxát, nehéz időkben pedig mint hitelező is fontos kisegítő szolgálatot tett. A másik jelentősége az volt, hogy kerített városai voltak, ahová veszedelem esetén a fejedelem és a főrendek behúzódhattak a török–tatár, vallon, hajdú seregek elvonulásáig. A szászság megháborítása is ezért történt. A városaikra féltékeny és azok zárt népi egységében meghúzódó szászok véglegesen letelepedni senkit sem engedtek maguk között, a rendeknek falaikon belül házat építeniök nem volt szabad. E féltékenység összetűzésekre adott alkalmat s egy ilyen összeütközésből következett be Szebennek Báthory Gábor által való megrohanása és megsarcolása, – melyet a szász történetírás mai napig úgy tárgyal, mint egyik legnagyobb nemzeti gyászát. A sérelem miatt elkeseredett szászokat Bethlen Gábor térítette vissza a fejedelemség iránti hűségükre – egyfelől azzal, hogy Erdély felosztására irányuló tervüket a portán meghiúsította, másfelől politikus, bölcs bánásmódjával. Az Approbatae Constitutiones ezután véglegesen intézkedett a szász városokban való lakhatás felől, megengedve, hogy nem szászok is lakhassanak ott, természetesen kikötve, hogy ezáltal polgárjogot nem nyernek.”

A szászság és az egyház kapcsolata már a kezdetektől egészen sajátos volt. II. Endre püspökséget alapítana számukra, de az esztergomi érsek megakadályozza ezt. A szászok viszont minden áron egyházilag is függetlenedni akarnak. Amint azt előbb olvashattuk, egy alkalommal egyik gerébjük még Gyulafehérvárt is elfoglalja és feldúlja a püspöki birtokot. Pukánszkiy szerint a népi elkülönülés az egyház belső életében is észrevehető a XVI. században. A hívek magánéletébe is beleszólnak és magyar szokásokat nem engednek meghonosodni. Még a magyaros ruha vagy hajviselet is tilos.

(Ennek a szellemnek kései maradványit a XX. században, a nagy felszámolódás előtt még magam is tapasztalhattam, mikor rokonságunkba került szász családnál arról értesültem, hogy a leányzót nem szabad csak szászhoz adni, de ha nem, akkor még a román is jobb, mint a magyar.)

Az egyház és az oktatás, a templom és az iskola viszonya is hullámzó. Egy időben a pap a tanítót munkára foghatja.

Itt kell megemlékeznünk újra a szászság és a reformáció kapcsolatáról, amely további fennmaradásuk és fejlődésük egyik meghatározója lett. Ebben Honterus Jánosnak jelentős szerep jutott. Ő Brassóban kezdi el tevékenységét, de mint Ferdinánd párti, elhagyja szülővárosát. A helyzet konszolidálódása után hazatérve kezd szervezkedni az új tanok elfogadtatására. A város legmegbecsültebbjei közé emelkedvén az ő ösztönzésére foglalják írásba a szász szokásjogot, ami csodálatos módon a XIX. századig maradt érvényben. Mint azt Cziráki is hangsúlyozza: „A soknemzetiségű Erdélyben azonban a hitvallás sajátságos módon a lélek és a teológia dolgán túlmutató különös jelentőséggel bírt: az evangélikus hit a szászok számára egyet jelentett nemzeti egységük és identitásuk megőrzésével. Az ágostai hitvallás és az önálló nemzeti egyház sajátságos kulturális-felekezeti elkülönülést is biztosított egyben Erdély többi lakójától és hozzásegítette a szászságot ahhoz, hogy a legnehezebb időkben is képesek legyenek megőrizni nemzeti identitásukat és összetartásukat. Ezért is jelenthetjük ki, meglehetős biztonsággal azt, hogy a szászok között egyfajta nemzeti egyház jött létre, ahogy ők maguk nevezték:»ecclesia Dei nationis Saxonica«”.

Hasonló jelentősége volt és van az Erdély sorsát eldöntő ortodoxiának is a többségi románság életében, s ez a mai napig meghatározza előretörésüket és történelmi sikereiket.

A szász egyház történelmi léptékkel gyors átalakulásának kedveztek a feszült nemzetközi állapotok, melyek miatt a központi hatalom ezzel nem foglalkozott. Aztán viszont az országgyűlés 1568-as döntése, majd 1570-ben a tordai gyűlésen kimondott, a négy befogadott egyházat megjelölő határozat végleg megoldotta a kérdést. Később aztán a toleranciát már a támogatás váltja fel, és Erdélyből a reformáció egyik fellegvára, a másként gondolkodók mentsvára lesz.

Itt Pukánszky megállapításait kell közbevetnünk: „A külön szász fejlődést leghatékonyabban a protestantizmus segítette elő. A szász nemzet egyeteme elhatározza az ágostai hitvallásra való áttérést, s azt, hogy valamennyi szász község ugyanahhoz a felekezethez tartozzék. Ezzel megteremtették a szász egyházat, amely összetartó kötelékké, a politikai egység kiegészítőjévé, a nyelv és népiség támaszává lett. Joggal mutat rá még ma is a szász történetpolitikai irodalom arra, hogy a szász nép az egyházat elsősorban mint a népi összetartozás eszközét értékeli. Az egyház a szászok számára a népi összetartozás látható kifejezője, mely valláson kívüli szellemi törekvéseik egész sorát magában foglalja és szervezete annyira egybeforrott a nép egész életével, hogy ez nélküle már el sem képzelhető. Igaz, hogy az egyház csak több évtizednyi fejlődés után erősödött a népi egység szerves kiegészítőjévé, maga a reformáció is csak sok ingadozás után találta meg a szászoknál azt az utat, melyen haladva a vallás egysége egyúttal népi egységet is jelent. Az így keletkezett »Siebenbürgisch-sächsische Landeskirche« a sajátlagos szász fejlődés legtartósabb és legéletképesebb támaszává lett: túlélte a királyok adta kiváltságokat, a népi univerzitást, a világháborút, Erdélynek Nagyromániába való bekebelezését és ma úgyszólván egyetlen látható szerve a minden szászok egységének. A reformáció útján a szászság kapcsolatai Németországgal állandó jellegűvé és folytonossá lesznek. Ezek a kapcsolatok túlnőnek az egyházi kérdések körén s lassankint átfogják az egész életet. A reformáció tárja fel a szászok számára a szeretett »anyaországot«, melytől földrajzilag távolesnek ugyan, de amely a távolban is egyházi, szellemi és népi törekvéseik kiapadhatatlan forrását jelenti.” Egy másik tanulmányában így ír: „A reformáció sikerét a szászoknál nemcsak szellemi előfeltételek biztosították. Fontos körülmény volt az is, hogy a mozgalom az Univerzitásra támaszkodhatott, mely a maga hatáskörében gondoskodott az új hit megszilárdításáról. Az Univerzitásnak pedig a török szétválasztó politika nyomása alatt a XVI. században meginduló önállósulási folyamata az erdélyi államiság szűkebb keretei között az eddiginél is jelentősebb politikai befolyást biztosított. Ez a növekvő befolyás természetesen szintén elősegítette a szász elkülönülést.” A szászok és az erdélyi gondolat című tanulmányában Pukánszky újfent megjegyzi: „A mai szász történetpolitikai irodalom nem mulasztja el sohasem hangsúlyozni azt a körülményt, hogy az egyházban a szász ember elsősorban a faji összetartozás szervét értékeli, vallási szempontból az egyház nem sokat jelentett számára, hiszen racionális lelkivilágában a vallásos érzésnek sohasem voltak mélyebb gyökerei.” A reformáció erdélyi történetében jelentős a két Kolozsvárra származott szász, Dávid Ferenc és Heltai Gáspár (Caspar Helth) munkássága, akik az ágostaiakkal folytatott vita kapcsán (az úrvacsora volt ennek fő tárgya) végül nem csak vallásilag válnak külön a németségtől. Jelentős szerepük volt a felekezeti szabadság 1568-ban Tordán – mint tudjuk a világon először – történt deklarálásában. Az Ágostaiak különválását tulajdonképpen a Nagyenyeden tartott 1564-es zsinatra tehetjük, s 1572-ben kapják meg a megerősítést Báthory István fejedelemtől. Ezzel megszűnik minden közösségük a magyar protestánsokkal. De már Hebler Mátyás püspökük „Brevis Confessio”-jából kitűnik, hogy az egyház és a nép fogalma teljesen összeforrt. Ezt az értelmező iratot a püspök az Odera menti Frankfurtba küldi jóváhagyásra. Az őshaza vonzása egyre erősebb. Pukánszky így fogalmaz: „…de a vallási és művelődési kapcsolatok szálaiból lassanként – már a XVI. század kezdetleges nacionalizmusa mellett is felismerhetően – kialakul a német népi gondolkodás alapszövedéke.”

Ha a szászoknak a magyarokkal szembeni idegenkedő magatartását vizsgáljuk, elsősorban alaptermészetükről beszélhetünk, mert más „idegenekkel” szemben is így viselkedtek 1919-ig, sőt egyénileg ezután is. Az első olyan említésre méltó sérelem, amely őket részünkről érhette, az a Báthory Gábor által Szeben ellen elkövetett lerohanás, amely hiba lehetett, de egy összetett, bár nagyravágyásról is tanúskodó, terv megvalósítása érdekében és nem a szászok iránti ellenérzéstől vezérelve történt. Az ezt megelőző évszázadokban voltak még konfliktusok, de ezeket a szászok felkelései provokálták ki, melyeket aztán a királyi erő levert, de aztán továbbra is kiterjesztette rájuk előjogaikat határozottan védelmező hatalmát.

A korszak történéseit átgondolva megállapíthatjuk, hogy bár minden fejedelem más és más módon, más és más céllal, bölcsen vagy kevéssé bölcsen, esetenként meggondolatlanul vagy hatalmaskodva kormányzott, végül is egész Erdély központi hatalmát jelentette és az egész ország érdekeit is képviselte. Így elkerülhetetlenül keveredett konfliktusba az önállóságuk felett kényesen őrködő szászokkal. Ugyanakkor egészen másként kell megítélnünk például Báthory Gábor és Bethlen Gábor két egészen különböző személyiséget is. De…valamennyien magyarok voltak, s így a mindenkori fejedelemmel kapcsolatos mindenkori huzavona, békés vagy háborúsághoz is vezető alkudozás, s az ezzel járó vélt vagy valós sérelmek úgy maradtak fenn a szász emlékezetben, mint szász–magyar ellentét.

Mielőtt továbbhaladnánk Cziráki Zsuzsanna a fejedelmi korszakról írt igen tömör kronológiáját, pontosabban rövid összefoglalóját idézzük meg vázlatosan.

„János Zsigmond uralkodása alatt bizonyossá vált, hogy az erdélyi államnak egyedül kell megállnia a helyét a két nagy birodalom, a Habsburg és az Oszmán között. (…) Erdély helyzetét az 1571-ben Ferdinánd fia és utóda Miksa, valamint János Zsigmond – aki II. János néven választott királyként uralkodott a keleti Magyarországon – között létrejött speyeri egyezmény rendezte el: ebben végre meghúzták a »két Magyarország« közötti határvonalat, a Habsburg béke érdekében pedig János Zsigmond lemondott a választott királyi címéről. Az önálló erdélyi állam megszilárdulásában kétségtelenül fontos lépésnek számított az is, hogy János Zsigmond fejedelem gyermektelen halála után – a speyeri végzéssel ellentmondva – az ország nem került a Habsburgok kezére, hanem képes volt megtartani és megerősíteni önálló államisága kereteit. Az erdélyi rendek által megválasztott utód, Báthori István, aki 1576-tól lengyel király is volt, bölcs kormányzásával békét és fejlődést biztosított Erdély lakóinak. Az erdélyi szászok számára is nyugodtabb, a szellemi és anyagi gyarapodásának kedvező időszak volt ez. Báthori István fejedelem támogatta gazdasági tevékenységeiket és jóváhagyta a szászok saját törvénykönyvének bevezetését is Szászföldön: az »Eygen-Landrecht« néven ismert gyűjtemény – Der Sachsen inn Siebenbürgen Statuta oder Eygen-Landrecht – a Honterus által lefektetett alapokon végül 1583-ban vált teljessé. Ekkor összegezte Matthias Fronius brassói tanácsúr a honterusi joggyűjteményt és az Altemberger kódexet, a szász szokásjoggal kiegészítve. A kész törvénykönyvet a szászok egyetemes közössége is elfogadta, majd bevezetéséhez megszerezték a fejedelem támogatását is. Így jött létre az a sajátos jogrend Szászföldön, mely egészen 1853-ig, az osztrák polgári törvénykezés bevezetéséig érvényben olt.”

Báthori István, a lengyel trónra való távozása után, 1576-tól öccsét Kristófot ruházza fel Erdély kormányzására vajdai jogokkal. Kristóf 1581. május 27-én Gyulafehérvárott halt meg. Halála után kiskorú fiát, Zsigmondot választották vajdává, de továbbra is a Krakkóban székelő Báthory István fejedelem, majd ennek halála után, 1586-tól Zsigmond gyámja: Ghiczy János kormányzott. Ez az időszak a nagyhatalmak közti egyensúlyozgatás ideje.

Az 1590-es évek elején szerveződő európai szövetség az oszmán ellen a 15 éves háborúba torkollott, s ez Magyarországot is hadszíntérré változtatta.

A kezdeti sikereket látva Zsigmond is a szövetséget választotta volna, de a rendek nem támogatták, ellentétben a Habsburgok által a töröktől való megszabadulást remélő szászokkal. A szász Huet gróf aztán mégis létrehozta az osztrák-erdélyi szövetséget, Erdélybe hozván Zsigmond menyasszonyát, Mária Krisztina osztrák főhercegnőt.

Ez a háború azonban nem hozott sikert és szomorú következményekkel járt. A bizonytalan Zsigmond, aki a fejedelemségről többször is lemondott, majd visszatért, ezzel csak növelte a bajt. A Habsburgok Erdélyt megszerzendő, román szövetséggel dúlták az országot. Ebben az időben a szászokat sem kímélve pusztított Basta generális és a havasalföldi Mihály vajda, aki a román történészek véleményével ellentétben, egyáltalán nem törődött az erdélyi románokkal, és nem a »nagy egyesülés« gondolta által vezetve hódított. Éhínség és nyomor jellemzi ezeket az éveket.

A szászok pénzben is kiszámolták a kárt, melyet közel egymillió aranyra becsültek. Sorsukról Basta a hátuk mögött állapodott meg a császárral a Szászföldnek a birodalomba való beintegrálásáról.

Az erdélyi rendek azonban 1604-ben megtalálják az erőskezű vezért Bocskai István személyében. Bocskai – Zsigmond nagybátyja – visszavonultságából csak Bethlen Gábor rábeszélésére lép újra porondra. Rövidesen megtalálja szövetségeseit, és a lakosság többségének, a hajdúknak és törökpártiaknak támogatásával, a császári erőkkel szembeszáll. A szászok ezzel nem értenek egyet és zsoldosaikkal ellene vonulnak. A zsoldos had azonban őket sem kíméli, s végül elfogadják Bocskait fejedelemnek és 1605-ben Medgyesen meg is választják. Bocskai sikert sikerre halmoz, és 1606-ban kedvező békét köt Rudolf császárral.

A Zsitva-toroki béke a török háborúnak is véget vet és felcsillan a béke reménye. De 1606 végén Bocskai meghal.

Uralkodását a bölcsesség jellemezte, nem fogadta el a török által neki küldött koronát sem, de máig hangzó már idézett végrendelete, melyben Magyarország és Erdély magyarságának egymásrautaltságát ismeri fel.

Utána rövid ideig – Erdély kormányzója – Rákóczi Zsigmond kerül trónra, de az ambiciózus Báthori Gábor a hajdúk segítségével lemondásra bírja.

A makacs és ellentmondást nem tűrő uralkodónak nagyravágyó tervei voltak. Dunai fejedelemségről álmodott s a pillanatnyilag nyugton levő törökkel mit sem törődve Havasalföld és Moldova meghódítására készült. Előbb azonban le kellett küzdenie a kereskedelmüket féltő szászok ellenállását. Így következett be az az esemény, amelyet a szászság soha nem tudott elfelejteni. Ahogyan azt Cziráki megjegyzi, Nagyszeben történetének legsötétebb napjait élte ekkor. Történetíróik Sodomát és Gomorrát emlegették és legendák születtek a történtekről. A város a kicsapongásairól híres uralkodó kényére-kedvére lett kiszolgáltatva. Brassó már nehezebb falatnak bizonyult, de a földvári csata ennek sorsát is megpecsételte. A szászoknak el kellett fogadniuk a helyzetet, és többé nem lázadtak.

Az uralkodót azonban saját hajdúi gyilkolják meg 1613-ban. Közben azonban a török által támogatott és elismert Bethlen Gábor már ott áll a fejedelemség kapujában. A rendkívül okos, bölcs, vallásos és remekül tárgyaló Bethlen végül október 23-án foglalhatja el a trónt.

Uralkodása alatt, nehéz kompromisszumok árán, de országát virágzásnak indítja.

A szászság gyanakvással fogadja, ráadásul eleinte Szebenben székel ő is.

Cziráki Zsuzsanna néhány sorát most szó szerint idézem: „A középkori gyökerekre visszatekintő szász – ugyanígy a székely – rendi kiváltságok ugyanis a központi hatalomgyakorlással ellenkező centrifugális erőként hatottak Erdélyben az abszolutizmus korába lépő Európában pedig fölöttébb idejétmúltnak tűntek. Az egy kézben összpontosuló szilárd fejedelmi hatalom kialakításán fáradozó Bethlen Gábor érthető okokból arra törekedett, hogy ezeket a széthúzó erőket mérsékelje, legalábbis irányítása alá vonhassa.”

Ezért okosan nem feszíti a húrt és elhagyja a várost. A központi hatalom érdekeivel ellenkező szászokkal még több más vitája is van idejét múlta előjogaik miatt. Ezek a viták végig kísérik uralkodását, de nem viszi azokat szakításig, mert a harminc éves háborúval kapcsolatos teendőket megzavarta volna egy belviszály.

Bethlen sikeres hadviselései és nagyvonalú külpolitikája árnyékában az ország valóban virágzik, amit a szászság is érez. Egyes történetíróiktól elnyeri még a haza atyja nevet is.

Sajnos azonban az utódlás ismét gondot okoz, mert gyermektelen. Feleségét Brandenburgi Katalint jelöli utódának, de ő erre alkalmatlannak bizonyul, és egy évvel Bethlen Gábor halála után 1630-ban lemond. Az ezt követő hatalmi versengésből Rákóczi György kerül ki győztesen.

Az időpont szerencsés. Stabilitás van belül, a két nagyhatalmat pedig más gondok kötik le. Habsburg ellenes koalícióbeli harcaikban csak erdélyi és magyarországi céljaikig mennek el. Így Erdély a XVII. század közepére addigi legnagyobb önállóságának korát élheti.

Rákóczit fejedelmi hatalmán túl óriási vagyona is segíti terveinek megvalósításában. A szászokkal konfliktusba kerül. 1636-ban Segesvár, majd 37-ben Brassó nem akarja befogadni a fejedelmet, az univerzitás azonban meghátrál. A két város nehéz büntető adót fizet.

De a városok hatalmaskodó patríciusai is belső konfliktust okoznak a szász univerzitásban.

Rákóczi 1548-ban hal meg és őt uralkodásra nevelt fia, II. Rákóczi György követi a trónon. Nagy ambícióval kezdi kormányzását. A török gyengülése adta lehetőséggel élve befolyása alá vonja a két román fejedelemséget, mint vazallusait. Aztán a svédek nyomán, azokkal szövetségben Lengyelország ellen vonul, hogy annak trónját is megszerezze. Ezt azonban a török már nem tűrheti. Az új sikeres nagyvezír, Köprülü Mehmed tatár szövetségeseinek odairányításával torolja meg a kalandor tervet. Míg a svédek más irányba lesznek érdekeltek, Rákóczi amúgy is megtépázott hada döntő vereséget szenved. Ő maga néhány száz harcosával nehezen menekül meg. A török új fejedelem választását követeli. Rákóczi ragaszkodik a hatalomhoz s így sem Rhédey Ferenc, sem pedig Barcsai Ákos nem tud tőle szabadulni. A zavaros helyzetnek egy török had vet véget, amikor 1660 májusában Szászfenesnél, Kolozsvár mellett, végső vereséget mér Rákóczira, aki halálos sebével még eljut Váradig, de ott meghal. Aztán elesik Várad, ami az ország végső pusztulásának árnyát veti a korra. Erdély kapujának elestével a török legnagyobb kiterjedésű behatolását éri el a magyar területeken.

A szászok előjogaival kapcsolatos háborúskodás is fellángol II. Rákóczi uralkodása alatt. A korlátlan fejedelmi hatalom kiteljesítése érdekében nem próbálta maga mellé állítani a szászokat. 1653-ban a törvények felülvizsgálata során, az Andreanumot felülbírálva, elveszi önálló bíráskodási jogukat és jóváhagyásuktól függetleníti a letelepedési jogot. A szászok Kemény János kancelláron keresztül próbálják elérni a jogok visszaállítását, de ez neki sem sikerül.

Aztán a drámai események már más irányba terelik a gondokat, hiszen egész Erdély sorsa forog kockán.

A XVI–XVII. század során a szász társadalomban is változások észlelhetők. Bár a magyar nemesi életforma után áhítozó gerébeket kitaszítják maguk közül, de a városok polgárainak hatalmasai eluralkodnak a vidék felett. Sőt, még a falvakban is a módosabbak kezébe kerül a vezetés. Az egykor volt szász egyenlőség megbomlik. Feszültség van és a forrongások egymást követik.

Az ipart a jobb minőségű nyugati áru konkurenciája sújtja, a kereskedelemben pedig versenytársak jelentkeznek, mint pl. a görög kereskedő kompániák.

Rákóczi halála után, annak Habsburg ellenes terveit nem feledve, Lipót császár kerül a döntés birtokába.

Az erdélyi urak a tatár fogságból kiváltott Kemény Jánost választják meg fejedelemnek. A királyi Magyarország támogatásában bíznak, annál is inkább mert az a Habsburgokkal együtt, Montecuccoli vezetésével megindul a török ellen, s Kolozsvárig is eljutnak, azonban a két nagyhatalom titokban megegyezik. Montecuccoli kivonul, a török a magára maradt Kemény Jánost 1662 januárjában Nagyszőllősnél megveri, s ő maga is ott veszti életét. Közben 1661 szeptembere óta már Apafi Mihály a fejedelem.

Szász vonatkozásban Cziráki ezt írja: „Erdély más részeihez hasonlóan Szászföldön is mérhetetlen szenvedést hozott a Rákóczi bukását követő vészterhes időszak. Az országra törő török és tatár hadak a szászok körében rengeteg foglyot ejtettek s óriási pusztítást vittek véghez az anyagi javak terén is. Felmérhetetlen nagy összegeket emésztettek fel a váltságdíjak és a rablóseregek fosztogatásai, miközben áldozni kellett az egymást követő fejedelmek háborús költségeire is. A városokban és falvakban nem kis károkat okoztak a megszálló seregek – tatárok, törökök, császáriak egyaránt.” Ugyanis kivonulásukig – nem kis konfliktusok után – a császári hadak is Szászföld városaiban állomásoztak és az ellenséges hadakhoz hasonló károkat és felfordulást okoztak.

A török követeléseket a hadak eltávoztával is ki kellett elégíteni.Az újra fellángoló Habsburg-török háborúban Apafi kénytelen a török oldalán maradni.1683-ban a törökök elhatározzák Bécs meghódoltatását. Az egyesült európai hadak azonban felmentik Bécset. Apafi ügyes manőverezéssel megjelenik, de nem vesz részt a küzdelemben. Aztán egymást követik a török kiűzésének állomásai. 1686 Buda visszavétele, majd Savoyai Jenő 1697-es zentai győzelme. Magyarország megszabadul a töröktől. Apafi megegyezik az udvarral és csatlakozik a törökellenes szövetséghez. Jelentős összeggel járul hozzá a hadak költségeihez, amiért az autonómia, vallásszabadság és török elleni védelem ígéretét kapja. Thököly még megpróbálja visszafordítani az eseményeket a Porta iránti hűség irányába, de a szövetségesek sikerei és Apafi keresztülhúzzák számításait és emigrációba kényszerül.

1687-ben Lotharingiai Károly és serege bevonul Erdélybe és a szász városokban szállásolja el magát. A török viszont nem nyugszik bele szövetségese elvesztésébe és támad. 1688-ban már ismét Erdély földjét pusztítják. Caraffa a védelem céljából megszállja Brassót, ami nem megy simán. Az ellenállást vérbe fojtják. A császári hadak idézik elő Brassó történetének legnagyobb tűzvészét is.

1690 tavaszán meghal Apafi és kiskorú fiára, II. Apafi Mihályra száll a trón. Thököly ismét megkísérli annak megszerzését, de Bádeni Lajos serege kiveri Erdélyből és végleg száműzetésbe kerül Törökországba.

Erdély rendjei látják, hogy a jövő érdekében a Habsburgokkal kell megegyezni. 1690-ben, Bethlen Miklós vezetésével küldöttség megy Bécsbe, ahol tárgyalásokat kezdenek. Ennek eredménye lesz a Diploma Leopoldinum, mely hozzácsatolja Erdélyt a Habsburg Birodalomhoz, és kijelöli útját a következő másfél évszázadra.

Ezt a korszakot nevezik Erdély történetében a gubernátorok korának.

Az eddigiek rövid történeti áttekintése után azonban térjünk vissza Juhászhoz, aki a következőkben egy Erdély, s benne a szászság jövőjét is meghatározó kérdés gyökerei körül is vizsgálódik, amikor a negyedik nemzet, a románság vonatkozásában is fontos – az előző fejezetben már érintetteket ismétlő, de egyben kiegészítő – sorokat ír: „A magyar, a székely és a szász Erdély három államalkotó társadalmi tényezője. Mielőtt azonban rátérnénk e három társadalmi tényező egységére, az erdélyi fejedelemség belső alapját képező unio trium nationumra, felelnünk kell egy, a ma élő erdélyi ember lelkében felmerülő kérdésre: hol voltak a románok Erdély államalkotó nemzetei között? Benne foglaltattak-e valamelyik másik területi rendiségben vagy pedig az államalkotó rendeken kívül, a földhöz kötött jobbágy életformájában élt-e egész nemzetük? Şaguna püspök, a XIX. századi erdélyi románság nagy vezére az erdélyi három unitált nemzetet és a négy recipiált vallást együttesen a hét főbűnnek nevezte, – jelezve ezáltal, hogy történeti felfogása szerint a román nemzet és a görög keleti vallás is helyet kellett volna, hogy foglaljon a privilégizált testületekben. A választ e vádra a XVI–XVII. századbeli erdélyi románság életviszonyainak átnézése adja meg. Román és magyar kútfők szerint a korabeli románság szociális állapotáról a következő képet nyerjük: Az országban szerteszét élő románság legnagyobb része jobbágy, még pedig helyhez nem kötött, nomád pásztorkodó jobbágy, aki földesurának, választott elöljárójának vagy a környék várispánjának kezéhez fizeti le a fiscusnak járó adót. Ez az adó nem tized, nem kilenced, nem a bizonyos róvatal, – hanem az állatokból, juhokból járó ötvened, a »quinquagesima ovium«. Ennek behajtási módját az 1548. évi tordai országgyűlés szabályozta, alapegységül a 25 juh után fizetendő egy juhot és egy bárányt állapítva meg. Ahogyan növekedtek az önálló erdélyi állam szükségletei, olyan mértékben szaporodott a nomád jobbágyság anyagi terhe is s így az 1578.-i kolozsvári országgyűlés már elrendeli, hogy azok, akiknek ötvennél több juhuk van a quinquagesimón kívül, az országos róvást is hordozzák.

Jelentős adalékként újfent megjegyzendő, hogy az ötvenedet, mint adózási formát, a románság még a balkáni vándorlásai idejéből, az ott honos szokások emlékeként hozta magával.

„Sokkal súlyosabb adóterheket viseltek azok a románok, akik beköltöztek egy-egy faluba, »keresztény« földeket és telkeket foglalva el. Ez új telepesek rendszerint megpróbálják a letelepedett élet magasabb szintjét s kényelmét megszerezni úgy, hogy ugyanakkor az ötvenedfizetés boldog állapotában is megmaradjanak. Aminek azonban mind a földesurak, mind maguk a fejedelmek is több ízben erélyes rendelkezésekkel véget vetnek, – hiszen az ilyen próbálkozások az ő veszteségüket jelentették.

A jobbágy román nép között éltek a kenézek, vajdák s a papok, akiknek életszínvonala nem sokban tért el magától a jobbágylakosságtól, de azért mégis megkülönböztetett jogállásuk volt. Mind az említett 1548-as, mind az 1578-as kolozsvári végzés külön emlékezik meg a kenézekről és a papokról, felmentve őket úgy az ötvened, mint a róvatal fizetése alól. Ellenben más végzések gondoskodnak arról, hogy ilyen kiváltságosok ne nagyon sokasodjanak el, s hogy egy faluban csak egy kenéz (mintegy falusbíró) s legfeljebb két pap legyen. A vajdákat főképp a Kővár várához kapcsolt, katonai szolgálattal tartozó várjobbágyság, puskás gornyik falvakban találjuk, egy-egy vajda gondnokságára 4–8 falu lévén bízva. A vajdák és a kenézek kisebb ügyekben ítélkeztek is fajtestvéreik felett. Külön kell megemlékeznünk a fogarasi bojárokról, akiknek kiváltáságai azokból az időkből származnak, amikor e terület Havaselvéhez tartozott. A XVI. századra e bojári kiváltságok nagyon megnyirbálódtak, – várjobbágyi szolgálatokat kellett teljesíteniök, sőt az 1561.-i kolozsvári diéta őket is kötelezi a contributio megfizetésére. Ismét más volt azoknak a román telepeseknek a helyzete, akik a szász városok: Brassó, Szeben, Beszterce külvárosaiban, közeli falvakban laktak, s mint küldöncök, szekeresek, tolmácsok, kémek, később, mint kereskedők belekapcsolódtak a városok életébe.”

Most pedig különösen figyeljünk az alábbi tényekre: „Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a jobbágy és félszabad rétegeken kívül sok teljes jogú nemes ember volt a románok között. Karánsebes, Lugos környékének, ama bizonyos privilégizált 8 bánsági kerületnek a nemessége szinte teljes egészében román. E bánsági román nemesség kialakulása, V. Lászlótól nyert privilégium-levelük (1457) a török elleni harcokkal áll összefüggésben. De ugyanígy harci erények révén sűrűn kaptak nemességet még végvárak körül vitézkedő román jobbágyok is. Úgy, hogy Fogarasban is, Hunyadban is, Zarándban is, de különösképpen Kővár vidékén nagyszámú román nemességet találunk. A nemességből egyes román urak, ha személyi arravalóságuk megvolt, könnyen emelkedhettek az ország vezetői közé is, – elég, ha csak a Szapolyai Jánossal dacoló Majlád Istvánra, vagy a magyar ellenreformáció megindítójára, Oláh Miklósra gondolunk.

Az erdélyi románság e korabeli pontos számáról nincsenek feljegyzéseink. Verancsics Antal szerint a románság számlál annyi tagot, mint a három nemzet együttvéve. Vasile Lupu moldvai vajda 1643-ban a nagyvezérhez írt levelében azt írja, hogy a románság Erdély lakosságának 1/3 át teszi ki. A század végén Erdélybe jövő jezsuiták feljegyzései alapján Jancsó Benedek azt mondja, hogy a leopoldi diploma korában, tehát az 1658–62 közötti nagy erdélyi pusztulás és román bevándorlás után, Erdély lakossága a magyarországi részek nélkül mintegy 500.000 lelket tett ki s ennek fele volt román.

Erdély románsága tehát e korban számbelileg az országnak jelentős tényezője volt, azonban e korszakban, mely nemcsak Erdélyben, hanem Európában mindenütt a rendiség kora, államalkotó tényezőnek csak a föld és jogok birtokosai, ahogyan a korabeli erdélyi meghatározás mondotta: a tanácsi rend, a vitézlő rend és a polgári rend tekintettek. A román jobbágyságból, láttuk, éppúgy kerültek fel egyesek a vitézélő és tanácsi rendbe, mint a magyar jobbágyok közül, – ezek azonban többnyire megtagadták jobbágyvéreikkel való sorsazonosságukat. Amiképpen – nem megbélyegzés ez, hanem a kor jele – megtagadta az Erdélyt meghódító Mihály Vitéz is.

Erdély fejedelmeit pedig, kik ez egész százötven év történelmének a tulajdonképpeni nagy összefogó, államirányító és építő erői, vád román jobbágyaikkal szembeni mulasztás miatt nem terheli. Román gornyiknak éppen úgy adtak ármálist, mint székely darabontnak. Az egész román nemzet nevelésére, művelésére, nemzetté és társadalmi tényezővé való formálására kulturális és szociális téren rengeteget tettek. Hogy ne kelljen az annyiszor idézett román nyelvű egyházi irodalom példáját felhozni, hivatkozhatunk arra, hogy Báthory István, az ellenreformáció nagy bajnoka volt az, aki az első államilag elismert görög keleti püspökséget felállította Erdély területén. Bárhory Gábor az összes román papnak szabad költözködést engedélyezett és felmentette őket a jobbágy-szolgalmányok alól. Bethlen Gábor az ortodoxus református odáig ment a román egyház iránti megbecsülésben, hogy két görög keleti kalugyernek birtokot adományozott. Rákóczi Györgytől egész sereg román papoknak kiadott nemesítő oklevél maradt ránk, a felesége Lorántffy Zsuzsánna pedig Fogarason román iskolát állított fel. Ha egyházi szempontból lehet is sejteni, hogy ez intézkedések mögött reformálási szándék rejtőzött, művelődési és társadalmi szempontból kétségtelenül nagy jelentőségű tények voltak, megvalósulásai a román népelem nemzetté emelése fejedelmi programjának.

Visszatérve a tres nationeshez, fel kell vetnünk a kérdést: e három nemzet, melyek mindegyike középkori rendi kiváltságaiban élt, azokat őrizte és fejlesztette tovább, hogyan alkotott egységet, hogyan alakult ki belőlük az erdélyi fejedelemség, az unio trium nationum?

Láttuk, hogy az erdélyi államalakulás nem egy első társadalmi fejlődésnek politikai keretben való elhelyezkedése, hanem egy külső politikai kényszerképpen előállott helyzet, melyben három külön fejlődött rendi társadalom kényszerült az egység megteremtésére. Ennek az új egységnek, az erdélyi fejedelemségnek a közösen való kialakítására ösztönözte őket az a körülmény, hogy eddigi történelmük folyamán is közösen tartoztak bele a történelmi Magyarország államkeretébe. Új politikai keretükben is a magyar királyság közvetett tagjának vallják magukat.

Ezzel azonban még nem feleltünk a hogyan kérdésére? Hogyan függtek össze ezek a társadalmi egységek ebben a politikai keretben? Mi volt az összetartó erő, ami a fejedelemséget minden összetettsége dacára is állammá és erővé tette?

Semmi esetre sem az a ködös erdélyi lélek és bizonytalanul közös erdélyi szellemiség, amelyről már a humanista Verancsics Antal, a transzilvánisták első őse elejt néhány megjegyzést. (…) A rokonszenvnél és a testvéri érzésnél hatalmasabb összetartó erő volt az a felismerés, hogy a keletről kizsákmányoló török és a nyugatról romlásba döntő német politikai veszedelem között az erdélyi fejedelemség kisebb egysége védelmi keret lehet mindhárom náció számára. Ezért épült fel az erdélyi fejedelemség a huszita jobbágylázadás idején 1437-ben megkötött és 1459-ben a török ellen megújított kápolnai unión, mivel ez az unió is hasonlóképpen védelmi szükségből létrejött egység volt.

E védelmi jellegű unió a fejedelemségben két ponton épül tovább és teszi lehetővé a ráépülő állami kormányzást. Az egyik az 1545-iki tordai diéta határozata, amely a három nemzetnek a teherviselésben való egyenlőségét mondja ki. Az Erdélyben való élet közösségi voltáról, reális életérdekeken felépülő nagyobb egységről hitvallást tevő gyönyörű határozat így hangzik: »Mivelhogy mindnyájunknak egy a hazája s ez a haza mindnyájunktól ugyanazt a szeretetet kívánja, szükséges tehát, hogy mindenki egyforma szorgalommal és jóakarattal szolgálja a haza ügyét, senki ne húzza ki magát a haza fenntartására szolgáló pénzbeli és vérbeli áldozatok alól s ezért a haza terheit, az ország régi szokása szerint, mind a három nemzet egyenlően viseli, mivelhogy az ország megmaradásából származó hasznokat is egyenlően élvezik.« E gyönyörű nyilatkozat természetesen rengeteg széthúzást és a terhek arányos viselésének a megtagadását takarta, – ezért volt szükség arra, hogy 12 év múltán a fehérvári országgyűlés újabb határozatban szabályozza a három nemzetnek a fejedelemségekben való együttmunkálkodását, kimondván: »a harmadik nemzet mindenkor köteles a másik két nemzet elhatározását elfogadni és követni«. E többségi elv alapján működött az erdélyi diéta, melyen a szavazás kuriálisan történt, mindenik nemzet egy szavazatot képviselvén. Hasonlóképpen egyformán voltak képviselve a fejedelem tanácsában, ahova a fejedelem mindhárom nemzet közül 4-4 tagot volt köteles választani.

Hozzátehetjük azonban azt is, hogy a fejedelemség nem a nehézkes az egyenlőséget állandóan védelmező, a privilégiumokat féltékenyen őrző nációk uniója, az azt kimondó törvények által állott fenn. E törvények, a diéta arra voltak alkalmasok, hogy előzetesen vagy utólagosan szankcionálják azoknak a nagy politikai tehetségeknek, kiváló erdélyi fejedelmeknek: Báthory Istvánnak, Bocskay Istvánnak, Bethlen Gábornak, Rákóczi Györgynek a kormányzását, akiknek személyes hatalma, családi vagyona, magánkatonasága, politikai művészete időről-időre össze tudta fogni Erdély széthúzó belső társadalmi erőtényezőit és távol tudta tartani a kívülről ráleselkedő veszedelmeket. Ha Erdély fejedelemkori történetében feltétlenül bizonyos szellem alkotó erejének a megvalósulását akarjuk látni, ha a történeti tények igaz ismerete mellett keressük az erdélyi szellemet, akkor bátran vallhatjuk: ez a szellem a nagy erőpróbákra kész, a múlt hatalmas nehézségeit áthidaló, néhány nagy emberben megtestesült magyar politikai géniusz volt.”

Most lássuk mit ír erről a korról Pukánszky az Erdélyi magyarok és szászok című rövidebb tanulmányában (hasonló című könyvéből is fogunk még idézni): „Bármint vélekedik azonban a régi és új történetírás a szászság magatartásáról az önálló Erdély kialakulásában, annyi bizonyos, hogy a szászoknak semmi okuk nem volt ugyan elszakadni a magyar királyságtól, melynek uralkodói elhalmozták kiváltságokkal és adományokkal, de helyzetükben – szemben a magyarokéval és közszékelyekével – az önálló erdélyi állam kialakulása sem hozott lényeges változást. Privilégiumaikat az új Erdély fejedelmei is megerősítették, s így megnyílt az út további zavartalan fejlődésükhöz. Ez az út pedig továbbra is a lassú, de következetes elkülönülés útja volt.

A szászok értettek hozzá – okosak és körültekintők (»prudentes et circumspecti«) voltak –, hogy az önálló Erdély fejedelmeinek kegyét megnyerjék. Különösen a hatalmas – szász történetírók által előszeretettel »jezsuitabérenc«-nek nevezett – Báthori István rokonszenvét keresték. Mikor e fejedelem elfoglalta a litvániai Polocko városát, s mikor békét kötött az orosz nagyherceggel, a nagyszebeniek fényes ünnepélyt rendeztek. Az egykorú krónikás feljegyezte, hogy az ünnepély alkalmával máglya tüzénél viaskodó cigányok és furcsán öltözött, »fejükön sisak helyett faedényt viselő lovasok« mulattatták a tömeget. Egyébként a szász történetírók is elismerik, hogy az erdélyi fejedelmekben olykor megbecsülhetetlen pártfogókra találtak. Báthori Kristóf hatékonyan támogatta a szász egyházat, és őszintén méltányolta a lelkészek munkáját. Súlyosabb összeütközésük csupán Báthori Gáborral támadt a szászoknak. A szertelen képzeletű, erkölcsi gátlásokat nem ismerő, hatalmas dunai birodalom terveit szövögető fejedelem egyáltalán nem titkolta, hogy megszünteti az alkotmányt és korlátlan uralma alá hajtja Erdélyt. Célját legjobban úgy vélte elérhetőnek, hogy először a szászokat keríti hatalmába. Tervét meg is valósította: 1610. december elején Nagyszebent rajtaütéssel hatalmába kerítette, valamennyi kiváltságát megszüntette, és mint fejedelmi várost katonái őrizetére bízta. A szász krónikások élénk színekkel írják meg, hogy a kicsapongó fejedelem milyen »Sodomát és Gomorrát« csinált az erdélyi németség fővárosából. Állításaik igazolására különös előszeretettel idézik a szép, szemérmes Balk Johanna asszony hősies alakját: Báthori Gábor szemet vetett rá, de ő inkább a halált választotta, mint a fejedelmi szerető kétes dicsőségét. A szászok a fejedelmi önkénnyel szemben a német császárhoz és a német rendekhez fordultak segítségért. Segélykérésükben jellemzően domborodik ki a német népközösség tudata: »Segítséget és támogatást keresünk azoknál – mondották a szászok –, akik erkölcseiknél, szokásaiknál, hitüknél, barátságuknál, sőt vérrokonságuknál fogva igen közel állnak hozzánk, mert teljes bizodalommal reméljük, hogy ugyanúgy fogják elhárítani tőlünk a jogtalanságot, mintha rajtuk esett volna, és nem fogják megengedni, hogy mintegy saját nemzetük ilyen fiatal zsarnok elnyomása alatt elpusztuljon.« A birodalmi körök lanyha érdeklődése azonban nem segít a szászok helyzetén; elsősorban önmaguknak kell megvédeni jogaikat a Nagyszeben elfoglalása után engesztelhetetlenül gyűlölt fejedelemmel szemben. Legtovább és legszívósabban a brassóiak állnak ellen. Vezérük, az eszes és bátor, kétségkívül rendkívüli politikai tehetségű Weiss Mihály mindent kockára tesz, messze nyúló összeesküvés szálait fűzi Báthori Gábor ellen. Weiss Mihály példája azonban új tettekre serkenti a viszonyokkal egyébként könnyen megalkuvó szászokat. Mikor Báthori Gábort 1613-ban eléri a végzet, egyezségre lépnek, hogy visszaszerezzék Nagyszebent, melyet »Erdély pestise és elpusztítója, városok és országok fosztogatója« – az egykorú szász krónikás ezekkel a díszes címekkel illeti a tragikus sorsú fejedelmet – hatalmába kerített. A szászoknak ez az uniója elsősorban azzal a követeléssel lép Bethlen Gábor, az újonnan megválasztott fejedelem elé, hogy haladéktalanul adja vissza nekik fővárosukat, a város elfoglalása alkalmával ott lévő minden ágyúval és hadifölszereléssel együtt. Az ellentétek már-már Bethlen Gáborral szemben is kiéleződtek, mikor a fejedelem a követelésnek engedve kiüríttette Nagyszebent. A Báthori Gáborral szemben kegyetlenül szigorú szász krónikás semmit nem hallgat el a Bethlennel támadt ellentétekből, de egyébként rendkívül melegen méltatja a nagy fejedelem érdemeit: sok hozzá hasonló uralkodót kíván az országnak, mert igazi »pater patriae« volt, aki Erdélyt »teljes virágzásban« hagyta örökül utódának. A török veszedelem és a központi hatalom gyöngesége először 1437-ben készteti a három erdélyi nemzetet arra, hogy a közös védelem érdekében unióba lépjen. A XV. század közepén szorosabbá fonódik ez a szövetség azzal, hogy a szászok menedékjogot adnak erődítményeikben a másik két nemzetnek: a XVI. század elején megújított unióban a három náció közös ítélőszék felállítását határozza el, a 30-as években megszervezi a közös honvédelmet, majd harmadszor is megújította a szövetséget. Ez a politikai unió joggal kelthette azt a reményt, hogy a testvéries együttműködés révén a szászság is összeforr a másik két nemzettel, és elkülönülési folyamata megáll. A három náció azonban csak időnként fogott össze; az összefogás rendesen részleges és alkalomszerű maradt, és nem volt alkalmas arra, hogy köztük az összetartó szálakat erősítse.

Tagadhatatlan, hogy a XVI. és XVII. században a szüntelen súrlódások és az együttélés nehézségeinek ellenére is erős közeledés mutatkozik a szászság és a magyarság között. Különösen a mindennapi életmódban és az iskolázás terén. A prédikátorok legnémetesebbnek látszó hivatali ruháján is – a kötelező Luther-köpenyhez hosszú, elöl és ujjain fémkapcsokkal záródó mellény járul, mely a mai szemlélőnek is feltűnik szász papi gyűléseken – találunk magyaros jelleget. Még inkább a tisztviselőkén és előkelő polgárokén: ők is dolmányt, felsőt, mentét, csizmát, kalpagot viselnek, és e ruhadarabok neveit a szász tájnyelv is átveszi. Jóval erősebben ragaszkodnak a szász hagyományhoz a viseletben az asszonyok, főleg a paraszti réteg, de lassanként itt is utánzásra csábít a magyar példa. Jelentékenyen előmozdítja a szász–magyar közeledést az egyházi rendtartás 1616-ban kelt utasítása, mely előírja, hogy a szász iskolákban alkalmazott tanítóknak kielégítő módon kell bírniok a magyar nyelvet; 1637-től kezdve pedig a brassói gimnáziumban megbízzák a legidősebb magyar diákot, hogy »praeceptor scholae hungaricae« legyen, és tanítsa meg magyarul beszélni a többi diákot. A németországi egyetemek látogatása a XVII. században erősen csökken. A csökkenés oka részben az, hogy a zavaros viszonyok és háborúskodások miatt megnehezült az utazás, részben az is, hogy a tanulni vágyó szász ifjúság szívesen kereste fel – gyakran takarékosságból is – a jó hírű felső-magyarországi protestáns iskolákat. Feltűnő, hogy a protestáns szász ifjak ismételten megfordulnak tanulmányi célból Nagyszombatban is. Az 1629-ben meghívott német tanárok, Alstedt, Bisterfeld és Piscator működésükkel közvetve egész Erdély iskolai életét irányították, és még jobban vonzották a szászokat. Felső-magyarországi, nagyszombati és gyulafehérvári iskolák látogatása hozzájárul ahhoz, hogy a szász értelmiség és a magyarság között újabb és újabb szálak szövődnek. Az iskolázás terén erősbödő magyar–szász kapcsolatok bizonyítékai a szász nyomdákból magyar–német vagy magyar–német–latin párhuzamos szöveggel egyre nagyobb számban kikerülő tankönyvek is. Már a XVI. század utolsó éveiben Nagyszebenben megjelenik Erasmus ókori írók szentenciáit tartalmazó gyűjteménye magyar–német–latin magyarázatokkal, a XVII. században pedig Brassóban adják ki egymás után Comenius tankönyveit, főképp a »Ianua linguarum«-ot és az »Orbis sensualium pictus«-t hasonló alakban. S az iskolázás mellett erősbödnek a szálak a magyar szellemi élet felé az egyházi irodalomban is. Az erdélyi szász prédikátorok műveikben gyakran emlékeznek meg a magyar fejedelmekről, a magyar vitézségről, a magyar protestantizmus jelesebb szellemi képviselőiről, vagy pedig a magyar ellenreformáció ismert irodalmi harcosaival – különösen Sámbár Mátyással – szállnak vitába. A művelődési kapcsolatok kétségkívül megvannak, sőt fejlődnek; de önmagukban nem tudják a minduntalan adódó politikai feszültséget enyhíteni s a szász és magyar tömegek közeledését létrehozni. Az igazi belső unió hiányzik; legfőbb akadályai a szászoknál közigazgatási zárt egységükön és a vallási kérdésen kívül a másik két nemzetétől lényegesen eltérő társadalmi fejlődésük és az egyre gyakoribb nemzetiségi súrlódások.

A szászoknál nem találjuk meg a földesúri hatalomnak azt az előretörését, mely a XVI. században a társadalmi fejlődést Magyarországon általában jellemzi. A földesúri hatalom helyett itt a falvak agrárlakossága lassanként mindinkább a városok politikai befolyása alá kerül. Ezek döntöttek a székhivatalnokok választásánál, átvették felső fokon a bíráskodást, s így a falusi lakosság autonóm politikai jogai az ő kezükbe mennek át. A városokban – Nagyszebenben, Segesvárott, Medgyesen, Brassóban, Besztercén – pedig az iparos- és kereskedőtársadalomtól egyre inkább a polgári értelmiség néhány családja veszi át a politikai és szellemi vezetést. Az a körülmény, hogy ezek a vezető családok – Teutsch, Brandsch stb. – ma is jórészt ugyanazok, mint a XVI. és XVII. században, azt mutatja, hogy a szász egységen belül is következetesen érvényesült a kiválasztás és elkülönülés elve. Az értelmiség vezető tagjai éberen őrzik a szász népegységet, hatékonyan és szívósan védelmezik a magyar nemesség vonzóerejével és térfoglalásával szemben. 1613-ban a szász városok szövetsége, felismerve a magyar nemesség vonzóerejében rejlő veszélyt, érdekes határozatokat hoz a népiség védelmére. »Quia virtus nobilitat hominem« – olvassuk az egyik határozatban –, »mivel a szabadság teszi az embert nemessé… s mivel itt szebb kiváltságok nem lehetnek quam libertates Saxonum, minélfogva a szászok igazi nemesemberek, ha a nemességgel helyesen élnek, mindazokat, akik e kiváltságokkal nem elégednek meg, hanem nemesi jogokra törekednek, nemesi birtokot vásárolnak és a nemességhez tartozóknak tekintik magukat, nem szabad hivatalhoz juttatni, mert a városok számára ebből csak baj és kellemetlenség adódik«.

Elsősorban az értelmiség képviseli minden erejével és tehetségével a szász álláspontot, mikor a három erdélyi náció között már a XVI. század utolsó negyedétől kezdve meglehetősen éles formában jelentkeznek a nemzeti elkülönülés szándékából eredő ellentétek és súrlódások. Mondottuk, hogy a szászlakta városok polgársága – a többi magyarországi német lakosságú városhoz hasonlóan – már a középkorban szívósan küzdött minden »idegen« betelepedés ellen. Míg azonban a magyar királyság területén a német polgárság a XVI. században a megváltozott politikai és társadalmi viszonyok hatása alatt engedékenységre kényszerül, addig a szászok a három nemzet politikai uniója ellenére is mereven kizárják a magyar nemességet városaikból. Mikor az 1625-i gyulafehérvári országgyűlés kimondja, hogy a magyar és székely nemesek szabadon vásárolhatnak házakat a szász lakta városokban, a szászok kiváltságaik súlyos sérelmét látva a határozatban, haladéktalanul összehívják az univerzitást; ez úgy dönt, hogy küldöttséggel fordul a fejedelemhez a határozat érvénytelenítése céljából. A fejedelem először rámutatott a nemességnek arra a törekvésére, hogy az együttéléssel szorosabbra fűzze a kapcsolatokat a szászok és az ország többi népe között, de csakhamar be kellett látnia, hogy a szászok a lázadástól sem riadnak vissza, ha nem enged követelésüknek. Végül a kancellár útján csupán annyit kívánt, hogy a nemesség háború esetén kapjon menedéket a szászlakta városokban. Ebben a megoldásban – minthogy nem állott ellentétben az addigi gyakorlattal – a szász kiküldöttek is megnyugodnak.

A XVII. század folyamán a nemzeti érzékenység az addiginál is élesebb formákban jelentkezik. Közvetlen indítékai azok az elkeseredett harcok, melyek az adóterhek elosztása körül a három politikai nemzet között minden országgyűlésen meg-megújultak. De egyéb források is táplálják. Vallási téren az ágostai hitvallású szászoknak a református erdélyi fejedelmek alatt ugyan hasonlíthatatlanul jobb sorsuk volt, mint az unitáriusoknak vagy éppen katolikusoknak, de azért minduntalan tartaniok kellett attól, hogy a »kálvinista méreg« megbontja soraikat. Márpedig tudjuk, hogy a kálvinizmus egyet jelentett a magyarsággal vagy legalábbis nem szászsággal. S amint a szászok mereven szembeszálltak minden kísérlettel, hogy városaikban református templomot építsenek vagy reformátusok telepedjenek le, akként élesedtek ki a nemzeti ellentétek is. Leghatékonyabban azonban maguknak a szászoknak példátlanul megnövekedett nemzeti öntudata segítette elő az elkülönülés folyamatát. Ezt az öntudatot bámulja már a XVII. század elején Opitz Márton, amikor Erdélyben talált fajtestvéreit a »germanissimi Germanorum« elnevezéssel tiszteli meg.”

A korabeli szász–román és az ettől nehezen elválasztható magyar kapcsolatokról Pukánszkytól a következőket olvashatjuk: „Kevésbé ismert az újabbkori szász–román kapcsolatok néhány magyar szempontból fontos fejezete. A 17. században a Havasalföld és Moldova korábban szász telepei egyre inkább beolvadtak a gyorsan szaporodó románságba, a 18. században viszont új szász kivándorlás indult meg Erdélyből a Kárpátokon túl eső területekre. A kivándorlást előmozdíthatta az a körülmény is, hogy a szászok között a 18. század folyamán erősen terjedt a román nyelv ismerete. Heydendorf Konrád medgyesi polgármester II. Józsefet kísérve egyik erdélyi útján, tolmácsként szerepelt az uralkodónak egy román paraszttal folytatott beszélgetésénél. II. József a tolmácsolás után megkérdezte tőle, jól bírja-e a román nyelvet, mire Heydendorf azt válaszolta, hogy az ő székében minden szász úgy beszél oláhul, akár anyanyelvén, hiszen naponta akad dolguk egymással és az oláhoknak eszükbe sem jut, hogy a szászok nyelvét megtanulják. A szász vállalkozási kedv, meg egyéb körülmények mellett nyilván a román nyelvismeret terjedése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a 19. század első felében számottevő polgári, különösen iparosréteget találunk a Kárpátokon túl lassabban fejlődő román városokban. Ez a réteg a szellemi életbe is egyre erősebben bekapcsolódik, annál inkább, mert a szász értelmiségből is többen Moldvában telepednek le, és írói meg tudományos munkásságukkal a románság szolgálatába állanak. A szász értelmiség Romániába szakadt tagjai közül sokoldalú munkásságánál fogva elsősorban Flechtenmacher Keresztély érdemel figyelmet. Flechtenmacher a moldvai kormány meghívására 1813-ban ment Jassyba, hogy ott Ananias görög jogtudóssal együtt a moldvai polgári törvénykönyvet megszerkessze. Később, – mikor a gimnáziumokba bevezették a német nyelv tanítását – mint tanár működött, majd állami jogtudóssá nevezték ki, 1835-ben pedig kulturális érdemeinek elismeréséül az örökös bojárok rendjébe emelkedett. Flechtenmacher sokirányú működése román szempontból valóban figyelemreméltó: Moldvában ő vezette be a korszerű jogszolgáltatást és fáradhatatlan szervezőkészségével, szüntelen ösztönzéseivel új, választott hazája szellemi életének köztiszteletben álló, vezető személyisége lett. Irodalmi munkássága magyar szempontból legalább is naiv tájékozatlanságra vall történelmünk fontos szakaszaiban, s ezt a tájékozatlanságot lelkes románbarátsága sem érteti meg. Hol németül, hol románul ír. 1839-ben az új esztendőre írt terjedelmes költeménye a román népnek, a régi Róma méltó fiainak hősi tetteit magasztalja: a román dicsőség legnagyobb megtestesítője azonban nem más, mint Hunyadi János, a második Traján, aki rettenthetetlenül szembeszállt az ozmán birodalom előretörésével. Román hősként áll előttünk Hunyadi Flechtenmacher egy másik hosszabb költeményében is, de itt mellette áll méltó utóda, Széchenyi István, a magyarság nagy fia is. A Vaskapu megnyitása a hajózás számára, mely a nyugati művelődés végleges győzelmét jelenti a keleti barbársággal szemben, a szász költő szerint nem egyéb, mint Hunyadi hősi harcának diadalmas és korszerű betetőzése. Aligha lenne igazunk, ha Flechtenmacher torz történetszemléletében elfogultságot vagy éppen magyarellenes célzatot akarnánk felfedezni. Egyszerűen naiv tájékozatlansággal állt a magyar történelemmel szemben, vagy pedig eszményei szellemében vegyítette a magyar és román történelem részleteit. Mert Flechtenmacher szívvel-lélekkel a nyugati szabadelvű eszmék híve volt. Rendületlenül hitt a népek testvéri egyesülésében s e cél érdekében kereste a kapcsolatot – a román, sőt a magyar szellemi élet felé is. Fia, Sándor a 19. század negyvenes éveiben a régi Románia, főként a Havasalföld zenei életét próbálta európai színvonalra emelni és a magasabb kultúrájú országok zenei fejlődésébe bekapcsolni. Munkássága részleteit vizsgálva a magyar előzményekre, erdélyi főuraink hatékony zenepártolására és erdélyi városaink virágzó zenei életére kell gondolnunk, melyre éppen a legutóbbi években meggyőzően mutatott rá zenetörténeti irodalmunk. Ezek a magyar előzmények teremtették meg az előfeltételeket Flechtenmacher Sándor törekvései számára is. Ő maga mint zeneszerző különösen néhány dalával kétségkívül maradandó értékeket adott a román zeneirodalomnak, de szervező munkáját, s ennek zenei kultúrát teremtő eredményeit a magyar példaadás nélkül csak hiányosan értjük meg. A szász–román kapcsolatok ismételten azt is igazolják, hogy a magyarság gyakran hatékonyan támogatta a román művelődési törekvéseket. Érdekes és eddig kevéssé ismert példát találunk erre az első románnyelvű hírlap megindítására irányuló kísérletek körül. A szász kutatás rámutatott arra, hogy a Bausznern Frigyes által 1776-ban alapított nagyszebeni Szent András szabadkőműves páholy, melynek sok magyar és román tagja is volt, az alapítás után nemsokára irodalmi társasággá alakult át és több szász meg román szellemi mozgalom középpontja lett. Ebben a társaságban merült fel először egy erdélyi román hírlap megindításának terve. A tervet leghatékonyabban Bánffy György szabadkőműves »testvér«, erdélyi gubernátor karolta fel, aki 1789-ben maga járt el Bécsben, hogy megszerezze a lapengedélyt és biztosítsa a kedvezményes postai szállítást. Fáradozása azonban nem járt sikerrel: a lapengedélyt megszerezte ugyan, de a kedvezményes postai szállítást a bécsi udvari kancellária nem volt hajlandó biztosítani. Ilyenmódon a hírlap megindításának terve nem valósulhatott meg, sőt az ezirányú kísérletek később is sikertelenek maradtak, mert a reakció előretörésével az udvari körök az erdélyi románságot is féltették a francia forradalmi eszméktől, és hitük szerint minden hírlap közvetve, vagy közvetlenül ezeket terjesztette.

Hasonló magyar érdekű részletek bőven akadnak a szász–román művelődési kapcsolatok történetében. Közvéleményformáló hatásuk évtizedeken keresztül, sőt olykor napjainkig érvényesül – rendesen a magyarság hátrányára. Tárgyilagos feltárásuk, részletes vizsgálatuk éppen ezért fontos feladat; fontos azért is, mert ismételten a tények erejével igazolják a magyarság kezdeményezését a dunavölgyi népek szellemi életének kialakulásában.”

Ekkor érkezünk el az eredetkutatások és mítoszépítések korához. Tudjuk, hogy a környező népek közül nem csak a szászság esik áldozatául az ilyen barokkos álmodozásoknak.

„A magyar földet érő végzetes események a városi értelmiség soraiból kikerült szász helyi krónikásokat ismételten és egyre fokozottabb mértékben ösztönzik történelmük tanulmányozására. (…) Az őstörténeti kutatók felhőkben járó feltevései ellen az erdélyi szászok között először Franckensieini Franck Bálint comes emelte fel szavát. Frankensieini Franck különösen azokkal száll szembe, akik az „Andreanum”-ot a dák-gót származtatási elmélet érdekében meghamisították. (…) A szász autochtonság elmélete különben a nagytekintélyű Franck megnyilatkozása után is makacsul tovább tartja magát. Meg α magas műveltségű és felvilágosodott báró Brukenthal Sámuel is szorgalmasan keresi a bizonyítékokat arra, hogy a szászok a gótok leszármazottai. Persze ő már tudatosan politikai okokból ragaszkodik az élénk képzeletű eredetkutatók feltevéséhez: milyen jó is lenne bebizonyítani, hogy a szászok ősi jogon, nem pedig »magyar királyok kegyéből« élnek Erdélyben.

Az eredet és származás kérdésének »tisztázása« újabb kivezető utat nyitott az erdélyi elszigeteltségből a nagynémetséghez, újabb hatalmas kötelékkel kapcsolta az »anyaországhoz« a szászságot, mely az autochtonság hirdetői szerint éppen olyan ősi és sajátos, mint bármely más német néptörzs. A reformáció teremtette vallási és művelődési kapcsolatok után most a közös eredet és származás kapcsolata is táplálja és éleszti a szász népi öntudatot; s amint az eredet és származás kimutatásában ott lappangott az elkülönülés szándéka Erdély többi népeivel szemben, úgy az eredet és származás tudatából új erőt merítő népi érzület természetesen szintén csak elősegítette az elkülönülés folyamatát. A barokk képzelet szárnyain magasba lendülő, szertelen feltevésekre építő szász történetpolitikai irodalom, bármennyire csak az értelmiség szűk körének munkája volt, éppen ennek az értelmiségnek közvéleményformáló ereje folytán az erdélyi német népi öntudat kialakulásának egyik jelentős tényezője.

Ezt a népi öntudatot az »anyaország« egyelőre nem nagyon vette tudomásul. A XVII. század első éveiben a németség egyik legnagyobb gondolkodója, Leibniz hívja fel a tudomány figyelmét a szászokra meg tájnyelvükre. Szavaiból meleg rokonszenv és a szász népcsoport sorsáért érzett őszinte aggodalom csendül ki: »őrök szégyen lenne – mondotta Leibniz –, ha német nyelvünk Erdélyben hanyagságunk miatt kipusztulna, mert idegen nyelv átvétele rendesen szabadságvesztéssel és idegen igával jár együtt«. Leibniz érdeklődése azonban meglehetősen magában álló és személyes jellegű. Igaz, hogy a szászok ekkor már maguk is elég erősek voltak ahhoz, hogy népük egységét és sajátosságait sértetlenül megőrizzék, és mereven elutasítsanak minden politikai tervet, mely azt veszélyeztethette.

A veszély most német részről jött; súlyosságát fokozta az a körülmény, hogy kecsegtető remények alakjában jelentkezett.”

Idáig érkezvén időben, már tulajdonképpen a gubernátorok korát vizsgáljuk, tehát a Leopold-diploma, vagyis 1690-91 után vagyunk.

A gubernátorok kora

A Leopold Diplomát követő változásokat Erdélyben, Apor Péter nyomán, a Metamorphosis Transylvaniae

néven emlegetik, amely elhozta ugyan a „najmódit”, de bizonyos önállóság megmaradt,

amint akkor mondták: Bécs messze volt.

Most újfent Cziráki Zsuzsannának adjuk át a szót: „Még javában dörögtek a fegyverek Magyarországon, amikor Bécsben kibocsátották a Diploma Leopoldinumot. (…) Thököly és a törökök ellentámadásai (…) arra figyelmeztettek, hogy átfogóbb szabályozás szükséges Erdély megtartása érdekében. Belátták ezt a fejedelemség vezetői és a császári udvar is, így születhetett meg 1691. december 4. én a nevezetes dokumentum.

A Leopoldinum mindkét fél számára kielégítő megoldásnak tűnt, hiszen betagolta ugyan Erdélyt a Habsburg Birodalomba, ám lényegében nem változtatott az ország kiváltságos helyzetén. A török háború hevében Lipót császár készségesen elismerte Erdély valamennyi szabadságát: biztosította a vallásszabadságot, megerősítette a fejedelmek által hozott törvényeket és az autonóm közösségek előjogait, továbbá nem gördített akadályt az évente ülésező erdélyi országgyűlés elé sem”.

Erdély ügyeivel a Bécsben székelő Erdélyi Kancellária foglalkozott s az ország élén kormányzó, a gubernátor állt, aki a polgári közigazgatás őre volt, katonailag azonban szigorú ellenőrzést vezettek be, s ezért katonai főparancsnok felelt. A gubernium székhelye az időközben Karlsbug nevet kapott Gyulafehérvár, majd a Rákóczi szabadságharc alatt a megbízhatóbb Nagyszeben volt, végül 1790-ben Kolozsvár lett Erdély közigazgatási központja. Erdélyt azonban Bécsből irányították, a helyi hivatalnokok csak végrehajtói szereppel bírtak.

1699, a karlócai béke lezárta a török világot a régi Magyarország területén. Ugyanakkor világossá vált, hogy a felszabadítást szervező Habsburg-dinasztia lett az úr. Erdélyben az országgyűlés csak a gubernátor engedélyével volt összehívható, minden rendeletet csak császári megerősítéssel léptethettek életbe. Számos Habsburg-hű személy lelt otthonra Erdélyben.

A korlátlan uralkodói hatalom szokatlan volt az erdélyiek számára. Különösen érintette ez az előjogokhoz szokott szászságot. Két jelesük, névszerint: Valentin Franck von Franckenstein és Johannes Zabanius Sachs von Harteneck gróf próbálkoznak a feszülő ellentétek felszámolására, de ez nem könnyű. Az udvar a középkori privilégiumokat „vadhajtásoknak” tekinti. A század végére így végleg érthetővé válik, hogy ezeknek a privilégiumoknak a napjai megszámláltattak.

Felső-Magyarországon elindul a kuruc háború, s ennek lángjai átterjednek Erdélyre is. II. Rákóczi Ferencet fejedelemmé választják, a császárhű nemesség Szebenbe húzódik és a jogaiban sértett szászság sem vesz részt a fejedelemválasztásban. A császári hadak vezetője Rabutin nem képes ellenállni, de a kuruc sereg sem elég szervezett Erdélyben. A megújuló császári ellentámadást már nem képesek feltartóztatni.

A szatmári béke Erdélyt ismét a Habsburgok kezén hagyja. A császárra felesküdők amnesztiában részesülnek. Minden marad a régiben, csak a pusztítások nyomainak terhe marad Erdélyre.

Ezután aztán békeévek következnek, de Erdély a birodalmi érdekek kiszolgálója marad. A felvilágosult abszolutizmus intézkedéseinek hatásai elsősorban a székely és szász előjogok terén válnak nyilvánvalóvá. A katolikus hit terjesztése is nagy lendületet vesz. Ezt tetézi, hogy a szász elit világa éppen negatív, korrupcióval és visszaélésekkel terhelt kort él meg.

A szász közösség új küzdelmet kezd, a helyzetet elismerve és az adott lehetőségekkel élve. Ennek élharcosa és támogatója Samuel von Bruckenthal szász politikus, Mária Terézia bizalmas embere. A politikai eredménynél jóval több azonban az, amit a művelődés terén sikerül elérniük.

Ezt követte II. József, a „kalapos király” kora. Ez az időszak a szászság számára legszomorúbb éveket jelentette, bár minden botladozó lépésével együtt a történelmi fejlődésnek elkerülhetetlen következménye volt.

Mint arra Cziráki is figyelmeztet, II. József felismerte a birodalom gyenge pontjait, a feudális viszonyok továbbélését s az ebből fakadó nehézségeket, melyek meghatározták a Kárpát-medence sorsát is. Bár a szász jogok megvonása, az univerzitas felszámolása, vagyonának elkobzása, a szász területek betagolása a megyerendszerbe, a concivilitás bevezetése stb. halála előtt visszavonatott, de nem teljes egészében. A szászok demográfiai gondjaik korát is élték és saját földjükön kerültek kisebbségbe. Ahogy Cziráki mondja: „hosszú távon nem tarthatták meg a politikai vezető szerepet, középkori kiváltságaikra pedig már réges-rég kimondták a halálos ítéletet.”

Lényeges elmondanunk azt is, hogy a demográfiai problémát megoldandó többrendbéli betelepítés is történt Szászföldre. Részben Bécs telepített oda a birodalomból hitükhöz ragaszkodó protestánsokat, másrészt ők maguk is toboroztak német nyelvterületről, sőt volt spontán betelepülés is, de ezek nem voltak jelentősek és megmaradtak négyszámjegyűnek. Ugyanakkor elkezdődött az Amerikába történő kivándorlás is. Minden csalódása ellenére, az erdélyi magyar nemesség növekvő hatalma ellen a szászság továbbra is megmarad a császárhűségen.

A II. József halála utáni restituciós edictum után újraválasztják vezetőjüket, a szász grófot, Michael von Bruckenthal személyében. De a birodalom továbbra is kézben tartja az ügyeket, cenzúráz, kémhálózata is működik. A központosítás tovább folyik, s Erdély többi népcsoportjával együtt a szászságnak is egyetlen menedéke marad, nemzeti sajátságainak feltárása és megőrzése, átadása következő generációknak.

A népcsoportok közti megegyezést azonban a megoldás felé vezető más és más elképzelések akadályozták. És ezzel Bécs kitűnően tudott élni.

De főleg az idegenben tanuló diákok révén beszivárognak a korszerű gondolatok és formálódni kezd egy új, jogait kivívni kész politikai réteg. Ezzel párhuzamosan a művelődés tovább fejlődik. Nagy lendületet vesz a publicisztika, az irodalom, a művészetek és kiváló eredményeket érnek el az oktatás területén, megjelenik az erélyi szász szótár és irattáraik anyagának feldolgozására is figyelmet szentelnek. Igen fontos eredmény, hogy létrehozzák az Erdélyi Országismereti Egyesületet. Később megjelennek az első pénzintézetek, előbb Brassóban, majd Szebenben.

Az oktatásban elért eredményeket külön ki kell emelni, hiszen a XVIII. század végére már általános tankötelezettség van, és minden gyermek megtanul írni és olvasni. Bár Bécs egy ideig gátolja, de egyre többen mennek nyugati egyetemekre, s ennek később nagy fontossága lesz.

A gazdaság terén a Birodalom hibájából is nagy az elmaradottság. Az osztrák és cseh tartományok iparát Magyarország és Erdély inkább nyersanyagokkal látja el. A céhek még működnek, mikor nyugatabbra már manufaktúrák gyártják a versenyképesebb árukat. A polgárosodás kétségtelen jeleivel együtt a polgári igények is felbukkannak. A nyugati minta begyűrűzik, gyökeret ver a színházi és zenekultúra is. A szász társadalom átrendeződése kapcsán jönnek létre az első szabadkőműves páholyok.

Mindez azonban egy erősen kivéreztetett országban zajlik, amelynek a török idők és az átmeneti periódus rablásai nyomán leszegényedve is hatalmas, 800.000–1 000.000 aranyat kitevő adót kell fizetnie a Portának, s ráadásul el kell tartania az itt állomásozó osztrák katonaságot.

A németség egyre több gyanakvással szemléli a magyar nemesség hatalomra törését, behatolását a szász területekre. Ezért a románságra eleinte nem figyel, de a hegyeken túli román országokat vezető görög-fanarióta uralkodók kegyetlen kizsákmányolása nyomán kialakuló hatalmas méretű román beáramlás nyomán, amely a kinti viszonyok után az erdélyi szegénységet is előrelépésnek érte meg, nagymértékben eltolódnak a nemzetiségi arányok. A románság is követeli a többi nemzethez hasonló jogokat, és a társadalmi feszültségek fokozatosan nemzetiségi jelleget kezdenek ölteni.

Cziráki ezekről az időkről így ír: „Az erdélyi nemzetek helyzetéről és jogairól folytatott vita a XIX. században egyre inkább elmérgesedett. A románok egyaránt sérelmezték a magyarok és szászok kizárólagos részesedését a gazdasági és politikai vezetés terén, és kultúrájuk, nemzetük egyenjogúságát követelték. A szászok, miközben gyanakvóan nézték a románság mind erősebb érdekképviseletét, nehézményezték a magyarok azon törekvéseit, melyek a magyar nemesség hatalmának további növelését, valamint a magyar nyelv és kultúra primátusának elismertetését célozták. Eközben a magyarság joggal tarthatott attól, hogy a feltörő román nemzeti mozgalom, illetve az ősi önrendelkezési jog talaján álló szász közösség – akár erőik egyesítése révén is – meghiúsítják az erdélyi magyarság régi álmát, Erdély és Magyarország évezredes hagyományban gyökerező egységét. A fennálló helyzet bonyolultságával a kortársak is tökéletesen tisztában lehettek, mégsem sikerült olyan megoldásra jutni, amely valamennyi felet megbékítette volna. Az adott helyzetben a szász társadalom magatartása is kettős jellegű volt: sokan ragaszkodtak a tradicionális szász izolációhoz és ódzkodtak a társnemzeteknek tett engedményektől, ám egyre többen hangoztatták azt az önálló erdélyi fejedelemség hagyományaiból eredeztethető véleményt, mely szerint Erdély sorsáról az ott élő nemzetek közösen hozzanak döntést.”

Most azonban engedjük el Cziráki Zsuzsanna fonalát és hallgassuk meg mások véleményét is e korról és előzményeiről.

Pukánszky A szászok és az erdélyi gondolat című tanulmányában a szabadkőművesség szászföldi gyökereiről is ír mikor báró Brukenthal Sámuel érdemeit méltatja, aki mint Mária Terézia belső embere elérhette, hogy a szász érdekek II. József fellépéséig nem sérültek.

„A bécsi kormánykörök kétes értékű érdeklődését igazán csak a szászok legnagyobb államférfija, báró Brukenthal Sámuel (1721-1803) tudta népe javára fordítani. Brukenthal a gyakorlati politika és a művelődés terén egyformán a felvilágosodás legképzettebb és legtevékenyebb előharcosa a szászok között. Német egyetemeken szívta magába a felvilágosodás eszméit; tanulmányai befejezése után bámulatos gyorsasággal felfelé ívelő pályáján csakhamar alkalma nyílt arra, hogy a becsi udvarnál népe érdekeit képviselje. 1753-tól kezdve Mária Terézia bizalmas tanácsadója lett minden erdélyi ügyben. Brukenthal tüneményes közéleti pályáján is megmaradt népe hű fiának. »Fidem genusque servabo« – ez volt jelszava, melyhez valóban következetesen ragaszkodott; mennél magasabbra jutott, annál hatékonyabban érvényesítette befolyását népe érdekeinek és kiváltságainak védelmében. Büszke volt szász származására és büszkeségének minden alkalommal kifejezést adott. Akár alaposan átgondolt államiratokban szállt síkra népe jogaiért, akár hivatalszolgáját szoktatta arra, hogy kizárólag szász tájnyelven érintkezzék vele. Akár a nemességre kapaszkodott Rosenfeld szebeni főispánt utasította rendre magyar beszéde miatt, akár otthonában vette magát körül a nép hagyomány kincseivel – mindig megbecsülte nemzetiségét és példája buzdítóan hatott honfitársaira. Nem véletlen, hogy Brukenthal működésének éppen a szász művelődésügy terén mutatkozik legmaradandóbb hatása. Alapítványa, a róla elnevezett múzeum 1817-ben nyílt meg a nagyszebeni, a szász univerzitás levéltárával egyesített levéltár mellett a szászok legjelentősebb tudományos intézménye; leginkább ismert részein, a képtáron és iparművészeti gyűjteményen kívül tekintélyes könyvtárt és kéziratgyűjteményt foglal magában. (…)

Bruckenthal aktív, különösen személyi intézkedésekben minduntalan érvényesülő szabadkőművessége világosan mutatja, hogy az erdélyi szászoknál a német egyetemek révén gyorsan és erőteljesen terjedő felvilágosodásnak igazi fészkei a szabadkőműves páholyok voltak, amelyek Erdélyen kívül is, szinte egész Magyarországon, sőt Ausztriában is jórészt porosz minták után honosodtak meg. A szabadkőművesség hivatalos nyelve egész Magyarországon a német volt, s természetes, hogy az erdélyi városokban (Nagyszebenben és Brassóban) megalakult páholyok kizárólag az erdélyi szász politikai művelődés külön érdekeinek propagatív szervei lettek.”

Aztán következtek II József csalódást okozó intézkedései, s az újabb csalódás, hogy mikor azok visszavonásra kerülnek, nem kapják vissza valamennyi régebbi jogukat. Az volna várható, hogy meginog a Habsburg-imádatuk, de nem ez történik. A privilégiumokért folyó harc nemzetiségi jellegűre vált, s mint Pukánszky megjegyzi, lassan „a népi öntudat minél teljesebb kialakítása öncéllá válik”. A német népgondolat későbbi tartalmával és mozgatóerejével előbb jelentkezik náluk, mint csodált anyaországukban.

A fentieket olvasó, úgy hiszem, hogy számos vaskos könyv áttanulmányozása nélkül kapta meg Juhász Istvántól és Pukánszky Bélától az Erdélyi fejedelemséggel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat s általa a benne megtelepült nemzetiségek együttélésének megértéséhez nélkülözhetetlen ismereteket.

Mint láthattuk, az Erdélyi Fejedelemség létrejöttét követően a szászok ebbe is betagozódtak. Előnyükre szolgált az Erdélyben 1568-ban (a világon először) Tordán meghirdetett és utána be is tartott vallásszabadság is. Az időközben lezajló reformáció folyamán megalakult az önálló szász lutheránus egyház és nyugati testvéreivel szemben itt valóban élvezte ennek előnyeit.

A fejedelmekkel jogaik védelmében előfordult konfliktusok nem egyszer a kötelezettségek be nem tartása, illetve a nehéz pillanatokban hiányzó szolidaritás következményei voltak, de a Báthory Gábor nagyratörő tervei miatt lezajlott legfájdalmasabb eset erőteljesen megmaradt a szászság emlékezetében. Egyébként, mint olvashatjuk, ők katonai kötelezettségüket többnyire pénzre és egyéb szolgáltatásokra váltották, illetve maguk helyett zsoldosokat állíthattak, ilyen téren kedvező helyzetükről a Guoth Kálmán írását is idéző fejezetben olvashattunk. Zárt és várfalakkal védett városaikban relatív békében éltek, míg az Erdély-szerte védekező magyarság értük is vérezve fogyatkozott végzetesen.

Érdekes megjegyezni, hogy a Leopold-diploma kiadását megelőző tárgyalásokon a magyar Alvinczi és a szászok együtt tiltakoztak Erdélynek a magyar kancellária alá való helyezése ellen.

A Leopold-diplomát követően aztán a Habsburgok elveszik ősi jogaikat. II. József elismeri a királyföldi románok polgári jogait és megkapják a házvásárlási jogot is. Így az addig zárt szász városok etnikai arányai csorbát szenvednek. A szász náció vagyonát is lefoglalja, majd az Univerzitas és a szász székek megszűntetésével Erdélyt tizenegy vármegyére osztja. A szászok tiltakoznak, de mégis végig Habsburg pártiak maradnak. Bár félnek a közjogi változásoktól, féltik népi egységüket és protestáns kulturális gyökereiket, mégis: „bámulattal vegyes ideges nyugtalansággal tekintenek Bécs felé” mondja Pukánszky.

A Habsburg jogfosztások idején volt egy rövid periódus, amikor közelebb kerültek a magyarokhoz a II. József elleni küzdelemben, de ez nem sokáig tartott, mert a II. József halálakor még együtt ünneplő szászok és magyarok hamarosan újból eltávolodtak egymástól. Egyébként a kalapos király halála után, mint arról már említés történt, a szászok visszakapják jogaikat, de nem teljes egészükben.

A Habsburg uralom alatt Erdélyben még jobban fellángolnak az ellentétek. 1701-1702-ben az országgyűlés idején, az adók elosztása ügyében hatalmas feszültség alakul ki.

Itt kell megemlítenünk azt, hogy a nemzettudat kialakulásának és megerősödésének idejét éljük. Guoth Kálmán igen világosan ír erről a Hitel 1943/12. számáéban „A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban” című tanulmányában: „a XVIII. században egész Európában egyszerre fellángoló nemzeti érzés egészen új helyzetet teremtett az egyes nemzetek egymáshoz való viszonyában. Nem csoda tehát, ha mindazok, akik e viszonyt vizsgálták, egészen a legutolsó évtizedekig alig-alig nyúltak vissza régebbi időkbe; természetesnek tartották, hogy a nemzeti öntudat és érzés kialakulása előtt a népek közti viszony sem igen lehetett kérdés tárgya. Főként a középkorban nem: hiszen akkor egész Európát a keresztény univerzalismus gondolata fogta egységbe, s ez már eleve útját állta annak – gondolták –, hogy a népi, nemzetiségi tudat nagyobb mértékben befolyásolhatta légyen az egyes népek egymáshoz való viszonyát.” Ez azonban szerinte sem volt egyértelmű, mert a nyelvek alapján fennálló különbségek okoztak ellenségeskedést, sőt gyűlölködést is közöttük. Azonban a magyarság viszonyulását vizsgálván a betelepülő népekhez – Szekfű nyomán – megállapítja, hogy e téren az egykori türk lovas nomád szokás szerint ezek belső életébe nem avatkoztak be, csupán szerepüket határozták meg pontosan, ahogyan azt a vándorlások és hódítások idején maguk is megélték. Ez a keresztény univerzalizmus idején is így működött. Mindezekről azonban már többet is megtudhattunk az előzményekből.

A szászok és Erdély többi nemzetiségei között létezett viszonyról általában s különösen e korszakban, Pukánszky egy Szászok címen megjelent ismertetőjében ezeket írja: „De bármily hatékonyak voltak is azok az erők, melyek a szászok külön fejlődését meghatározták, mégis mindenkor érvényesültek olyan erők is, melyek tőlük a másik két erdélyi »nemzettel« való együttműködést kívánták. A török veszedelem állandó növekedése hozta létre a három erdélyi nemzet védőszövetségét. 1437-ben jött létre az erdélyi rendek uniója. Ettől fogva közös országgyűléseket tartottak. Az uniót többször megújították, s különösen Erdély önállósága és a török harcok idején hatékonynak és nélkülözhetetlennek bizonyult. Az országgyűléseken a három nemzet képviselői közt sokszor került heves vitákra sor, különösen az adóterhek megoszlásának kérdésében, de végül is a szükség mindig annak a belátására kényszerítette őket, hogy a közös veszélyt csak összetartással háríthatják el.

Az unió a szászok számára különösen Erdélynek a Habsburg-birodalomhoz való visszacsatolása és a török uralom megszűnése után mutatkozott szükségesnek. A szászok közül egyesek azt vélték, hogy elérkezett annak a lehetősége, hogy népi törekvéseiket egy hatalmas és német uralkodóház vezetése alatt álló birodalom védelme alá helyezzék. A bécsi államférfiak valóban német testvéreknek tekintették a szászokat és minden eszközt igénybevettek, hogy politikai túlsúlyt biztosítsanak számukra. Ezt a célt szolgálta volna a három nemzet uniójának megszüntetése vagy átszervezése, a számban erősen megfogyatkozott szászságnak új német telepesekkel való megerősítése és a szász települési területeknek közvetlenül a bécsi haditanács alá való rendelése. Azonban a szászok többsége egyáltalában nem köszöntötte lelkesedéssel a császári uralmat. A bécsi kormányzattal szemben elfoglalt óvatos magatartásukat a fejlemények teljes mértékben igazolták. Bécs szándéka mindenekelőtt arra irányult, hogy a császári önkényuralmat hatékonyan biztosítsa és ezzel a főcéllal szemben a szászok kiváltságai éppúgy nem részesülhettek védelemben, mint a másik két erdélyi nemzet. A bécsi kormányzati szervekkel szemben is csak az együttműködés útját választhatták. Mindenekelőtt a vallási kérdés meredt a szászok és az uralkodóház közé áttörhetetlen válaszfal gyanánt. Így esett meg, hogy a szászok nem kisebb szívóssággal küzdöttek Erdély önállóságáért, mint a magyarok és a tárgyalásokon, melyeket a XVII. század utolsó éveiben Erdély sorsa ügyében folytattak, a szászok és magyarok képviselői együtt tiltakoztak az erdélyi kancelláriának a magyar kancellária alá való rendelése ellen. A három nemzet unióját mint bevált szövetséget tovább is fenn kellett tartani.”

Mennyire nehéz éles vonalakat húzni a szászság korszakokat átívelő és folyamatosan változó viszonyulása terén, legyen szó a magyarságról vagy más nemzetiségekről. A végső és rövid következetés e téren talán akkor helyes, ha kettéválasztjuk a jelenséget. Egyrészt élt végig bennük egy elzárkózó és a másik fél kibenlététől függetlenül működő alaptermészet, másrészt viszont a pillanatnyi érdek, a többinél kisebb közösség megmaradásának vágyából és félelmeiből származó indítékok mozgatták őket.

De emlékezzünk meg alaposabban e korszaknak egy a szászokat is sokkoló szakaszáról, II. József, a kalapos király, uralkodásáról. Pukánszky erről írja: „Lényegesen más képet kapunk II. Józsefről és kormányzati intézkedéseiről, ha az erdélyi szász történettudósok és szépírók műveit lapozgatjuk. A szász írók elismerik a nagy racionalista uralkodó kivételes képességeit, szándékának nemességét, férfias következetességét, de kénytelenek rámutatni arra is, hogy népüket éppen II. József részéről érte talán a legkeserűbb csalódás történelme folyamán”. A szászok ugyanis nagy várakozásokkal tekintettek II. József uralkodása elé. Sokáig tartotta is magát ez a közhangulat. „A szász nemzet elismeri, hogy a legdicsőségesebb osztrák jogar alatt aranykorát érte meg, s örömmel, hálatelten tekint a jövőbe, melyben Isten mellett a legmagasztosabb emberbarát, a nagy József irányítja sorsát.” idézi a Siebenbürger Zeitung ismeretlen tudósítóját Pukánszky. II. József egységes birodalmat akart teremteni és az összes nemzete számára egyenlő jogokat óhajtott biztosítani. Ezért az önálló népi érdekek ellen fellépett. A csalódás első fontos állomása az volt, amikor az iskolaügyhöz is hozzányúlt és az egyházi igazgatást a kormány felügyelete alá vonta. Ennél is fájdalmasabb volt az, amikor 1781-ben, a Mária Terézia alatt elkezdődött előkészületek nyomán, elrendelte a concivilitást, és bárki beköltözhetett a szász városokba. Ekkoriban a szász írók sűrűn emlegették, hogy a magyar királyok megértőbbek voltak a szász különállás igénye dolgában. Aztán következett a Márton-napi adó kifizetésének visszamenőleges érvényesítése. Mintegy 350.000 forintról volt szó. Hatalmas huzavona kezdődött s végül elengedték a hátralékot, de ugyanakkor az erdélyi kancelláriát a magyarral egyesítették, és a szászok nem is kaptak benne képviseletet.

Aztán következett a mindent betetőző rendelet. Az uralkodó az ország új beosztását határozta el, s Erdély más történelmi közösségeiével együtt a szász univerzitást is megszűntette. Egységes erdélyi nemzet létrejöttét vizionálta. Megszűnt a három nemzet uniója és a guberniumot Szebenből Kolozsvárra helyezték. Nem kevés félelmet gerjesztett a Horea, Cloşca és Crişan vezette lázadás a szászokat sem kímélő vihara.

A nyelvrendelet, mely a német nyelvet akarta általánosítani, érdekes ellentmondásnak tűnő szász ellenállást váltott ki. Ők ugyanis addig is ezt a nyelvet használták hivatalosan, de attól tartottak, hogy ha ezt a magyarokra erőltetik, azok ellenszenvének minden következménye rajtuk csattan. A három nemzet most, ezen a barikádon, került közelebb egymáshoz. Szász forrást idéz Pukánszky mikor ezt írja: „Ez időtől fogva lett a magyar nyelv művelése hazafias és ellenzéki ügy, ettől fogva újból gyűlölettel fordultak a német nyelv ellen, melyet hívatlan vendégnek, alkotmányellenes újítások eszközének éreztek.” Heydendorf Konrád így kesereg: „Bizony minden változó, még tíz esztendővel ezelőtt azt hittük, hogy a monarchia szemefénye vagyunk, most meg kegyvesztettség és baj szakadt reánk…”

A szászság Erdély másik két nemzetével összefogva kérte a Lipót-féle diplomában foglalt alkotmány visszaállítását. De a sok bizonytalankodás vége az lett, hogy a szász és a magyar kérés külön-külön ment el és együtt lett eredménytelen. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a nagy reményekkel várt uralkodó betegeskedése lett az újabb remények forrása. Rendeleteinek visszavonását pedig a három nemzet mámoros örömujjongással ünnepelte. Az uralkodó halálát senki sem gyászolta őszintén.

Mint előbb már olvashattuk, a nagy Brukenthal fiának, Michaelnek, az új comesnek vezetése alatt a régi jogok visszaállításának folyamatát gondosan szervezték érdekeik figyelembevételével. A három nemzet arra a megegyezésre jutott, hogy a románság még nem ruházható fel rendi jogokkal, egyelőre csak vallásának szabad gyakorlását biztosították.

Aztán láthattuk, hogy mégis csalódottak maradtak, mert a jogok visszaállítása nem vonatkozott mindegyikre és a concivilitás megmaradt. Ez vezetett szakadáshoz a többi erdélyi nemzettel. A rendelet visszavonására vonatkozó próbálkozásuk nem sikerült, s az érvényben maradt.

Amint előbb e korszakról már olvashattunk, közben folytatódik a szász nemzet történelmi útján az egyéb területeken igen fontos előrehaladás. Külön kiemelendő, hogy a történettudomány felvirágzása a népi öntudatot fejleszti, mert a fejlett iskolarendszernek köszönhetően lehatol a nép minden rétegébe. Ez tovább távolítja egymástól a szászságot és a magyarságot. Németországban még alig ismerik őket, de itt minden német törzs összeforrásáról álmodoznak.

A reformkor

Fejtegetéseink során már elérkeztünk a reformkorig. Ezekben az időkben az egységes nemzetté válás útján meginduló magyarság és a már kialakult közös nemzettudattal rendelkező szászok szinte mindenben az ellenkező véleményen voltak. Komoly ellenérzést szült a szászokban a magyar nyelv hivatalossá tétele (1836 majd 1844). Egészen addig a latin (és nem a német) volt Magyarország „lingua francája” Ennek ellenére a Szászföldön a hivatalos ügyintézés nyelve a XVI. század óta a német volt, de az erdélyi országgyűlésen a rendek latinul készítették a hivatalos iratokat. A szászok sérelmezték, hogy az egyik erdélyi nyelv a többiek rovására kiemelt státuszt kap, a mindenki számára semleges latin helyett. A szászoknak nem az új nyelv megtanulásával voltak problémáik, szinte mindegyikük beszélt románul (korabeli források szerint a románok képtelenek voltak megtanulni németül), és legtöbbjük magyarul is, hanem a három nemzet erdélyi uniójának megsértését látták ebben. Ugyancsak komoly ellentét alakult ki Erdély uniójával kapcsolatban is. Bár nem voltak teljesen egységesek a magyar törekvések támogatásának kérdésében, a brassóiak „haladóbb” szemlélete közelebb állt a magyar állásponthoz, mint a „konok” szebenieké. Végül azonban ők is megszavazták az uniót 1848-ban (érdekesség: 1867-ben már nem). 

A legnagyobb problémát a szászok már kialakult és alaposan megcsontosodott nemzettudata jelentette. Náluk már megvalósult mindaz, amiért a magyarok ekkor kezdtek el küzdeni. Szászföldön a szászok anyanyelve volt a hivatalos, saját egyházi rendjük volt, náluk nem létezett sem jobbágyság, sem nemesség, saját bíráik ítélkeztek felettük, saját iskolarendszert tartottak fenn, autonómiájuk területi szinten is elkülönült a környező területektől. Nemzeti törekvéseik mindennek megőrzésére irányult, és nem további jogok követelésére. Ezen nincs mit csodálkozni, ugyanezt tették a székelyek is. Természetesen a szászok között is voltak olyanok, akik reménykedtek a nagyobb autonómiában mely közvetlenül Bécs fennhatósága alatt állana, de ezek csupán egy kisebbség vágyálmai voltak.

Kazinczy Ferenc 1816-os erdélyi utazása alkalmával tapasztalja, hogy: „Ha tíz szász ül együtt s német lép közéjük, a tíz szász együvé bú, s magát hagyja a német rokont.” Szerinte nem irigylendő a szászok sorsa, mert: makacs maganézésében boldogtalannak tartja ezt a népet.

Pukánszky szerint a századelőn bekövetkező pangás nem csak a szászság hibája, ugyanis az abszolutizmust ők is megszenvedték, és ráadásul a regulációk, a bécsi alkotmánykorlátozások bénítólag hatva, megfékezték a haladást. A Napóleon elleni harc azonban a fiatal szászságot lelkesíti. A „mi Németországunk” ügyéről beszélnek. Ösztönzi őket a német szellemi élet is. De a német egyetemekkel ekkorra meglazulnak a kapcsolatok. A nagy változást 1848 hozza majd el.

Míg a szászság elzárkózva küzd nemzeti jövőjéért, a magyarság is nagy építő munkában van. A kettő olyan ellentétet hoz felszínre, amely többszörös áttétek útján később mindkét nemzetnek nagy károkat okoz.

Egyelőre azonban szaporodnak az egyesületek, fejlődik a sajtó, pezsgő kulturális élet alakul ki. Az Erdélyi Mezőgazdasági Egyesület példájára az Erdélyi Szász Mezőgazdasági Egyesület is létrejön. A megújulás munkájában jelentős szerepet kap Roth István Lajos, a szászok Lutherje, bár Pukánszky szerint ezt a címet inkább Honterus János érdemelte ki.

Felismerik a románság előretörésének veszélyét és az ernyedő nemzetbe friss vért hozni würtenbergieket hoznak be, de beilleszkedni nem tudván, hamarosan visszatérnek szülőföldjükre.

1844-ben saját jogakadémiát állítanak fel Nagyszebenben, de ez a várakozások ellenére nem járul hozzá a nemzeti öntudat remélt erősítéséhez.

A szász–magyar viszonyban még élnek elemei az összetartozásnak, de az országgyűlésen fellángoló nyelvi háború ezt is megrontja. A szászság egyre inkább Németország felé orientálódik. Érdekes módon ezzel nem párhuzamos a magyarországi németek magatartása. A szászok ekkor kezdenek lemondani tájnyelviekből kialakult köznyelvükről s – Pukánszky szavával élve – a német nyelv védelme alá menekülnek. Erről így ír: „Az 1845-i országgyűlésre kiküldött szász urak külön összejöveteleiken utoljára tárgyaltak »szász« nyelven. Két esztendővel később Binder püspök a szász egyház jogkörébe eső egész területen elrendelte az irodalmi német nyelv használatát. (…) egységes népi öntudatában megerősödve, tele hittel és önbizalommal haladt a szász nép a maga útján 1848 felé.””

Egyed Ákos írásából (1848 erdélyi magyar vezéralakjai) is levonhatjuk a következtetést, hogy a kegyetlen magyar nemzetiségi elnyomás vádja folyton visszatérő beszédtéma a kor megítélése során. Egyed cáfolatul Wesselényit idézi, s ebből valóban következtethetünk e vádak eltúlzott, sőt hazug voltára.

Wesselényi a beolvasztás lehetőségét is felveti, és erről később beszél is az 1848-as felsőházban. De mit mond! Szerinte három út vezet a megmaradáshoz: az erőszak, amihez erő kell, ami, mint mondja, már nincs. A másik, a magába olvasztás „procedusa”: „Erre nagyon is túlnyomó gazdasági, értelmi s divat súly mellett, bizonyos sajátság is tulajdon s tehetség kell, mellyel némely nemzet igen, más alig vagy éppen nem bír…” Ilyenek vagyunk mi is, s ezért így folytatja „…sőt saját nemzetünk lassankinti felolvadása az mitől inkább tarthatunk.” Mondta ezt, amikor erre még volt frissen élő, sőt működő ellenpélda. Végül a harmadik út lenne: „azokat magához édesíteni, magához csatolni, s vélök mint jó rokonnal, jó egyetértésben élni… A közös szabadság a közös jogok kötelékével.” A kétely itt is felröppent, mert hiszen ez a harmadik út úgyszintén veszélyes lehet számunkra a számbéli hátrányban két kultúra határvonalán tengődő állapotunkban.

És ismét előrefutván az időben, mit mond később Wesselényi Miklós az 1848. augusztus 25-én benyújtott törvényjavaslatában. Az idézetet ismét Egyed Ákos remek könyvéből merítem. A vak honatya nem keveset kér, olvassuk csak!

„…A hon román ajkú polgárainak nyilvánult aggodalmai s óhajtásai tekintetéből rendeltetik:

1. § A görög egyesült és nem egyesült vallások s vallású polgárok, a többi keresztény vallásokkal s vallásbéliekkel az egész honban egyenlő jogokkal bírván az eddigi Erdélyben is az egyesült úgy mint nem egyesült vallásúak, egyházi dolgaik felett, a felelős ministeriumnak alkotmányos felügyelete alatt szabadon rendelkezhessenek.
2. § Ezen egyházi belügyek folytáról szóló jegyzőkönyveiket szerkesszék magyar és román nyelven.
3. § Elemi iskoláikban is a tanítás nyelve román lehet, a magyar nyelv a mellett taníttatván.
4. § A román ajkú községekben a falusi jegyzők által vinni kellető jegyzőkönyvek román és magyar nyelven szerkesztendők.
5. § A román nyelven írt kér- köt- s más magány oklevelek mindenhol elfogadandók, hogyha latin betükkel s ortographiával írvák, mi a 2-ik s 4-ik §-ban érdeklett jegyzőkönyveket illetőleg is értendő.

E törvényjavaslatban oláh polgártársaink románnak vannak nevezve, oka: mivel ők ezt óhajtják, s tehát nekik e név megadása kedves leend; s mivel tagadhatatlanul is ők római nagy nemzetnek ivadékai, mit sok szokásaik, még arcvonásaik is, mindenek felett pedig nyelvük eléggé bizonyít…”

A kedves olvasó tudja legjobban, hogy e bekezdésekben napokra elegendő beszélgetnivaló rejlik.

Wesselényi a magyarok veszélyeztetését látja feloldhatónak ezzel, hiszen a XIX. század elején még jelentős román tömeg szimpatizál a Magyarországgal való unióval minthogy előnyeit tapasztalja. Ezt Makkai László is így véli. De nem sokáig van ez így. Az ortodox törésvonalon túli románok már a három „román állam” egyesítését emlegetik külföldi körökben is. Tudatosan táplálják az erdélyi románság magyarellenességét. Ez a céltudatos tevékenység állandósul. Mikor később például a máramarosi románok a számukra idegen német nyelv helyett a telekkönyvezésben a magyart kérik bevezetni, melyet – mint írják – mindenki ért, Bukarest sajtója felháborodva tör a máramarosi testvérekre. A magyar nyelv használatának erőltetésére tett magyar kísérletek pedig egyöntetű felháborodást keltenek. Az erdélyi román és a magyar nacionalizmus egymást fokozza. Az ellentétek forradalmi hangulathoz vezetnek.

Nem elhanyagolható a szászok Jancsó Benedek által említett ellenkezése sem. Erre játszik rá Metternich „Európa keletének” németesítését óhajtó politikája, mely a nemzetiségi mozgalmak egymás ellen fordítását már ekkor legjobb eszközének tekinti. Ennek része az a Habsburg kísérlet, amikor 1845 és 48 között 2000 würtenbergi parasztot telepítenek a szászföld megerősítésére, s hogy friss vért vigyenek a szászságba. De nem sikerül. Legtöbbjük hamarosan hazatér a számukra idegen, elutasító környezetből.

Olvassuk el most Cziráki véleményét is a korabeli helyzetről és eseményekről: „A reformkori Magyarországon belül azonban a vezetés ugyanazokkal a nemzetiségi problémákkal szembesült, mint a bécsi kormányzat birodalmi szinten. A nemzetiségi konfrontációk Erdély tekintetében bizonyultak a leglátványosabbnak: a magyar nyelv hivatalossá tétele, valamint a Magyarország és Erdély uniója a kezdetektől fogva a legfontosabb magyar célkitűzések között szerepeltek. Ez azonban aggodalommal töltötte el az Erdélyben élő, az egyre aktívabbá váló magyarosítási törekvéseket sérelmező más nemzeteket, például románokat, németeket. 1842-ben a szászok és románok ellenállásán elbukott ugyan az államnyelvnek javasolt magyar nyelv ügye, ám Erdély és Magyarország történelmi hagyományban gyökerező egységét nem lehetett megakadályozni.”

Így érkezünk el 1848-hoz.

1848-49 – 1867 – 1920, Trianon

1846-ban fényes ünnepséggel iktatják be az ismét szabadon választható comest, Salmen Ferencet. Pukánszky nem felejti elmondani, hogy: „Gróf Teleki az első beiktatási biztos, németnyelvű beszéddel nyitotta meg az aktust, többek között rámutatva a három erdélyi nemzet uniójára és a két magyar testvérnemzettel, valamint az unióban nem képviselt románsággal szemben fennálló kötelességekre.” Salmen Ferenc hosszú életet élt és az első világháború alatt hunyt el, a szász–magyar testvériség reményével s nem sejtve, hogy több comest már nem fognak beiktatni. Közben azonban lezajlott a magyar nyelv hivatalosan is törvénybe iktatott térfoglalása és az unió elfogadtatása. Míg az egyikben egységes volt az ellenállás, az utóbbi megosztotta őket, de még a magyarokat is, akik közt volt, aki a függetlenséget féltette.

A szász tábor legelfogultabb módon magyarellenes vezére Roth Dániel regényíró, a császár uralma alatt akarta volna Erdély és a román fejedelemségek, a később Románia egyesülését. Erről még később olvashatunk Pukánszky egyik tanulmánya nyomán. Ugyanakkor pl. Goss Károly közíró nyomatékosan hirdeti a magyar–szász együttműködés fontosságát. A viták azonban sokszor baráti és családi kötelékeket is veszélyeztetnek. Az ifjúságot erőteljes német öntudat hatja át. Ők az „anyaország” felé tekintenek. De az államhűség jelei is felfedezhetők. Az 1848 augusztusában tapasztaltak szerint még nem érezték szükségszerűnek a szakítást. A fegyveres összeütközés azonban választás elé állítja őket – és főleg Roth István Lajos hatása alatt – a magyarok ellen fordulnak. Sőt az uralkodó szózata nyomán szent háborúba indulnak a császárért és a szász nép jövőjéért. Természetes, hogy az ezért járó jutalmat is remélték.

Mint már olvashattuk, Erdélyben a forradalmivá terebélyesedő események első felvonását az unióért és az ellen küzdő pártok vitája jelentette. Még a magyar oldal sem volt egységes ebben. Végül 1848. június 10-én Bécs is elfogadta és aláírta. Csak éppen életbeléptetése maradt el.

Cziráki így vélekedik: „az 1848 márciusa után elmérgesedő, az unióról folytatott vitában a szászok ellentmondásosan reagáltak: néhány szász közösség – így például Brassó és a Barcaság – bölcsebbnek látta beleegyezni Magyarország és Erdély egyesítésébe, míg mások a hangadó Nagyszebennel az élen a magyar uralom ellen, a közvetlen császári fennhatóság mellett foglaltak állást. Mindemellett számos szász a románokkal és a székelyekkel történő összefogásban látta az ország függetlenségének és prosperitásának zálogát. 1848 egyik legnagyobb kudarcaként könyvelhető el az, hogy a magyar vezető politikusok zöme, reakciós és a »magyar ügyre« nézve veszélyes elemeket láttak Erdély nemzetiségeiben, így a szászokban is, és csak későn ismerték fel, az ország demokratikus átalakulása nem lehet teljes a nem magyar ajkú lakosság támogató részvétele nélkül. Nem kétséges azonban, hogy a szászok többsége 1848 tavaszán a magyar nemesség által gerjesztett, öncélú átalakulás kiszolgáltatott tárgyának vélte magát. Tény, hogy az 1848. május 29-én Kolozsváron tartott országgyűlés a nemzetiségek beleegyezése nélkül mondta ki Magyarország és Erdély unióját. Gróf Teleki Mihály kormányzó kijelentette, hogy az unió kérdése eldöntött dolog. A Szebenben az unió ellen még csak tüntető, s a magyar kormánnyal való együttműködést megtagadó tömeg szeptemberre már fegyvert is ragadott: Erdély területén egyre több nemzeti alapon kirobbanó összecsapásról hallunk, a konfliktust pedig csak mélyítették a meg nem oldott szociális és gazdasági problémák. Nem meglepő, hogy a szászok és románok elégedetlenségét kihasználva az osztrákok közülük toboroztak a »magyar lázadás« ellen szerveződő hadsereg számára. 1848 decemberétől Bem József tábornok honvédserege megkezdte Erdély elfoglalását, s Kolozsvárott kiáltványban szólította fel Erdély népeit a kiegyezésre, megbékélésre. Bem tábornokról maguk a szászok is tisztelettel emlékeznek meg, hiszen a győztes hadvezér síkraszállat az erdélyi nemzetek közti ellenségeskedés megszűnéséért, s minden erejével azon fáradozott, hogy békés és igazságos állapotokat teremtsen az országban.”

Milyen volt ekkor a román–szász viszony?

A szászok az egységes osztrák birodalom hívei, és küzdelmükben azzal próbálják magukhoz szelídíteni a románokat, hogy Királyföldön a magukéval azonos jogokat ígérnek nekik.

A nemzetiségi és a szociális jogokért való küzdelem sajátos módon egymás ellen fordult. A román tömegek nem a magyar reformerekre tekintettek, hanem most már a szászokkal együtt Bécsre néztek. A lezajló román és magyar országgyűlések – mintegy kirajzolván a törés vonalát – ellentétes célokat szolgáltak. Bár az uniót sikerült keresztülvinni az udvarnál, a magyarokkal látszólag lojális császár is eszközt látott a nemzetiségek egymás elleni kijátszásában. A románságot a „jó császár” mítosza inkább megérintette, mint a magyar reformok reménye. Minden a magyar Erdély ellen hatott. Az ortodox törésvonalon innen magyar támogatással létrejött román értelmiség nacionalizmusa, mely kivándorlásuk nyomán már a törésvonalon túlról támadt, éppen úgy fenyegetett, mint az onnan átszivárgott tömegek – ottani gyökerekkel bíró – elmaradottsága, mely szintén a magyarellenesség táptalajává vált.

De a negyvennyolcas időkben érdekes módon a románság elitje még mindig a rendiség sáncai közé vágyott volna negyedikként a magyar, székely és szász mellé, akkor, amikor a rendiség Erdélyben már feledésre volt ítélve. A történések, a mögöttes eszmék és vágyálmok ilyen összetettek voltak. Wesselényi, majd Kossuth tán ezt észlelve hitte, amit hitt? A töredezett törésvonal, térben és gondolkodása időbeliségében egyaránt összekuszáltan, megzavarta a felek politikai gondolkodását.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy szász–román ellenérdekeltségek is befolyásolták az eseményeket. Egészében véve mindkét érdek a magyarok ellen működött. Beadványok mentek az udvarhoz, majd a kérelmezőket nem kielégítő válaszok érkeztek. De ebből sem érzékelték, hogy nem jó irányban keresik nemzeti érdekeiket.

Mint arról Makkai beszámol, magyar oldalon kezdett tisztázódni a kép, és Kossuth Bălcescura remélte bízni a kiegyezés megszervezését. Még az is szóba jött, hogy Avram Iancu „a hegyek királya” az elkövetett szörnyűségek dacára magyar honvédtábornokként támadja oldalba a betörő oroszokat. Végül napvilágot látott az új kívánalmait kielégítő nemzetiségi törvény is. Későn. A törésvonalon túli szellem nem engedte kiszabadulni hatása alól gyermekeit.

A lezajlott borzalmakkal kapcsolatban Jancsó Benedek egy szász írót idéz: „De hát mire való lenne itt feljegyezni a szétdúlt helységeknek nevét és a lemészárolt áldozatoknak számát? A mongolok betörése és a XVI-XVII. század harcaitól eltekintve, nem volt egyetlen olyan időszak sem, melyben az elszabadult szenvedélyek az egész országban annyi rablást, gyújtogatást, és gyilkolást okoztak volna, mint ebben az esztendőben.”

A szászok különösen Szászváros megsarcolására emlékeztek rettegéssel a későbbiekben Olyannyira, hogy még Trianon előtt is, a román betörés hírére, sokan fogták menekülőre és meg sem álltak Budapestig.

Mivel a szászok úgy érezték, hogy a reformkori és 1848-as magyar elképzelések fenyegetik az általuk megszokott és megszilárdult több száz éves rendszert, a fegyveres harcban ahhoz csatlakoztak, aki különállásuk megőrzését ígérte. Roth istván Lajos (Stephan Ludwig) lelkész, tanár 1848 októberében így látta a szászok előtt álló lehetőségeket:

„1. A magyarok mellé állunk, így a románok és az összmonarchia ellen leszünk.

2. A románok mellé állunk, így a magyarok ellen leszünk az összmonarchiáért.

A magyarok és a románok véletlen dolgok. A fontos az összmonarchia elve, mert ez az eszme Ausztria proklamált alkotmányának biztosítéka.”

Alkotmányosság, német nemzeti érzés, császárhűség – ezek az irányadó értékszempontok, és Roth választását még arra az esetre is helyesnek tartotta, ha a magyar vezető körök „valamennyi feltételünket elfogadták volna”, de mivel „ez nem így van, a döntés még könnyebb.”

Ez a szász szempontból nagyon is racionális döntés magyar szempontból egyértelmű árulásnak minősült. Persze ha a szászok előre látták volna mi lesz kitartó hűségük jutalma, feltehetően másképpen döntöttek volna. A szászság azonban a forradalom és szabadságharc idején is Habsburg hű maradt. A szász városok a császári seregek biztos bázisai voltak. De amint azt már régen mondják, a szabadságharc leverése után a „jóságos császárért” vérüket ontó románok és szászok azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül. Pukánszky írja, hogy „Ez az abszolutizmus – annak ellenére, hogy német volt a hivatalos nyelve – nem sok megértést mutatott a német szellem iránt, a protestáns szászok népi öntudatával pedig éppen nem rokonszenvezett.” Választott tisztviselőket küldött szászföldre is, és felfüggesztette az alkotmányt. A szász értelmiség közönybe süllyedt.

Dermesztő és németesítő időszak következett. A legtöbb magyar főszereplő elhal, vagy börtönbe kerül, a románok emigrálnak. Miután pedig mindkét fél vesztesnek érzi magát, inkább egymást okolják, mint a valódi bűnösöket, és a kölcsönös ellenszenv csak fokozódik. A parasztságra is rátelepszik a közöny, annál inkább berzenkedik egymással az értelmiség, mely a Habsburgok által tönkretett kisnemesség soraiból gyarapodik magyar oldalon, miközben a fontos állásokat javarészét osztrák hivatalnokok töltik be.

Cziráki gondolatait idézve: „1849 nyárutóján a magyar szabadságharc vérbe fojtásával visszatért az abszolutizmus kora Magyarországon és Erdélyben. (…) A szabályos hajtóvadászat során a nyomozóbizottságok és a sebtében felállított ítélőszékek tucatjával hozták a halálos és az életfogytiglani börtönről szóló ítéleteket az összegyűjtött lázadók ellen, sok esetben tekintet nélkül arra, milyen mértékben is vállaltak részt a szabadságharcban. A hamvaiból újjáéledő császári kormányzat azonban a jutalmak osztogatásában sem bizonyult szűkmarkúnak: kitüntették azokat a személyeket, akik mindvégig kitartottak a dinasztia mellett. (…) A szászok elsősorban abban voltak érdekeltek, hogy (…) megakadályozzák azt, hogy a földjükön más népek ragadják magukhoz a hatalmat. Sokan voltak a szászok között olyanok, akik ezt a célt a magyarokkal és románokkal történő békés együttműködés segítségével kívánták elérni, sőt képesek voltak azonosulni a polgári állam megvalósításáért vívott magyar szabadságharccal is. (…) Akadtak azonban olyanok is, akik a régi szász izolacionizmus talajén állva elutasították a kompromisszumokon alapuló megegyezést. (…) sok esetben a magyarság és a régi Magyar Királyság területén élő nem magyar népek indulatoktól túlfűtött harcában gyakran ugyanazon náció képviselői is különböző oldalon álltak.”

Az 1849 utáni időkről is ír. Bécs a megbízható Szebent teszi meg ismét központnak. De a megszálló hadak eltartása, fuvarozása, stb. hatalmas terhet ró a szászságra is. Az erdélyi nemzetek iránt erős ellenszenvet tápláló diktatórikus Wohlgemut után Schwarzenberg a párbeszéd lehetőségét teremti meg, de a döntés Bécsben van minden tekintetben s ott már a megegyezésnek útját álló Bach a belügyminiszter.

Sorra került Erdély ügyének rendezése is. A szászok azt várták, hogy visszakapják hagyományos előjogaikat, amiree Bécsnek a szabadságharc elején tett ígéretei is feljogosították őket. Annyi tény, hogy a szebeni kerület megállapításánál finomabban nyúltak a kérdéshez. A szászok önálló koronatartománnyá szerettek volna válni, de ez szöges ellentétében volt a neoabszolutizmust építő Bécs elképzeléseivel. De az udvar okozta minden csalódás sem volt elég ahhoz, hogy felmondják dinasztiahűségüket. A központilag okozott sebek pedig nem segítették az érintettek összefogását. Végül a magyarok beemelésével a hatalomba, a kiegyezés meghozta a monarchia megszilárdulását.

Ez idő tájt a bécsi tervek célja a Német-Római Császárság Habsburg korona alatti egyesítése volt, de az egyre erősödő Poroszország és Nagy Frigyes is ezt a célt tűzte ki maga elé. Ausztria pedig gyengébb volt.

Erdélyben az uralkodó a legváltozatosabb kezdeményezésekkel próbálkozik, mint az Októberi Diploma, amelyet az uniót remélő magyarok nem fogadnak el, de a románokban és a szászokban reményeket ébreszt. A diploma a birodalom centralizációs hívei miatt megbukik. 1861-ben napvilágot lát a Februári Pátens, a népek irányába bejelentett engedményeivel. Felkészülnek az országgyűlés összehívására, Bécs hozzájárul a szász jogok visszaállításához és a Szász Egyetem elismeréséhez. De ez sem hoz megoldást, és a császár 1861 végén felfüggeszti a birodalom átalakítási folyamatát. Ezt követi a provizórium ideje, a megoldáskeresés korszaka, melyben a fő cél a magyar nemesség ellenállásának megtörése. Ennek érdekében változtatják a választási cenzusokat, és 1863-ra kialakul egy számarányoknak megfelelő helyzet. Nagyszebenben így ül össze az országgyűlés. A széthúzás azonban itt is kudarcot eredményez. Szó szerint idézve Czirákit: „Bécs pedig kénytelen volt belátni, a birodalmi átalakítás során a Magyarországon és Erdélyben is makacsul ellenálló magyar nemességet nem lehet egy ingatag lábakon álló erdélyi országgyűléssel megkerülni.”

A poroszoktól elszenvedett vereségek is érlelik az udvar elhatározását, hogy a magyarok megnyerésével érjék el a birodalom átalakítását. „…a szebeni országgyűlés feloszlott, helyette Kolozsváron gyűltek össze a régi választójog alapján választott küldöttek, akik – erőteljes magyar többséggel – megszavazták az uniót Magyarországgal.”

A szászság hozzáállása megoszlott. Az uniópártiakat újszászoknak, az ellenzőket ószászoknak nevezték. Előbbiek a kiegyezésben rejlő lehetőségek kihasználását remélték.

A továbbiakban fontos Cziráki idézet következik: „1867-68 folyamán megszülettek azok az új törvényes keretek, melyek a következő évtizedekben beemelték a szászságot Magyarország új, polgári államszervezetébe. A Gubernium megszűnt, hatáskörét a magyar belügyminisztérium vehette át. Magyarország részeként most már nem létezett önálló országgyűlés a Királyhágón túli részek számára, a képviselőket a magyar parlament fogadta magába. Közöttük voltak a szász nemzet küldöttei, akik az alsóházban foglaltak helyet. Kivételt képezett a szász evangélikus püspök, aki a felsőház ülésein vehetett részt. Az új rendszerben megtartották a királybírói tisztséget, jóllehet a hagyományos szabad választás helyett most a király állította a poszt betöltőjét, természetesen az erdélyi ügyekben illetékes magyar kormány beleegyezésével. A kiegyezési és egyesülési törvény értelmében a szászság egyike volt a magyar állam testén belül élő számos nemzetiségnek. Eötvös József miniszteri tevékenységének köszönhetően azonban törvényes keretek között szabályozták a szász – és más nemzetiségek szabad vallásgyakorlatához, nyelvhasználatához és kulturális életéhez való jogát, jóllehet a magyar nemzet egy és oszthatatlan voltát leszögezték. A törvény bevezetője szerint: »Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan, egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja; minthogy továbbá ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve, és csak annyiban eshetik külön szabályok alá, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik;…« A törvény emellett azonban az élet minden területén biztosította a nem magyar ajkú lakosság szabad nyelvhasználatát: a hivatalos szervekkel mindenki anyanyelvén érintkezhetett, az egyházi életben, az oktatásban az adott területen élők anyanyelvét használhatták, lehetővé vált nemzetiségi nyelv és irodalom tanszékek indítása, az ország nemzetiségei önálló szervezetet, társulatot, iskolát, tudományos, gazdasági, művelődési intézetet szervezhettek, melyek egyenjogúak voltak az állami alapításúakkal. A közigazgatási hivatalok betöltésében az állam elméletileg megszűntette a magyar nemzetiségűek elsőbbségét, s a nem magyar ajkú területeken a helyi nyelvet beszélő hivatalnokokat helyezett előtérbe. A haladó szellemű törvény Európában egyedülálló jogokat biztosított az állam területén élő nemzetiségek számára. Volt azonban egy nagy hiányossága: a törvény betartásáról, alkotmányos garanciáról a magyar állam nem rendelkezett. Számonkérhetőség híján pedig semmit sem lehetett tenni a törvényszegések, jogi sérelmek ellen, pedig az ellentmondásos helyzet számtalan esetben komoly visszaéléseket eredményezett. A kisebbségi törvény azonban még ilyen körülmények között is igen figyelemre méltó szabadságot biztosított a magyarországi nemzetiségeknek arra a rövid időre, míg be nem következett az a fordulat a magyar politikai életben, mely egyre inkább a nem magyar nemzetiségűek minél gyorsabb asszimilálását és autonómiára irányuló törekvéseik felmorzsolását tűzte ki célul.” Eddig Cziráki véleménye.

Térjünk vissza most a szabadságharc leverésének időpontjához. Wohlgemut altábornagy szigorú intézkedései – mint a német nyelv hivatalossá tétele – mellett, nagy vesztesége a magyarságnak, hogy a kegyetlen ítéletek sokasága és az elbujdosás miatt Erdély magyar értelmiségének kétharmada eltűnik.

A románok és szászok viszonya is jelentősen romlik. A magyarok elleni küzdelemben szerzett érdemeik jutalmául a szászoknak a magyar királyok által biztosított évszázados alkotmánya a történelem lomtárába kerül.

Az adó és pénzpolitika úgyszintén hatalmas terheket ró a tartomány lakosságára.

A Wohlgemut 1850-ben bekövetkezett halála után kinevezett Schwarzenberg Károly herceg évei alatt a helyzet valamivel jobb. Ő a magyar arisztokráciával igyekszik jó kapcsolatokat ápolni.

Aztán ismét eljön az ébredezés ideje. Elgondolkodnak, hogy talán jobb lenne a magyarsággal közös útra lépni. Ennek több jelét is érezni lehet magatartásukban. Az 1852-ben utoljára összeülő szász univerzitas mintha végrendelkezne, Teutsch György Dániel püspök egyházi alkotmányt teremt, mely aztán 1926-ig működik. Hol a magyarokkal, hol Ausztriával együttműködő vélemények bukkannak fel a kulturális és a politikai élet írott emlékeiben. A 48-as csalódott ifjúság ismét reménykedik, és közös múltról álmodoznak a Habsburg Birodalommal, valamiféle „nagyosztrák” politikát tervezgetnek.

Ferenc József 1852-ben nagy erdélyi körutat tesz. Ennek hatása némileg csendesíti a kedélyeket, de ekkor teljesedik ki Avram Iancu tragédiája, akit a császár semmibe sem vesz. A román népvezér ezt követően megtébolyul, s haláláig ilyen állapotban járja a mócvidék hegyeit.

A román térnyerés történetében az 1854-ben felállított földtehermentesítési bizottság tevékenysége igen fontos fejezetet jelent. A bizottság munkáját elvégezvén 5158 földesurat részesít 38 millió forint kárpótlásban közel 13 000 birtoktest után. Több mint 1 600000 hold föld kerül a jobbágyság birtokába. És ennek 80 százaléka a románoké lesz!

1854. november 30-án a császár megszűnteti az ostromállapotot Erdélyben.

1861-ben Ferenc József császár Erdély közigazgatását megpróbálja magyar alapon ujjászervezni. Ekkor nevezi ki Mikó Imre grófot az erdélyi kormányszék elnökévé, aki eleget is tesz a feladatnak. Az igazságszolgáltatás újjászerveződik. A Bach-korszak emberei eltávoznak. Közben mindenki a pesti országgyűlésre figyel, ahol Deák Ferenc az uniót a kiegyezés feltételéül szabja. Azonban az országgyűlést feloszlatja egy királyi leirat.

Erdélyben az átmeneti békülékeny hangulatot ismét az ellentétek váltják fel. Mikó gróf és a vele együtt dolgozók többsége lemond. A szászok és a románok ismét azt hiszik, hogy kezükbe került a döntés.

A szász közvéleményt befolyásoló Quartalschrift bizonytalankodik. Bár a szász jövőt kizárólag Ausztriával egységben látja biztosítottnak, mégis megpengeti a magyarok iránti rokonszenv hangjait, majd gyors váltással óva int a szász–magyar testvériség gondolatától.

A meghirdetett tartományi gyűlésekre a megválasztott magyar képviselők következetesen nem mennek el, és nem mennek el Bécsbe a birodalmi gyűlésre sem. A szász és román küldöttek annál inkább, de csalódás éri őket reményeikben, s így térnek haza.

A birodalmi tanácsban ismét csalódhatnak az abban részt venni hajlandó románok és szászok, Erdély 14 millió forint feletti adójával szemben kevesebb, mint 4 milliót kap csupán vissza költségeire. A román egyházak és iskolák mostoha sorsra jutnak.

Erdély politikai képviselete a magyarok nélkül nem bír tekintéllyel. Szellemi színvonalukon Bécsben tréfálkoznak. Egyébként, felmérések szerint, a hivatalokat elfoglalni nem akaró magyarok által üresen maradt helyekre nincs ember. A románok egész Erdélyben mindössze 300 erre alkalmas értelmiségit tudnak felmutatni.

A szászok Bécs imádata annak ellenére szilárd, hogy kétszer is megfosztja őket féltve őrizgetett kiváltságaiktól melyek felett igazság szerint eljárt az idő (Pukánszky). A „nagyosztrák” politikát tovább dédelgetik, nem ismerik fel annak életképtelenségét.

Pesten közben megjelenik Deák híres húsvéti cikke, és világossá válik, hogy a kiegyezésnek nincs alternatívája.

A kiegyezés korának nemzetiségi kapcsolatrendszeréről is értekezik Pukánszky: „Legkevésbé látjuk a magyarellenes célzatot a szorosabb értelemben vett művelődési kapcsolatoknál, melyeknek helyes megítéléséhez azonban mégis szükség lenne kutatóink helyreigazító, kiegészítő munkájára. A népi hagyomány körében mutatkozó kapcsolatok feltárásánál pl. a szász kutatók már régebben azt próbálták bizonyítani, hogy Ámor és Pszihé története, mely Apuleiusnál olvasható, román közvetítés útján került az erdélyi szász mesébe. A közvetítés útja persze homályban maradt, mert a történet magyar változatait csaknem teljesen figyelmen kívül hagyták. Hasonlóan egyoldalú eljárás volt a román népdalkutatás részéről a »dákoromán« népdal hatásának tulajdonítani az erdélyi magyar meg szász népdalok bevezető természeti képét. Mindenki, aki akár csak felületesen is ismeri a magyar népdalt, tudja, hogy a bevezető természeti kép legjellegzetesebb ősi sajátossága. – Áttérve a szellemi fejlődés dokumentumaira tudjuk, hogy a humanizmus, reformáció és általában a román írásbeliség megindulása körül adódó szász–román kapcsolatokat kutatásunk magyar szempontból is kielégítően tisztázta. Tudjuk pl., hogy Frankensteini Franck Bálint 1679-ben magyar alexandrinusokban fordította le Ovidius szentenciáit négy nyelvre: magyarra, németre, románra és szász tájnyelvre; a fordítás román szövegei a román irodalom legrégibb időbelileg rögzíthető költői kísérletei közé tartoznak. Franck fordításaiban magyar helyesírást használ – amint a korabeli román nyomtatványokban általában gyakran találkozunk magyar helyesírással – és mintája valószínűleg Fogarasi István 1558-ban megjelent zsoltárfordítása volt.

(…) figyelmet érdemelnek a 19. század negyvenes éveitől kezdve fejlődő szász–román politikai kapcsolatok, melyekben már közvetlenül és tudatosan érvényesül a magyarellenes szándék. Flechtenmacher Keresztély példája mutatja, hogy a szász értelmiség a nyugati liberális eszmék szellemében közeledik a románsághoz. Elvétve hallunk ugyan hangokat a szász sajtóban és irodalomban a »román veszedelemről« is, de nagyobb hatást nem keltenek. A »román veszedelem« hangoztatása szász részről a negyvenes években fellángoló nyelvi harc folyamán egyébként sem őszinte: rejtett célzata az, hogy a szász nép vezetői ezt a veszedelmet idézve hatékonyabban gáncsolhassák el a magyar nemzeti reformpolitika törekvéseit. Különösen érdekes ebből a szempontból Roth István Lajos, az ismert nagy szász népnevelő »Der Sprachkampf in Siebenbürgen« c. sokat idézett röpiratának »Panslavismus oder Wallachen und Adel« feliratú fejezete. »A kolozsvári országgyűlésre egybegyűlt urak – olvassuk itt – hadd teremtsenek csak hivatalos nyelvet és örüljenek, hogy a gyermek megszületett; arra azonban semmi szükség nincs, hogy valamelyik erdélyi nép nyelvét országos köznyelvnek nyilvánítsák. Ez a köznyelv nem a német lesz, de a magyar sem, hanem az oláh… Hiába dugja a kergetett strucc fejét a bokorba. Mihelyt két különböző nemzetiségű atyafi találkozik, akik nem értik meg egymás nyelvét, rögtön az oláhhoz folyamodnak, mint biztos tolmácshoz«. A szász kultúrpolitikus egyébként saját népe szempontjából nem tartja aggályosnak az oláh nyelv előretörését, csupán azért hivatkozik rá, hogy gondolatsora végén annál hatásosabban emelje fel komor, intő szavát az országgyűlési rendek felé: »Urak! Szelet vettek és vihart arattok majd!«

Az unió körül harccá élesedett vitában a szász történetírók és publicisták szerint könnyen alakulhatott volna ki természetes szövetség a szászok és románok között, – ha az erdélyi szász meg román közvélemény önmagában is nem oszlott volna meg a Magyarországgal való közjogi kapcsolat kérdésében. De mindkét nép soraiban akadtak súlyosszavú, köztiszteletben álló férfiak, – példaként csak Cipariu és Gooss nevét említjük – akik nemcsak elkerülhetetlennek, hanem egyenesen kívánatosnak tartották a Magyarországgal való egyesülést. A legtöbben tanácstalanul álltak és tehetetlenül vergődtek a nehéz elhatározás kényszerében.

A harcban néhány szász író és politikus mégis határozottan a román megoldás mellett szállt síkra. Köztük elsősorban a regényíró Roth Dánielt, a »Transsylvania« szerkesztőjét kell kiemelnünk, akinek 1848 májusában Nagyszebenben névtelenül megjelent röpirata »Von der Union und nebenbei ein Wort über eine mögliche dakoromanische Monarchie« egy ideig szenvedélyes viták középpontjában állott. Roth Dániel Bécsben töltött theológiai tanulmányévei után Jassyba került német lelkésznek. Itt Flechtenmacher Keresztély társaságában és az előkelő bojár-családokkal való érintkezésben támadt fel mély rokonszenve a románság iránt. Igaz, hogy nemsokára elhagyta Jassyt, sőt a lelkészi pályának is hátat fordított és Münchenbe ment, hogy ott orvossá képezze ki magát, de románbarátságát változatlanul megőrizte. Erdélybe visszatérve mégis lelkészi állást vállalt Hermányban, mint közíró, majd mint lapszerkesztő azonban csakhamar a politikai élet sodrába kerül. Röpiratában az unió kérdését természetesen mindenekelőtt a szászok szempontjából vizsgálja. Ebben a súlyos kérdésben az országgyűlés szerinte semmiesetre sem dönthet a harmadik rendi nemzet, a szászság nélkül, a szászoknak pedig életérdeke, hogy az unió ne jöjjön létre, mert ez ősi jogaiknak és politikai súlyuknak feladását jelentené. Ezért a szász nép ne tüntessen elhamarkodott módon a magyarság mellett, amint ezt a brassóiak tették, hanem őrizze meg józanságát, egységét és egyszerűen ne küldjön követeket az országgyűlésre. Pozitív javaslata az, hogy a szászság lépjen szorosabb közjogi kapcsolatba a románsággal; közös állásfoglalásuk és törekvéseik célja pedig egy nagy dákoromán birodalom legyen, mely Erdélyt, Moldovát és a szűkebb Romániát egyesítse az osztrák császár uralma alatt. »Dácia jövője – mondja Roth Dániel – egyébként is a számbelileg erős románság kezében van«. Román szempontból pedig szerinte egyedül a javasolt nagyromán megoldás a helyes, mert Erdély nélkül a jövő Romániájának »igen kedvezőtlen földrajzi helyzete lenne, s már ezért sem állhatna meg sokáig, Erdéllyel együtt viszont kerek, zárt szilárd egységet alkothatna az ország«. De igen kedvezőnek látja ezt a megoldást szász szempontból is: a románság hálát érezhet a szászok iránt, akiknek földjén mindég szabadnak tekinthette magát, így joggal remélhető, hogy a németség a megalakuló román birodalomban nemzeti jellegét megőrizve, valláserkölcsi, művelődési és politikai szempontból egyformán sokat ígérő fejlődés elé tekinthet.

Érdekes, hogy Roth Dániel merész tervét a szász és román értelmiség éppen olyan beteges agyrémnek tekintette, mint a magyar közvélemény. A szász sajtó részéről az élénk képzeletű államszervező mindjárt a röpirat megjelenése után szigorú leckéztetést kap: hagyja abba a románság izgatását, mert ez aligha hálálja majd meg »apostoli« ébresztő munkáját. A szász sajtó intelmeit megértjük: Roth Dániel terve a szászság legféltettebb kincsének, a privilégiumoknak épségben tartására semmivel sem nyújtott több garanciát, mint a Magyarországgal való unió, de nem vette eléggé figyelembe a német faji gondolatot sem, mely ekkor már az egész szász értelmiséget egyformán áthatotta. De érthető volt a román közvélemény idegenkedése is: ha józanul gondolkodott, a névtelen röpiratíró koncepciójában alig láthatott egyebet, mint ravasz fogást arra, hogy a románságot gyanúba keverje és kompromittálja; ez a koncepció – mondották az erdélyi románok politikai vezetői – inkább a gyanúsító, mint a gyanúsított jellemére vet árnyékot. Ez az ítélet néhány évtizeden keresztül változatlanul fenntartotta magát; csak a kilencvenes években figyeltek fel Roth Dániel röpiratára: lefordították román nyelvre, méltatták mély megértését a románság törekvései iránt, 1918 után pedig mint Nagyrománia első publicisztikai dokumentumát magasztalták. Végül a magyarsággal szemben Roth Dániel maga is annyira vétkesnek érezte magát, hogy a honvédcsapatok előrenyomulásakor Romániába menekült; nem is tért vissza többé szűkebb hazájába: szemevilágát vesztve, honvágytól gyötörve kínlódta át életének utolsó 10 esztendejét. Rendíthetetlen románbarátsága szépirodalmi munkáiban is minduntalan kifejezésre jut. Románjai idealizált alakok; nem félvad barbárok, hanem magas erkölcsi fokon álló, fejlett jogérzékkel bíró, bátor és lovagias emberek. Különösen »Der Pfarrhof von Kleinschenk« c. kuruckori novellájának egyik alakja, Mustez béres, valóságos Jókaihős, aki eszményien tiszta lelkével és ragyogó tehetségével az egész világot bámulatba ejti.”

Most egy lélegzetvételnyi szünetre álljunk csak meg. A nagy terv, mint tudjuk, minden ellenkező várakozást cáfolva, megvalósult. Csak éppen annyiban tévedett a megálmodója, hogy a „hálás” és „magas erkölcsi fokon álló” románság 80 év alatt felszámolta a szász nemzetet.

„Hasonló módon, mint Roth, gondolkodott egy ideig az erdélyi kérdésről a szászok egy másik érdekes író egyénisége, Marlin József is. Lángoló szabadságszeretete és vérmérséklete valóban emlékeztet Petőfiére, akivel a szász irodalomtörténetírók szívesen hasonlítják össze. Nyugtalan vére azonban szüntelenül egyik táborból a másikba hajtja. A márciusi napok lendülete magával ragadja: Pestre megy, beáll nemzetőrnek és a szerkesztésében megjelenő »Pesther Zeitung«-ban közreadja politikai programját »Politisches Program an die Siebenbürger Sachsen« címen, melyben lelkes hangon próbálja megnyerni szűkebb honfitársait a magyar szabadság és az unió ügyének. De csakhamar éles fordulat áll be magatartásában, s már 1848 októberétől kezdve olyan szellemben szerkeszti a »Pesther Zeitung«-ot, hogy menekülni kénytelen, mikor a honvédcsapatok Pest-Budát elfoglalják. Marlin alig egy esztendő múlva osztrák szolgálatban fejezi be rövid, hányatott életét.

A románság felé már bécsi tanulmányévei alatt érdeklődéssel fordul, valószínűleg egy román diáktársa ösztönzésére. Egyik bécsi folyóiratban terjedelmes tanulmányt közöl a román nyelvről, népköltészetről és irodalomról, és sikerrel fordít román népdalokat. Még fontosabb azonban, hogy szász néptársaival szemben is hangsúlyozza a románság jogos politikai igényeit és még magyarbarát programjában is elengedhetetlennek tartja ezeknek az igényeknek a kielégítését. Szépirodalmi művei, különösen »Baba Novac, der Walache« c. novellája és »Horra« c. töredékben maradt regénye, ugyancsak tele van a románság iránt érzett rokonszenvének megnyilatkozásaival. Hora és Kloska lázadását a liberalizmus szellemében éppen úgy a nagy világszabadságharc egyik szakaszának tekinti, mint a francia forradalmat, vagy a magyar szabadságtörekvéseket, s ezért fenntartás nélkül lelkesedik érte. A román népvezérek tragikuma szerinte az volt, hogy megelőzték korukat és »minthogy saját soraikban a szabadságnak még gondolatát is megölték, a törvény bosszúja régi igájukba hajtotta őket vissza«.

Érdekes, hogy egyidejűleg Schuller János Károly, érdemes szász tudós merőben más álláspontot foglal el a románok eredetét és közjogi helyzetét illetőleg. Míg Roth és Marlin a románok római leszármazását hirdették a szépirodalomban és publicisztikában, Schuller germán eredetűeknek, vagy legalább a germánok rokonainak tartja őket, s ezt a nézetét csak életének utolsó éveiben volt hajlandó revízió alá venni. Szász–román politikai kapcsolatokra nem gondol: mint a szász értelmiség legnagyobb része, Schuller is többé-kevésbé önálló Erdély keretében látta biztosíthatónak a szászság privilégiumait s ezzel zavartalan politikai meg szellemi fejlődését.

1867 után megint ismételten került sor alkalmi politikai összefogásra a szászság és a románság vezetői között az országgyűlésen és az országgyűlésen kívül. Mint Teutsch művével kapcsolatban említettük, a szász és román képviselők a nemzetiségi törvényjavaslatok tárgyalásánál gyakran harcoltak egymás mellett, természetesen mindig elsősorban saját népük érdekeit tartva szemük előtt. De helyi jellegű választásoknál is szívesen szövetkeztek, magától értetődően nem a magyar törekvések támogatására. Szász és román politikusok együtt csatlakoztak ahhoz a mozgalomhoz, melyet 1882-ben Steinacker Ödön, a magyarországi német népi öntudatú polgárság politikai vezére indított abból a célból, hogy egységes arcvonalban egyesítse a magyarországi nemzetiségeket, valamennyi sérelmük orvoslására. Steinacker mindenekelőtt hatalmas munka kiadását tervezte »Recht, Beschwerden und Forderungen der nicht magyarischen Bewohner Ungarns« címen és körlevélben anyaggyűjtésre szólította fel a magyarországi nemzetiségek vezető férfiait; a körlevélhez kérdőívet is csatolt, mely rendkívül érdekes világot vet a hazai kisebbségek fejlődésénél felmerülő szempontokra. A kezdeményezésnek országos szempontból nem lett ugyan meg a kívánt eredménye, de tudjuk, hogy a szász meg román politikusok egymással egyetértve, egységes elvek szerint válaszoltak Steinacker kérdőíveire.”

Ugyanakkor a századvégen, még a szász érdekek mentén is felismerik, hogy helyesebb lenne a magyarsággal ápolt kapcsolatok javítása. A közeledést a világháborús menekülés, a budapesti testvéri fogadtatás és a magyar-német katonai szövetség és hűség erősíti, de aztán 1919 mégis a gyászos medgyesi január nyolcadikával kezdődik.

A kiegyezés kapcsán Cziráki is fontos gondolatokkal és tényekkel bővíti ismereteinket. „A kiegyezés tehát egy időre ugyan megoldást jelentett Ausztria–Magyarország gondjaira, ám hosszú távon nem orvosolta a birodalom bajait. Különösen jól érzékelhető ez a helyzet Erdély esetében, ahol továbbra sem került le a napirendről az erdélyi társnemzetek egyenjogúsítása körül folytatott vita. (…) A szász politikai élet korántsem nevezhető egységesnek a közélet két egymással szembenálló csoport torzsalkodásától volt hangos. A szebeni vezetést is markukba tartó konzervatív Ószászok (Altsachsen) elítélték az unió és a magyarokkal való szövetség gondolatát. (…) velük ellentétben az Újszászok (Jungsachsen) az egyesülés tényének elfogadására és a magyar vezetéssel történő észszerű megegyezésre szólítottak fel. A demokratikus eszméket képviselő csoport – régi mintát követve – Szeben rivális városában, Brassóban építette ki székhelyét (…).

A szász történetírás által »generációs konfliktusként« meghatározott helyzet 1872-ben, a közösen vállalt érdekvédelem jegyében átmeneti nyugvópontra jutott. Ekkor a szászok medgyesi gyűlésén a két párt közös nemzeti programot fogadott el, melyben elsősorban a szászok egységes fellépését szorgalmazták a politikai életben (…) Szükség is volt az összefogásra, hiszen a hetvenes évek elejétől bekövetkező irányváltás a magyar politikai életben egyre kedvezőtlenebb feltételeket szabott az önállóságra törekvő szászok számára, földjeiken pedig a nagy számú, egyenlő bánásmódot követelő román lakosság gyakorolt nyomást a szász vezetésre.

A Tisza-kormány 1876-ban látta elérkezettnek az időt ahhoz, hogy végleg felszámolja Szászföld mintegy hétszáz éves politikai önrendelkezési jogának utolsó maradványait. A hagyományos szász székeket betagolták a magyar megyerendszerbe, bár a közigazgatásban a hivatalokat igyekeztek szászokkal feltölteni. Jelentős engedménynek számított az is, hogy nem háborgatták a szászok kulturális autonómiáját sem. A modern közigazgatás megvalósításának fontos állomása volt az olyan, túlhaladott hagyományokon alapuló autonóm területek felszámolása, mint amilyen a Székelyföld és Szászföld volt. (…) A budapesti parlament alig tucatnyi német képviselője képtelen volt megakadályozni a folyamatot, a szász territoriális autonómia egyszerűen nem volt összeegyeztethető a homogén magyar nemzetállam megvalósításának programjával. Az egységes Magyarország szempontjából hasznos intézkedést a szászok általában véve politikai kudarcként értékelték. (…)

A század végén a Tisza Kálmán körül csoportosuló magyar vezetés továbbra is kitartott az ország nemzetiségeinek autonóm törekvéseit korlátozó program mellett azt az ábrándot kergetve, hogy sikerülhet megvalósítani az egységes, idővel asszimilálódó, lojális polgárok alkotta magyar államot. (…) Az egyesített Németország tudományos és közéleti folyóirataiban egyre-másra jelentek meg a szász témával foglalkozó közlések, jeles személyek szólaltak fel a szászok érdekében. (…) Nyilvánvaló volt, hogy a szászok felélesztve hagyományos kapcsolataikat az »anyaországiakkal«, Nyugat-Európában találtak pártfogókat. (…) Hasonló folyamat figyelhető meg az erdélyi románok esetében is, akik feladván abbéli reményüket, hogy sikerül meggyőzni Bécset és a magyar elitet követeléseik jogosságáról, a Havasalföld és Moldva egyesüléséből megalakuló Románia felé fordultak. A román mozgalom annyiban meghaladta a szász törekvéseket, hogy a romániai elképzelésekkel összhangban kívánatosnak tartották Erdély elszakítását. (…)

Az Erdélyben érvényesülő »Magyarisirung« elleni védekezés tarthatatlan volt a szilárd hatalmi bázissal rendelkező magyar kormányok ellenében, az alig kétszázezres szász közösség el kellett ismerje, hogy az adott körülmények között csak az áldozatkész kompromisszumos politika vezethet eredményre. E felismerést tükrözte a szászok 1890 nyarán megtartott második gyűlése, ahol az 1876 óta működő Sächsische Volkspartei, azaz Szász Néppárt vezetésével a szász közösség végre megváltoztathatatlan ténynek ismerte el a magyar uralmat és az ebből fakadó igen korlátozott autonómiát biztosító nemzetiségi létet. A budapesti kormány felé nyitó szászság számára ez a döntés visszalépést jelentett ugyan a korábbi évszázadok során élvezett széles körű önrendelkezési joghoz képest, ám a gazdaság és a kulturális élet terén hozzájárult a szász hegemónia fenntartásához a régi Szászföldön. (…) A századforduló törvényei így fájdalmas csalódást keltettek a szász vidékeken is: a magyar nyelv kötelező oktatása, a nemzetiségek nyelvének kiszorítása a közigazgatásból és a jogszolgáltatásból, de még az olyan, a polgári átalakulás jegyében születő törvény is érzékenyen érintette a szászságot, mint a szász konzervativizmus bástyáját képző evangélikus egyházat sértő polgári anyakönyvezés bevezetése. Mindezt a szász sajtó folyamatos ellenőrzése kísérte, amelynek következtében Szászföldön is egyre szaporodtak az »állam elleni uszítás miatt« a sajtóbotrányok és hűtlenségi perek. A kedvezőtlen folyamat koronája az 1907-es Apponyi féle oktatási reform volt, mely a magyar állampolgári nevelést tette kötelezővé az iskolákban, szavatolva a magyar nyelv és történelem, a magyar államiság szimbólumai és a magyar nemzethez tartozás érzésének feltétlen elsőbbségét.

Ilyen körülmények között újjáéledtek a magyar uralom ellen lázító hangok is a szászok körében. A századvégen ebben az újabb kihívásokra adott válaszként rendeződött át a szász politikai élet is. (…) Szászföldön sem lehetett többé eltussolni a tényt, hogy a virágzó gazdasági és kulturális életnek nagy ára van: a magyar kormány szándékainak megfelelően az ország nem magyar népeitől nemzetei törekvéseik feladását, és az önálló nemzeti identitást háttérbe kényszerítő lojális állampolgári magatartást várt el. A Monarchia vezetésének szűklátókörűsége Erdély népei között súlyos ellenszenvet szított a magyarság ellen, amely hozzájárult az ország XX. századi tragédiájához. Az első világháborút követő események azt igazolják, hogy Erdélyben a legfejlettebb önigazgatási struktúrával, szilárd politikai hagyományokkal rendelkező nemzetiség, a szászság nem kért a magyar uralomból. Még inkább igaz volt ez a románokra, akik sem a szászokhoz hasonló kulturális autonómiával, sem kellő gazdasági háttérrel nem rendelkeztek érdekeik hatékonyabb érvényesítéséhez. Erdély e két nemzete a mindent felforgató háborús viszonyok közepette talált egymásra a közös ellenfél, a mindkettőjüket kirekesztő magyar kormány ellenében.”

A kiegyezés utáni magyar politika mibenlétét vizsgálhatjuk más vélemények szerint is. Egyesek úgy magyarázzák, hogy a magyar állam vezetői csupán az Európában akkor általános nemzeti egységállam eszméjének megfelelő politikát folytattak. A kiváltságok megnyirbálása természetesnek, szükségszerűnek tűnt. A szászokat azonban váratlanul érte.

Itt tart a történelem, mikor 1867 után az erdélyi hegemóniáért folytatott harc új szakaszba lép. A románság elégedetlensége új dimenziókat nyer. Ez az érzés aztán elnyomja annak a lehetőségnek a várható örömét, melyet a magyarok 1868-i XLIV. törvénycikke jelenthetne. Ez ugyanis a kor legmodernebb és eladdig sehol le nem írt nemzetiségi törvénye, s ezt érdemes jól megjegyeznünk! Ők azonban nem örvendenek a kulturális autonómiának, hanem föderatív államformát követelnének.

A kissé balkezes magyarosító kísérletek távolról sem érik el a máshol folyó homogenizáció, például éppen a francia, vagy a későbbi, Trianon utáni utódállamok által folytatott gyakorlat durvaságát. Sőt! Az ortodox törésvonalat „mozgató” ortodoxia jeles pillanatot jegyezhet ekkor. Az Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter által benyújtott 1868-i IX. törvénycikk és az úgynevezett „szervezeti szabályzat” alapján megteremtődik a magyarországi görögkeleti román egyház autonómiája.

Saguna püspök felismeri a lehetőséget, mely az erdélyi és magyarországi románok egyesülése révén keletkezett, és az egyházat egy kézbe veszi. A törésvonal felett ismét megjelenik az egyház és hidat épít, vagy inkább átnyúl. Tudnunk kell, hogy ebben már ekkor kevéssé van jelentősége a román vallási megosztottságnak, hiszen gondolkodásmódjában, akárcsak a megengedett rítusokban, az unitus is inkább ortodox.

Most dr. Mester Miklóst idézném egy 1937-ben írott rövid fejtegetéséből: „„Magyar részről sokszor hallani azt a kijelentést, hogyha a világháború nem tör ki és a béke csendes évei tovább folytatódnak, néhány évtized alatt Magyarország összes nemzetiségei megmagyarosodnak. Az 1900-as években több könyv jelent meg, amelyekben ezt az időpontot 1950–1960-ra jósolták. Illuzionista elképzelés, amely a tények teljes félreismerésén alapult. Annyi bizonyos, hogy az 1840-es évektől kezdve nagyarányú magyarosodás ment végbe Magyarországon, de csak a városokban. (…) De az sem ritka eset, hogy a falvakban a csekélyszámú magyarság olvadt bele a népesség nagy többségét alkotó nemzetiségekbe.”

Horváth Jenő a politikai nevelésről a Hitelben írott tanulmányában az 1944/4. számban a dualizmus koráról írja: „A dualizmusnak ebben az időszakában két számbavehető esemény történt a felsőoktatás terén.

Az egyik az 1874-i tanulmányi rendelet volt, mely a jogi szigorlatok kizárólagos jogát az egyetemeknek tartotta fenn és ezzel megtörtént az első lépés az akadémiák elsorvasztása, az egyetemek túlzsúfolása, új egyetemek felállítása és az akadémiák megszüntetése felé.

(…)Ugyanebben az időben a halálra ítélt akadémiai rendszernek a Dunamedence nem-magyar népei, a nemzetiségek keltek védelmére. Azok ugyanis a magyarság politikai sikereit az akadémiáknak az általok jól ismert politikai nevelésnek és oktatásnak tudták be. Ugyanakkor tehát, mikor a kormányzat a magyar akadémiától az egyetemi monopólium oldalára tért át, a nemzetiségek a magok részére akadémiákat követeltek.

Az erdélyi szászok meg voltak elégedve az 1844-ben felállított szebeni jogakadémiával, mert az régi kiváltságaik felkutatásával tett szolgálatot a szász érdekeknek. A jogakadémia sorsát a kolozsvári egyetemnek 1872-ben történt felállítása pecsételte meg.”

Itt ismét Pukánszkihoz folyamodunk, aki ezeket mondja: „Egy tekintélyes szász vezető férfiú már 1869-ben az amerikai németséget állította példaként népe elé, mely szerinte »jó német érzületű«, de mégis mindenekelőtt új hazájához ragaszkodik. Igaz, hogy a derék útegyengető csakhamar megkapta a választ a privilégiumokért harcoló táborból: »saxones sint ut sunt, aut non sint«. De a közeledésre való hajlandóság a politikai szempontból mértékadó szász körök egy részében mégis megmaradt és különösen meggyőzően nyilatkozott meg a közigazgatás egységesítéséről 1876-ban hozott törvény körüli kialakult vitában. Az 1876. évi XII. t.c. megvonta az univerzitastól a jogszabályalkotó és közigazgatási jogkört, s az univerzitas hatásköre alatt álló területet a vármegyék között osztotta fel. Megszűnt a szászok comes választó joga is. A régi közigazgatási egység alaki emlékeként a monarchia összeomlásáig megmaradt a » szászok grófja« címe, melyet az uralkodó által kinevezett nagyszebeni főispánra ruháztak. A közvélemény megosztására semmisem jellemzőbb annál a körülménynél, hogy a szászlakta föld közigazgatási különállását megszüntető törvényjavaslat képviselőházi tárgyalásánál Wächter képviselő vállalta az előadói tisztet, társa Fabricius pedig beszédében a törvényjavaslatot a szász nép új felvirágozásának előfeltételeként üdvözölte. A »Királyföld feldarabolását« – a harcos szász sajtó ezt a szólamot ismételgette keserű vádként a magyarság felé – az utókor egy része még két emberöltő távolából is hasonlóképpen ítélte meg.” A szászságnak a megtelepedésük óta elszenvedett legnagyobb traumájaként élték meg a kiegyezést. Zillich Henrik még 1929-ben is ezen a véleményen van. Mert – folytatja Pukánszky: „ Most (…) többről volt szó, mint kellemetlen változásról. A kiegyezést szükségképpen követő intézkedések valóban a fenyegetettség érzetét kelthették a német népi öntudatát törhetetlenül megőrző szászságban, mely hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy ősi műveltségének birtokállományát a kiváltságok egész sora védi. (…) a magyar nyelvtanítás kiterjesztését biztosító intézkedések törvények, majd később az Apponyi-féle népiskolai törvény körül egyformán elkeseredett harcok támadtak – sajnos többnyire merev visszautasítás és terméketlen tiltakozás fegyvereivel, anélkül, hogy az »ősi jogokat« védő szász körök tárgyalásra alkalmas ellenjavaslatokkal álltak volna elő. (…) Néhány esztendőn át veszedelmesen terjed a nyugtalanság, sőt kétségbeesés hangulata. Sokan egyedül a kivándorlásban látták a jövőjük biztosítékát. (…) De a csüggedés nem sokáig üli meg a lelkeket; csakhamar új útra lép a harcos szászok tábora. A régi, időszerűtlen vagy az egységes magyar államban használhatatlanná vált életkereteket részben újakkal igyekszik pótolni.”

Visszatérve Horváth Jenőhöz, folytassuk:

„A szlovákok, kiket a csehek mellé állott politikai vezetőik a magyarokkal szemben Bécs oldalára vontak, 1861-ben kelt felterjesztésükben jogakadémiát követeltek.

A ruszinok (oroszok) 1861-ben még a szlovákoknál is tovább mentek, mert a Magyarország határain kívüleső Galiciában, tehát osztrák igazgatás alá vont lengyel területen, a lembergi egyetemnek magyar szabású jogakadémiává való átalakítását kérték; olyan államba kívánták bevinni az akadémia intézményét, mely az egyetemi rendszert ismerte kizárólagosnak. Nyilvánvalónak látszott, hogy az egyetemi oktatás elméleti jellegével szemben gyakorlati jogi és politikai oktatást kívántak.

A szerbek patriárkája már 1852-ben kérte szerb jogakadémia felállítását, mikor Thun gróf az egyetemi rendszer monopóliumát kívánta bevezetni. Ugyanő 1860-ban két szerb jogakadémiát kért, mivel pedig ez az 1861-i országgyűlés feloszlatása miatt szóba nem került, a szerb képviselőjelöltek az 1865-i választásokban programjukba vették fel a szerb jogakadémia követelését.

A románok 1848. óta kértek akadémiát; ezt az 1863–64. erdélyi országgyűlésen azzal indokolták, hogy az erdélyi magyaroknak Kolozsvárott, az erdélyi szászoknak Szebenben van jogakadémiájok.

A nemzetiségek együtt emeltek szót az akadémiák felállítása mellett 1868-ban, de akkor már a követelés áldozatul esett a centralista-egyetemi programnak, melyet 1867–1888. Eötvös és Trefort képviseltek.”

Horváth, Csáky Albin kultuszminiszter terveit méltatja: „Gr. Csáky Albin kultuszminisztert ez bírta arra, hogy a hanyatlás beállott folyamatát megállítsa. (…) Csáky az egyetem és az akadémia kérdésének együttes megoldásával kívánta eltüntetni. (…)…távozása után minden a régiben maradt.

Az egyetemi rendszer monopóliuma kivégezte az akadémiákat, de Tisza István gróf, egyik költségvetési beszédében abban foglalta össze észrevételeit, hogy a jogi oktatás a nemzeti szükséglettől más irányba tért el.

Miután a jogi oktatás reformjának kérdése nem a külvilágra vonatkozó ismeretek visszaállítása körül forgott, a külvilág ismeretét nélkülöző országnak az őt nem ismerő hatalmak által történt felosztása olyan állapotban történt meg, hogy azt a magyar nemzet nem sejtette, annak lehetőségét nem hitte el; a korabeli nemzedék már nem ismerte a külvilágot és annak politikai fejleményeit.”

Csak most érthetjük meg igazán azt, hogy egy látszólag oktatáspolitikai, strukturális vita miként szolgálta az osztrák elnyomó politika megosztó eszközeit, s ennek eredményei mennyire hatottak vissza az egész monarchia létére később s egyebek mellett a nemzetiségek elégedetlenégén át Magyarország sorsára

Szintén Csáky Albin volt az, aki felismervén Jancsó Benedek tehetségét, kiküldte őt Bukarestbe a romániai viszonyok, hangulatok és tervek megismerésére. Visszatérte után már Bánffy Dezső volt a miniszterelnök, aki értékelte Jancsó munkáját és a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó osztályt hozott létre számára. Sajnos azonban őt az obstrukció megbuktatta és utóda Széll Kálmán az osztályt feleslegesnek tartván, azt feloszlatta, Jancsót középiskolai tanárnak küldte vissza.

Pedig Jancsó fontos tudnivalókkal szolgált, ő nem volt egy véleményen az illuzionista magyarokkal s: „Már az 1890-es években szembeszállt a magyar közvéleménnyel és hirdette, hogy a román nemzetiségi mozgalmaknak okai távolabbiak és sokkal összetettebbek, mint ahogy azt sokan a felszín felötlő jelenségeiből ítélve megtalálták. Jancsó szemléletében a román nemzetiségi mozgalom olyan jelenségnek tűnik fel, amely a történeti fejlődés irányvonalába esik. A történelmi mozgalmakról pedig tudni kell, hogy azokat lehet késleltetni, akadályozni, de nincs olyan földi erőhatalom, amely végső kifejlődésükben meg tudná gátolni. Ezért Jancsó állandóan sürgette, hogy (…) komoly állampolitikai intézkedésekkel – intézményesen – oldják meg azt, mert máskülönben a tüneti kezelés tragédiához fog vezetni. Első munkájában komoly kultúrpolitikai javaslatokkal állt elő, de senki sem volt kíváncsi rá.”

Lett volna tehát helyes irány, de mint annyiszor, és mint manapság is, a helyes irányt tagadók, sőt támadók tábora nálunk folyamatosan erős volt s maradt.

Ezzel szemben lássuk, hogy mi is történt ebben a sokat vitatott időszakban, melynek külhoni visszhangja és a propaganda által felépített torzképe Magyarország egész ezer esztendejének megítélését eldöntötte.

Tudnivaló, hogy a magyar nacionalizmus is megtette a magáét. A nemességből felálló hivatalnoki réteg rendi gondolkodással vezetett, és a magyar kultúrfölényt próbálta éreztetni. A bocskoros oláh, a buta tót jellegű hozzáállás, tehát az ellenfél lebecsülése, máig kiható gondolat a magyar társadalom egyes rétegeiben, és nagy hátrányt jelent a mai szomszédokkal alakuló kapcsolatainkban. A szomszéd nem ismerése, legyen az barát vagy ellenség, jóra nem vezet.

Beszélnünk kell azonban arról is, hogy a magyar hegemón törekvésekből a gazdasági kimaradt. A feudálkapitalizmus egyformán sújtott román és magyar kisembert. A román értelmiség egy része, kiszorulván a hivatalokból, ismét a fejedelemségek felé vette útját, s a törésvonalon túl alakította a hangulatot. A többiek azonban élve a bankrendszer lehetőségeivel, az Albina és más román bankok segítségével a tönkremenő birtokosok földjeit szerezték meg, és egyre több föld vándorolt a román középréteg birtokába. Ez az egyik legkézenfekvőbb sikere volt a bizánci ügyeskedésnek, annak, ami a törésvonal egyik legjellemzőbb eleme.

Gróf Mikó Imre még korábban felismerte a veszedelmet és megalapította az Erdélyi Gazdasági Egyesületet (Későbbi nevén: Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület). Ez az európai színvonalú valóságos intézményhálózat több mint száz évig támogatta a magyar birtokosságot. Eleinte a közép és nagybirtok látta hasznát, később egyre inkább a kisbirtok is. De mindez nem elég. A XX. század elején a magyar „földveszteség” jelentős méreteket ölt. Csupán az első világháborút megelőző tíz évben 1.260000 hold föld megy át magyar kézből románba. Venczel József kitűnő tanulmányban bizonyította, hogy mire Erdélyt Romániához csatolták a „magyar elnyomatás éveiben” működő román bankok számtalan fiókjukon keresztül és az ortodox egyház támogatásával annyi földet szereztek meg a románságnak, hogy a földterületek tekintetében kiegyenlítődtek a birtokviszonyok.

Ismétlem, mindez a magyar hegemónia és annyit emlegetett sötét elnyomás éveiben! Az azonban kétségtelen, hogy sem a magyar, sem a román nacionalizmus nem foglalkozott a szociális gondokkal. A küzdelem elsősorban a két középréteg harca volt, és ebben a román ügyesebbnek bizonyult. Az ortodox törésvonal szemléletbeli előnyei ehhez nem kis mértékben járultak hozzá. Ahogy mondták: „akié a föld, azé az ország”.

A magyar nemzetiségi politika legkárosabb lépései az oktatásügy terén történtek, bár – mint már jeleztem – távolról sem voltak a külföldi vagy a későbbi példákhoz mérhetően durvák. Az oktatásügy mindentől függetlenül lendületet kapott. 1870-ben 22, 1908-ban pedig már 64 millió korona a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium költségvetése. Ez azonban arányaiban kevés volt és nem volt mérhető a fejlett Nyugat országainak kiadásaihoz. Itt a költségvetés 1,8%-át, Svédországban 13,13%-át kapta a közoktatás. De a fejlődés azért kétségtelen volt.1870-től 1910-ig az analfabéták aránya 68,7%-ról 31,3%-ra csökkent.

A magyar kultúrát óhajtották vezető kultúrává tenni, s ezért egy egységes magyar nyelvű állami közoktatást vizionáltak. Talán francia példára? A történelmi pillanat erre már alkalmatlan volt. A próbálkozás messzemenő visszhangot váltott ki, és máig tartó vádaskodás bizonyítékává vált.

A törvény elrendelte a nem magyar anyanyelvű gyermekek magyar nyelvű foglalkoztatását az óvodákban is. Annak ellenére, hogy az óvodák száma rohamosan nőtt (1867: 97, 1914: 2259) a gyermekek nagy része nem részesült az óvoda áldásaiból.

Ami a népiskolákat illeti, 1868-ban lépett életbe a korszakos jelentőségű Eötvös-féle népoktatási törvény (1868. évi XXXVIII. tc.), amely – több nyugat-európai államot megelőzve – előírta a tankötelezettséget, s kimondta, hogy minden szülő vagy gyám köteles gyermekét annak 6 éves korától 12 éves koráig iskolába járatni. Az első hazai tanügyi törvény rendelkezése alapján a korábbi népiskolát hatosztályos elemi népiskolává kellett átszervezni. A törvény megjelenésének idején a tanköteles korú gyermekeknek csupán 48%-a járt rendszeresen iskolába. 1872-re ez az arány 55%-ra emelkedett, 1896-ban a tankötelesek 79%-a, 1913-ben pedig már 93%-a látogatta az iskolát.

Közben említésre érdemes, hogy 1881-ben Berlinben megalakul az „Allgemainer Deutscher Schulverein” és hatalmas sajtóhadjáratot indít a magyarok ellen, amelyet a magyarországi németség nem támogat, ellentétben a szászokkal, akik nagy lelkesedéssel csatlakoznak hozzá. Az ezt megelőző, 1870-es nagy német sikerek jelentősen felfokozzák a szászok népi öntudatát. Míg a hazai németség nagy tömegei olvadtak be a magyarságba, a szászok féltve őrizték identitásukat. A népi különállást az egyház keretei garantálták. Minden erőfeszítést az egyház és az iskola védelme köré szerveztek. Ugyanakkor báró Eötvös József nagy megértéssel viszonyult gondjaikhoz. A megszűnt univerzitas vagyonához, II Józseffel ellentétben a magyar állam nem nyúlt, meghagyta a szászság rendelkezésére.

Megszervezik hitelintézetüket, alapvető fontosságúnak hirdetik és tartják azt, hogy szász föld csak szász kézbe kerülhet. Ezen a ponton jelent hatalmas kontrasztot a magyarság hozzáállása a magyar földek sorsához és a román földszerző politika ügyessége.

A szászság nagy összegeket fordít művelődési célokra, egyesületek szervezésére, fejlesztik a közösségi életet és magas szintre fejlesztik tanító képzésüket.

Mindent összevetve a kiegyezés után határozott fejlődésről beszélhetünk szász földön. Csak a magyarsághoz fűződő viszonnyal nem tudnak mit kezdeni. Pedig egyre inkább láthatóvá vált, hogy több őket ért sérelem sem ellenük irányult lépésből származott, hanem szükségszerű intézkedések következménye volt.

Visszatérvén az oktatási törvénykezés korabeli történetéhez, az 1905 júniusában kiadott népiskolai tanterv nem törekedett tudományos igényű ismeretek nyújtására, s a tanulók gyakorlati életre való felkészítését állította előtérbe.

Az 1905-ben megtartott ötödik egyetemes tanítógyűlés idején ezer tanköteles gyermek közül csak 47 végezte el a hatodik osztályt. A századforduló körüli években új iskolatípus, a polgári iskola indult gyors fejlődésnek. Elvégzése után az alacsonyabb képzettséget igénylő tisztviselői, ipari, kereskedői pályák betöltésére nyílt lehetőség

A kormányzat sok gondot és pénzt fordított a középiskolai oktatás korszerűsítésére a századforduló körüli években, hiszen a polgári fejlődés igényei megkívánták a megbízható, az államrend iránt lojális magatartást tanúsító hivatalnoki és értelmiségi réteg képzését. Küzdelem indult a leánygimnáziumok létrehozásáért.

A rendszeres magyarországi iparoktatás feltételeit az 1884. évi XVII. tc. teremtette meg. A törvény értelmében a városok és községek feladata volt a tanonciskolák megszervezése és fenntartása

A tárgyalt korszakban négy tudományegyetemünk volt. A pesti mellett 1872-ben Kolozsvárott, 1914-ben Debrecenben és Pozsonyban nyitotta meg kapuit újonnan létesített egyetem.

Milyenek voltak az oktatási törvények a nemzetiségek szempontjából?

A népoktatásról szóló 1868. évi 38. tv. liberális jellegű, általánosságban szabályozza a közoktatást és az oktatás nyelvét. Az 58. § szerint: „Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, a mennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községben ez okból oly tanító alkalmazandó, a ki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községekben, a hol többféle nyelvű lakosok tömegesen laknak, a mennyire a községereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választatnak.”

De az 1883. évi XXX. törvénycikk, a lex Trefort, már szigorúbb a nyelvhasználat dolgában. Olvassuk: „7. § A hitfelekezetek maguk határozzák meg az általuk fentartott nyilvános középiskolák tannyelvét és a mennyiben ez nem a magyar, kötelesek a tannyelven és irodalmán kívül a magyar nyelv és irodalmának történelme, mint rendes tantárgy tanitásáról is gondoskodni és pedig oly óraszámban, mely annak kellő elsajátítását lehetővé tegye. Ennek ellenőrizhetése végett kötelesek a magyar nyelv és irodalmának történelmére vonatkozó tantervet és órabeosztást a vallás- és közoktatási ministernek előlegesen bemutatni. A nem magyar tannyelvű középiskolákban a 7-ik és 8-ik osztályban a magyar nyelv és irodalmának történelme magyar nyelven taníttatik s e tantárgyból az érettségi vizsgálat is ezen nyelven teendő.” Az Eötvös-féle oktatási törvény nem várta el a magyar nyelvtudást, addig az 1883-as már igen, ez pedig egyértelmű visszalépést jelentett..

Az 1907. évi XXVII. törvénycikk, az annyit vitatott lex Apponyi,  tovább lépett vissza. A törvény még több tárgy esetén, és még korábbi évfolyamoknál írja elő a magyar nyelvű oktatást, illetve a magyar nyelv elsajátítását, és szankciókat helyez kilátásba, ha nem tartják be. De erről már olvashattunk az előzőekben is.

„17. §. Minden iskola és minden tanító, tekintet nélkül az iskola jellegére és arra, hogy állami segélyt élvez-e vagy sem, a gyermekek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a valláserkölcsös gondolkodást tartozik kifejleszteni és megerősíteni. Ennek a szempontnak az egész tanításban érvényesülni kell; külső kifejezésül minden iskolában, jellegkülönbség nélkül, úgy a főbejárat fölött, mint megfelelő helyen a tantermekben Magyarország czímere helyezendő el, a tantermekben a magyar történetből vett falitáblák alkalmazandók, nemzeti ünnepeken pedig az épületen a magyar nemzeti czímeres zászló tűzendő ki. E jelvényeken kívül csak a törvényhatóság és a község czímere és az iskola községi, illetőleg felekezeti jellegét a törvényesen megállapított kitételekkel megjelölő magyar nyelvű külső felirat és a tantermekben az illető hitfelekezet egyházi főpásztorainak arczképei, vallási jelvények, valláskegyeleti képek, és az oktatáshoz szükséges tanszerek alkalmazása van megengedve, melyek azonban idegen történeti vagy földrajzi vonatkozásokat nem tartalmazhatnak és csakis hazai készítmények lehetnek. A vallás- és közoktatásügyi minister a tárczája terhére gondoskodik arról, hogy az összes iskolák a magyar czímerrel és zászlóval, valamint az iskolafenntartó hatóság meghallgatásával megállapítandó magyar történeti képekkel elláttassanak. E történeti képek a tantermekben kellő módon elhelyezendők és a tanító tartozik jelentőségüket a nyelv- és értelemgyakorlatok, továbbá a földrajz és történelem tanítása során a gyermekeknek megmagyarázni.  Ezen szakasz azon rendelkezéseinek végrehajtása, a melyek nem a tanító működési körébe esnek, az iskolaszéknek feladata és érette első sorban az iskolaszék elnöke felelős. Ezen rendelkezéseknek szándékos elmulasztása kihágást képez, mely felett azok a közigazgatási hatóságok illetékesek bíráskodni, melyeket az 1891. évi XX. tc. kijelölt. Az ilyképp megállapított kihágás büntetése 500 koronáig terjedhető pénzbüntetés mellyel a mulasztás elkövetője sújtandó. A befolyó pénzbüntetés az országos tanítói nyugdíj- és gyámalap czéljaira fordítandó; egyéb tekintetben az 1879:XL. tc. általános határozatai irányadók.”

Ma az interneten, a hozzászólások tömegét kiváltó, ismeretlen szerző foglalja össze igen jól a kérdést, ezt írja: „Az oktatási törvények kapcsán (…) arról beszélhetünk, hogy egy elfogadható kiindulási ponttól (Eötvös-féle törvény) nemhogy előrelépés nem volt, hanem az állam folyamatosan egyre jobban korlátozta a nemzetiségi nyelvű oktatást – nem véletlenül váltva ki a kisebbségek haragját, és a környező országok történetírása ezért nevezi ezt a fajta politikát elmagyarosítónak. Más kérdés, hogy a gyakorlatban az iskolarendszer fejletlensége és a törvényekben foglalt irreális elvárások (magyar nyelvtudás megszerzése rövid idő alatt) miatt ez az egész csak arra volt jó, hogy a nem magyar lakosságot hergelje (mint itt a szocializmus alatt bevezetett orosz nyelvtanulás). Azokon a területeken, ahol nem élt számottevő magyar lakosság, nem volt haszna a magyar nyelvtudásnak, ahol meg élt, ott a nem magyar anyanyelvűek törvényektől függetlenül rá voltak kényszerítve a magyar nyelv elsajátítására, merthogy anélkül nem boldogultak volna. A magyar kormányzat nyilvánvalóan az oktatási törvényeken keresztül próbálta a nemzetiségek asszimilációját felgyorsítani, de ez ebben a formában nem volt hatékony eszköz, a nemzetiségek asszimilációja nem a kormányzati eszközöknek, hanem leginkább természetes folyamatoknak köszönhető.

Az oktatáspolitikának van azonban egy másik része, amely a törvényi szabályzás mellett hasonlóan fontos: a lex Apponyi utal rá, hogy a finanszírozás nagyrészt az államon múlott, az állam pedig egyáltalán nem preferálta a nemzetiségi nyelvű oktatást, amennyiben a saját iskoláiról volt szó. A nemzetiségi nyelvű oktatás ezért elsősorban az egyházi iskolák keretein belül zajlott, de itt is voltak különbségek. Az előző posztban már volt szó róla, hogy a szlovákok és a németek esetén, mivel a nagy részük a magyarokkal azonos vallású volt, a saját egyházuk sem feltétlenül támogatta az anyanyelvi oktatásukat, merthogy az egyház is magyar irányítás alatt volt. 1918-ban például alig volt szlovák tannyelvű iskola a szlováklakta megyékben, mi több, szlovák nyelven tanítani képes tanárból is óriási hiány volt, így Csehszlovákia megalakulása után cseh területről kellett tanárokat »importálni«. Az ortodoxok és görögkatolikusok esetén jobb volt a helyzet (románok, szerbek), mert ott az egyház az adott nemzetiség irányítása alatt állt. Nagyjából ugyanez mondható el a tanárképzésről is. Az ortodox és görögkatolikus egyházak meg tudták szervezni a saját tanárképzésüket, de a katolikus és protestáns nemzetiségek számára jobbára csak külföldön (cseh vagy német területen) volt lehetőség, hogy anyanyelvi tanárképzésben részt vegyenek. Részt vehettek persze a magyar nyelvű tanárképzésben is, de az nem képezte volna őket arra, hogy nemzetiségi nyelven oktassanak.

Magyarán a magyar kormányzat az oktatáspolitikán keresztül képzelte el azt, hogy a nemzetiségi lakosság jelentős részét elmagyarosítsa. Vannak persze a történetben ellentmondások: legfőképpen az a kérdés, hogy a kiegyezés idejében még viszonylag liberális szabályozásokat miért fogadta el az országgyűlés, ha később aztán rendre szigorított azon. (…) A liberálisokat a nemesi elit vezető erejévé az tette, hogy ők léptek fel annak idején a legradikálisabban a bécsi udvar központosító elképzeléseivel szemben. A növekvő befolyásuk azonban nem jelentette azt, hogy a korabeli elit nagy része liberálissá is vált, hanem csak alkalmazkodott az éppen népszerű nézetekhez. A szabadságharc bukásával ugyanakkor a liberálisok főbb képviselői emigrációba kényszerültek. A kiegyezés előtti politikai viták során már látható volt, hogy az itthonmaradtak háttérbe fognak szorulni, ráadásul a prominens képviselőik sem lettek fiatalabbak. A kiegyezés pedig okafogyottá tette a további szövetséget a liberálisok és a nemesi elit többségét alkotó konzervatívabb (vagy éppen pragmatista, karrierista) része között. Eötvös és néhány másik liberális politikus még a tekintélye miatt fontos szerepet játszhatott kezdetben, de komolyabb szerep ez után nem jutott nekik – noha az örökségüket propaganda szinten, de tartalom nélkül egyes pártok még rendre felvállalták. (…) bár szokás a kiegyezést a polgári átalakulás időpontjának tartani és tény, hogy jogszabályok szintjén ez meg is történt, de nem következett be elitváltás. Az egyedüli változás annyi volt, hogy Bécs politikai fennhatósága megszűnt, de a helyi és regionális közigazgatás, ill. a politikai elit nem cserélődött ki, hanem átmentette a hatalmát (mint 1889-ben), nem utolsósorban azért, mert nem volt kikre lecserélni őket, de azért is, mert velük tárgyalt Bécs. Az így a hatalmát átmentő nemesi elit nem elsősorban nacionalista alapon próbálta különböző eszközökkel elmagyarosítani a nemzetiségeket, hanem azért, mert a nemzetiségi politikai mozgalmak tényleges veszélyt jelentettek a hatalmára, miközben a magyarok képviseletét monopolizálni tudták (bár tény, hogy volt ellenzék, de annak a tagjai ugyanabból a körből kerültek ki, és ideológiailag nem álltak túl messze a kormányzattól).

A fentiekből következik, hogy az államigazgatási pozíciók is az elitéi lettek, és ehhez ragaszkodtak is – erről Mikszáthnál sokat lehet olvasni, de mások is megörökítették a dzsentrik világát. Természetszerűleg ez is egy olyan terület volt, ahol a kormányzathoz nem eléggé lojálisnak tartott elemek ki voltak rekesztve, nem feltétlenül nemzetiségi alapon, de a nemzetiségi értelmiség beletartozott ebbe a kategóriába. Ráadásul az államigazgatási, közigazgatási pozíciók számának növelése kisebb városok etnikai viszonyainak megváltoztatására is alkalmas volt, így növekedett a magyar nemzetiségűek aránya egy sereg olyan városban, amely nemzetiségi területen feküdt.

Noha a nemzetiségi pártok nem voltak betiltva (bizonyos mozgalmak azonban jutottak ilyen sorsra, mint pl. a Matica Slovenska), de a választási rendszer sajátosságai miatt nem tudtak labdába rúgni. Az általános és titkos választójogtól még messze vagyunk és a választókerületek határainak meghúzásánál is igyekeztek minimálisra redukálni azokat a kerületeket, ahol a nem magyar pártoknak esélye lehet. Ahol a magyar lakosság alacsony száma miatt a választók nagyobb része sem volt magyar, ott pedig a kormánypártok rendre ún. magyarón politikusokat indítottak, akiket kevésbé eufemisztikusan nyugodtan lehet kollaboránsoknak nevezni, merthogy általában nem voltak többek egyszerű mamelukoknál (ahogy akkoriban nevezték a mezei képviselőket, akik csak azért voltak a Parlamentben, hogy szavazzanak). Ezek az etnikailag valamelyik nemzetiséghez tartozó politikusok nyilvánvalóan nem képviselték az adott etnikumot. A nemzetiségi pártok viszont hol bojkottálták a választásokat, hol elindultak, de néhány helynél többet nem tudtak szerezni.

Európa több országában az állam maga próbálta telepítésekkel megváltoztatni az etnikai viszonyokat: Németországban például a lengyelek lakta területeken folyt telepítés, vagy Romániában Erdélybe több hullámban 1920 után, de Dobrudzsa török lakossága is így lett román. Magyarországon állami telepítés – bár elképzelésként felmerült – de nem zajlott. Mivel ez az etnikai viszonyok megváltoztatásának a legkézenfekvőbb eszköze, e tekintetben a nemzetiségek történetírásának a magyarosításban nincs igaza. A kétségtelen restriktív nemzetiségpolitika inkább csak arra a kutyára hasonlított, amelyik ugat, de nem harap – a korabeli asszimilációs folyamatok alapvetően más tényezők következményei, bár főleg az oktatáspolitikai restrikcióknak voltak tényleges hatásai.”

Ami pedig a propagandát illeti erről így ír: „Gyakorlatilag ez az terület, amelyre a fenti kutyás párhuzam a legjobban illik. A – különösen a Millenium környékén hangos – magyar hazafias, ill. nacionalista propaganda a magyar felsőbbrendűség hangsúlyozásával természetszerűleg csökkentette a nemzetiségek lojalitását, merthogy ők nem érezték magukénak mindezt. (…) Az, hogy Magyarország 1918 után nem számíthatott szinte senki szimpátiájára, ennek a következménye, mint ahogy az is, hogy a nemzetiségek magyar elnyomásra való hivatkozása megértő fülekre talált. És, mintha a Horthy-kormányzat nem tanult volna ebből, a békekonferenciára azt az Apponyi Albertet küldték delegációvezetőnek, aki mindennek az emblematikus alakja volt.”

Ez az utóbbi szempont érdekes lehet, bár Apponyi küldetése semmin sem változtatott, annak ellenére, hogy méltósággal, magas színvonalon, s mint napjaink igazolják váteszi beszéddel képviselte Magyarországot.

Minthogy dolgozatunkban a szászokkal kiemelten foglalkozunk, megjegyezni fontos, hogy a szászokat a vallásoktatással kapcsolatos nyelvi javaslatok különösen irritálták. A szász egyház volt nemzeti létük legfőbb bástyája, s mint láthattuk az anyakönyvezés állami közigazgatásba történő áthelyezése is fájdalmas pontnak bizonyult.

A nagy kivándorlások ideje ez a korszak, de a felfokozott érzékenységgel megélt sérelmek és a német sikerek által ébredő nagynémet tudat együtt járulhattak hozzá egy szász kivándorlási hullámhoz. Az ekkor 228.000 lelket számláló közösségből a századforduló éveiben több mint 10.000 lélek vette a vándorbotot. Főleg iparosok és értelmiségiek döntöttek így.

A papság elszegényedése, az egyházban tapasztalható bomlás is jelentősen gyengítette a szász közösséget. Esetükben az egyház egysége és a népi egység szorosan összefüggtek. Mindeközben pedig az egyke is tovább fokozta számbeli fogyásukat.

Ekkoriban azonban léteznek próbálkozások a megbékélésre is. Meltzl Oszkár a nem véletlenül szepességi származású német, röpiratot is készít, s ezt a következő szavakkal zárja: „Ha a szászokat megnyugtatják, és szilárd biztosítékokat nyújtanak nekik arra nézve, hogy a nemzeti birtokállományukat nem veszélyeztetni, hanem minden megengedett és jogos eszközzel védeni akarják, a magyar államnak nem lesznek náluknál hívebb és megbízhatóbb polgárai, akik szívesebben adják majd vérüket Magyarországért.” Mellette a főispán, gróf Bethlen András lojális magatartása is ebbe az irányba hatott. Új politikai irány kontúrozódott Tisza Kálmán bukása után pedig új politikai irány kontúrozódott és a szász értelmiség több szerephez jutott az ország közéletében. Ez Tisza István alatt tovább nőtt. A nyelvi törvényeket csak igen enyhe formában hajtották végre szász földön. Sajnos azonban a közeledésnek komoly ellenzéke is volt, amely harcot hirdetett a magyarság mindennemű térfoglalása ellen. A „zöld” szászok mozgalma a magyarországi németek nemzettudatát is újra akarta éleszteni. Üdvözölték a svábság öntudatra ébredését.

Szellemi téren valamivel jobbak voltak a viszonyok és a közeledés kilátásai. A „Die Karpathen” nagyjából a Nyugattal egy időben indul, és a kapcsolatokat nagymértékben mozdítja elő. Hasonló a helyzet a tudomány terén is.

Most Pukánszky végkövetkeztetését olvassuk: „A szász–magyar közeledés nem járt teljes sikerrel. A súrlódási felületek továbbra is megmaradtak, de a nyugodtabb légkörben legalább esetenként könnyebb volt megegyezni és a szász értelmiség egy része lassanként mégis egészségesebb belső viszonyba került a magyar állammal. A magyar kormány kétségkívül sok megértéssel bánt a szászokkal és bőkezűen gondoskodott az igényeik kielégítéséről. Különösen gróf Tisza István munkálkodott azon, hogy a szász–magyar közeledés formai elhatározásból valósággá váljék. Minden alkalmat megragadott, hogy rámutasson a szászság népi jogaira, mindenekelőtt pedig arra, hogy a népi jogok gyakorlása zavartalanul megfér az államhűséggel. A nemzetiségi kérdésről 1913 decemberében mondott elvi jelentőségű képviselőházi beszédében példaként idézte a szászokat arra, »hogy országunk nem magyarajkú polgáraiban erős népi öntudat élhet, hogy maradandó szellemi kötelékek fűzhetik őket a velük rokon külső nagy nemzetállamokhoz a nélkül, hogy e miatt hűségük és a magyar állam szolgálatában végzett munkájuk bármilyen vonatkozásban is csorbát szenvedne«.

A néhány hónap múlva meginduló világháború bőven alkalmat adott a szászoknak arra, hogy cselekvő áldozatkészséggel tegyenek bizonyságot magyar államhűségükről s egyben német népi öntudatukról.”

Másrészt tanulságként s jelenkori gondjainkra is utalva, Mester Ákos ma is érvényes szavait idézem: „Ha egy kisebbséget megfosztanak iskoláitól, akkor még mindig alkalom van arra, hogy a papok a hitoktatáson keresztül anyanyelvükön érintkezzenek a saját fajtájukbeli gyermekekkel. (…) a múlt története azt bizonyítja, hogy amíg aránylag egyes országokban az államhatalomnak az autonóm közigazgatásból, állami hivatalokból, sőt az iskolákból is sikerült kiszorítania a nemzetiségeket, addig egyházi téren sohasem történt meg ez az intézkedés komoly zavargások és megrázkódtatások nélkül.” Ez a megállapítás oda-vissza érvényes volt és maradt.

Végül tekintsünk át néhány egyéb vonatkozást a szászság korabeli életéből, ismét Cziráki soraira hivatkozva.

A XIX. század végén a modernizációs kísérletek szárba szökkennek Erdélyben is, s ebben a szász vidék élen jár. Sikeresen kapcsolódnak be Ausztria–Magyarország vérkeringésébe. A hosszas recesszió után lefektetik egy modern és fejlődni képes szászföldi gazdaság alapjait.

A Szászföldön továbbra is döntő fontosságú mezőgazdaság életében az 1848-as jobbágyfelszabadítás okozta változás, az úrbéri viszonyok zűrzavara, melyet a győztes hatalom 1853-54-es földreformja valamelyest rendez, a kettős monarchia idején nyer végleges formát. Erdélyben a polgári átalakulás korában a modernebb és a feudális gazdálkodási formák még tovább élnek egymás mellett. Erdélyben a termelési átlagok Szászföldön a legmagasabbak. Ebben a mezőgazdasági iskolák és a központi támogatások is szerepet kaptak.

Az ipar is lendületesen fejlődik. A céhek megszűntével először a mezőgazdaságra alapozott ipar kezd fejlődni. Aztán új elemként megjelenik a gépgyártás a finommechanika, a kohászat és a vegyipar is. Családi kezdeményezések és német befektetések egyaránt vállalnak szerepet ebben, de a szászföldi pénzintézetek is adnak hitelt. Fokozatosan nem csak a Monarchiában állnak helyt, de kitelepülnek Romániába is. Erdély ipari teljesítményéből jóval számarányuk felett részesednek.

Hosszú idő után felélednek a szász kereskedőházak is.

Mindezt nagyban segítette az országos infrastruktúra hálózat fejlődése. A Kolozsvár–Brassó vonal négy év alatt készült el, s ezt hosszabbítják meg a hegyeken át Romániáig. A századfordulón a közúthálózat is fejlődésnek indult. Még repülőt is épített egy szász tervező. Sorra létesültek a telefonközpontok. A Küküllő menti gázmezők szerepet kaptak, főleg Medgyes gyáraiban. Hódító útjára indult az elektromos áram.

A városok fejlődésnek indultak. A közvilágítás és a csatornázás is kezdett elterjedni.

Szászföld nagymértékben járult hozzá Erdély fejlődéséhez és helytállt az országosan erősödő versenyben. Túlélésük lehetőségét a gazdasági és kulturális fölény kivívásában látták.

Nagy fontosságot tulajdonítottak iskolahálózatuk fejlesztésének. Nagy múltú középiskoláik sikeresen működtek. Anyanyelvi szinten is lehetővé vált a hazai felsőfokú oktatás. A kolozsvári egyetem 1872-es megnyitása aztán változtatott a felsőoktatás helyzetén annak előnyeivel és hátrányaival együtt, mert a nemzeti szempontból jelentős akadémiák automatikusan megszűntek.

A fejlett óvodaügy mellett kiemelendő, hogy 1870-től a szász fiatalok 19 éves korukig iskolakötelesek voltak! És ez alatt az anyanyelvű oktatás, a szász történelem oktatása biztosítva volt, bár a magyar nyelv ismeretét törvény írta elő.

Nehezebb küzdelmek vártak a nők helyzetével kapcsolatban, főleg a felsőoktatásba való befogadtatásuk terén. Erre a XX. századig kellett várniuk.

A kulturális, sport és turisztikai élet virágzott. Sorra létesültek az egyesületek.

A kétszázezres szászságot súlyosan érintette az amerikai kivándorlási hullám.

Egészében azonban a régi viszonyokat felváltotta egy új, modern társadalmi modell kiépülésének folyamata.

Európában a századforduló nagyhatalmi szövetségek létrejöttét hozza. Az antant és a központi hatalmak között pattanásig feszült a hangulat. Csak egy szikra kell a robbanáshoz. És ekkor, vagy inkább éppen ezért kapja meg gyászos szerepét Gavrilo Princip, a szarajevói gyilkos merénylő.

Ferenc Ferdinánd trónörökös a föderalizálás híve, a nemzetiségek képviselőinek támogatását keresve készült a hatalomátvételre. Az erdélyi szászság azonban megmaradt a magyar állam és a dinasztia iránti lojalitás mellett. A szász katonák lelkesen küzdöttek a haza védelmében, de ezt az érzést megtoldotta az európai németséggel táplált közösség érzése is. 1917-ben II. Vilmos nagyszebeni látogatását lelkes tömegek üdvözölték. Az ország más nemzetiségeivel ellentétben a szászság kész volt önként vállalni a harcot. Ez pedig mintegy 30 000 szász katonát jelentett a kétszázezres szász nemzetből. A veszteség közel ötezer halott és majdnem annyi sebesült.

1916-ban – a titkos bukaresti szerződést követően – Románia az antant oldalára áll. Az üzlet számára nyereséges oldala egy ígéret a monarchia délkeleti felének átadásáról, Bukovinától Bánátig, a Tisza vonaláig.

Erdélyben nincs számottevő védelmi erő, amikor a románok rátörnek. A védelmet csak a Maros vonala mentén sikerül megszervezni. A Székelyföld és Szászföld nagy károkat és mégnagyobb atrocitásokat szenved el. A menekülés tömeges. Szeben 30 000 lakosából kevesebb, mint 10 000 marad a városban. A Teutsch püspökről és a Budapestig menekült és ott testvéri fogadtatásban részesült szász híveiről előbb leírt történetnek ez a kiindulópontja.

Az ellentámadás azonban Bukarestig nyomja vissza a román haderőt. De az európai frontokon egyre reménytelenebbé válik a központi hatalmak helyzete. Nyilvánvalóvá válik, hogy ez a háború elveszett. A felocsúdó erdélyi románság akcióba lép. A szászság arra a következtetésre jut, hogy az omladozó Monarchiában együtt kell haladnia a többi nemzetiséggel. Rájönnek, hogy az adott körülmények között – hiszen IV. Károly lemond és Magyarországon az őszirózsás forradalmat követő események zajlanak – sem Magyarország, sem a Habsburgok nem tudják megtartani Erdélyt. (Cz. Zs.) A várható változás bekövetkeztét csak megerősíti az 1918. december elsején tartott gyulafehérvári román gyűlés, mely kimondja a Romániával való egyesülést. Ezt követi 1919. január 8-án a szász gyűlés medgyesi határozata Románia mellett. A gyűlést román ígértek előzték meg és román katonai megszállás alatt történt. Részleteiről máshol szólunk.

A fenti előzmények kapcsán 1916-ban volt egy rövid időszaka a magyarokhoz való közeledésnek. Ekkor azonban a közös haza már a végét járta. Románia ugyanis hadat üzent és Erdély védelmét a szebeni szász Arthur Arz von Straussenbergre bízták, míg a német csaptok megérkeznek. A szászok és székelyek 1849 emlékétől hajtva nyugat felé menekültek. Magyarországon testvéri szeretettel fogadták a menekülteket. A szász egyház nagytekintélyű püspöke, Teutsch Frigyes a Deák téri evangélikus templomban így prédikált sorstársaihoz: „Otthonunkat elvesztettük, de megtaláltuk hazánkat.” E szállóige megmaradt, a pillanat azonban tovaszállt.

Trianont megelőzően Teutsch Frigyes még többször is felemeli szavát a magyar–német barátság elmélyítése érdekében, ebben látja Magyarország megerősödésének és a szász nép fejlődésének biztos zálogát: „…ha Magyarország tönkremegy – hangoztatja egyik cikkében – mi is elpusztulunk, s elvész népünk meg egyházunk; ha országunkat elszakítják Magyarországtól, vége évszázados történelmünknek s jövőnknek.” Vagyis voltak köztük is élesen látók, de sajnos nem számíthattak meghallgatásra, mi több, amint majd látjuk, saját látásuk is elhomályosult.

Az érzelmi közeledést a világháború közös veszélyei és nehézségei mondhatni rokonszenvvé növelik. A háború ugyanis német–magyar közös ügy. Közel 38.000 szász férfi küzd a harctereken.

Közíróik kezdik felismerni a magyar államszervező erő és, a magyar katonai erények fontosságát. Mintha új magyarságszemlélet formálódna. A felfokozott német népi öntudat most nem a magyarok ellen hat. Felismerik, hogy útjaik közösek. Hűségnyilatkozatokat hallani, olvasni évszázados törhetetlen és kitartó ragaszkodásukról a magyar hazához.

Most azonban egy román szerző írásából ismerkedjünk ezekkel a napokkal. Az írás címe: „1918-1919 az erdélyi szász elit politikai diskurzusában”, szerzője Vasile Ciobanu. Ő ezeket írja: „Az 1918-1919-ben bekövetkezett változások meglepetésként érték az erdélyi szászokat is, akik egyik napról a másikra a magyar állam kereteiből átkerültek a román államéba. (…) A medgyesi nagygyűlésen elfogadták ugyan Erdély egyesülését Romániával, de előtte is meg utána is a szász elit körében élénk vita zajlott nagyon sok részletkérdésről. (…) 800 éves történetük során az erdélyi szászok mindig a magyar királyoktól kapott előjogokra hivatkozva próbálták meg érvényesíteni saját céljaikat. Az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnése viszont teljesen felborította ezt a hivatkozási alapot. A szászoknak, alkalmazkodva az új, mondhatni forradalmi idők kihívásaihoz új érvrendszert, egy új politikai diskurzust kellett kidolgozniuk.(…)

1918. október 23-án Rudolf Brandsch a magyar parlamentben elmondott beszédében a magyar állam területi integritása mellett tette le a voksát és azt kérte, hogy továbbra is tartsák tiszteletben a magyarországi németek jogait. (…) A Szász Nemzeti Tanács első lépésben a magyar állam integritásának megtartása mellett tette le a voksát, a szászokat Erdélybe letelepítő magyar állam melletti lojalitást választotta. (…) 1918. november 25-én a Szászok Központi Tanácsának szebeni ülésén mégis az a döntés született, hogy az erdélyi szászok »Erdély kérdésében a teljes semlegességet választják« és »nem kötelezik el magukat sem a románok, sem a magyarok oldalán.«

Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román nagygyűlés és Erdélynek a román csapatok általi megszállása után néhány szász politikai vezető úgy érezte – és később kiderült, megalapozott volt a feltételezés –, hogy Erdély és Románia egyesülését tényként kell kezelni. (…) továbbra is széles körű autonómiát követeltek maguknak. (…) Egyes szász körök az 1867-ben megszüntetett autonómia visszaállítását és kiterjesztését kérték. 1919 februárjában egy memorandumot küldenek a Consiliul Dirigent-hez, amelyben egy külön német területi-közigazgatási egységet kértek. Ebbe a szervezetbe tagozódott volna be az összes erdélyi német ajkú közösség. A német municípium hivatalos nyelve, természetesen a német lett volna (…) párhuzamosan volt jelen a szász nép és a német nemzet kifejezések. (…) 1918. január 8-án Medgyesen Rudolf Brandsch úgy fogalmazott, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozat jelenti »a szászok Magna Chartaját, Aranybulláját«. Hogy megnyugtassa nemzettársait, azt is megjegyezte, hogy »a jogaink a mi erőnktől és akaratunktól függenek.« Realista módon látta azonban, hogy az új helyzetben nem teljesül majd a szászok összes kérése és, hogy kemény politikai harcokra van kilátás. Brandsch medgyesi vetélytársa Friedrich Ipsen viszont nem bízott a Gyulafehérvári Nyilatkozatban. Ő egy független, kantonokból álló, svájci minta alapján megszervezett Erdélyt vizionált. Javaslatát azonban a szász elit nem fogadta el. Így a szászok kiáltványa, a Népünkhöz elfogadta Erdély egyesülését Romániával és garanciaként a Gyulafehérvári Nyilatkozatot. Az egyesülést követő történések (a német tisztségviselők eltávolítása, az anyanyelv használatának akadályoztatása, a földreform, a Gyulafehérvári Nyilatkozat kihagyása az alkotmányból) csalódást és keserűséget eredményezett a szász elit körében.”

Íme, ez az ominózus medgyesi nyilatkozat története s nem felejthető az sem, hogy akkor Medgyest már megszállták a román csapatok és Maniu becsület szavát adta, hogy Erdélyt már nekik ígérték. A tény azonban tény maradt, és elindította a 800 éves erdélyi szász nemzetet a 80 éves megsemmisülés útján.

Most azonban olvassuk el Cziráki egy idézetét: „…a korábbi magyar hegemóniától és asszimilációs törekvésektől nem kevésbé sújtott románság kész volt elismerni a »sorstárs elnyomott kisebbségek« önrendelkezési jogát. Elkötelezettségét bizonyítandó Románia még ebben az évben aláírta a wilsoni elvek alapján meghatározott népszövetségi kisebbségvédelmi egyezményt, mely kimondta: »a román kormány kötelezi magát, hogy születésre, állampolgárságra, nyelvre, népcsoportra és vallásra való tekintet nélkül biztosítja valamennyi lakója számára életük és szabadságuk teljeskörű védelmét.« A versailles-i békekonferencián meghozott döntést, melynek értelmében Erdély, Bukovina, a Bánát és Szatmár a régi Partium egy részével elszakadt Magyarországtól és Románia része lett, 1920. június 4-én aláírásukkal szentesítetté a Trianon-kastélyban összeülő felek”.

Nem sokan tudják, hogy az a Beneš, aki figyelmeztetett az esetleges népszavazás számukra veszélyes voltára, azt is kitalálta, hogy nem hangzik jól ennyi terület elcsatolása Magyarországtól. Elég, ha csak Erdélyt kapja meg Románia, de az foglalja magába az összes többit. És láss csodát, máig Erdélynek nevezik ezeket az elveszített területeket. Még mi is így emlegetjük.

Trianontól a II. világháború végéig

A trianoni békediktátumot követően azonnal elkezdődik a balkano-bizantin román homogenizációs politika. Bár ezt a „művelt” Nyugat is elkövette, de részben egy másik történelmi korszakban, másrészt nagyobb teret engedve a spontaneitásnak. A francia századfordulós példa azonban balkánibb volt a balkáninál is. Erről ma már a világ nem szól, s arról sem, hogy éppen ők voltak fővádlóink.

Az ún. Brătianu-terv már kijelölte a teendőket. A Központi Statisztikai Hivatal vezetője, Sabin Manoila neves szakember és nacionalista kapja a feladatot s szerinte a fő csapás iránya a nyugati határmente 100 km. szélességben, nyugatról kelet felé a nagy magyar városok és a székelység. Kiemelt feladat az iskolarendszeren keresztül történő románosítás is. Ennek a feladatnak Spiru Haret felel meg, aki elindítja a „Kulturkampfot”. Egyébként a kisebbségek több mint fele nem is beszéli a román nyelvet. A román nemzeti iskola és az ortodox ellenállás közös célja, hogy amint Lucian Boia írja: „A területünkön élő összes nemzetiségek olvadjanak össze egyetlen egybe…” 1920-ban ugyanis a Magyarországtól elcsatolt területeken az összlakosságon belül még csak 53% volt a románság létszámbeli aránya.

A korabeli szász történetírás nem volt rest és felzárkózott az új helyzethez. Érdekes megállapítani, hogy ilyen felzárkózásnak az előző 800 év alatt nem érezte szükségét. A bizantín nyomás alatt annál inkább próbál megfelelni az új környezetnek. Ez is közvetett bizonyítéka a kialakult erőviszonyoknak. A magyar kapcsolat elhalványul s egyre inkább előtérbe kerül a román, sőt az addig írott történelem erővonalait is átminősítik.

Az erdélyi (később romániai) szászok és németek már 1919 tavaszán egységes politikai programot dolgoznak ki és létrejön a Német–Szász Népi Tanács. A vezető szerepet a szászok szerzik meg. Ez a Tanács összehangolja munkáját az összes német népcsoport érdekeit képviselő a Nagy-Romániai Németek Szövetségével. Utóbbi a román belpolitika tevékeny részese lesz. A két szervezet szövetsége a Német Párt nevet viseli, és képviselőket küld a parlamentbe, de elköveti azt a hibát, hogy nem működik együtt a népesebb magyar képviselőcsoporttal. Erre pedig egyre nagyobb szükség lett volna.

A szászság eleinte úgy érzi, hogy helyzete a korábbiakhoz képest javul.

A szász–román kapcsolatok kérdését vizsgálva, most egynéhány bekezdés erejéig adjunk szót ismét Pukánszkynak: „A magyar kutatás az utóbbi esztendőkben rámutatva a magyarság sokirányú ösztönzésére és kezdeményezésére a román szellemi élet, főképp pedig a román tudomány és irodalom kialakulásában, gyakran vetített fényt a szász–magyar művelődési kapcsolatok némely részletére is. Legyen szabad ebből a szempontból csupán Gáldi László alapos tanulmányaira hivatkoznom. Mind ő, mind a többi magyar kutató tárgyilagosan mutatott rá a szászság műveltségterjesztő érdemeire a szász–román kapcsolatok néhány szakaszában, de természetesen nem hagyhatták figyelmen kívül a magyarság szerepét sem. Úgy hisszük azonban, hogy még igen sok részletet nem látunk tisztán; ezeknek feltárására egyformán kötelez az igazság tudományos szolgálata és a magasabb nemzeti érdek. Kötelez akkor is, ha a szász–román kapcsolatok vizsgálatánál többnyire magyarellenes szándékokba ütköznénk, ha e kapcsolatok vizsgálatának eredménye magyar szempontból lehangoló, elszomorító kép lenne is. Mert hiába akarnók szépíteni a valóságot: bármennyire számot vetünk a szász, meg a román kutatók elfogultságával, el kell ismernünk, hogy a szász–román kapcsolatok egy része valóban magyarellenes célzattal jött létre. Ez a keserű igazság azonban nem menthet fel bennünket a kapcsolatok szigorúan tárgyilagos vizsgálata alól. Csak akkor járhatjuk biztosan a jövő közös útját, ha illúzió nélkül ismertük meg népeink egymásközötti viszonyát a múltban.” Máshol így ír: „„A szász–román kapcsolatok feltárásánál a magyarsággal szemben rendesen kettős elfogultság vezette a kutatókat; kétszeres kritikával kell vizsgálat alá vennünk az eddigi eredményeket, ha e kapcsolatokat a mi szempontunkból is helyes megvilágításban óhajtjuk látni.” A későbbiekben, amikor a szász álláspont áttekintésére térünk át, erről még szólunk.

A szászok románokkal kapcsolatos naiv reményeit a következő idézet mutatja be: „(…) a románság hálát érezhet a szászok iránt, akiknek földjén mindig szabadnak tekinthette magát, így joggal remélhető, hogy a németség a megalakuló román birodalomban nemzeti jellegét megőrizve, valláserkölcsi, művelődési és politikai szempontból egyformán sokat ígérő fejlődés elé tekinthet.”

A szászok az első pillanatokban megkönnyebbülést érezhetnek, de a balkano-bizantin romániai szellem rövidesen kimutatja foga fehérjét. Legelőször a diszkriminatív gazdasági rendelkezések józanítják ki a szászokat. Ezek egészen külön bánásmódot alkalmaznak az ország nem román népességével szemben. Még a földreform is – a világon egyedülálló módon – más szabályok szerint zajlik az ó-román és a kisebbségi területeken. Nem csak a nagybirtokok kerülnek terítékre, de a köztulajdon is. Az elvett földeket a román parasztok között osztják szét.

Fontos tudnivaló, hogy miközben mindez az igazságosság és az addigi aránytalanságok kiküszöbölése címén történik, pontos adatok igazolják, hogy Trianonig az erdélyi románság földtulajdonának arányai pontosan megfeleltek számarányuknak, köszönhetően a bankjaik által nagy ügyességgel, a „magyar elnyomás” éveiben megszerzett földterületeknek.

Az ígéretek sorra bizonyulnak üres szólamnak. Nem csupán a szászok által a Monarchiának kibocsájtott kölcsönök miatt megígért kárpótlás marad el, de Románia háborús veszteségeit szintén a kisebbségekkel akarják megfizettetni, sőt állítólagos évszázados sérelmeiket is. A román gazdaság jövőjét a megszerzett területek kifosztására akarják alapozni.

A közösségi földek jövedelméből működő szervezetek, egyházi iskolák stb. ellehetetlenülnek. A németeknek szerencséjük van az anyaországból kapott segítséggel, de saját áldozatkészségük is segít áthidalni egyes nehézségeket.

Mint azt Cziráki még írja: „Az oktatás és a hitélet terén kezdeményezett megszorítások valamennyi szász állampolgár számára nyilvánvalóvá tették, hogy az olyannyira sérelmes »Magyrisierung« politikáját a semmivel sem elviselhetőbb»Rumänisierung« beláthatatlan következményeket valószínűsítő programja váltotta fel.”

A szászok csalódottak, még olyan is előfordul, hogy a medgyesi nyilatkozatban ludasnak tartott papok miatt az egyházat támadják.

Az 1923-as alkotmány, mely az előző francia típusúnak a puccsszerűen elfogadott mása, leszögezi a román nemzet egy és oszthatatlan voltát és végleg eltörli a kisebbségek kollektív jogait, biztosítván a románság előjogait, s benne az ortodox egyház primátusát.

A kijózanodás jele Teutsch püspök 1924-es megállapítása: „a csekélyszámú szászság a legnagyobb veszélynek van kitéve, ami csak népet érhet: szakítania kell múltjával”. A püspök szellemi kálváriájának ez a legújabb állomása. Emlékezhetünk előző „szerepléseire”.

Az erdélyi gondolat felüti fejét. Német lapban a román Lemenyi József ír az erdélyi politika feladatiról, mely szerint „az erdélyi ember lelkét – szellemi birtokállományát érintetlenül hagyva – úgy fejleszteni, hogy a fajiságon felülemelkedve az országnak megadja sajátos jellegét.”

Zillich, a „Klinsor” szerkesztője, még közös faji tulajdonságokat felfedezésétől sem riad vissza, Hajek Egon pedig éppen egységes erdélyi fajról beszél. Az erdélyi gondolat kultusza terjed a szász értelmiségi körökben. Feladatot is látnak e gondolat őrizésében. A sorsközösség különösen Hans Otto Roth jóvoltából vált felismeréssé. Ez a szász transzszilvanizmus jelentősen segítette a szász–magyar közeledést, csakhogy már „időntúli” jelenségről volt szó. 1935 körül pedig már ismét elhidegülésről lehet beszélni. Éppen Zillich az, aki az erdélyiséget kisajátítja, és a magyarságot kizárja belőle.

Az eltávolodást fokozzák a nemzeti szocialista Németország sikerei, bár az ahhoz való közeledést eleinte viták övezik. Aztán valóban dédelgetett népcsoporttá válnak a hitleri politikában. Fabritius létrehozza a Romániai Németek Nemzetiszocialista Önsegélyező Mozgalmát és a szászság nevében készítenek nemzetiszocialista programot. 1934-ben betiltják működésüket.

1938-ban Károly király nyílt szélsőjobboldali programmal veszi kézbe a hatalmat, ez volt a királyi diktatúra. Betiltják az összes politikai pártot. Újabb vagyonelkobzások következnek, és az univerzitast megfosztják vagyonától. Az oktatási törvényt is szigorítják.

Alapjában véve azonban a korszakot, az erről éppen akkor író Pukánszky véleményével jellemezhetjük. A szászok bizonytalanok, bizalmatlanok, gyanakvók és ez gátolja őket a más népekkel való együttműködésben. Zárkózottak és mozdulatlanok, írja róluk. S ez régebben védte őket, de az adott történelmi pillanatban nem előrevivő.

Csáky Richárd írja, hogy bármennyire vágynak az anyaországba, visszavágynak az erdélyi otthonba.

A szászság keresi jövőjét, keresi helyét a majdani Európában. Pukánszky szerint a „Szózat” szavai a szászokhoz is szólnak. „A szász ember nem tud elszakadni hazájától – áttelepítése egyet jelentene pusztulásával –, csak saját közösségében és történelmi kereteiben érvényesítheti igazi képességeit. Ezért fogódzik egészséges életösztönével egyre erősebben az erdélyi talajba, ezért próbál újra az erdélyi életközösség útjára térni.”

Késő bánat! Pukánszky és a szászok még nem tudhatják, hogy az az áttelepítés nagyon közel van. Akárcsak ama pusztulás.

A kitörő II. világháború hatását igazán akkor érzi meg a szászság, amikor 1940 őszén leválasztják Észek-Erdélyt Romániáról és visszaadják Magyarországnak. A II. bécsi döntéssel a szászság egy része ismét Magyarországon találja magát.

A németek több német telepet szállítanak át a birodalomba Dobrudzsából, Bukovinából, Besszarábiából, de Erdély esetében ettől elállnak. Velük más terveik vannak és pártot hoznak létre, amely a birodalom érdekeinek megfelelő politikát folytat Romániában. A szász politikai és kulturális élet náci jelleget ölt. Német nyomásra visszakapják jogaikat is. A szász férfiakat azonban besorozzák az SS alakulataiba. 1943-ig több mint 50.000 katonát nyernek szász földön. Ők német állampolgárságot kapnak, és aki életben maradt, soha többé nem tér vissza Erdélybe. (Cz. Zs.)

Minden hirtelen véget ér 1944. augusztus 23-án a román átállással. A szászok fejvesztve menekülnek, ki ahogy tud, Németország és Ausztria felé. Az otthon maradó szász és magyar lakosság, mint ellenség kerül a megtorlások célkeresztjébe. 1945-ben megkezdődik a németek deportálása. Több mint 25 ezer szászt visznek kényszermunkára a Szovjetunióba, köztük asszonyokat és lányokat is.

Az ezt követő időszak rövid összefoglalása előtt azonban részben szakítsuk meg kronológiánkat, hogy egy kivételesen érdekes tanulmány, néhány Pukánszky vélemény és egy fontos könyve összefoglalásának olvasói lehessünk. Ha azonban átolvassuk ezeket, rájöhetünk, hogy nem is törik meg időrendiségbe tagozott mondandónkat.

Hosszú történetünk egyéb részletei

Mindazt, amit azóta sikerült a román lélek és az azt mindenek felett uraló és mozgató ortodoxia dolgában felismernünk, a Hitelben álnév mögé visszavonult szerző (Miles Transsylvanicus, kiről aztán kiderül, hogy igazi neve Mathias Miles) hihetetlen pontossággal írja le már 1943-ban a 11. számában: A román lelkiség alakulása a bécsi döntés óta című írásában. Ha bárki meg akarja tudni azt, mit jelentett és mit jelent ma is Erdélyben az ortodox törésvonal, annak ez a tanulmány segítségére lehet. De arra is ráébredhet, hogy az ortodox világgal nem lehet úgy tárgyalni, amint azt ma is próbálja Európa. És, hogy mai legnagyobb gondjainkra is ráismerjünk, még valamire figyelmeztet: a vele valahol közös keleti gondolkodású iszlámhoz való bizonyos hasonlatosságra, amiből ugyanarra a következtetésre lehet jutni. A görög és a török féllel folyó alkudozások kínkeserves bukdácsolása így érthető meg, s ezzel a meg nem értéssel találkozhattunk a délszláv háború éveiben is. Ez történik, amikor egy vallás összefonódik az állammal, az állami léttel és életformává, gondolkodásmóddá válik. Az iszlám annyival „karakteresebb” hogy esetében mindez szélsőségesebb és kötelező. Ugyanakkor nem jelent diktatúrát számukra, csak mi hisszük annak, mert saját „paramétereinket” akarjuk ráerőltetni, Prokrusztész agyunkhoz akarnánk szabni életüket. Ez az oka a demokráciaexport esztelen erőltetése kudarcának, ez szüli azokat a borzalmas anomáliákat az érintett országokban, vagy a migrációval immáron világszerte, melyekről naponta értesülhetünk – ott, ahol ezt nem tiltják ki a helyi médiából.

De vissza eredeti témánkhoz! Miles ezt a kérdés egyes részleteit bemutatva is taglalja. Így kapunk képet arról, hogy a szászság s vele természetesen a magyarság is milyen közegben találta magát a békeszerződést követően, sőt bizonyos mértékig már 1919-től. Ezért előre is szükséges az olvasó türelme és megértése a terjedelemért, melyet, mint ma már tudjuk, egy tragédiába végződő történet indokol.

Írását így kezdi: „A románság mindössze hetven év óta él korszerű állami életet. Az idegen uralmak alatt évszázadokon át az egyház jelentette (meglehetősen tág értelemben persze) egyetlen közösségi szervezetét. A vallást a román nép ma is »törvény«-nek (lege) nevezi. A magyar azt mondja, hogy a »királytól az utolsó polgárig«, míg a román közmondás »a püspöktől a bocskorig« teszi kötelezővé egy s más szabály betartását. Ebből az ősi, mondhatni teokratikus rendből szinte átmenet nélkül ugrott át a románság a liberális demokráciára, kihagyva azokat a fejlődési fokozatokat, amelyek nyugaton szellemileg és társadalmilag előkészítették a népeket a francia forradalom eszményeinek befogadására. A negyvennyolcas idők havaselvei forradalmárainak élcsapata rakta le a dunai fejedelemség, majd a román királyság alapját, s munkájukat azok a politikusok folytatták, akik a századelő francia szocializmusának egyházellenes légkörében végezték főiskolai tanulmányaikat. Ami nyugaton hosszú fejlődés, gyakran a történeti erők véres összecsapásának eredménye volt, lett légyen életforma, jogszabály vagy intézmény, máról-holnapra polgárjogot nyert itt. Így másolták le a belga alkotmányt s utána reformtörvények százait a román társadalom tényleges szükségletei és erőviszonyai figyelembevétele nélkül. Természetesen más európai behatások is érvényesültek. És a zsenge román államiság mégcsak hozzá sem láthatott megemésztésükhöz, az első világháború után máris újabb sodra kapta el a nyugateurópai politikai zajlásnak.

Így tágult a szakadék az ősi létformákhoz ragaszkodó egyház s a maga külön útjait járó állam között, amellyel az ortodoxia nem tudott és nem is akart lépést tartani. Merev dogmáit, hatalmi igényeit és hajthatatlan kritika-ellenességét semmiképpen sem tudta összeegyeztetni az állam liberális eszményeivel és bíráló szellemével. Kezdeti tartózkodása gyanakvássá és ellenségeskedéssé vált később. Ez a kétirányú folyamat természetszerűen lelki meghasonlást eredményezett: megbomlott a százados egyensúly s azt nem állíthatták helyre sem a parlamentbe bevonult papok, sem azok a politikusok, akik úgy igyekeztek szintézist teremteni, hogy szobáikat aranyozott bizánci képekkel aggatták tele, miközben kormányzási cselekedeteikkel buzgón utánozták az egyházellenes franciákat. A következmények rövidesen az irodalomban és művészetben is mutatkozni kezdtek. Szélsőséges irányok hajtottak ki a törzsből, amelyet a román irodalmat és művészetet az előidőktől kezdve tápláló és sugalmazó ortodoxia jelentett. Míg azonban Kis-Románia idején az ortodoxia kényszerű belenyugvással viselte el hatalmának megtépázását, Nagy-Románia megalakulása után felhagyott passzív magatartásával, mert hatalmas segítséget kapott Erdélyből, ahol az ortodox egyház még az ókirályságinál is tömörebb és szervezettebb lelki és politikai erőt képviselt. A reakció első jele a »Gândirea« című folyóirat megindítása volt. A hagyományok feltámasztásának, az ősi erkölcsi- és szépségeszmények ápolásának jelszavával indult a folyóirat, amely körül kiváló tollak sorakoztak fel. Szellemi fölényével hamarosan az irodalmi és művészeti irányítás élvonalába rúgtatott. Hatását tekintve, egyetlen újabb román szellemi tömörülés vagy irányzat sem mérhető hozzá. A budapesti »Nyugat«-ra kell utalnunk, hogy jelentőségéről fogalmat alkothassunk. A folyamat persze, amit elindított, a »Nyugat«-hoz viszonyítva, teljességgel ellentétes irányú volt. Legelső tábora az ortodox papságból és az ortodox egyházhoz tartozó értelmiségből került ki és a »gândirizmus« lassan behatolt az egyetemi ifjúság közé is és kialakította azt a szellemiséget, mely úttörője és támasza lett aztán a Vasgárda mozgalmának.

Legtöbben azt hiszik, hogy a román belpolitika termékeként lépett a színre a később oly rettentő tévelygésekbe bonyolódott Vasgárda, holott ez a mozgalom elsősorban szellemi, sőt vallásos természetű volt. Mását – belső tartalmáról beszélünk és nem idegen mintákat is utánzó külsőségeiről – hiába keresnők korunk politikai mozgalmai között. Vezetői mintegy a középkorból lépnek elénk, látomásaik vannak, szentképek szólnak hozzájuk, titokzatos jeladásokra figyelnek, kolostorokba elvonulva keresik lelki tisztulásukat, beteg rajongás tölti el őket a halál iránt és a legszörnyűbb bűnöket követik el vagy sugalmazzák szentnek hitt céljaik elérése érdekében. Messzi századok misztikuma, révülete, szenvedélye és rajongása vetette ki magából ezt az áramlatot, amelynek Zelea-Codreanu szervező tehetsége adott formát. Általa a román ortodoxia politikai síkon folytatta azt, amit a »Gândirea«-val elkezdett: a harcot a »hagyományoktól elszakadt«, laikus állam és ennek szellemisége ellen a régi pozíciók visszaszerzéséért. Nem véletlen, hogy Nichifor Crainic, a »Gândirea« főszerkesztője irányításával indul a Vasgárdát támogató első napilap. Köztudomású különben az a szerep, amit az ortodox papság játszott a Mihály arkangyal védnöksége alá helyezett mozgalomban.

A nemzetközi politikai élet alakulása is az ortodoxia malmára hajtja a vizet. Egyre tömörebbé válik az arcvonal, mely rohamra indul a tápláló forrásaitól távolodó, talajtalan, különböző mimikrikkel védekező liberális-demokrata állam ellen. Kitűnik az igazság, hogy az úgynevezett kormányzópártok rezoluciók termékei és nem revolucióké. Most azonban már nem használnak a régi ügyeskedések: az ellenfelek teljes győzelmet akarnak. Egyideig még kétes, ki ér hamarább célba a rendszer romjai felett: II. Károly vagy Zelea-Codreanu? II. Károly diktatúrája dönti el a versenyfutást s a sors iróniája, hogy a román demokráciával és parlamentárizmussal együtt pusztul Zelea-Codreanu is. Aztán jönnek az 1940-es események és most a poraiból feléledett Vasgárda söpri el II. Károly diktatúráját. Egyre ritkulnak az ortodoxia útjában álló akadályok. Az egyetlen válságos pillanat akkor következik el, amikor a Gárda Zelea-Codreanu szenttéavatását követeli és a pátriárka a kérést kereken elutasítja. Négy hónapon keresztül néz a Gárda farkasszemet a főpapi karral. Az alsópapság ugyan híven kitart még a Gárda mellett, a magas klérus azonban tisztán látja a helyzetet: tudja, hogy elkerülhetetlen az összeütközés Antonescuval. A mór tehát mehet; mennie kell, mert nem engedelmes szolgája többé az ortodoxia akaratának, »tradicionalizmusa« egyre vörösebb színt kezd ölteni. Mellesleg pedig Antonescu mellett áll a hadsereg s nem kétséges, ki fog felülmaradni az összecsapásban. Mindennél fontosabb a visszaszerzett pozíciók megtartása. A reverenda fölé vett zöld ing kellemetlenül akadályozza a szabad mozgást.”

A románság erdélyi terjeszkedése, vagyis az ortodox törésvonal előrekúszásának története valamennyi erdélyi nemzet, így a szászság sorsát is meghatározta. Rejtőzködő szerzőnk rövid leírása jól magyarázza el ennek a szellemiségnek a lényegét és főleg a harmincas-negyvenes évek fordulójára gyakorolt hatását. E tanulmány most e téren ennél többet nem szándékozik ebből bemutatni, de annyit érdemes megjegyezni, hogy még a később beköszöntő kommunista világ, sőt a Ceauşescu-diktatúra idején is gyakorolta hatását.

Sokat beszélnek a román árulások soráról, a szövetségesi hűség semmibevevéséről, az ide-oda ingadozásról. Érdekes átgondolni, hogy ezt a tulajdonságukat, belső életükben is gyakorolták. Az ősi, inkább egyházi vezetés alatt zajló élet és az ezt felváltani próbáló modern liberális állam közti hatalmas szakadék, mely váratlanul jelent meg a román társadalom életében, nem véletlenül okozhatott bakugrásokat. De tény, amint az azóta eltelt idő igazolta, hogy mindkettő, sőt a közben átélt kommunizmus is hosszú távú előnyt jelentett számukra. Az ortodoxia biztosította a szakrális szintre emelt nemzetszeretetet s a velejáró áldozatkészséget, a gyors átváltás pedig a rugalmasságot, melyet esetükben nevezhetünk gátlástalanságnak is. Az államot valaha kvázi helyettesítő ortodoxia újra összeolvadt az állammal. Így ma mindkettő előnyei és hátrányai együtt alakítják Románia külpolitikáját és belső életét.

Míg egykor az egyház és az állam egybeolvadását az jelentette, hogy az ortodoxia prioritása mindenekfelett volt, ma ez másként nyilvánul meg. A közös cél egyesíti őket, és az egyház, mondhatjuk úgy is, hogy az állam egyik meghosszabbított keze. Az állam a modern világ lehetőségeit próbálja az egységes és oszthatatlan nemzetállam javára felhasználni, az ortodox egyház viszont a tradicionális, olykor még ma is a sötét babonákig visszanyúló világ előnyeivel szolgál. A szerző szerint az egykor volt bizalmatlanságot az egyház makacs tradicionalizmusa és a váratlanul beköszöntő liberális állam közti szakadék okozta. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az ortodoxia ismerői szerint, annak mindenkor alkotó eleme volt az idegennel, az újjal szembeni gyanakvás, elsősorban a xenofóbia. Ebből ma az állam is táplálkozik. Egyrészt szellemiségében érhető tetten, de a pártpolitikai életben, mint hétköznapi és mindenkor kéznél levő eszközt is használja. Az új problémákat régi morális talajukon megélve, hallatlan, a gátlástalanságig fokozódó rugalmassággal oldották és oldják meg.

Ebből a kettősségből jól kirajzolódik az a világ, amely Erdélyben az új impérium révén előretört és hatalomba kerülve a már előbb fokozatosan előnyomuló állásait, az ortodox törésvonalat, országnyi távolságra tolta ki nyugat felé, immár hivatalos és látványos formájában. Ennek mai legismertebb külső jegye a hagymakupolás honfoglalásnak nevezett templomépítési roham. Belső jelei pedig ennél is fájdalmasabbak.

Szerzőnk a román „lelki egyensúlytalanságról” így ír: „Külső és belső, politikai és gazdasági érvek egész seregét lehetne felhozni e gyorsütemű változások közvetlen indító okainak megvilágítására. Az igazi, végső ok azonban mélyebben van: a román lélek egyensúlytalanságában, mely hol a nemzedéki ellentétek, hol a nacionalista tobzódás, hol a múltban való elmerülés, hol az újszerűség lázas keresése, hol a mértéktelen önbizalom, hol a tehetetlen összeroppanás formáját ölti. A szellemi életben pedig hű tükrét leljük ezeknek az idegen szemlélő számára bizonyára érthetetlenül váltakozó metamorfózisoknak. Mert az a román szellemiség, amely a húszas évek elején még a francia forradalom nagy eszményeitől megbűvölve bontogatja szárnyát és fuvolázó humanizmussal veszi védelmébe az ország kisebbségeit a politika túlkapásaival szemben, tíz évvel később már elől jár a nacionalista izgatásban, s történelmi jóvátételt, faji elsőbbséget, gazdasági imperiálizmust és társadalmi elkülönülést hirdet. Lehetetlen fel nem fedezni az ortodoxia jellegzetes hangjait e harsány kórusban. A román óhitű egyház hiánytalanul érvényesíteni kívánja a maga történeti tapasztalatait és ezek a tapasztalatok azt mondják, hogy a nemzet megváltása, ereje és boldogulása az ősi hit sáncai közötti légmentes elzárkózásban van. Valóban, viszontagságos századok folyamán ez az elkülönülés adta az ortodoxia és egyben a román nép erejét. Török, német és magyar uralom alatt a bizánci egyház éles elhatároltsága, minden életmegnyilvánulásra kiterjedő merev törvényei tartották egy akolban a politikailag szervezetlen románságot. Öncélú, zárt nemzeti egyházzá lett így. Még csak nyomot sem hagyott rajta a katolicizmusnak és protestantizmusnak a szociális fejlődéssel lépést tartó, s a határok feletti testvériséget hirdető univerzalizmusa. Önmagába zárkózva alkotta meg sajátos világképét, alig ügyelvén a külső világra, amelyből egyedül a tartalmát vesztett orosz és a metafizikává légiesedett görög ortodoxia behatásait engedte magához.(…)

Sem egyén, sem állam nem adhat mást, csak ami lényege. Egy nép, mely a múltból kormányzási gyakorlat és szervező hajlamok helyett államellenes érzéseket örökölt, s politikai és lelki helyét meg nem lelve, hánykolódik kelet és nyugat, múlt és jelen, durva önzés és gáttalan nagylelkűség közt, végzetszerűen tehetetlen játékszerévé válik a fölötte átcsapó történelmi erőknek, ösztönéletet él, hivatása még nem tudatosodott benne, hiányzik önbírálata s céljait a kevesebb ellenállás törvényének megfelelően változtatja. (…) Nem egy neves költőt, írót, gondolkozót találunk, aki eszményeit és meggyőződését csaknem évenként változtatta.”

Az öncélú és zárt nemzeti egyház az ortodox törésvonalat láthatatlanságában is védelmet nyújtó szakadék, vagy nagy fal gyanánt használta. A modern kor beköszönte hiába okozott hullámzásokat, a ki-kitörő szellem mindenkor visszatért az ősi esztenára. A románságnak valóban ebben rejlett az ereje, s ma is így van. Megdöbbentő különbség ez, ha a mindenkor ennek ellenkezőjét felmutató magyar múltat és jelent, a mindenkori magyar valóságot hasonlítjuk hozzá. Ezért lehetett a hatalmas belső pusztítást végző magyar internacionalizmus idején is a román kommunizmus a legszélsőségesebben nacionalista, és haladhatott előre a közös nagy vágy, az egységes nemzetállam álmának megvalósítása felé. Gátlástalanul! A szerző szerint az ingadozásoknak végzetszerűen játékszerévé vált románság hánykolódik a végletek között. Valóban ezt láthattuk. Csakhogy ezek a látszólagos hánykolódások minden egyes esetben a nemzet javára fordultak. Lehet-e ez véletlen, vagy tényleg végzetszerű? Vagy a zavaros állapotokban éppen az egyház és az állam egységbe vont kettősségének előnyei segítettek azokat kihasználni? S ezt nagyon is tudatosan.

Ha azonban előre tekintünk, a világban oly hatalmas változások álltak be, hogy ma már nem biztos ennek a bódulatnak a fenntarthatósága. A román tervek rövidlátóvá váltak, és az egységes nemzetállam hajszolása, a homogenizáció valóban bódult óhaja elfeledtetheti a külső végveszélyt, azt, amelyik közös az eddig szükséges ellenségképet szolgáló szomszédokat is fenyegetővel. A múlt „extatikus bámulata” ma életveszélyes vaksághoz vezethet. Ami viszont az 1943-as fatalizmust illeti, az akkor valóban létező lelki állapot volt a nagyromán álom összeomlását követően, de nem sokáig tartott. A történelem kerekét megint sikerült megfogniuk, s újra felülkerekedtek reménytelenségükön.

Nagyromán világ boldog elégedettségéből a szovjet ultimátum és Besszarábia elvesztése, majd a bécsi döntés ébreszti fel a román világot.

Erről így ír a rejtőzködő: „Logikus feltételezés szerint egy ilyen tragikus eseménynek a belső vizsgálódás folyamatát kellene elindítania az illető nemzet életében. Versailles és Trianon, láthattuk, az önmarcangolás egész irodalmát termelte ki, melyben újból és újból visszatért a harcban elbukott nemzeteket kínzó kérdés: hol és hogyan követtük el a hibát? A természetes életösztön dolgozik így s a helyes diagnózis áldássá változtathatja a csapást, ha fel tudja lelni a szervezetet emésztő kórság forrását.

A bécsi döntés utáni letargiából feltápászkodó román szellemi élet is felveti e kérdéseket. S hihetetlenül gyorsan, szinte kapásból találja meg a választ rájuk. Hirdeti, hogy a román öntudat sekélyessége, az ősi hagyományoktól való eltávolodás, a Nagy-Románia határaiban való jóllakott megnyugvás, azaz imperialista eszmény hiánya és a kisebbségek irányában követett nagylelkű politika okozta a tragédiát. A Vasgárda rémuralmának bizonytalanságokkal teli légköre egyideig még fékentartja ugyan a tollakat, amikor azonban megindul a keleti háború s a német hadseregbe ékelt román csapatok átlépik előbb a Prut, majd a Dnyeszter vonalát, új eszmény kezd kibontakozni a könyvkereskedések polcait rohamosan ellepő kiadványokból. Pánrománia ez az eszmény, egy új keleti birodalom álomképe. Könyvek, tanulmányok, tekintélyes folyóiratok fejtegetik a románságnak a trák, dák, római és bizánci örökséghez való jussát, sőt határait is megvonják: a Búg folyótól a Tiszáig, a máramarosi havasoktól a Pindosz hegységig terjedne az a birodalom, amely méltó öltözéke lehet a román történelmi szerep-tudatnak és élettani potenciának. Húsz, sőt huszonkét millió románról beszélnek s hangoztatják, hogy ebben a birodalomban csak egyetlen nemzetnek lehet helye: a románnak. A kisebbségi kérdés többé sem gyakorlati, sem elméleti formában nem érdekelheti a román állampolitikát. Fantasztikus ki- és betelepítési tervek látnak napvilágot. Erdélyt a magyaroktól szeretnék megtisztítani, Bukovinát és Besszarábiát pedig az oroszoktól, ukránoktól és bolgároktól. A határsávokat oda telepített román frontharcosokkal népesítenék be. A Bukovinában és Besszarábiában visszaállított román államhatalom első jellemző intézkedése az, hogy megszünteti a tolmácsi intézményt, azzal az indokolással, hogy Románia nemzeti állam s mindenkinek ismernie kell az államnyelvet. A transznisztriai kormányzóságot, ahol a szláv érzésű és kultúrájú népelemre az újkeletű imprializmus alig építhet, az ortodox egyház veszi munkába: közvetlenül a harcok megszűnése után több püspökkel együtt megjelenik itt a nagyszebeni ortodox metropolita, megbeszéléseket tart, s áldását adja a foglalásra induló román ortodoxia misszionáriusaira.

Közben napirenden tartják a szerbiai, albániai, bulgáriai és görögországi szórványok kérdését is. Nyílt célozgatások fűtik a Nyugat-Bánság visszaszerzésének a reményét: az lenne a balkáni román terjeszkedés hídja. A figyelem középpontjában mégiscsak Erdély áll. Az erdélyi kérdéssel való agitáció jól kitaposott utakkal rendelkezik. (…)

Magától értetődő, hogy az ilyen szemlélet nem kívánatos »beszivárgott jövevényt« lát a magyarban, a szászban, a svábban és minden más itt élő nemromán népben. Az országot, a magyar történeti felfogással ellentétben, kizárólagos birtoknak tekinti, amelyen más népek számára az életlehetőségek forrását nem a természetes életjog elismerése jelenti, hanem egyedül a román nagylelkűség. Ebben a feudális felfogásban kell keresni azoknak a türelmetlen kifejezéseknek a nyitját, amelyek legsűrűbben a »román kenyér fogyasztását« vetik a kisebbségiek szemére. Nagymúltú, történeti államokban érthetetlenek lennének az ilyen és ehhez hasonló kifakadások, itt azonban egészen logikusan burjánzanak fel abból a közgondolkozásból, amelyet a kontinuitás elmélete és ennek elfajzott melléktermékei alakítottak ki. A lelki elkülönülést tükrözi a román nyelv is, amikor »idegeneknek« mondja az ország másajkú, papíron teljesjogú polgárait. (…)

S míg itt, a »hegyeken innen« az 1918-iki nemzedék babérjaira vágyó értelmiség szorgosan tatarozza a saját használatára kiásott mítoszt, odaát a bukaresti Akadémia sem ül tétlen. Egymásután jelenteti meg a nagyromán eszményt szolgáló történeti és folklorisztikai kiadványait.”

A szerző joggal jegyzi meg: „Aggódva figyelhetjük, mint vonja hatalmába e sajátos történetírás nyomán a román közfelfogást s ami még lehangolóbb: a tudósok új nemzedékét is, valami dogmatikus xenofóbia és fellengzősség. Szörnyetegek ezek, amiket ha felébresztették, sohasem lehet jóllakatni. Lám, már akadnak neves közéleti férfiak, akiknek nemzeti becsvágyát a kontinuitás, a római folytonosság tana sem tudja kielégíteni.” Ez volt az a reménytelenséget ellensúlyozó hangulat, amelyben nem verhetett gyökeret a transzszilvánizmus.

Ezzel kapcsolatban is idézhetünk egy érdekes álláspontot: „S itt a sajátosan mellérendelő, a népi egyéniségek megbecsülésétől áthatott transzilvánizmus, mely szintén ennek a durva exkluzivitásnak a formáját ölti egyes román elméletekben. Idézzünk Grigore Popa dr.-tól, a fiatal román írónemzedék hangadó tagjától: »…A (magyar) transsilvánisták felednek egy elemi igazságot, azt nevezetesen, hogy ami egy tájat rögzít, neki determináltságot, jellegzetességet és értéket ad: a történeti elhivatottság érzése, az az érzés, amelyet egy népi közösség tömeglelke önt a táji formába… Ugyanannak a földrajzi tájnak a keretében a különböző népi lelkek egymástól merőben eltérő életformákat, szerepeket és alkotásokat teremtenek. A transzilván táj példája ebből a szempontból igen szemléltető. Ezen a tájon az előítéletek és idegen érdekek befolyása alól felszabadult szem könnyűszerrel felfedezheti, hogyan emelkedik az ősi román berendezkedés mellett a hosszúkás és csúcsos szász rend, arccal örökké az óhaza felé, amely után az erdélyi szász, ma, idegenbe szakadásának közel ezer esztendeje után is, gótikus honvágyat érez. Ám ugyanazon a térségen, a román és szász lélek mellett, ott lakozik a szteppék utáni vágytól áthatott magyar lélek is… A fenti észrevételek konklúziója a következő: transzilvánizmus nincs. Ha azonban egyesek mégis beszélni akarnak róla, úgy a transzilvánizmus képlete, a pánrománizmus képletévé változik át… A román sorshivatás dimenziói egybeesnek a románlakta föld imperiális dimenzióival, magába foglalván a pannon alföldtől a Búgon túlig terjedő térséget, Macedóniát, a Timok völgyét, a volt jugoszláv Bánságot és Isztria románságát. A pánrománizmus nem más, mint a román léleknek a tájjal való szolidaritása. A románság erejét Erdélyben ez a szolidaritás adja.« (…)

„Említettük előbb, hogy a bécsi döntés utáni román közfelfogás mily könnyedén igyekszik szabadulni az állam rákfenéjének tekintett kisebbségi kérdés gondjától. Ma már ott tartunk, hogy a hangadó román nacionalista gondolkodás csak lakosságcserével tudja elképzelni az erdélyi kérdés megoldását, azaz pontosan: részben lakosságcserével, részben a román eredetűnek tekintett székelység »visszarománosításával«. Erről legutóbb a nagyszebeni »Transilvania« májusi számában olvashattunk igen őszinte sorokat. (»Semmilyen áldozattól nem szabad visszariadnunk, hogy az első alkalmas pillanatban a székelyeket visszavezessük román nyelvükhöz és hagyományaikhoz«.)

A szászokról és svábokról egyelőre – érthető okokból – csak burkoltan esik szó, bizonyos azonban, hogy számukra sem tartogatnak különb sorsot. A mindennapok tényei beszélnek erről. Tudjuk, hogy a románok és az erdélyi németek között az elmúlt századok folyamán sohasem fejlődött ki meghittebb viszony. Az érzelmeknek ezen a kikristályosodott állapotán Románia legutóbbi külpolitikai tájékozódása sem tudott változtatni. A vezetést mindinkább az a fiatal román nemzedék veszi át, amelynek hatalmasan megnőtt a politikai és gazdasági étvágya s az erdélyi németben, akárcsak a magyarban, az »őslakó« románság érvényesülését akadályozó idegent lát. Mértéktelenül felfokozott igények ütköznek bele a német kisebbség gazdasági berendezkedésébe. A zsidótlanítás politikája soha nem álmodott jövedelmeket hullajtott a román középosztály ölébe. S miután az étvágy evés közben szokott megjönni igazán, román oldalon egyre növekvő ellenszenvvel figyelik a szervezettebben és komolyabb anyagi lehetőséggel cselekvő német tőke terjeszkedését.”

Ami a vizsgálódásunk fő sodrába levő szászokat illeti, ekkoriban a velük kapcsolatos pánromán elgondolásokat csak a német sikerek tartották némileg féken. A román csapatok belépése a keleti hadjáratba és a Prut átlépése, majd Transznyisztria, Odessza elfoglalása erősítette a délibábos román álmokat. A xenofóbia csúcsa, a meglepően keveset emlegetett román holokauszt jól illeszkedett a képbe. A szerző erről akkor vajmi keveset tudhatott, csak szellemének szele volt észlelhető.

Itt igen érdekes idézet következik, olyan, amelyből a szászokkal és svábokkal szembeni román álláspont is kidombnorodik: „A kisebbségellenes román közgondolkodás alaptételeinek ismerete szempontjából tanulságos fellapozni egy erdélyi származású román gazdasági szakember, Iosif Maior »Problema românizării economiei naţionale« (»A nemzetgazdaság románosításának kérdése«) című 1941 tavaszán megjelent, fölötte jellemző okfejtésű könyvét.

Ilyen megállapításokat találunk benne:

»A szászok kiváltságainak a román lakosság magától értetődően semmi hasznát nem látta, ellenkezőleg. A kereskedelmet, amennyire módjukban állott, kivették a románok kezéből… vásárhelyeik által pedig valósággal monopolizálták az erdélyi kézműipart. Nemcsak a román népelem kereskedelmi és ipari tevékenységének szabad fejlődésére mértek ezáltal csapást, de elszigetelődésük, kizárólagossági törekvésük és szűkkeblűségük, ahogyan kiváltságaik fölött őrködtek, csapást mért Erdély egész gazdasági életére. Elszigetelődésük nem csupán az erdélyi románokkal szemben nyilvánult meg, de az ókirálysági románokkal szemben is«.

»Téves az a vélemény, mintha a kereskedelmi városokat a szászok alapították volna. Azok, miként Brassó is, már előbb léteztek regionális központokként, miután fontos hegyi átjárók mellett, forgalmi útkereszteződéseknél vagy gazdag vidékeken feküdtek… Ezek az erdélyi városok nem nyújtottak védelmet és biztonságot a külső beözönlőkkel szemben. Nem teljesítették azt a kötelességüket, hogy megszervezzék és megvédjék a lakosság nagy tömegét… A >Hinterland< munkájából éltek, de véle csak békeidőkben törődtek.« (49. old.)

»A Közép-Európa és Délkelet közti állandó kereskedelmi kapcsolatok az idegen elemek folytonos beszivárgását idézték elő. Bukovinába a németek úgy jöttek, miként a zsidók… És akárcsak a zsidók, úgy szűrődtek be Bukovinából Moldvába, Erdélybe és Besszarábiába.« (50. old.)

»Az ipar és kereskedelem gyakorlása nemcsak a városokban képezte a szászok előjogát. Még a falvakon élő románoknak is megtiltották, hogy valamilyen iparágat űzzenek. Így például a XVIII-ik században a nagyszebeni magisztrátus eltiltotta a falusi románokat attól, hogy új szekeret, vagy akár új kereket is készítsenek. Ilyen munkát csak a szászok végezhettek. A nagyszebeni kerekesek jogot kaptak, hogy kutatásokat végezzenek a román falvakban s elfogják és büntetés végett beszállítsák azokat, akik ellenszegültek a fenti rendelkezésnek. Brassóba csak a szász céhiparosok által készített faedényekben lehetett tejet behozni. Egyedül a szász mészárosok vásárolhattak szarvasmarhát a brassói piacon. A románokat csak akkor engedték be, ha a szászok saját szükségletüket már kielégítették.« (51. old.)

»Nem kétséges, hogy ha nem léteztek volna ezek, az idegenek kereskedelmi és ipari fejlődését mind erkölcsi, mind anyagi szempontból elősegítő és a román vállalkozó szellem szabad megnyilvánulását elnyomó kiváltságok, Erdély egész ipari és kereskedelmi élete ma sokkal fejlettebb lenne. Számos román kereskedelmi cég működésének beszüntetését okozta a szász kizárólagosság.« (52. old.)

»A németek, akár a zsidók, kereskedelmi és ipari téren semmivel sem járultak hozzá nevelésünkhöz. Bár elvben megengedték a román ifjaknak, hogy tanoncok lehessenek néhány foglalkozási ágban, ez az engedelem nem érvényesült a gyakorlatban, mert a románokat visszaűzte az eléjük állított sok akadály. Eképpen a céhek a szász iparosok és kézművesek monopóliumai maradtak Erdély egész gazdasági életének a kárára.« (52. old.)

A svábokról így ír:

»Azokon a területeken, ahol letelepítették őket, tömör román lakosság élt. A svábok betelepítése – a legtermékenyebb földeket kapták – ennek az őslakosságnak a kárára történt. A románok nem kaptak tőlük mezőgazdasági nevelést, amint azt gyakran állítják, tekintve, hogy ott, ahova svábokat telepítettek, az őslakosság teljességgel földtelen, mint például az aradmegyei Gutenbrun községben… Vagy a svábok béresei a románok, vagy igen szegényes a gazdaságuk, miután nem rendelkeznek földvagyonnal. A Bánságban gazdag románok csak ott vannak, ahol nem élnek sváb telepesek s így földjeik megmaradtak. Figyelemreméltó, hogy nem létezik sváb falu, amelyet terméketlen földekből álló határ venne körül. Így könnyű volt nekik elérni jómódjuk mai színvonalát. Ott viszont, ahol azonosak a munkafeltételek, vagyis a svábok is a románok is ugyanolyan nagyságú és minőségű földterületen gazdálkodnak, a románok, sok helyen, szebb gazdaságokkal rendelkeznek, mint a svábok.« (53. old.)

»Miután a tőke nagyrészt az idegenek kezében van, ezek az idegenek szuverén urak atekintetben, hogy kiket alkalmaznak. Előnyben természetesen azt részesítik, aki közelebb áll hozzájuk. Tekintve, hogy a kisebbségi népi közösségek erőteljesen meg vannak szervezve, ezeknek fiatalsága magától értetődően tökéletes támogatásban részesül avégett, hogy kedvezőbb erkölcsi és anyagi feltételek mellett hatolhasson be a román gazdasági életbe, mint a román népelem.« (133. old.)

A továbbiakban az ipari kisajátítás, illetve birtokosítás eszméjét veti fel a szerző.

»Ha románosítani akarjuk a kereskedelmet és az ipart, mindenekelőtt azokra a nagy vállalatokra kell gondolnunk, amelyekből az apróbb nemzeti vállalkozások ezrei élnek. Román vezetést kell e nagyvállalatok élére állítanunk… Nem képzelhető el a munka nemzeti és szociális érdékeitől független, kizárólagos tulajdonjog. Ha nem teremthető meg az összhang a tulajdonjog és a nemzet szuverén joga között, a tulajdonjognak meg kell hajlania a közérdek előtt.« (138. old.)

»A mezőgazdasági birtokosításhoz hasonló ipari birtokosítási törvényre van szükség. Az állam nem tekintheti magát a román nemzettől távol álló egyszerű jogállamnak. Az állam: maga a nemzet szervezete és akarata. Nincs és nem lehet más célja, minthogy a határok között kizárólagosan a nemzet léte és fejlődése fölött őrködjék.« (141. old.)

»Országunkban az úr joga bennünket, románokat illet meg. Nemcsak jogunk, de kötelességünk is urakká lenni.« (145. old.)

»Miután államunk érdekei nem mindig fedik a szomszédos államok érdekeit… nagyszámú kisebbség jelenléte nemzeti államunkban káros lehet az állam biztonságára…« (178. old.)

»A körülményeknek az egyetlen hathatós megoldásra kell sarkallniok bennünket: valamennyiük kitelepítésére. Telepítsük haza a külföldön élő románokat és repatriáltassuk vagy vándoroltassuk ki a romániai idegeneket« (180. old.)

A belső imperiálizmus képét egészítsük ki a külső imperiálizmusáéval:

„… A Tátrától a Jaltáig,

A Tiszától a Kaukázusig,

Hotintól Tesszáliáig és a Pindoszig,

Máramarostól Krajnáig és Timokig,

Az Azóvi tengertől az Adriáig

húsz millió szív gyullad ki és ég és mer és zakatol

és vágyik ugyanazon határ után… ”

(Aron Cotruş: Rapsodie Dacă)

Egy másik író erre így licitál rá:

»Olyan államot kell teremtenünk, amelynek 50–60 millió románja száz évvel később egymaga is szembe tud szállani a kelet felől támadó veszedelmekkel.« (Ilie Rădulescu: Pentru un imperialism românesc.)

És végül egy jóslat: »Hét nemzedék múltán, vagyis 2057-ben a magyarok a dunai térségen csak 11.3 százalékot fognak képviselni, a szerbek 42.7 és a románok 46 százalékával szemben.« (P. Râmneanţu : Problemele etnobiopolitice ale Transilvaniei.)”

A román szellemiségnek ezek a konkrét lenyomatai talán érzékeltetik a témát nem ismerő számára is azt, ami az ortodox törésvonal mögötti gondolkodást jelenti.

Továbbra is névtelen szerzőnknél maradva még idézzük őt: „Fejünket nem rejthetjük sem a homokba, sem a fellegek közé, amikor azt látjuk, hogy egy velünk végzetes összefonódottságban élő nép, melynek – és ezt a történelem hangsúlyozza – nagyobb szüksége van mireánk, mint nekünk őreá, a hamleti szituációk mai idején irányított sajtóban és irodalmában tervszerű következetességgel a magyar történelem ama lapjait pécézi ki, amelyekből izgatási anyag adódik bizonyos politikai elgondolások számára.”

A szerző joggal jegyzi meg: „Aggódva figyelhetjük, mint vonja hatalmába e sajátos történetírás nyomán a román közfelfogást s ami még lehangolóbb: a tudósok új nemzedékét is, valami dogmatikus xenofóbia és fellengzősség.” Ez volt az a reménytelenséget ellensúlyozó hangulat, amely azóta is áthatja a román lelkeket, és amelyben nem verhetett gyökeret a transzszilvánizmus, amint azt fentebb Grigore Popa írásából megérthetjük.És ismét egy fontos mondat arról, amiért meg sem próbálták megismerni a magyar lelket: „Felszínes politikai megnyilatkozásokból szűrte le az ítéletét, nem akadt írója, gondolkozója, művésze, akinek érdeklődése túlhaladt volna a nemzetegyház tilalomfáin.” S bizony abban is igaza van, hogy amikor a magyar önkritikus önvizsgálat eredményei megszületnek, máris ellenünk fordítják fegyver gyanánt.

Közben lezajlott a soha fel nem épült szocializmus korszaka s benne a Ceauşescu-éra, majd az unióig, s mára már azon belül zajló évek sora, de bár ma már észlelhető a román történetírásnak egy óvatosan tárgyilagosabb vonulata, ez még nem jelenti az egészet, s különösen nem a köztudatban való megjelenését. Pedig úgy látszik, eljött ennek az ideje, amint szerzőnk is reméli: „Talán eljön az idő, amikor a közös szenvedések gyehennatüze értőbbé és látóbbá puhítja majd az »apage satanas« megkövesedett magatartását. Ám addig is szembe kell néznünk a valósággal.”

Ha az sem puhít a román állásponton, ami ma történik a világban, akkor vajmi kevés a remény, hogy valaha is megváltozzon. De mégis, a szerző int, hogy: „(…) Súlyos hibát követnénk el tehát, ha általános következtetéseket vonnánk le az imént vázolt hipernacionalista mutatványokból. Ezt az intelmet közvetíti felénk egyebek között a vezető román írók jórészének tartózkodó magatartása is. Soha annyi műfordítás és soha oly kevés eredeti munka, mint manapság! Utalásunk elsősorban az ókirályságra érvényes, ahol finomabb a politikai érzék s messzebb tud ellátni a jövőt kémlelő szem. Az erdélyi román évszázadokon át a magyar államhatalom biztonságos védőbástyái mögül tekintett keletre, míg az ókirálysági számára örökös Demoklesz-kardot jelentett a Pruton túli világ. Ma tehát arra néz akkor is, amikor lelkesen bólogat az Erdélyből jövő unszolásokra.

De találkozhatunk pozitív állásfoglalással is. A »Gândul Nostru« című hirtelen megszűnt bukaresti folyóiratban (három száma jelent meg csupán 1942 első hónapjaiban; a megszűnés okát nem ismerjük, annyit tudunk mindössze, hogy egyik főmunkatársát, Mihail Ralea egyetemi tanárt és v. minisztert internálták) ilyen bírálatot olvashattunk: »Történelmünk nagyon érdekes történelem és akár száz regényt is elláthatna anyaggal. Jellege azonban inkább negatív. A mostoha sors, mely a >gonosz dolgok< útjába helyezett bennünket, nem tette lehetővé, hogy valamit is alkothassunk az európai kultúra és civilizáció számára. Arra kényszerített, hogy létünkért harcoljunk századokon keresztül. Hozadékunk az európai kultúrában és civilizációban a semmivel egyenlő. Egyetlen nagy költőt, filozófust és művészt sem adtunk Európának. Az európai civilizáció története megírható (amint meg is írták) anélkül, hogy rólunk említést kellene tenni.« A nyugateurópai szellemiséggel való kapcsolatokról: »A nyugat-európai közösség jótéteményeiben való részesedés első alkalmát a középkorban szalasztottuk el, amikor visszautasítottuk a katolicizmus felvételét (bár akadnak még történészek, akik megváltásunknak tekintik ezt a visszautasítást, azaz kitartásunkat egy statikus, megkövesedett hit mellett). A második alkalom a XIX. században adódott és a generózus, szabadelvű eszmék terjedése hozta el… A nyugati élet kifinomodott formáit váratlanul bocsátották annak a népnek a rendelkezésére, amely századokon át bezárva élt a keleti életformák között. A dolgok jól mentek addig, amíg a nyugati fővárosok életével ismerős bojárokról volt szó. A fejlődés folyamata azonban ezeket a formákat rövidesen azoknak az új embereknek a kezére futtatta, akik a csiszolt kőkorszak szokásairól alig pár évtized alatt tértek át a párisi maniére-re. Egyetlen emberi közösség sem bírhatta volna ki ezt a gyors átmenetet. Még mindig csodálkozunk azon, hogy nem idézett élő nagyobb katasztrófát. A következmény pedig amennyire váratlan, épp oly abszurd volt. A civilizációs kísérlet csődjéért a nyugati életformákat tették felelőssé. Visszafordultunk a múltba és bámulattal térdeltünk le előtte… A prehisztorikus állapotban leledző népi tömegek elé egy prehisztorikus civilizációt állítottak példaképül a múlt költögetői: a trák-szkita-dák korszakot, mely teljesen ismeretlen, tehát a körülményeknek s bárki képzeletének megfelelően mutatható be. A bírálat szellemét nélkülöző önbámulat természetesen kényelmes álláspont. Mert ha a nép oly sok kiváló tulajdonsággal van felruházva, fölöslegesek az erőfeszítések, amelyek által magasabb kulturális színvonalra akarjuk emelni. Bűnös dezertálást jelent ez a tan azoktól az erőfeszítésektől, melyeket sok évtizeden, sőt évszázadon át kellene kifejtenünk, hogy elérhessük a nyugati országok színvonalát.«

(…) A román társadalomtudomány sem némult el egészen.” Itt a nagyhírű Dimitrie Gusti professzor munkáját említi:

„1938 nyarán nyolcszázötven önként jelentkezett román egyetemi hallgató a Királyi Alapítványok (»Fundaţiile Regale«) és a Román Társadalomtudományi Intézet (»Institutul de Ştiinţe Sociale a României«) támogatásával tudományosan előkészített társadalomkutató munkát végzett az akkori Románia hatvan falujában. (…)

A közzétett anyagból (miként a Központi Statisztikai Intézet mellékelt adataiból is) megállapítható, hogy Erdély és Bánság mind gazdasági, mind kulturális és egészségügyi szempontból kedvezőbb helyzetben van, mint a többi tartomány. Különös figyelmet érdemel még a Központi Statisztikai Intézetnek az 1928–1937 közti népesedési viszonyokra vonatkozó grafikonja, melyen – a román terjeszkedés manapság annyiszor és a magyarság felé oly éles fenyegetéssel előrángatott biopolitikai érveinek komor cáfolataképpen – lefelé hajló vonal mutatja a születést és a természetes szaporulatot.”

Vajon véletlen-e, hogy a tárgyilagosabb hangvételű lap szűnt meg három szám után? Ki tudhatná ma már megmondani. Gusti professzor valóban európai színvonalú falukutatást végzett, következtetései tudományosan meglapozottak, nem állnak szubjektív befolyás alatt. Nála több erdélyi magyar fiatal is elsajátította a korszerű kutatási módszereket. Közöttük volt a tragikus sorsú Venczel József, a korszak egyik legfényesebb magyar elméje. Ami minket különösen érdekelhet az az Erdély és Ó-Románia román falvai között kimutatott jelentős különbség az előbbi javára. Vagyis az ezer éves elnyomás alatt az erdélyi románok többre vitték, mint szabadabb, Kárpátokon kívüli társaik?

Az eddigiekben sokszor merült fel az ortodoxia szerepe a románság és a román állam kisebbségekkel szembeni magatartása kapcsán. Ennek a megismerése nélkülözhetetlen a Romániába szakadt erdélyi kisebbségek sorsának megértéséhez.

Erről is olvashatunk szerzőnktől érdekes sorokat:

„Veszedelmes szakadékok tátonganak a mindennapok valósága és a jövőbe szálló képzelet között. Nem különleges román jelenség ez ugyan, mert hiszen minden élettel teli nemzet eszményteremtő képzelete örömest szárnyal a reálitások fölé, ama sejtéstől hajtva, melyet Kossuth úgy fejezett ki, hogy történeti étvágy nélküli népnek nem terítenek asztalt, – de egyedülálló abban, ahogy a valóságot át tudja színesíteni a képzelet, ahogyan a vágyak el tudják homályosítani a tényeket. Újból és újból az ortodox spiritualizmus kisugárzásaira kell utalnunk. (Az erdélyi görög katolikus egyházról azért nem teszünk külön említést, mivel szellemtörténeti és nem dogmatikai alapon vizsgáljuk a jelenségeket, ebből a szempontból pedig alig találunk különbséget a két nemzeti egyház felfogása, szerepe és hatása között. »Egy katolikus nem lehet román – írja Nae Jonescu, a román egyházbölcsészek legkiválóbbja >Rosa Vânturilor< című művében. – Egyáltalán nem véletlen – folytatja, – hogy Európa keleti része ortodox, míg délnyugati fele katolikus. A vallás az illető táj lelkiségét fejezi ki… Különböző vallások vannak, mert a nemzetek lelki anyaga is különböző. Mi románok vagyunk, mert ortodoxok vagyunk és ortodoxok vagyunk, mivel románok vagyunk… Hogyan? 1518-ig a németek igaz katolikusok voltak és ettől az időponttól kezdve igaz protestánsokká váltak? És az erdélyi románok egyrésze 1690-ig igaz ortodox volt, majd igaz katolikussá vált? Ugyan! Ne tréfáljunk. Gondolom, helyénvalóbb, ha azt mondjuk, hogy a németek sohasem voltak katolikusok, hanem mindig protestánsok s igazában a románok sem váltak katolikusokká: megmaradtak ortodoxnak, mégha egyesek másképpen vélekednek és nyilatkoznak erről.«

Itt élt hát egy nép, melyet racionalistává edzettek történelmének viszontagságai, és hitének elvontsága révén mégis a föld fölött lebeg; elbűvöltje a nyugati szellemiségnek, míg egyháza, erkölcse, társadalmi berendezkedése s jórészt nyelve is kelethez láncolja; hajszoltja a magateremtette történeti mítosznak, mely erejének legjavát vonja el a valóságos történelme sürgette délkeleteurópai közös építőmunkától; európai szerepet álmodik magának és mégis az Európához vezető egyetlen hidat gyújtogatja a magyarellenesség kultuszával. S itt van maga az egyház, mely a nemzettel együtt szintén ég és föld között lebeg: az isteni és politikai kinyilatkoztatás, a földi uralom és az isteni rend szolgálata, a keresztény univerzálizmus és a betokosodott xenofobia között.

A román önvizsgálat későbbi eredményei szempontjából bíztató jel, hogy a román bölcsészet már régóta nem siklik el érzéketlenül a kérdések fölött. Ezúttal csak az új filozófiai irány két kiemelkedő képviselőjére: Rădulescu Motru-ra, a Román Akadémia volt elnökére és az erdélyi Lucian Blaga-ra hivatkozzunk. Az előbbi »Romanismul« című művében nyíltan kimondja, hogy az egyszer francia, másszor német és olasz mintákat utánzó román szellemiség még mindig nem lelte fel önmagát. Átmeneti helyzet a mai, mely eltarthat még néhány évtizedig. Tagadja a románság és az ortodoxia egyértelműségét. »Az ortodoxia – írja – nem állhat továbbra is a nacionalista szemlélet szolgálatában anélkül, hogy el ne veszítené a maga szellemiségének vallásos jellegét, a román szellemiség pedig csak azon az áron maradhat meg az ortodox alapon, ha lemond Románia politikai és gazdasági fejlődésének előharcosi szerepéről. Egybeolvadásuk egyiktől is, a másiktól is az igazi hivatás cserben hagyását igényli«.

Lucian Blaga nevét a magyar közönség is jól ismeri, irodalmunk kellőképpen felfigyelt annakidején újszerű verseire és drámáira. Filozófiai iránya, amely a gondolat szabadságának a tételén nyugszik, végzetszerűen szembe kellett, hogy forduljon az ortodoxia tételeivel. Elméletét legelőször »Religie şi spirit« című könyvében fejtette ki, magára zúdítván egyháza heves helytelenítését. A nagyszebeni ortodox lelkészképző akadémia rektora százötven oldalas tanulmányban válaszolt neki, de felvonult ellene a bukaresti »Gândirea« tábora is, s azóta sem szűnt meg a harc körülötte. Blaga legutóbb »Saeculum« címmel filozófiai folyóiratot indított Nagyszebenben. Programcikkéből vesszük az alábbi idézetet:

»Egy idő óta eléggé gyakran halljuk e szólamot: nem román az, ami nem ortodox. Nálam jobban senki sem értékeli a vallásos buzgóságot, bármilyen formában nyilatkozzék is meg, ám, nehezen tudom megérteni, micsoda szükségszerű és kizárólagos kapcsolat létezik az ortodoxia és a románság között… Mert vagy egyetértünk a teológusokkal abban, hogy az ortodoxia isteni eredetű és ebben az esetben isteni, és nem román, vagy a filozófusokkal tartva, azt valljuk, hogy az ortodox doktrina, maga is igen nemes emberi mű és ebben az esetben a szent egyházatyák elméje teremtette, akik viszont görögök, szíriaiak vagy bizonytalan fajú egyiptomiak voltak. A románok tehát, hivatott papjaik által, az ő gondolataikat tették magukévá, vagyis származásilag görög, szíriai vagy egyiptomi eszméket… Valaki ezzel az ellenvetéssel élhet: az ortodox doktrina isteni eredetű, tehát elébe kell helyezni bármiféle román gondolkozásnak. Örömmel fogadnám el ezt a választ, ha nem jelentene burkolt kísérletet mindenféle alkotó jellegű filozófiai-metafizikai gondolkodás megtiltására. Mert ez a helyzet: az ortodox doktrina végleges alakot nyert és teljes. Aki pedig elfogadja, annak le kell mondania minden új metafizikai alkotásról… Írásaimban egész sereg bizonyítékát adtam annak, hogy teljes mértékben tisztában vagyok azzal, micsoda óriási jelentősége volt az ortodoxiának a román történelemben és van jelenleg is, ez azonban nem jelentheti azt, hogy valaha is egyetértsek azzal a bárhonnan jövő kísérlettel, mely a bölcseleti gondolkozást alantas szerepre akarja kényszeríteni s korlátok közé szorítani, vagy éppen terméketlenségre kárhoztatni magát a román szellem építő erejét. Az ortodoxia szilárd formái által nagyszerű konzerváló tényező, egy nép géniusza azonban az alkotás elvének alapján és jegyében tör a csúcsok felé… Sajnálatunkra az ortodoxia és a románság között nem tudjuk meglelni azt a szükségszerű és kizárólagos kapcsolatot, amelynek létezését nem csupán azok hirdetik, akiknél ez a vélemény természetes és nem meglepő, hanem egyes szellemi és irodalmi körök is… Az ortodox doktrína a VIII. században már tökéletesen megszilárdult, önmagának elégséges, kerek világot foglalt magában és nem tűrt semmiféle lényeges hozzátételt. Belőle később sem problémák, sem főbenjáró megoldások nem születtek… Zárt rendszert képviselt. Eképpen az ortodox felfogás sokszáz év óta védekező gondolkozásra van ítélve. Úgy védekezik más metafizikai felfogásoktól, ahogy tud, gyakran nagy ügyességgel. Európa lelki térképén Románia közvetítő helyet foglal el két kultúra: a csontozatában teljesen kifejlődött, lehetőségeiben megvalósult, a múlthoz tartozó, de a délkeleteurópai népek szellemiségében lelki állapotként tovább élő bizánci kultúra és a nyugati népek kultúrája között, amely utóbbi, véleményem szerint, az eddigieknél is magasabb csúcsokra fog hágni. A román bölcseletnek, anélkül, hogy elszigetelődnék, az említett két kultúrával szemben meg kell őriznie alkotó kezdeményezéseinek függetlenségét.”

Először egy igen érdekes megállapítást kell kiemelnem, melynek ismerete az erdélyi románság ortodox szellemének és az ortodox törésvonalnak tanulmányozása során mindenkor szükséges: „Az erdélyi görög katolikus egyházról azért nem teszünk külön említést, mivel szellemtörténeti és nem dogmatikai alapon vizsgáljuk a jelenségeket, ebből a szempontból pedig alig találunk különbséget a két nemzeti egyház felfogása, szerepe és hatása között.” De a magateremtette mítoszok hajszolása és a xenofóbia által elfecsérelt építő energiákkal kapcsolatos meglátás szintén figyelmet érdemel.Lucian Blaga megállapítja, hogy az ortodoxia és a nacionalizmus összeolvadása mindkét félnek hátrányos. Nem fogadja el a máig kedvelt tételt, mely szerint nem román, ami nem ortodox. „Az ortodoxia szilárd formái által nagyszerű konzerváló tényező, egy nép géniusza azonban az alkotás elvének alapján és jegyében tör a csúcsok felé…” mondja, de elismeri az ortodoxia történelmi szerepét is a román nép életében.

Miles Transsilvanicus így zárja tanulmányát: „Lesznek talán román oldalon, akik ortodoxellenes elfogultságot olvasnak majd ki igénytelen, sok tekintetben hézagos tanulmányunkból. Az ilyen feltevések ellen természetesen nem tudunk védekezni. De nem is akarunk. A kérdések túlnőtték a klerikális érzékenység kereteit s jelentőségük felmérése szempontjából igazán nem lenne lényeges az a vallomásunk, hogy az ortodox egyház iránt ugyanazt a tiszteletet érezzük, mint amely magától értetődően kijár az isteni tanításokat őrző és ápoló többi egyháznak. Politikai és társadalmi kihatásait vizsgáltuk és nem dogmatikai rendjét. Különben – mint láthattuk – román bírálói is ezen az alapon próbálják megjelölni a modern Románia nemzeti és ortodox szimbiózisának káros összenövéseit. S ki tudja, nem éppen az ortodox egyház fogja-e elsősorban hasznát látni a román bölcsészet kritikai irányzata által megindított belső erjedésnek? Igazi szerepének felismerése, megszabadulása hatalmi vágyaitól, a hívságos földi dolgok fölé emelkedése mindenesetre hamarabb hozhatja el a román ortodoxia újjászületését, mint a közéletre alkalmazott kényszerzubbony vagy az »istenlátó« juhpásztor nyolchengeres luxuskocsija.

Azok elé pedig, akik illetéktelen beavatkozást emlegetnek, e térség elszakíthatatlan népi kapcsolatait állítjuk. Azt a vérségi, kulturális és gazdasági összefüggést, melyet kendőzetlenül tár fel a múlt s méginkább a jelen. Számunkra, magyarok számára nem közömbös az, hogy milyen irányban halad és fejlődik a román élet, aminthogy a románság sem szemlélheti érdektelenül a magyar célok, tervek és eszmények rajzását. És ha így fogjuk fel helyzetünket és sorsunkat, s hivatásunkat e helyzet és e sors összhangra törő adottságainak fellelésében látjuk, nemes elégtételt kell éreznünk azon, hogy Erdély igazi súlyt és értéket jelentő román szellemisége sem rázza le magáról az útkeresés feladatát.

Mint a múltban annyiszor, ezúttal is kitűnik, hogy Erdély földje kötelez valamire, és elsősorban: a haladás nagy eszményeinek szolgálatára. Mert, ha az ismert propaganda a magyar élettel való érintkezést illetően ma mást hangoztat is, mit sem változtathat azon a tényen, hogy Erdélyben jelenik meg az első román könyv, itt nyílik meg az első román iskola, e földön alakul az első román pénzintézet, itt teszi legelső szárnypróbálgatását a román ipar s itt leljük fel a román társadalmi szervezkedés kezdeteit. Nem tartozunk ugyan azok közé, akik mindenben csupán magyar érdemet látnak, tagadván a friss, éber és tanulékony román szellem hozadékát; Erdély kovász-szerepére s e két nép viszonyára gondolva mégsem feledhetjük soha, hogy a román nyelv a magyarból vett kölcsönszóval fejezi ki a gondolatot és a gondolkozás fogalmát.

Kemény próbatételek felé sodornak az idők egyént, népet és államot. Talán közel járunk az igazsághoz, ha a román önvizsgálat indító okait kutatva, számításba vesszük azt a félelemérzést is, mely ott lappang a társadalmi feszítőerők gomolygását figyelő román lélekben. Gyűlnek, sűrűsödnek, robbantó energiákká préselődnek ezek az erők az ortodoxia mozdíthatatlan sziklatömbje alatt. Míg a többi keresztény egyház serkentő szavával sietteti a szükséges társadalmi átalakulásokat, emitt az ortodoxia megkövesedett, mozdulatlan világa idegenül, mintegy évezredes távlatból figyeli a súlya alatt vergődő társadalmat, holott hajdani mintaképe, az orosz ortodoxia, szeme előtt zúzódott pozdorjává, éppen élettelen merevsége folytán. De közvetlenebb intelmekre sem lett figyelmes, mint például az 1907-iki parasztforradalom, mely máról-holnapra robbant ki s a zsidó bérlők lemészárlásával kezdődött, hogy bojárkastélyokban rendezett vérfürdővel végződjék; vagy a Vasgárda forradalmára, mely legutolsó rohama alatt egy új Szent Bertalan-éjszakának, egy egész nemzedék kiirtásának szándékával bontotta ki zászlóit, azokat a zászlókat, amelyekre eredetileg szentelt víz hullott.

Ez az aggódó román lélek érzi, sőt tudja már, hogy az ősi dicsőség mesterségesen előállított mítosza s az ebből fakadó imperialista álomképek csak ideig-óráig tudják elleplezni a természetes fejlődés vonalából kiszakított és ideiglenes megoldások közt hányódó román élet üszkösödő sebeit. Mit is ér az annyit s oly hetvenkedve emlegetett biológiai fölény, ha ijesztő méreteket ölt a csecsemőhalandóság, s ha ott a szláv népgyűrű, melynek fenyegető szaporaságáról jóval magasabb arányszámok beszélnek. Mi haszna a földreform szembehelyezésének a magyar »feudalizmussal«, amikor hiteles adatok adnak hírt a mezőgazdasági termelés szervezetlenségéről s az agrárproletáriátus százezres tömegeiről. Mit segít a nemzeten a képzelet szárnyalása a Dnyesztertől a Tiszáig és a máramarosi havasoktól Macedóniáig, ha a közéletben gazdátlanul kallódnak a román munkásság, parasztság és kispolgárság nagy életproblémái. Mire való egy felkutathatatlan, nyomtalanul elsüllyedt múlt regényes idézgetése, amikor a talaj inog a lábak alatt. Milyen haszonnal van bizonyos fajta civilizációs küldetés gépies ismételgetése, ha az önmagát kereső román szellem még mindig tájékozatlanul és hazátlanul bolyong e táj négy sarka között. Micsoda nagy előnyöket hozhat a nemzeti kizárólagosság dogmává emelése, amikor börtönök rácsai mögött érik a nacionalista tévelygésből származó nemzedéki harc utolsó fejezete. Miféle eredménnyel kecsegtet a »balázsfalvi politika« üvöltő költögetése, amikor a jövő ködéből mindinkább az az Erdély tűnik elénk, amelynek természeti várában a magyar kard és a magyar államszervező gondolat nyújtott otthont és védelmet a román szellemnek és etnikumnak.

Tájékoztató szerepünk e kérdések lejegyzésével véget is ér. Ezeket a kérdéseket ma inkább érezni lehet, mint hallani. Talán eljön az idő, amikor majd hallhatókká válnak. Ám addig is jó, ha tudunk róluk, számon tartjuk őket és felkészülünk a minket illető válaszra, arra, amelyet minden bizonnyal a történeti hagyományainkból áradó politikai okosság, segítő készség és hivatástudat fog sugalmazni.”

Az álnév alatt megjelentetett összefoglaló rendkívül fontos és informatív. Sajnos az 1943-ban leírt „talán” egy majdan elközelgő időről máig az maradt. A mai idők azonban egyre jobban sürgetik ama „talán”-nak az eljövetelét. Az ortodox törésvonalnak meg kell nyílnia, vagy évezredes nemzetmentő szerepéből nemzetpusztító erővé válhat, magával sodorva más nemzeteket is. Különös érdekességet ad ennek a veszedelemnek az, hogy az ortodoxia bizánci szelleme – mint arról már szóltunk – nem idegen a fenyegető iszlám szellemétől. Hogy ez mennyire hátrány, s hogyan lehet belőle előny, ezt találják most ki az ügyes román politikusok.

Úgy hiszem érdemes volt ezt a hosszabb és magyarázatot jelentő tanulmányt ismertetni, mert mint azt előtte is mondottam, Erdély minden nemzeti kisebbsége, köztük tehát a szászság is, ebben a világban találta magát 1920. június 4. után. S ha valaki arra gondol, hogy aránytalanul nagy teret kapott Mathias Miles, mondhatni tanulmányt a tanulmányban, akkor elég arra gondolni, hogy itt egy nemzet megsemmisülésének történeti okait is kutatjuk, és annak megértését illetve megértetését óhajtanánk.

A következőkben viszont idézzük Pukánszkyt sokadszor és szintén 1943-ból: „A legutóbbi esztendők szász publicisztikája félreérthetetlenül súlyos belső nyugtalanságot, új utak keresését tárja elénk, mely elsősorban a szász–román viszony gyökeres tisztázásához fog majd vezetni.”

A kérdést a történelem sajnos „gyökeresen” oldotta meg.

A Pukánszky idézetek most következő sokasága részben tanulmányaiból s részben Az erdélyi szászok és magyarok című alapvető könyvéből vagy az arról írottakból származik. A Miles Transilvanicus tanulmány után, ígéretünk szerint szükséges ismertetni Zathureczky Gyulának ez utóbbi könyvvel kapcsolatos gondolatiból is, melyek a Hitel 1943/2. számában jelentek meg.

Erdély három nemzetének a rendi időkből ránk maradt hagyománya szerint az egyik a szász nemzet. Pukánszky Béla a múltról ír. A jövőt nem sejtheti.

„Habent sua fata libelli. Hisszük, hogy Pukánszky Béla könyvének a szerző által kívánt sors jut osztályrészül. A történelem szele fú felénk a sorok közül s a pergő mondatok megvilágítják a jövendőt. Értelmetlenné vált ellentétek, küzdelmek, vajúdások csitulnak el a könyv hasábjain s az olvasó lelkében. A szerző végigvezet a történelem kérlelhetetlen logikájú sorrendjén, elérkezik velünk a jelenhez, amelyet új törvények szabnak meg, hogy belőlük alakuljon ki a jövendő: az erdélyi szászok és magyarok jövendője.”

Feljajdul az olvasó, hiszen az egyik sorsa már megpecsételődött, a másik pedig most küzd, hogy osztályrésze ne legyen hasonlatos!

De olvassuk tovább az 1943-ban írott sorokat: „Szigorúan tudományos munka, de majd minden sora programatikus és időszerű. Egy súlyosan elködösödött, félreértésekkel és félremagyarázásokkal, hamis és igaz érzelmekkel terhelt kérdés tisztázódik benne. Magas a sík, amelyre Pukánszky Béla felemelkedik, de magasak a jelen s a jövendő követelményei is. A felemelkedés elől nem szabad meghátrálnunk, mert ez egyetlen lehetősége annak, hogy az annyiszor egymásfelé nyújtott szász és magyar kéz örök testvéri szorításba egyesülhessen. Nem siklik át rajtuk, de érthetővé teszi a régi súrlódásokat, a régi ellentéteket, a régi vágyakat, reményeket, amelyek a kor parancsainak felismeréséből, vagy fel nem ismeréséből fakadtak. Az író és tudós ragyogó tehetségével vezet bennünket végig az úton, amelyet az erdélyi szászság nyolc évszázad alatt megtett II. Géza hívásától, az Andreanumon, a Landeskirchén, az universitáson, József császáron, 1848-on, a Schulverein harcain és a világháborún át napjainkig, amikor a szász nép egy töredéke ismét a magyar államban él. Az út a fejlődés útja volt, amely a törvényszerűen szükséges elzártságból vezetett az egyesülés törvényszerű szükségének nagy felismeréséhez. Mély és komoly tanulságokat tartalmaz a könyv korunk minden magyarja s minden szásza számára. Érthetővé teszi a múltat, amelyben annyiszor állottunk egymás mellett s egymással szemben s ebből a megértésből fakasztja a jövő megérthetését.

Nehéz s talán felesleges is volna erről a könyvről »kritikát« írni. Pukánszky Béla műve több, mint »könyv«. Az a szellemi munka, amire erdélyi fogalmazásban azt szoktuk mondani, hogy: cselekedet. A történész talán talál benne hiányosságokat vagy tévedéseket. A politikus vitába szállhat egyes megállapításaival. De úgy érezzük, ezúttal nem a hibákat kell keressük benne, hanem azt, ami lényege: az alkotó erőt, azt a szellemi fluidumot, amely alkalmas arra, hogy megtisztítsa gondolatainkat, világosabbá tegye előttünk a tényeket, megmutassa számunkra az összefüggéseket.

Avult szóval azt mondhatnók, hogy Pukánszky könyve hézagot pótol. Hiszen a szászokról magyar nyelven eddig csak a szász Neugeboren Emil írt rövid történeti vázlatot, az első világháborút megelőző esztendőben, s az nem egyéb, mint a szász önszemlélet tükre. 1910-ben Enesei Dorner Béla írt figyelemreméltó tanulmányt »Az erdélyi szászok mezőgazdasága« címen. Többnyire Erdélyi szászok és magyarok, majd a kisebbségi időkben főleg Kós Károly helikoni írásai mutatták be számunkra anyanyelvünkön a szász kérdést. A többi, amit felőlük tudunk, heves viták pattanó szikráiból, a napi politika ferde tükréből, egy önmaga felé fordult nép komor elzárkózottságából szűrődött gondolatainkba. Nem látjuk jól a szászokat s ők nem látnak jól bennünket. A jóakarat, a szándék egyformán erős mindkét fél részéről arra, hogy erdélyi testvériségben egyesüljön, a magyar állam atyai ölén, de az egymás felé tárt karok mindég lelankadtak az ölelés előtt, az egymás felé nyújtott kezek sohasem fonódhattak örök barátságban s testvériségben össze. Miért? Miért? Kérdjük mi s kérdezik ők. Ezekre a miértekre igyekszik, sokszor jó sikerrel választ adni Pukánszky Béla.

Talán érdemes ehelyütt is nyomon követni az ő gondolatmenetét s mondataiból idézve ismertetni a művet.”

A két erdélyi nemzet hétköznapjaiban sajnos nem felel meg sem a befogadó, sem a már őslakosnak számító befogadott érdekeinek az egymásról alkotott kép. Hiszen a hamis képből származó hamis érzelmek és következtetések, hamis döntéseket eredményeznek. Ennek tragikus kárvallottja a szászság, mely 800 éves együttélés és közös történelem után, 80 év alatt semmisült meg annak a nemzetnek az álságos kebelén, amelyet magának választott. Erről a tragédiáról azonban sem a jelen könyvet bemutató, sem az azt megíró szerző még nem tudhatott. Bár…

„A könyv »útravaló« című első fejezetében plasztikusan festi a szerző, hogy miképpen vélekedik egymásról a magyar s a szász. »A szász >más<, mint a közöttünk élő többi német. Ebben a >más<-ban aztán mindenki könnyen megnyugszik és a társaság napirendre térhet a tárgy fölött«. A szászok »szeretetreméltóaknak« mondanak bennünket, de Meschendörfer így fogalmazza meg ezt a szeretetreméltóságot: »A magyar ember szeretetreméltóan eleven, örökké szikrázó tűzijáték, akárcsak előkelő francia sógora; nem olyan okos és művelt, de becsületesebb, kevésbé elhasznált, naivabb és egészen gyermekes, ha rögeszméjéhez, a piros-fehér-zöld glóbushoz nyúlnak. S ebben megint szinte ikerként hasonlít előkelő rokonához, aki egész Európát kék-fehér-pirosra szeretné mázolni«.

Pukánszky ezután annak a bizonyos »más«-nak a meghatározásához nyúl biztos s bátor kézzel. »A szászok önszemlélete – írja – nem maradhatott mentes bizonyos egyoldalúságtól. A szász történetírás középponti gondolata kezdettől fogva az >anyaországgal< való szellemi egység tudata és törekvése mindég az, hogy ez a tudat a történelmi fejlődés szétágazó részjelenségeiben is világosan bontakozzék ki az olvasó előtt.«… »Kétségtelen, hogy ennek a szemléletnek megvan a maga jogosultsága: A szász népiség és kultúra valóban mindenekelőtt annak köszönheti csodálatos zárt egységét, hogy állandóan kapcsolatban állt Németországgal, mindig élénk fogékonyságot mutatott az anyaországból jövő ösztönzések iránt«… »Bleyer Jakab, a magyarországi németség egyik tiszta látású vezére, a magyar–német viszonyról elmélkedve találóan úgy jellemezte a nagynémetség tudatán alapuló szász közösségérzést, hogy a szászok >lelkileg irredentisták< voltak, sohasem tekintették magukat igazi hazai németeknek, sohasem nevezték magukat >Deutsch Ungar<-ok-nak és megállapította, hogy a magyar–szász viszony – ellentétben azzal a kapcsolattal, amely a magyarországi németség többi részével fennáll – sohasem volt igazán meleg és bensőséges. Igen – írja Pukánszky – itt van egyik nyitja annak a >más< érzetnek, annak az idegenkedésnek, mellyel mindég találkozunk, valahányszor a cipszerekről, hiencekről vagy >svábokról< a szászokra terelődik a beszéd.«

»Azonban – írja tovább a szerző – a szászság nemcsak a nagynémet népegység egyik alkotó eleme, hanem erdélyi is. Az önálló fejedelemség korában kialakult államtudatuk azt bizonyítja, hogy a szászok is felismerték erdélyi sorsukat: ennek az államtudatnak tartalmát lényegében a mai napig Erdély és csak Erdély alkotja. Bármilyen eleven és mély kapcsolatokat tartott fenn a szászság Németországgal, tagadhatatlan, hogy államhűség szempontjából mindég rendületlenül ragaszkodott Erdélyhez.«

Bevezetőjének végén Pukánszky Béla eljut a jelenhez, a népi gondolat kiteljesedéséhez. »Ma más a helyzet – írja –: tengernyi szenvedés és csapás árán megtanultuk, hogy mit jelent a népi gondolat számunkra; nincs okunk rá, hogy idegenkedéssel gondoljunk azokra, akik a múltban közöttünk ennek a gondolatnak az érvényesüléséért küzdöttek. Nyíltan nézhetünk egymás szemébe: mindkét nép megérett arra, hogy őszintén beszéljen egymás viszonyáról, még ha az őszinteség olykor fájó emlékeket érint is. Erre kötelez az évszázados múlt, kötelez a jelen, mely visszahozta közénk a szászok egy részét és kötelez a jövő, melyben a Kárpát-medence népeinek fejlődését és boldogulását egyedül a kölcsönös őszinte megbecsülés és jogtisztelet biztosíthatja.«”

Az erdélyi szászok tehát Pukánszky szerint is végig ragaszkodtak németségükhöz. Bár nyelvük nem egészen tekinthető tájszólásnak, és felmenőik nem voltak csupán németek. Összeolvadásuk Erdélyben alakult ki, s nemcsak a nyelv, de a 800 éves kultúra úgyszintén olyan sajátos, hogy esetükben nyugodtan beszélhetünk egy európai szász nemzetről. Illetve –napjainkban sajnos már – az első európai nemzeti (etnikai) katasztrófáról: eltűnésükről.

A másik érdekesség, hogy a később betelepült sváboknak nem egy esetben mély magyar gyökereik nevelődtek a magyar talajon, és jóban-rosszban képesek voltak magyar szívvel is érezni. Ennek okait szakembereknek volna érdemes tanulmányozni. A magyar rendi, nemesi életmód vonzerejére hivatkoznak egyesek, mások azzal magyarázzák, hogy nem egy tömbben települtek a magyarság közé, de nem valószínű, hogy csupán ennyiről lenne szó.

„A szász múlt küzdelmein és harcain vezetnek végig a következő fejezetek. Megismerjük a betelepedés történetét, a szász egyház megalakulását, az Universitás kifejlődését, a szász jogok kialakulását, a politikai küzdelmeket az erdélyi fejedelemség korában. Feltárulnak előttünk a szászság nagy várakozásai a fejedelemség megszűnése idején s megismerjük azokat a reménykedéseket s csalódásokat, amelyek a szászságot a Habsburgokhoz fűzik. Vészteljes, nehéz idők. A szászság magába zárkózik, bevonul privilégiumainak bástyái közé, a német birodalom felé tekint s nem ismeri fel a magyarsággal közös sorsot és küldetést. Valóban igaza van Bleyernek, »lelkileg irredenta«. Ilyen elzártságban, a lassú gazdasági, népi és szociális pusztulás állapotában, a Habsburgokba vetett bizalom illúziójában találja a szászságot az Európát megmozgató nagy áramlat: a népi megújhodás kora. A XIX. század első évtizedeit ezek az eszmék s mozgalmak töltik meg. »A szászság és magyarság voltaképpen sohasem haladt annyira egy úton, mint amikor legjobb fiai tudásuk javát szentelték népük jövőjének biztosítására. De nem is kerültek soha annyira élesen szembe egymással, mint ekkor: a magyarság hatalmas építő munkájában, az igazi nemzettéválás mindent átjáró lázában szükségképpen gátnak látta a privilégiumokba burkolózó, mindinkább elkülönülő szász néptestet, a szászság pedig éppen ebben az elkülönülésben látva boldogulásának biztos zálogát, ennek megszilárdítására fogott – a magyarság példáját követve – belső reformmunkába«. »A szász–magyar viszonyban – írja tovább a szerző – minden feszültség ellenére még jóideig inkább az összetartó, mint a bontó erők érvényesültek. Súlyosabbra fordult a helyzet, mikor az országgyűléseken fellángolt a nyelvi harc.«…»Egységesen, népi öntudatában megerősödve, tele hittel és önbizalommal halad a szász nép a maga útján 1848 felé. Hitére és önbizalmára valóban szükség volt: állania kellett a harcot különállásáért és kiváltságaiért, s vállalnia kellett a harc további menetéből adódó minden súlyos döntést és következményt. A szabadság és nemzetiség eszméitől áthatott magyarság és a népi küldetést átérző szászság a küzdelemnek ebben az új szakaszában élesebben szembekerült egymással, mint valaha. 1848 a szász–magyar viszony legsúlyosabb teherpróbáját hozta.«

Ismert események peregnek a könyvben. 1848. augusztus 13-án Medgyesen, mintegy kétszáz ifjú részvételével megalakult a Siebenbürgisch-Deutscher Jugenbund. Elnöke Roth István Lajos. Talán nem érdektelen, ha a Szövetségnek a német ifjúsághoz intézett feliratából néhány mondatot idézünk: »Németország megkezdett újjáépítésének befejezésében saját nemzeti létünk, németszellemű továbbfejlődésünk biztosítékát is látjuk. Földrajzilag elválasztva és anélkül, hogy a föld felületén látható kapcsolatunk lenne az anyaországgal, a sajtó, az egyetemek, kézműveseink vándorútjai, a múlt emlékei és a jövő reményei kapcsán mégis Németországgal és Németország által élünk. Büszkeségünk odalesz, ha Németország darabokra szakad, erősek leszünk, ha Németország is az. Büszkén hivatkozhatunk hűségünkre a magyar királyok iránt, kiknek elődei több mint hétszáz esztendővel ezelőtt hívtak bennünket ide; joggal mondhatjuk, hogy magunk választotta, forrón szeretett hazánkban világosan felfogtuk helyzetünket és teljesen aszerint cselekedtünk.« A frankfurti parlamenthez intézett feliratában a Szövetség a következő mondatot írja: »Azok akarunk maradni, akik mindég voltunk: becsületes német nép és becsületes polgárai annak az államnak, amelyhez tartozunk.«”

A nemzettudat és a nemzetté válás európai folyamata úgy a szász, mint a magyar oldalon, olyan tudati változásokkal járt, melyeknek útvesztőiben mindkét fél nehezen és bukdácsolva haladt előre. Különösen csalóka volt a magyar fél esetében, hogy maga is ekkor volt szabadulóban a németesítési nyomás hatásai alól. Sajnos ez az időszak igen közel volt a később bekövetkező tragédiához, és az alább megismerendő sűrű hangulati hullámzások ellenére, egészben véve az ellenszenv dominálhatta a szász nemzet későbbi medgyesi öngyilkos döntését.

„»A két felirat tartalma és hangja – írja Pukánszky – félreérthetetlenül arra vall, hogy 1848. augusztusában még a szászság német érzületében legtudatosabb rétege sem gondolt szükségképpen a magyarsággal való szakításra vagy az éppen ellene való harcra.« A sors azonban másképpen rendelkezett. Az uralkodóház felhívására megalakul a szász zászlóalj s a szászság fegyverrel a kezében küzd a magyarság ellen. Ferenc József császár trónralépése alkalmával szózatot intéz a szász néphez, köszöni hűségét s ígéreteket tesz neki. Az abszolutizmus ugyanúgy sújtotta a szászokat, mintha nem a magyarok ellen, hanem mellettük harcoltak volna. A súlyos csalódás letargiáját azonban csakhamar újabb tevékenység váltotta fel. »Az abszolutizmus nyomása alatt a szabadság eszménye nemsokára új fényben ragyog és – legalább a szász értelmiség egy részénél – egyre inkább magyar eszménnyé válik. (…) Ezt a hangulatot azonban lassanként háttérbe szorítja az újból megerősödő német eszme. »Nagyosztrák« politikát csináltak a szászok, saját történetíróik mondják ezt – írja Pukánszky –, jóhiszemű reménykedéssel választották meg képviselőiket az osztrák államtanácsba, s ezzel természetesen újból válaszfalat emeltek maguk és a magyarság közé, melyhez nemrégen még készek voltak közeledni. Nem ismerték fel a Bécsből kiinduló kísérletek életképtelenségét, s csak kevesen közülük látták előre a szükségképpen bekövetkező nagy fordulatot, mely után nélkülözhetetlen lett volna számukra a magyarság rokonszenve… A kiegyezés a szászok túlnyomó többségét váratlanul érte. Tévedés lenne azt hinni, hogy a privilégiumok felszámolása 1867 után a szász politika külön útjai nélkül nem történt volna meg.«…»A privilégiumok megnyirbálása tehát szinte a természeti törvény szükségszerűségével történt. De bizonyos, hogy olyan nemzetiség, mely évszázadokon keresztül nem torlaszolta volna el következetesen a magyarsághoz vezető utat, lényegesen jobb kilátásokkal vehette volna fel a harcot legértékesebbnek tartott jogaiért.«…»A népiskolai és középiskolai törvény, az egyházpolitikai törvények, majd később az Apponyi-féle népiskolai törvény körül ilyenformán elkeseredett harcok támadtak, sajnos, többnyire a merev visszautasítás és terméketlen tiltakozás fegyvereivel, anélkül, hogy az >ősi jogokat< védő szász körök tárgyalásra alkalmas ellenjavaslatokkal álltak volna elő«. Ebben az időben tört ki az Allgemeiner Deutscher Schulverein által megindított áldatlan harc, mely hosszú időre megmérgezte a közhangulatot. »A szász művelődésügy fejlődésének legértékesebb biztosítéka azonban az volt – írja Pukánszky – hogy a közjogilag megszűnt universitás, lényegileg szabadon rendelkezett vagyonával. A magyar állam a kiváltságoknak ezt az értékes örökségét érintetlenül hagyta; az évenként ősszel ülésező universitás vagyonának kamatait továbbra is az iskolák fenntartására és a szász népi műveltség fejlesztésére fordíthatta«. A Raiffeisen szövetkezetek és a szász bankok, valamint egyéb gazdasági szervek, biztosították a szász vagyoni állag növelését.

A dualizmus átmenetinek tartott állapota tartósnak bizonyult s a szászságnak választania kellett, hogy továbbra is a terméketlen duzzogás politikáját folytassa-e vagy utat keressen a magyarság felé. A szászság az utóbbi megoldást választotta. Belső társadalmi és gazdasági bajok ütötték fel a fejüket s a szászságnak gyorsan kellett határoznia. 1885 körül következett be a nagy fordulat. Siettette a közeledést Tisza Kálmán kormányának 1890 tavaszán történt bukása. A szászok ugyanez év nyarán nagygyűlést tartottak Nagyszebenben. »A nagygyűlés feladata nem volt könnyű – írja Pukánszky – mert a különféle pártállású szász politikusokat közös munkatervnek kellett megnyerni; többen közülük elvben is idegenkedtek a szász–magyar közeledéstől s jellemző, hogy a megegyezést biztosító irányelvek a központi választmányban mindössze egy szavazattöbbséget kaptak. Szenvedélyes viták után végre létrejött az új politikai program, mely a népi különfejlődés biztosítékainak követelésében számot vetett az egységes magyar állam érdekeivel és hangsúlyozta a szászok együttműködési készségét minden irányban. (…) A magyar kormány szívesen fogadta a szász határozatot és a szász képviselők a kormánypárt padjaiban folytatták politikájukat. Különösen Tisza István hivatalbalépése után alakult ki kedvező légkör, és a sérelmezett törvényeket legenyhébben a szászok között hajtották végre. Ugyanekkor azonban Brandsch Rudolf vezetésével megindult az úgynevezett »zöld szászok« mozgalma. Brandschék mit sem törődve azzal, hogy kormánypárti képviselők, kormányellenes agitációt fejtettek ki az országban élő németség körében. A többség elítélte Brandschékat és Tisza István kemény szavai után Brandsch társaival együtt kilépett a kormánypártból. Egyidejűen azonban megindult a szellemi közeledés a szászok s a magyarok között. Egyesek közülük a magyar közéletben szép pályát futottak be, azonban »…otthon az erdélyi városokban – írja Pukánszky – a szász–magyar társadalmi érintkezés csak úgy alkalomszerű maradt és szűk térre szorult, mint a román–magyar barátkozás«. (…) a szász értelmiség egy része lassanként mégis egészségesebb belső viszonyba került a magyar állammal«. Tisza István a nemzetiségi kérdésről 1913 decemberében mondott elvi jelentőségű beszédében példaképpen idézte a szászokat arra, »…hogy országunk nem magyarajkú polgáraiban erős népi öntudat élhet, hogy maradandó szellemi kötelékek fűzhetik őket a velük rokon külső nagy nemzetállamhoz anélkül, hogy emiatt hűségük és a magyar állam szolgálatában végzett munkájuk bármilyen vonatkozásban is csorbát szenvedne«.

»Otthonunkat elvesztettük, de megtaláltuk hazánkat«, ez a címe Pukánszky könyve utolsó előtti fejezetének. E szavakat Teutsch Frigyes püspök mondotta az 1916. évi román betörés után Budapesten, a Deák-téri templomban összesereglett, menekült híveinek. »A század elején fokozódó szász–magyar politikai enyhülést és érzelmi közeledést – írja Pukánszky – a világháború közös veszélyei, küzdelmei és megpróbáltatásai szinte meleg rokonszenvvé, testvéries együttérzéssé hevítették.«…»Az erdélyi német sajtó magyar sorskérdésekkel foglalkozó cikkeiben sok érdekes helyreigazítással, új magyarságszemléletet sejtető ítélettel találkozunk, különösen a háború első felében. A cikkírók tisztelettel szólnak a magyarság szövetségi hűségéről, áldozatkészségéről és kitartásáról, s nyomatékkal hangsúlyozzák az elválaszthatatlan magyar–német sorsközösséget, főképp pedig azt a megszívlelendő igazságot, hogy a szász nép jövője is a magyarság és a magyar föld sorsától függ. Különösen a szász egyház nagytekintélyű püspöke, Teutsch Frigyes, emeli fel ismételten szavát a magyar–német barátság elmélyítése érdekében, ebben látja Magyarország megerősödésének és a szász nép fejlődésének biztos zálogát: ha Magyarország tönkremegy – hangoztatja egyik cikkében – mi is elpusztulunk, s elvész népünk meg egyházunk; ha országunkat elszakítják Magyarországtól, vége évszázados történelmünknek s jövőnknek.«…»Levelekből, cikkekből, a szépirodalom alkotásaiból tudjuk, hogy éppen a legnehezebben megközelíthető szász vezető réteg ekkor valóban szíve szerint való hazájának érezte Magyarországot, melyért szenvedni és áldozni is érdemes, nemcsak államnak, mellyel szemben résen kell állania az ősi jogok védelmében«.”

Tehát nem mondhatjuk, hogy a szászok között ne lett volna éleslátó és váteszi képességgel rendelkező értelmiségi. De hangja nem lehetett elég erős. Valami makacs történelmi ellenszenv mégis uralta a szászság nagy részét. Mintha a lakónak a házigazda irányába táplált rejtett ellenszenvéről lenne szó. Hiszen ő tulajdonos, a lakó meg csak bérlő? Pedig gyakorlatilag csorbítatlan jogaikat nyolc évszázadon át gyakorolhatták, s végig kétségtelenül előnyben voltak az erdélyi magyarsággal a mindenkor szükséges áldozatvállalás súlyát és különösen minőségét illetően. Ugyanis a véráldozat dolgában a magyarság volt a legnagyobb teherhordozó.

„A háborús érintkezés következtében »erőteljesen fellángoló német népi öntudat azonban a legcsekélyebb mértékben sem idegeníti el most a szászságot a magyarságtól. Mindenki tudja, hogy a magyarság és a németség útja közös, mindenki tudja azt is, hogy az erős és csorbítatlan magyar állam egyúttal a német ügyet is elősegíti. A szász közírók ugyan hangoztatják népük sajátos művelődési igényeit, megjelölik a jövőben követendő kisebbségpolitika irányelveit, de még erőteljesebben hangsúlyozzák azt, hogy törhetetlen hűséggel kitartanak a magyarság mellett s ezzel egyetértésben kívánják népi igényeik kielégítését«. A kibővített szász nagyválasztmány 1918. október 22-én hozott egyhangú határozatából idéz ezután néhány mondatot Pukánszky Béla: »A szász nép évszázados hagyományaihoz híven ebben a súlyos időben is szilárdan és rendületlenül ragaszkodik a magyar hazához. Abban a meggyőződésben, hogy hazánkat leghatékonyabban mint németek szolgálhatjuk, kívánjuk, hogy a viszonyok újjárendezésénél a nemzeti kisebbségek egyenjogúsításának megvalósításával szabad életteret és teljes fejlődési lehetőséget biztosítsanak számunkra a politikai, társadalmi és kulturális élet minden ágában.«…»Néhány nap múlva szétfoszlottak a német nemzeti gondolat diadalába vetett reménységek; merőben új helyzet adódott, mely súlyos elhatározásokat kívánt a szász nép vezetőitől. Ezek a vezetők – írja Pukánszky – jónak látták népük hűségnyilatkozatával a hatalom új birtokosai felé fordulni, tőlük várva a szászság ősi jogainak intézményes biztosítását is. A szászság és a magyarság között fonódott kötelékek az összeomlás fergetegében nem bizonyultak elég életképeseknek.«”

És ekkor bekövetkezett az öngyilkosság!

A könyv utolsó fejezete az összeomlás utáni időket vázolja. Pukánszky idézi Teutsch szavait, melyek szerint »Nagyrománia megvalósulásával történelmi folyamat jutott befejezéshez; ezzel szembeszállni dőreség lett volna.« A szászság azonban mégsem képes leküzdeni szorongó érzését, melyet Teutsch a következő szavakban juttat kifejezésre: »Minden nagy átalakulásnál, így 1691-ben és 1867-ben joggal hivatkozhattak a szászok bizonyos biztosítékokra. Egyedül Nagyromániához csatlakoztak biztosítékok nélkül.«” Annyit már sejthetett volna, hogy még ha kapnak biztosítékokat, azok sem jelentettek volna semmit a bizantín világnak a politikában is érvényes erkölcsi normái mellett.

„Az 1919. január 8-án, Medgyesen megtartott gyűlés határozataival kapcsolatban Pukánszky a következőket írja: »Nem tudjuk, hogy a medgyesi kiáltvány szerkesztői figyelemre méltatták-e a gyulafehérvári határozatok nyolcadik pontját; ez a pont a románság csodálatát és háláját fejezi ki az ántánt-hatalmak iránt, melyek >egy évtizedek óta háborúra készülő ellenséggel szemben vívott nagyszerű és szívós küzdelem árán megmentették a civilizációt a barbárság körmei közül.< Úgy érezzük, hogy erről a pontról a kiáltvány szerkesztőinek is tudniok kellett, és bizony rendkívül sajnálatos, hogy a szász nép vezetői bántó hamarsággal tagadták meg azt a háborút, melyet mindvégig joggal hirdettek Németország nagy harcának és mellyel saját tömegeik gyakran életük meg vagyonuk árán mégis csak közösséget vállaltak.« Az új életkeretben a szászokat a csalódások sorozata éri. Megint a magyarság felé keresnek utat. A szellemi és irodalmi közeledés jelei mutatkoznak. Hangsúlyozzák az erdélyiséget s ennek érdekében együttműködnek a magyar szellemi férfiakkal. A Klingsor és az Erdélyi Helikon között együttműködés jön létre és 1933-ban megtörténik Brassóban a szász–magyar írói találkozó. A szászok a politikában is együttműködnek a magyarokkal, 1927-ben választási kartellt is kötnek a Magyar Párttal, de mert Brandsch a kormánypárttal is lepaktál, az egyezmény gyakorlati megvalósítására nem kerül sor.”

Újfent Brandsch!

„A Harmadik Birodalom megszületése után azonban a finom szálak ismét elszakadnak és a szászság lelkében ismét a nagynémet gondolat lesz úrrá. Egyidejűleg halványul el bennük az erdélyiség gondolata is. »Ma – írj a Pukánszky – az erdélyi szászság, mint a hatalmának tetőpontján álló Nagynémet Birodalom dédelgetett népcsoportja, jogos reménykedéssel és bizalommal tekinthet a jövőbe. A magyar állam kötelékébe visszatért töredékének népi érdekeit a bécsi kisebbségi egyezmény biztosítja, s a Romániában maradt többség is bizton várhatja az anyaország hatékony védelme alatt régi vágyainak, sőt legmerészebb álmainak teljesülését. És mégis valami nyugtalanság lobog, valami szabatosan meg nem határozható aggodalom él a szász értelmiség lelkében. Mintha a nagyhatalmi erőviszonyok megoszlásának szükségképpen változó, szeszélyes játékán kívül más, közelebbi, kézzelfoghatóbb és szilárdabbnak látszó biztosítékot is keresne népe zavartalan fejlődése, boldogulása számára, és közben észrevenné, hogy e biztosítékok megszerzésére saját népéből is hiányzik a kellő lelki készség, hogy saját népének is az egyéni lélekig ható belső megújhodásra van szüksége.« A szászságnak ki kell törnie elzárt életéből, le kell vetnie nehézkességét, le kell mondjon otthon belénevelt érzelmeiről és nézeteiről – írja Csáki Richard – »de rendesen bátorságunk sincsen arra, hogy nagyobb stílű életet éljünk, amint azt szívünk szerint szeretnénk«.

»Ismételjük: – írja Pukánszky – a belső nyugtalanságra, józanabb önszemléletre, szigorú önbírálatra valló szólamok nem egészen újkeletűek. De mégis mintha napjainkban gyakrabban találkoznánk velük, többen figyelnének fel rájuk; mintha ebben a nyugtalanságban lázas keresés jutna kifejezésre, a szász nép keresése, hogy az új Európa kialakulásának borzalmasan fenséges színjátékában merre forduljon, kivel fogjon kezet az ismeretlen jövő útján. És mintha a keresés közben új fényben jelennék meg a nyolcszáz esztendős múlt is, királyaival, kiváltságaival, harcaival, csalódásaival, valódi és képzelt sérelmeivel és – magyarságával… A szász ember nem tud elszakadni erdélyi hazájától – áttelepítése egyet jelentene elpusztulásával – csak saját közösségében és történelmi kereteiben érvényesítheti igazán képességeit. Ezért fogódzik egészséges életösztönével egyre erősebben az erdélyi talajba, ezért próbál újra meg újra az erdélyi életközösség útjára térni.«”

Amit itt Pukánszky leír, a Ceauşescu-érában pontosan megtörtént. Nem áttelepítették őket, hanem eladták, mint a barmokat. És ők könnyes-boldogan menekültek az erdélyi gyökértől. A kinti fogadtatás visszhangja azonban máig tele van a csalódottság hangjaival. S most eszünkbe juthat a már ismert történelmi eset a szászság körébe települő németekkel kapcsolatban, akik kis idő után, csalódottan tértek vissza hazájukba.

„Zillich Henrikkel egyetértésben Pukánszky a jövő nemzedékben látja a szászság reménységét. »Igen – írja zárószavaiban – a fiúk meg fogják találni az erdélyi életközösség nyolc század hagyományain nyugvó, újjáépült útját is!«”

Hát ez az, amiben tragikusan tévedett.

Az eladott szászok évek múltán is hazajárnak nosztalgiázni. Petárdáznak az üres templom tornyából, és berúgnak a nyelvüket nem beszélő kocsmáros sörétől. Aztán visszatérnek a Nagy Hazába. Abba, amelynek társadalma – első generációs kitelepültek szavai szerint – valóban nem tárt karokkal fogadta őket. Aztán elkezdődött a beolvadás. S mi lesz, ha az első, még emlékező, még gyökereket esetleg ápoló generációk végleg elfogynak? Semmi!

Zathureczky így zár:

„Eddig tart Pukánszky Béla könyve s a könyvhöz magához tulajdonképpen kevés hozzáfűznivalónk lenne. A magunk részéről legfeljebb azt húzzuk alá, amit Pukánszky érzékeltet: a megújhodó magyarság – bár szigorúan a maga sajátos formái között és híven magyar hagyományaihoz – lényegében ugyanazon népi és kollektiv alapelveken látja felépíthetőnek a jövőt, mint a szászság, amely most a nemzeti-szocialista eszméken nyugvó nagynémet gondolat híve és hordozója. A román uralom alatt eltöltött 22 év tárgyi és szellemi vonatkozásokban egyaránt közelebb hozta Erdély magyarságát a szászok életfelfogásához. Jobban megértettük az ő életüket, mint valaha a közös történelem során és minden bizonnyal ők is közelebb jutottak hozzánk, aminek egyébként a felszabadulás óta sok jeles és örömteljes példáját tapasztalhattuk. Így jó, sőt azt mondhatjuk, a legjobb reménységgel tekintünk a szász–magyar viszony további fejlődése elé, és meg vagyunk győződve arról, hogy végre is sikerül tartós és maradandó formákat találni arra, hogy az erdélyi szászság az eddigi merev és nemegyszer elutasító elzárkózás nélkül is folytathassa sajátos népi és művelődési életét, változatlanul felelve meg eredeti hivatásának, amelyet egykori királyaink az »ad retinendam coronam« szavakban juttattak maradandóan kifejezésre. Úgy érezzük, hogy a múltra ráborult a koporsófedél. Áhítattal állunk előtte és a benne eltemetett szép új virágokat hajt a szívünkben. Nyolc évszázad után talán elérkeztünk a küzdelmek és súrlódások végállomásához. Elérkeztünk talán ahhoz az állomáshoz, ahonnan már csak párhuzamosan futnak tovább a sínek a boldog, teljes jövendő felé. Mint állam, hű polgáraink iránt magunkban hordjuk a magyar királyok védő és istápoló akaratát, mint nemzet becsüljük és tiszteljük őket s mint erdélyiek, egyek vagyunk velük az erdélyiségben. Pukánszky könyve sok súlyos igazságával bizonyára közelebb hozott bennünket egymáshoz.”

Egy fejezet, amelyik illúziónak bizonyult. És nem csupán a nagynémet álom szégyenteljes összeomlása miatt, hanem sokkal inkább a medgyesi nyilatkozat következményei nyomán. Ami természetesen nem jelenti, hogy ha ők akkor Magyarország mellett nyilatkoznak, másként alakulhat a történelem. De mégis. Azért ne feledjünk egy tényt: ama nyilatkozat megszavazásának pillanatában Medgyes városát már megszállták a román csapatok!

De a ismertetést jegyzőnek még van néhány szava:

„Helyes azonban talán, ha nemcsak magával a könyvvel s a vele kapcsolatos saját véleményünkkel, hanem azzal is foglalkozunk ehelyütt, hogy a könyv eddig milyen visszhangot váltott ki éppen a németség körében. Igen figyelemreméltó ezzel kapcsolatban a Deutsche Zeitung február 14-i számában megjelent reflexió, melynek szerzője Lorenz Viktor.

Lorenz sok jóindulattal tárgyalja Pukánszky könyvét és értékeli annak jelentőségét. Úgy véljük azonban – legalább is erdélyi szemmel megítélve, – hogy egyes megállapításai egyoldalúak és kissé túlságosan ragaszkodik olyan tételekhez, amelyeket a jövő érdekében revizió alá kellene venni. Végeredményében se Pukánszky nem törekszik arra könyvében, se mi egyebütt nem arra törekszünk, hogy sebeket szakítsunk fel, vagy régi vitákat kezdjünk újra, hanem hogy megtaláljuk a közös életbe torkolló, egymáshoz vezető utat. Lorenz érzékenyen reagál Pukánszkynak egyébként általa is jóindulatúnak minősített, néhány megállapítására. Nem bántó ez az érzékenység, de bennünk azt az aggodalmat kelti, hogy szeretné a problémát »szent és sérthetetlen« magaslatokra emelni, mégpedig oly módon, mintha a helyes magatartás kizáróan az egyik fél részéről nyilvánult volna meg. Összekeveri megítélésében az egész magyarországi németség helyzetét az erdélyi szászságéval, amikor azt mondja, hogy az elzárkózás volt az egyedüli lehetőség a szászság számára, hogy népi állagát megtartsa. Ellenkező magatartás népiségének feladásához és pusztulásához vezetett volna.

Ez a tétel csak részben állja meg a helyét. A szászság mély és talán eltéphetetlen erdélyi gyökereket eresztett és olyan autonom egységben élt, amelynek keretei között hordoznia tudta a saját művelt rétegét. Más szavakkal ez annyit jelentett, hogy a szász intelligencia olyan számú lehetett, amennyit a szászság eltartani képes volt. A századforduló körüli magyar–szász közeledés eredménye kétségkívül néhány szász férfiú és család elmagyarosodásához vezetett, vagy – mint Lorenz mondja – a magyar életbe való felemelkedés ára »a néppel szembeni árulás volt«, azonban ezeknek száma elenyészően csekély azokéhoz képest, akik – a szász közösség nem lévén, képes őket eltartani – külföldre vándoroltak. Más magatartás esetén tehát a szászság csupán azzal a népi veszteséggel lett volna kénytelen számolni, amely más irányban amúgy is érte. A népiség, a jog és a művelődési, valamint gazdasági javak védelme a mi megítélésünk szerint nem követelte meg azt a teljes társadalmi, politikai és gazdasági elzárkózást, amit a szászok évszázadokon keresztül tanúsítottak, sőt nem egy esetben nyílt ellenségeskedéssé fokoztak. Mindezek azonban a múlt tévedései vagy szükségletei, amelyek fölött ma meddő és hiábavaló vitatkozni. Lorenz cikke végén a következőket írja: „Végül egy politikai megállapítást óhajtunk tenni. Bármennyire is érdekesek Pukánszky fejtegetései a magyar–szász viszony történelmi fejlődéséről, a jövőben nem beszélhetünk többé szász–magyar viszonyról. Azt a harcot amelyet a világháború előtt Brandsch Rudolf és a »kisszász« képviselők vívtak, végérvényesen az általános német álláspont javára sikerült eldönteni. A szászok, amennyiben Magyarország területén élnek, a magyarországi német népcsoport tagjai. Ez a népcsoport, a nemzetiszocialista világszemlélet alapján nem ismer törzsi vagy történeti különbségeket német és német között. A magyar–szász viszony ezért immár nem önmagáért való kérdés, hanem beágyazódott az államnép-népcsoport problémába és azon túl a magyar–német viszony egész kérdéskomplexumába.

Ezzel a politikai megállapítás lényegileg tökéletesen helytálló. A cikkíró azonban elfelejti, hogy a szász–magyar kérdéssel kapcsolatban sok apró, ha nem is égető és döntő részletkérdés vár még megoldásra. Nem szentel figyelmet Pukánszkynak arra az egyébként igen figyelemreméltó megállapítására sem, hogy a szászság »keres«. Keresi a jövő közvetlen és tárgyi biztosítékait, olyan biztosítékokat, amelyek függetlenek a külpolitika szükségszerű változásaitól. Ezeket a biztosítékokat a szászság csak Erdélyben és kizáróan Erdélyben találhatja meg, annál az egyszerű oknál fogva, mert erdélyi. A keretet megadja az ország és megadja valóban a magyar–német viszony egész komplexuma. De vajon ha a nagy kereteket helyesen és értékesen akarjuk betölteni, nem arra van-e szükség, hogy tisztázott és időtálló részekkel töltsük meg? Népek sorsát kétségkívül a nagy történelmi fordulatok, erőeltolódások és egyensúlyi változások döntik el. De hogy kedvezően történhessék a döntés, ahhoz szükség van a szürke hétköznapok apró bizonyosságaira. Azt hiszem, méltán állíthatom, hogy a fiatal erdélyi magyar politikának nemzetiségpolitikai tekintetben sarkalatos célja ennek a minden külső tényező hatásától független kiegyezésnek és biztonságnak a megteremtése. Csak erre épülhet fel a különböző népek közötti egészséges szimbiózis, egyaránt megfelelő biztosítékokkal az állam és a népcsoport felé. Ilyen szilárd alapokon épülhet csak fel minden birodalmi gondolat, ezeken virulhat csak az egészséges együttélés, amelyet nem gátolnak bujkáló aggodalmak, s csak ilyen őszinte együttéléseken épülhet fel az új Európa.

Ezt a gondolatot vallva, állítjuk Lorenz Viktorral szemben, hogy egyelőre még van magyar–szász kérdés. Egyelőre, s mindaddig, amíg ezt a kérdést minden részletében tisztázva nem »ágyazhatjuk« bele közösen a német–magyar viszony nagy kérdéskomplexumába. Abban bízni, hogy ez sikerül, éspedig rövidesen sikerül, Istennek hála, minden jó okunk megvan.”

A kérdés pedig a bizantínok történelmi hengere által megoldatott. Úgy a magyar–szász, mint az újra kizárólagossá vált román–szász viszonylatban. És úgy beágyazódott a nagy német komplexumba, hogy onnan már soha ki nem szabadul. Az erdélyi szász nemzet elveszette Erdélyét. S ami hasonló nagy veszteség: Erdély elvesztette szász nemzetét. A kérdés tanulmányozása már történelem, ha pedig az, akkor tapasztalat. Fájdalmas tapasztalat!

Amint Trianon vonatkozásában vita folyik arról, hogy Erdély elvesztését felejtsük el, vagy őrizzük meg emlékezetünkben, úgy lesz ez azzal is, hogy Erdély emlékezzen-e eltűnt szász nemzetére. S amiképpen az első esetben a feledés elfogadhatatlan, úgy van ez az utóbbival is. De a nem feledés már ne a meddő fájdalmat konzerválja, hanem szolgáljon tanulságokkal a túlélőknek.

Ezért éreztem úgy, hogy van értelme ezt a tanulmányt is közkézre adni.

A szász álláspont

Pukánszky az: Új orientáció a szász történetírásban című írásában, a Magyar Szemlében, 1928-ban, tehát a szászok Trianont követően a románok felé közeledni igyekvő kísérleteinek korában, fontos és igen tapintatos sorokat vet papírra: „Az ember eleinte meghökken a szász–oláh szolidaritás históriai folytonosságát bizonyító adatok tömegétől s még inkább ezeknek az adatoknak céltudatos hangsúlyozásától. Ránk néző erdélyi szász histórikusok a magyarsággal szemben – kevés kivétellel – a tárgyilagosság határait gyakran túllépő rideg kritikusok voltak s állandóan azt hangoztatták, hogy a magyar kultúra expanzivitása veszélyezteti saját kulturális önállóságukat; ha tehát most az oláhokkal szemben engednek kritikusi merevségükből, úgy ezt bizonyára abból a meggyőződéből teszik, hogy az oláh kultúrfölénytől nincs mit félniük. S ebben szívesen igazat adunk nekik s kívánjuk, hogy a szász–oláh szolidaritás ápolása e kultúrfölény terjeszkedési eszközeitől is mentesítse őket.

Igazságtalanság volna eljárásukat üres köpenyegforgatásnak vagy éppen rosszabbnak bélyegezni. A szászok élni akarnak s ez az élniakarás az új körülmények között, úgy látszik, nehéz kötelességekkel jár; számolni kell az adott helyzettel, alkalmazkodni kell a megváltozott viszonyokhoz. De a történelmi tényezők a feltűnően gyors átértékelése mégis azt mutatja, hogy a szászok történetírása, bármennyire kitűnő munka is szász nemzeti szempontból például a két Teutsch könyve, még nagyon messze jár a tudományos öncélúságtól.”

Ebből az írásból, az ingatag szász álláspontot illusztrálandó, még érdemes idézni a következőket: „Legrészletesebben Tisza István egyezkedési kísérletei kapcsán emlékszik meg Teutsch az oláhokról s bár sajnálja, hogy a múltban a testvéri együttműködést megzavarta az a körülmény, hogy az oláhok kész eszközei voltak a mindenkori kormányzásnak a szászokban csak ellenséget láttak – meleg rokonszenvvel az ország »egyik legelnyomottabb és legüldözöttebb népfajának« nevezi őket. Müller-Langenthal szerint Brandsch Rudolfot illeti az érdem, hogy kapcsolatot teremtett a magyarországi nemzetiségek között a »magyarosítási« mozgalommal szemben vívott egységes küzdelemre. Különösen értékes összeköttetéseket szerzett az oláh politikusokkal s ezeknek az összeköttetéseknek sokat köszönhetett a szászság a Nagy–Romániához való csatlakozás után. Nem érdektelen az az indoklás sem, amelyet a tárgyilagosságra törekvő Teutsch ehhez az önkéntes csatlakozáshoz fűz. A döntő ok szerinte az a felismerés volt, hogy történelmi folyamattal állanak szemben, amely az Erdélyben túlsúlyban levő oláhoknak természetes és régi vágyát váltotta valóra: egyesülni az anyaországgal, egyesülni fajtestvéreikkel. Nagy Románia megvalósításával történelmi folyamat jutott befejezéshez; ezzel szembeszállni dőreség lett volna. Igaz, hogy Teutsch átalakulásnál (1691, 1867) – úgymond – joggal hivatkozhatnak a szászok bizonyos politikai biztosítékokra. Egyedül a Nagy Romániához való csatlakozás történt garanciák nélkül, hacsak a gyulafehérvári határozmányokat nem minősítik ilyeneknek. De a szászok bíznak népük jövőjében. »S a megértés jelei már mutatkoznak; a világ lelkiismerete kezd ébredezni.«”

Teutsch indoklását olvasva nem mulaszthatjuk el itt ismét feltenni a kérdést: vajon a 800 év gyakorlatilag folyamatos önállóságot néha megzavaró jelentéktelen hullámok keltette bizalmatlanság elég volt ahhoz, hogy egy ismeretlen (sőt bizonyos szempontból azért már átlátható) és tőlük idegen világ karjaiba vessék magukat minden garancia nélkül? A kérdés már költői. Az idő kegyetlen választ adott rá.

Pukánszky Béla a: „Szászok a magyarság és a románság közt” címmel a Hitel 1943/6. számában megjelent tanulmányában ezeket írja: „E helyett műveikben – halványan és bizonytalanul, de mégis észrevehetően – egy új történelmi folytonosság körvonalai tárulnak elénk: a szász–román együttműködésé és szolidaritásé. Különösen tanulságos ebből a szempontból vizsgálat alá vennünk Teutsch Frigyes hatalmas szász históriájának 1926-ban megjelent utolsó kötetét. Az érdemes szász történetíró ebben a kötetben a kiegyezéstől 1919-ig haladó fejlődést rajzolja, s ez különösen alkalmas volt az új hagyományteremtő gondolat kidomborítására. De érdekes megfigyelnünk, hogy e gondolat hatása alatt a történetíró visszatekintéseiben miként módosul a régi korszakok képe is, miként értékelődnek át a kutatás addig megtámadhatatlannak hitt és véglegesnek elfogadott eredményei. Legyen szabad bizonyítékul csupán egy példát említenem. Teutsch Frigyes az 1905-ben elhunyt Höchsmann János történelmi kutatásairól szólva, különös melegséggel méltatja azt az érdemét, hogy új szempontból világította meg a szászok magatartását a Ferdinánd és Zápolyai közt lefolyt küzdelemben: a szászok – mondja Teutsch Frigyes Höchsmann szerint – Zápolyaival Erdély különállásáért harcoltak, míg végre Ferdinánd »praktikáinak« sikerült őket egy időre a maga számára megnyernie. 1918 előtt a szász történetírás a Ferdinánd és Zápolyai trónharcáról és ezzel kapcsolatban a szászok állásfoglalásáról szólva nem győzte hangoztatni a »Deutsche Treue«-t, ezzel is jelezve, hogy milyen súlyt helyez a szászok Habsburg-hűségének kidomborítására. Annál feltűnőbb, hogy Teutsch Frigyes Höchsmann régen feledésbe merült kutatásainak csak 1926-ban szentel figyelmet, mikor megállapításaihoz némi politikai mellékíz is járul. Természetes, hogy minél előbbre haladunk az erdélyi szász történelemben, annál érezhetőbb Teutsch Frigyes előadásában a szász–román szolidaritás gondolatának ereje. A 19. század történelmében a »magyar hatalomvágy« ellen viselt harcok rajzánál különösen bőven adódik alkalom e gondolat hangsúlyozására. Teutsch meleg rokonszenvvel emlékezik meg Bariţiunak 1874-ben lefolyt sajtópöréről, melyben erdélyi szász ügyvéd képviselte sikeresen az »igaz« ügyet, s az erdélyi szász politikusok mellett részvéttel adózik a román ügy börtönviselt hőseinek: Bobancunak, Slavicinak, Albunak és társainak. Hálásan jegyzi fel Teutsch, hogy Trefort 1879-ben tárgyalt népiskolai törvényjavaslatával szemben a magyar főrendiházban az erdélyi szászok helyett is a román főrendek foglaltak állást – mint mondja – sikertelenül! Trefort középiskolai törvényjavaslatának is az egyesült szászság és románság volt egyedüli komoly ellenzéke. Különös figyelmet szentel Teutsch e szolidaritásnak az Apponyi-féle népoktatási törvényjavaslat ellen vívott parlamenti küzdelem ismertetésénél. Popovics, Vajda, Maniu, de különösen Goldis beszédei ékes fegyvertényként bontakoznak ki az olvasó szeme előtt. A magyar kisdedóvó-törvényjavaslattal szemben viszont Sturdza román szenátort lépteti fel tekintélyként, akinek nyilatkozata szerint ez a törvény »ázsiai barbárság s európai néphez méltatlan«. Legrészletesebben Tisza István megegyezési kísérletei kapcsán emlékezik meg Teutsch a románokról, s bár sajnálja, hogy a múltban a testvéri együttműködést gyakran megzavarta az a körülmény, hogy a románok kész eszközei lettek a mindenkori kormányoknak s a szászokban csak ellenséget láttak, – meleg rokonszenvvel és megértéssel az ország »egyik legelnyomottabb és legüldözöttebb népfajának« nevezi őket. Szemelvényeinket tetszés szerint folytathatnók, de úgy gondoljuk, eddigi példáinkból is meggyőzően kitűnik, hogy Teutsch összefoglaló műve az elfogultság említett kettős rétege mellett az új hagyományteremtés szándékával is megnehezíti a szász–román kapcsolatok magyar szempontból tárgyilagos megítélését. (…)”

A továbbiakban Pukánszky, a jelen tanulmány elején idézetteken túl, még a következőket mondja:

„Mindezek a kapcsolatok és tapasztalatok kétségtelenül az 1919-ben Medgyesen kimondott csatlakozásnál is érvényesültek és Nagyrománia belső életének első éveiben legalább átmenetileg eredményesnek látszó szász–román együttműködésre vezettek. A szász–román kapcsolatoknak ezzel a legújabb szakaszával nem foglalkozunk részletesebben. Meggyőződésünk, hogy még alakulóban vannak. A legutóbbi esztendők szász publicisztikája félreérthetetlenül súlyos belső nyugtalanságot, új utak keresését tárja elénk, mely elsősorban a szász–román viszony gyökeres tisztázásához fog majd vezetni.

Egyik ismert erdélyi népi anekdota elbeszéli, miképpen akarják Erdély népei a keresztrefeszített Megváltó testét szégyenletes helyzetéből megszabadítani és tisztességesen eltemetni. A magyar ember jót káromkodik és azt ajánlja társainak, hogy karddal kezükben harcoljanak a drága tetemért; a szász azzal a tervvel áll elő, hogy forduljanak kérvénnyel a hatóságokhoz és fogadjanak prókátort, aki ügyüket sikerrel képviselje; a román azt várja, hogy besötétedjék, remélve, hogy a sötétség leple alatt majd csak elszállítják valahogy a holttestet. Közben a cigány egyszerűen ellopja Krisztus testét. Bennünket most nem az anekdota derűs fordulata érdekel, hanem a példás egyetértés, mellyel Erdély népei az anekdota szerint – mindegyik természetadta hajlamainak és népi sajátosságainak megfelelően – a közös, magasabb cél érdekében egymás mellé állanak. Ezt az eszményi egymásmellé állást kell megteremtenünk ma is népeink boldogulása érdekében. Egymás mellé azonban csak úgy kerülhetünk, ha a közös múltat megbecsüljük és az egymásközti kapcsolatok megteremtésében és feltárásában is – minden súrlódáson meg ellentéten túl – az összetartó, építő erőket ragadjuk meg és fejlesztjük tovább.”

Ami a tudományos kutatásokat illeti, ebből a következő gondolatokat ismételhetjük meg:: „A szász–román kapcsolatok feltárásánál a magyarsággal szemben rendesen kettős elfogultság vezette a kutatókat; kétszeres kritikával kell vizsgálat alá vennünk az eddigi eredményeket, ha e kapcsolatokat a mi szempontunkból is helyes megvilágításban óhajtjuk látni.”

A szászok románokkal kapcsolatos naiv reményeit a következő idézet mutatja be: „(…) a románság hálát érezhet a szászok iránt, akiknek földjén mindig szabadnak tekinthette magát, így joggal remélhető, hogy a németség a megalakuló román birodalomban nemzeti jellegét megőrizve, valláserkölcsi, művelődési és politikai szempontból egyformán sokat ígérő fejlődés elé tekinthet.”

És a harmadik megjegyzés 1943-ból: „A legutóbbi esztendők szász publicisztikája félreérthetetlenül súlyos belső nyugtalanságot, új utak keresését tárja elénk, mely elsősorban a szász–román viszony gyökeres tisztázásához fog majd vezetni.”

A magyarság iránti ellenszenv gyökereit megértendő, tekintsünk most bele egy jeles erdélyi német költő, író és műfordító, Wolf von Aichelburg (1912-1994), Az erdélyi német–magyar együttműködés lehetőségeiről a Hitel 1935/3. számában megjelent írásába, mely a ritkábbnak számító együttműködés-párti megnyilvánulások egyike. Tanulságossága miatt a rövid írás egészében idézem. Az erősödő Német Birodalomban a fokozódó német tudat korának első periódusában, 1935-ben vagyunk.

„Az utóbbi évek az egész világ németségében új közösségi érzést keltettek életre, olyan közösségi érzést, amely számára a nemzeti tudat többé nem puszta hatalmi igényt és anyagi létfenntartási ösztönt jelent, hanem a nép őseredetileg adott és történetivé vált sajátosságának figyelembevételét, hadüzenetet a nivelláló, gerinctelen nemzetköziség törekvései ellen. Ehhez az új öntudathoz kapcsolódik a hit, hogy éppen a sajátnak, a nemzetinek ez az erős hangsúlyozása a különböző népcsoportok kölcsönös közeledésére sokkal biztosabb alapot jelent, mint a liberális nemzetköziség, amely a hazug testvériség álarca mögött az áthidalhatatlan ellentéteket csak még veszélyesebbekké és elválasztóbbakká növeli. Ennek megfelelően az idegen néphez való közeledés problémája nekünk, szászoknak is, új megvilágításban jelentkezik.

A hasonló sors kezdettől fogva titkos lelki hidakat vert a németség és a magyarság között. Mindkét nép csak lassanként jutott el a szabadon kóborló csoportok életétől a megtelepüléshez és a rendezett, alkotó munkához. Még mindig lelkükben hordják azt az ellentmondást, mely a fiatalosan tajtékzó barbár rablás- és kóborlásvágy és a népi sajátosságnak a körülhatárolt térben való biztos kialakítására irányuló törekvés között van. Ebből az ellentmondásból származik mindkét népnél az a hősi pesszimizmus, amely mélyen a néplélekben szunnyad és amely a történelemben többszörösen mint áldozatrakész, életérzést fokozó odaadás nyilatkozott meg.

Természetesen sok különbséget is lehetne felsorolni. De vajon sajnálnunk kell-e ezt? Hiszem, hogy éppen a leplezetlen, eleven ellentétes feszültségből kell létrejönnie a két népcsoport pozitív kölcsönös kapcsolatának. A népi sajátosság határainak megfontolása nyitja meg a szemet az idegen sajátosság szükségképpeni határainak elismerésére; határok, melyeknek nem szétválasztaniok, hanem csupán a kulturális együttműködés lehetőségeit kell meghatározniok, hogy megóvjanak a hazug testvérkedés mámorától.

A két, Erdélyben élő, magábanálló nemzetrészre további, még szorosabb sorsközösség következik azokból a népiséget állandóan fenyegető veszélyekből, melyek a sorokat, különösen ma, ismét összezárkózásra kényszerítik. Így teremtődött meg az az egyéni sajátosságú sorskeret, mely mindenikünkben gazdag, nevükön nem nevezhető érzelmeket kelt ebben a névben: »Erdély«.

Az együttműködéshez szükséges jóakarat mindkét oldalon megvan, csakhogy ezt még mindkét oldalon sokféle, részben külső, részben belső beállítás zavarja.

A szászoknak gyakran vetik szemükre: nacionalista önzők, pán-német elbizakodottságukban nincs meg bennük a jóakarat, hogy az idegen népet tiszteljék és magukat vele becsületesen megértessék. Mégis figyelembeveendő, hogy, mint kis népszigetet idegen nyelvtenger közepén, a szászokat fenyegeti leginkább a pusztulás és ezért legelső nemzeti kötelességnek számít az örökölt javakat a legvégső erőmegfeszítéssel, sőt fösvényen összetartani és megőrizni. Közben gyakran úgy tűnhetik fel, mintha nem jutna idő az idegent fogadni és vendégszeretettel látni szívesen. De az irányadó szellemek állandóan munkálkodnak, hogy a kulturális öntudatot megóvják az egyoldalú korlátoltságtól, és hogy az idegen néptársnak jóakaratúlag kezet nyújtsanak. Bár az ilyen törekvéseknek gyakran ellenállással kell megküzdeniök, mégis kölcsönös kötelesség a már elért eredmény jóakaratú elismerése – Mi, szászok, sajnáljuk azonban, hogy a magyarságban a közvéleményt erősen befolyásolni látszik azoknak a hazug, méltatlan támadásoknak a hadjárata, amelynek ma az új német nemzeti öntudat eszméi és törekvései mindenütt ki vannak téve. Ennélfogva követelhetjük, amit magunk is legjobb igyekezetünk szerint követni akarunk, hogy egyszer magunk kopogtassunk a szomszédnál és előítéletnélküli elébemenéssel a jövő együttműködés lehetőségét megtapasztalhassuk, hogy, a saját népet megillető teljes hűség mellett, Erdélyben közös kulturális és természeti otthonra találjunk.”

Szerzőnk tehát már felismeri, hogy veszélynek vannak kitéve, bár még nem sejtheti, hogy az mekkora méreteket fog ölteni a háború után. Jóindulattal keres utakat a megbékélés felé, de történelemszemlélete hézagos és tévedéseket is tartalmaz. Ami pedig kritikusan jelenik meg nacionalizmusuk ekkortájt tapasztalható fellángolásáról – hiszen valóban áldozatai voltak egy pán-német életérzésnek –, azt próbálja kimagyarázni. Nem érzi valós veszedelmét. Eleve tévesen tartja magukat egyszerűen német népszigetnek, holott a számos gyökérrel rendelkező erdélyi szászság Európának egy önálló nemzetévé fejlődött Erdélyben. Felhalmozott kultúrkincseinek, hagyományainak elenyészése nem a nagynémet kultúra egy sóhajjal leírható részének elsorvadását, hanem egy önálló nemzeti kultúra halálát jelenti.

A legérdekesebb azonban az, hogy ez a hozzáállás viszonylag jó példaként szerepelhet a Hitel folyóiratban. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy még később, az őket Romániában sújtó és vesztüket okozó legkeményebb időkben sem szűnt meg a magyaroktól való idegenkedésük. Valóban érdekes. Tanulmányozásra érdemes.

E témához csatlakozik Entz Gézának a Hitel 1942/7. számában megjelent: Szász író Erdély történelméről című tanulmánya, melybenZillich Henrik könyvéről (Siebenbürgen und seine Wehrbauten Leipzig, 1941, megjelent a Die blauen Bücher című sorozatban.) tudósít. Érdekes elolvasni, hogyan látják a szászok Erdély történelmét, s benne saját történetüket 1942-ben, amikor még hátra volt az őket végleg megsemmisítő fél évszázad, tehát a felismerés lehetőségének keserű évtizedei. Fontos megismerni ezeket az erdélyi szász gondolatokat, melyekkel igen kevés alkalom adódik foglalkozni, de amelyek maguk is hozzájárultak Erdély tragédiájához és saját nemzeti katasztrófájukhoz.

„A nemzeti gondolat erőteljes újjászületése korunk egyik legfőbb jellemvonása. A kisebb és nagyobb népi közösségekben egyaránt feltör az összetartozás tudata. Az egyes népeket egybefonó távolabbi szálak természetesen ezáltal meglazultak, a belső vonzás viszont megsokszorozódott. Az így kialakult egységek nem elégszenek meg a jelen állapot egyszerű tudomásvételével és további szilárdításával, hanem eszméikhez és eredményeikhez a múltban is alapot keresnek. A tudomány és lelkesedés számtalan gyökérszálával fúrják be magukat a történelem mélységeibe, ahol mindenhez hozzátapadnak, ami jelenlegi nemzeti tudatuk igazolásául szolgál. (…) A történelem tehát életünk egyik legkomolyabb, legidőszerűbb tényezője lett: olyan alap, melyre úgyszólván minden tevékenység épül, mely mindent magyaráz, megértet és szentesít. A nemzeti öntudat e nagyszabású kiszélesedése nemcsak a nagyokat ragadta magával, hanem a kisebbeket is. A politikai határok esetlegessé váltak s helyettük igen gyakran a lélek határai alakultak ki, hol szűkítve, hol bővítve az állam kiterjedését. Ezáltal az államon belül erőkereszteződések álltak elő, a vonzás és taszítás, igenlés és tagadás legkülönbözőbb mértékű és irányú küzdelmei. A feszültség természetesen annál erősebb, minél több magát önállónak tartó népcsoport él egy-egy állam keretén belül. Innen magyarázható, hogy az imént vázolt rendkívül érdekes és jellemző folyamat talán sehol nem jelenik meg oly színes változatossággal, mint éppen a Kárpátok medencéjében. Hazánk földrajzi, gazdasági, műveltségi és történeti egységének eszményi érvényesülését nemzetiségeink öntudatának megizmosodása bizonyos mértékig keresztezi. Mi ezt a jelenséget azon a síkon kívánjuk vizsgálni, ahol a szellem és gyakorlat egybeforranak: a történelmi tudat síkján. A várható eredmény igen érdekesnek ígérkezik, mivel kutatásunk tárgya: az erdélyi szászság éppen az a népcsoportunk, mely nemzetiségeink között kezdettől fogva a legpregnánsabb öntudattal rendelkezett. Zillich Heinrich Erdélyről szóló új könyve (…) az előbb jellemzett dinamikus történetszemléletnek kitűnő és tanulságos példája annak minden erényével és hibájával. Benne az erdélyi szászok története ragyogó stílussal elevenedik meg. Nem lesz érdektelen e történetszemlélet érvényesülését végigkísérni Zillich művében és e szemléletből folyó tételeit a magyar történeti állásponttal összevetni.”

A Trianon utáni nemzetállamok nagy igyekezettel próbálják kitalálni azt a saját történelmet, amely a legalkalmasabb egy nélkülözhetetlen nemzettudat megalapozására. Entz Géza találóan mondja: „(…) mindenhez hozzátapadnak, ami jelenlegi nemzeti tudatuk igazolásául szolgál”. A nagynémet sikerek idején különösen felerősödő szász igény is megjelenik erre. Talán éppen az általuk választott új haza, Románia okozta csalódásaikban keresnek gyógyírt a nagynémet birodalmi gondolatban. Az ezt hordozó, sajátjuknak érzett hatalomhoz való csatlakozással remélnek megoldást találni gondjaikra, s meg akarnak felelni annak egy fényesebbre álmodott közös múlttal.

„Zillich könyvén két alapvető gondolat húzódik végig. Szerinte a Kárpátok medencéje minden szempontból szorosan összetartozik a Német Birodalommal, annak mintegy várudvara. Erdély pedig ennek az előtérnek messze Kelet felé kiugró bástyája, melynek falán a szászok állnak őrt s benne ők teremtik és tartják fenn a nyugati szellemet és műveltséget. Ez a két tétel voltaképpen a birodalmi és a népcsoporti szemléletből fakad és valami egészen csodálatos módon keveredik egymással. Ugyanakkor például, midőn hangoztatja, hogy a Kárpátok távoli zugába előretolt szászság fajtestvéreivel állandó egységet alkotott s ennek az egységnek határozott formábaöntését kívánja, ugyanakkor legmerevebben áll szemben minden olyan, akár német részről is kiinduló kísérlettel, mely a szász »universitas« zártságának megbontását jelenti. A birodalmi gondolat szakadatlan hangoztatása nem akadályozza meg Zillichet abban, hogy II. József éppen birodalmi szemléletből fakadó közigazgatási újításait élesen el ne ítélje. A császár az országot Erdéllyel együtt a megyék és kiváltságos területek teljes figyelmen kívül hagyásával kerületekre osztotta. Ez az intézkedés az egységes birodalmi kormányzás szempontjából lehetett bármilyen üdvös, a szászok ősi jogait sértette, egységüket veszélyeztette, tehát fenntartás nélkül elítélték. A nagy- és kisnémet gondolat így bogozódik össze Zillich szemléletében. Ezzel kapcsolatban még egy jellemző részletre hívjuk fel a figyelmet. Mikor a múlt század 60-as éveinek porosz–osztrák összeütközéséről beszél, ezt írja: »Poroszország az ellenségeskedések tartama alatt felvette az érintkezést a magyar emigránsokkal; magyar önkéntesek Klapka vezérletével az ő oldalára állottak. Sőt Bismarck hajlandó volt a magyar alkotmánytervezetet a békeszerződésben biztosítani. A kisnémet gondolat győzött; Ausztria annyira meggyengült, hogy egész Magyarországot kénytelen volt a magyaroknak átadni«. Bismarck, mint a kisnémet gondolat képviselője egészen meglepően hat. Ezt az ítéletet pedig az a tény magyarázza, hogy az 1867-es kiegyezés következtében a szászok végleg elvesztették évszázados kiváltságaikat. A nagy látószög így zsugorodik össze, mikor a szászság részérdekei azt megkívánják.”

Érdekes tehát megfigyelni, hogy miközben a birodalom fényének-árnyékába kapaszkodnának, amint saját ősi jogaik csorbulnak, felhorgad bennünk az ellenkezés. Az azonban nem kap elismerést e könyvben, hogy kiktől kapták ezeket a jogokat, s kik biztosították 800 éven át azokat. Sőt, a kiegyezéssel járó ész- és korszerű módosítások – melyek nem jelentettek jogfosztást és inkább kulturális téren nyilvánultak meg – számukra felháborító és felejthetetlen veszteségként jelentkeznek. Éppen az, ami igazolja, hogy évszázadokon át mennyire nem igazán kellett jogfosztástól tartaniuk a Szent Korona védelme alatt. Erről azonban szót sem fogunk hallani.

„Zillich szemléletének még egy lényeges vonását kell kiemelnünk: a mai gondolkodásnak következetes és feltűnő visszavetítését a múltba. Bár ez a jelenség szinte minden korban és minden történetírónál, ha sokkal enyhébb formában is, de megismétlődhetik, mégis a dinamikus történeti felfogásra elsősorban jellemző. Mondhatnók, természetes következménye a jelen és múlt szoros tartalmi egybeforrasztásának. A XII. századi szász telepeseket így jellemzi: »Bármi is késztette őket a költözésre, mindegyikük tudta, hogy Európa első népéhez tartozik. Ezt a meg nem művelt keleti országgal (t. i. Magyarországgal) való találkozás első pillanatában kettőzött erővel érezték. Nem is lehetett másként, mint hogy a telepesek német otthonuk, szokásrendjük és műveltségük, valamint Magyarország lakói között fennálló ellentét fényénél azonnal felismerjék azt az értéket, amely miatt a királynak (II. Gézának) őket oly távolról kellett behívnia, hogy a vadont virágzó talajjá varázsolják, amire a magyar nép nem volt képes«. Noha az erdélyi szászok öntudata valóban mélyen gyökerezik, mégis e nagyon is mai ízű megállapítások a XII. és XIII. századi emberre semmiképpen nem alkalmazhatók. Más helyen a frankfurti parlament eljárásán csodálkozik, hogy a szabadságharc magyarjaiban elvbarátokat látott és »nem tudta felfogni, hogy a felkelés a németség és a keleti német hatalmi helyzet ellen irányul«. A 40-es évek Európájának szabadság iránti rajongásába Zillich nem tudja magát beleélni s rossz néven veszi, hogy akkor nem úgy gondolkoztak az emberek, mint most. Írónk előadásának módszere is igen érdekes. A történés folyamán mindig csak azokat a mozzanatokat emeli ki, melyek szemléletét alátámasztják. Adatai általában helytállóak, de mivel egész sor lényeges dologról szó sem esik, az elénk rajzolódó kép teljesen egyoldalúvá válik. Ennek az a következménye, hogy aki például a magyar történelemmel nincs tisztában, a könyv elolvasása után halvány fogalmat sem kap arról, hogy a Kárpátok medencéjében a magyarok is játszottak valamiféle aktív szerepet. Királyaink egyedüli érdeme a szász értékek felismerésében és erejének gyarapításában állott. A magyarság tevékenysége pedig kizárólag a nyugati kultúra jobb-rosszabb átvételében merült ki. Erdély mindent a szászoknak köszönhet, akik az erdélyi öntudatnak és műveltségnek egyedüli letéteményesei. Az, hogy a magyaroknak a honfoglalás óta bármikor lehettek önálló célkitűzései vagy lehetett saját hivatástudatuk, minderre a könyvben a leghalványabb célzás sem történik. A magyarság történeti szerepét a következőképpen állapítja meg: »A magyar állam léte mindig a Birodalomra támaszkodott. Egy, a német központtól teljesen elválasztott Magyarország hódítóknak, mint később a törököknek, esett áldozatul. Felszabadításra ismét csak a Birodalom volt képes. Ebben a viszonylatban fejeződik ki a Dunamedencének, mint a Birodalom erődjének jelentősége s ebben rejlik egyszersmind a magyarok belső függőségének magyarázata«. Az adatok egy szempontból történő csoportosítása és az előre felállított elméletbe bele nem illők tökéletes mellőzése természetszerűen vezet erre az eredményre.”

Bár Zillich csak egy a történészeik közül, mégis a fenti mondatokban benne rejlik az a szellem, melyben nevelkedett a szászság, s amely meghatározta viszonyulását a magyarsághoz. A románokhoz fűződő viszonyt, akiket a magyaroknál is jobban alábecsültek, az a tévhit uralta, hogy éppen ezért bármilyen körülmények között föléjük tudnak kerekedni. Emellett befogadásuk és 800 éves fejlődésük bizonysága számukra nem ért fel egy népgyűlésen elhangzott balkáni ígérgetés súlyával. Nagy tévedések voltak ezek, s kiinduló pontjává váltak végzetüknek.

Zillich a magyarokról nem csupán anakronisztikus gondolkodása eredményeként nyilatkozik így, de véleményformálása nagyon hasonlít számos román történész gondolatmenetéhez és módszeresen ravasz csúsztatásaihoz. Valljuk be, hogy a fenti sorok akár indulatokat is kiválthatnának a valóságot ismerő, s főleg a magyar olvasóban.

De térjünk vissza Entz Géza ismertetőjéhez:

„Most pedig röviden tekintsük át a Zillich rajzolta magyar és erdélyi történeti fejlődést. Részletekre nem terjeszkedhetünk ki. Csak a főbb mozzanatok kiemelésére törekszünk.

Erdély honfoglalás előtti történetét vizsgálva Zillich arra az eredményre jut, hogy a bérces haza a Kr. e. VI. századtól kezdve rövid megszakításokkal germán törzsek szállása volt. Előbb a bastarnok, majd körülbelül háromszázados dák és római uralom után nyugati gótok és gepidák telepedtek meg benne. A hunok és avarok betörése csak rövid ideig tartó közjáték. Feltűnő, hogy a dákoromán elmélettel könyvünk határozottan szembeszáll s a magyar kutatás érveivel utasítja vissza. Állásfoglalásának magyarázata nagyon egyszerű: előadásának törekvése világosan arra irányul, hogy Erdélyben a germán folytonosságot bizonyítsa. Ennek megfelelően tökéletesen megfeledkezik a szkíták és kelták jelentős és hosszú szerepléséről. A hunokról azt állítja, hogy semmiféle szellemi nyomot nem hagytak maguk után s a honfoglalást szinte közvetlenül megelőző háromszázados avar birodalomról is alig hallunk valamit.”

Ismét bizonyítékát nyerjük, hogy mennyire szubjektív lehet a tudomány, ha nemzeti érdeket akar szolgálni. Először a román történetírókon csodálkoztunk el, majd háborodunk fel, ezúttal alkalmunk van ezt a szászok esetében tapasztalni. Ha beleolvasunk a legtöbb – sőt valamennyi – szomszédos nép történetíróinak tanulmányaiba, beleértve újabban az ukránokat is, ugyanezt találjuk. De mit szóljunk, ha hozzájutunk a magyarok történetét összefoglaló uniós anyagokhoz. Amit ebből ismerünk, az minősíthetetlen.

Entz folytatja:

„Kétségtelen, hogy Erdély és Magyarország területén a magyarok megtelepedése előtt jelentős szerepet játszottak a különböző germán törzsek. A folytonosság feltételezésére azonban semmi alapunk nincs. Hazánk területe, különösen a népvándorlás korában, népek országútja volt, melyek folyton váltották és minden faji együvétartozás ellenére állandóan marták egymást. (…) Abban az időben csak egyetlen határozott öntudat volt: a római birodalomé, mely még hanyatlásában is csodálattal és tisztelettel töltötte el a barbárokat. (…) A népvándorlás viharai ide-oda korbácsolták a törzseket még Nyugateurópában is. Ez a cseppfolyós állapot a Kárpátok medencéjében csak egyszer-egyszer szilárdult meg, hogy rövid idő múltán újabb hullám elsöpörje az előző népeket és eredményeiket. Ilyen körülmények között bajos feltételezni Erdélyben germán folytonosságot. Arra, hogy a XII. század közepén betelepülő szászok itt germánokat biztosan nem találhattak, kétségtelen bizonyítékot nyújtanak a helynevek, melyek között germán eredetűt hiába keresünk. Kniezsa István kutatásai világosan tanúskodnak arról, hogy a X. és XI. században Erdélybe nyomuló magyarok csak szláv és török településeket találtak, azokat is szétszórtan. Ha a germán folytonosság és Zillich által hangoztatott földművelő kultúra állandósága fennállna, elképzelhetetlen, hogy ez a helynevekben semmiféle nyomot ne hagyott volna. De írónk maga is ellentmondásba keveredik e kérdést illetően, midőn a szászok betelepedése előtti Erdélyt »a bizonytalanság területének« nevezi. Már pedig másfél évezredes germán kultúrával átitatott vidékről ezt talán mégsem lehetne állítani.

Ezzel rögtön áttérhetünk a szászok betelepülésének kérdésére. II. Gézának e lépését a szász történetszemlélet majdnem egyöntetűen úgy magyarázza, hogy a telepesek behívásának kettős célja volt: egyrészt a »vadon« termővé tétele, másrészt a honvédelem komoly megszervezése a Kárpátok délkeleti könyökhajlatában. A királyok ezenkívül a magas kultúrájú szász városokban az egyre hatalmasodó nemességgel szemben erős támasztékot találtak. Zillich emellett nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az erdélyi magyar nemességnek »a kitartó kulturális munkára hiányzott a képessége. Ezt csak szabad és alkotó emberek tudták megvalósítani: parasztok, kézművesek és városlakók, akiknek az egyéni és közösségi életről tisztább fogalmaik voltak«. E felfogás szerint tehát végeredményben Erdély gazdasági, honvédelmi és műveltségi kérdéseit csakis a szászok tudták megoldani s az ő általuk mutatott példát utánozták úgy-ahogy a magyarok és románok. Hatalmas fölényüket a szász falu települési formái, valamint a ház beosztása is bizonyítja, amennyiben bennük gyökerezik az erdélyi falu- és háztípus.

Ezek az állítások az újabb kutatások fényénél némi módosításra szorulnak. Mindenekelőtt a szászok betelepülése nem egyszerre, hanem lassankint történt s valószínűleg a XIII. század első feléig elhúzódott. Eredetileg csak a nagyszebeni, újegyházi és nagysinki dékánságok egy részét szállották meg s csak az 1200-as évek folyamán terjeszkedtek tovább. Arra, hogy a mai szász földnek jelentős része azok bevándorlása előtt magyar település volt, csattanós bizonyíték az a tény, hogy a székelyek egy része éppen Sebes, Orbó és Kézd vidékéről költözött 1200 körül a mai Háromszékbe. Erre a gyepű kitolása és a határnak a Kárpátok gerincén történő végleges megszilárdítása adott okot. Ezután léptek az ő helyükre a szászok. (…) A szászok tehát nem valami őserdőbe telepedtek, hanem nagyobbrészt olyan területekre, melyeken a magyarság legalább is másfél század óta életlehetőséget teremtett. Az erdélyi honvédelem a gyepűrendszer és határőri szolgálat alapos megszervezése révén a szászok betelepülésekor már régen megoldottnak volt tekinthető. Ami pedig a szász műveltséget illeti, hangsúlyoznunk kell, hogy hiba lenne a középkorvégi magas városi színvonal meglétét már a betelepülés idejében feltételezni. A szász városok megerősödésének ideje a magyar városokéval esik egybe s IV. Béla, valamint az Anjouk, Zsigmond és Mátyás városfejlesztő politikájával függenek össze. Mindezzel nem akarjuk tagadni a szászok gazdasági, hadi és műveltségi érdemeit, csak arra szeretnénk rámutatni, hogy ezek nem kizárólagosak. Ha a magyar fejlődés mindezen szempontokból sokat köszönhet a szászoknak, úgy ez fordítva is áll. Az erdélyi falu- és háztípusnak a szász példából való levezetése nyilvánvalóan túlzás. Erről bárki meggyőződhetik, aki akár egymás mellett lévő magyar és szász falut valaha is látott. (…)

A német lovagrendnek 1211-ben történt betelepítését és 14 évi barcasági tartózkodását Zillich hangsúlyozottan kiemeli. Sajnálja, hogy a rendet II. Endre elűzte. »Aki a rend óriási poroszországi eredményeit szem előtt tartja, könnyen elképzelheti, micsoda fejlődés indult volna meg Erdélyben, ha sikerült volna ott lábát tartósan megvetnie. E ténynek egyenesen általános európai hatása lett volna. Szilárdabban, mint valaha, német kézbe siklott volna Délkelet-Európa, sőt talán a Dunamedencét török beütések soha nem érték volna«. Hasonló élénk képzeletre valló költői túlzást sokhelyt találhatunk könyvében. Ilyen az is, hogy a tatárjárás után csak a németek értették meg a várépítés és városerődítés szükségességét. Pedig tudjuk, hogy IV. Béla kezdeményezésére a királyi birtokokon országszerte folyt a várépítés. Ebbe a munkába a főnemesség is belekapcsolódott. Úgyszólván minden magyarországi vár eredete legalább a XIII. századra megy vissza, ha nem éppen továbbra.”

Az akkor jelentős kiterjedésű Magyarországot a Királyfölddel összetéveszteni, több mint szándékosság. Ennél a szerző lehetett volna óvatosabb.

„A sok vidékről lassankint betelepült germán csoportokat egységes néppé a magyar királyi akarat forrasztotta össze. Ennek kifejezője a számukra 1224-ben kibocsátott híres Andreanum. Királyaink az adott kiváltságokat mindig tiszteletben tartották.”

Entz Géza szavai ezek, és az egyik legfontosabb szempontot rögzítik a szászokkal kapcsolatos tudnivalókból.

„Az Anjouk, Zsigmond és a Hunyadiak városfejlesztő politikája hatékonyan segítette a szász telepeket. A XIV. század folyamán indult meg erőteljesebben a kimondottan városi élet. Nagy Lajos birodalma valóban sokat köszönhet a városok gazdasági és műveltségi izmosodásának. Ez a lendület éppen a király politikai éleslátásának következménye s ezért a központi hatalom kezdeményezésének legalább annyit köszönhet, mint a kialakuló városi polgárság buzgóságának. Már csak emiatt is teljesen elhibázott az a nézet, hogy a XIV. századi Magyarország hatalma kizárólag a városokon nyugodott volna. Ezzel kapcsolatban Zillich könyvéből egészen meglepő dolgokat vehetünk tudomásul. Mindenekelőtt nyomatékosan rámutat Magyarország lakosainak erősen vegyes fajiságára. A magyar nemesség és jobbágyság futólagos említése mellett rendkívül jelentős német szabadparaszt réteget állapít meg. Hazánk Anjou-kori színes társadalmi rétegződésének e könnyed leegyszerűsítése után a városokról a következőket olvashatjuk: »A városok szinte kivétel nélkül németek voltak. Ezáltal a magasabb életszínvonal az iparral, kereskedelemmel és iskolával együtt a németség alkotó erejéből fejlődött ki, valamint az általuk nevelt nemesség vékony rétegéből, ők építették ki az államot (!!), ők álltak mindenütt a szellem és áru útjain. S mivel ez nemcsak Magyarországon, hanem minden keleteurópai államban így történt, az ő közreműködésük nélkül nem állhatott fenn megalapozott és fejlődésképes királyi politika. Ők voltak a titkos német birodalom (!!), amelyre támaszkodva Nagy Lajos Magyarországot uralkodása idejére hatalmasabbá tette, mint valaha«.”

Nem szükségesek túl nagy történelmi ismeretek ahhoz, hogy ezeknek a már megalománnak is nevezhető állításoknak a képtelenségét érzékeljük. Az olvasónak az az érzése támad, hogy – tapintatosan fogalmazva – a birodalmi gondolat a szerzőt itt már túlságosan elragadta, sőt eszünkbe juthatnak még a Ceauşescu-éra történészei is.

„Tudjuk, hogy a XIV. századi Magyarország Európa akkor talán legrendezettebb állama volt, mely a központi hatalom összetartó ereje és a társadalom szervezettsége folytán példátlanul állott Európa egykorú, bizony meglehetősen zavaros viszonyai között. A gazdasági és kulturális fellendülés, valamint a városok megerősödése a magyar hatalmi politikának következménye s eredményeinek csak egy része. Hazánkban a városi polgárság soha megközelítőleg sem emelkedett olyan jelentőségre, mint Nyugateurópában. Rendként is csak a XV. század elejétől kezdve szerepel. Az állam ragyogó hatalma már csak azért sem indulhatott ki belőlük. Hiszen a városok a központi hatalom függvényei voltak és korántsem fordítva.

Még néhány szót hazánk városainak kizárólagos német voltáról. Bár a németség városaink kialakításában kétségkívül jelentős szerepet játszott, a szász városok kivételével minden magyarországi városban jelentékeny magyar réteg lakott. Alföldi, dunántúli és székely városaink a különleges magyar fejlődésnek tanulságos példáit nyújtják. Az, hogy nem alakultak tisztán nyugati módra, még távolról sem jelenti, hogy nem lehet őket városoknak tartani. De határozott adatokat is felhozhatunk. Így például Brassó megalapítói magyarok voltak, ők építették a pogány szentély fölé a XI. században a Szt. Lénárd-templomot. Kolozsvárt pedig éppen most tárták fel a Zápolya-utcában a nagykiterjedésű honfoglaláskori temetőt. A főtéren XI. századi temetkezési leletre bukkantak. Egy Mika Sándor által Párisban felfedezett XIII. századi kézirat így emlékezik meg Kolozsvár tatárjárás-kori pusztulásáról: »Egy várban, melyet Clusa-nak neveztek, végtelen sokaságú magyar esett el.« Különben Kolozsvár alaprajzának kettőssége is világosan mutatja a város kettős eredetét. A legrégibb óvári település szabálytalan, természethez igazodó szerkezetével szemben az új központot jelentő főtér szabályossága teljes mértékben megfelel a tervszerű, friss német településnek, mely a tatárjárás után indulhatott meg. Teljesen téves tehát Zillich beállítása, midőn azon kesereg, hogy Kolozsvár a régi szász elvekhez hűtlen lett, mivel befogadta a magyarokat. Az igazság az, hogy a négy évszázados magyar múltra visszatekintő Kolozsvár falai közé telepedtek be németek, kik csak a XIV. század végére tettek szert nagy hatalomra. A magyarság XV. századi előretörése azonban véglegesen biztosította Kolozsvár magyar jellegét. A nemrég megindult településtörténeti tanulmányok sok más városunk magyar eredetére is kétségtelen bizonyítékokat kutattak fel. Kiderült, hogy a Szepesség városainak és falvainak legnagyobb része eredetileg a magyar gyepűrendszer teleplései voltak s ott a szepesi szászok csak a tatárjárás következtében megritkult vagy elnéptelenedett helységeket szállottak meg a XIII. század közepe táján. (…)

Zsigmond uralkodásától kezdve mind jobban előtérbe lép a fenyegető török veszedelem. Erdély előretolt bástya jellege valóban ekkor alakult ki. A százados harcra jól fel kellett készülni. Az erdélyi erődrendszer természetszerűleg kivált a szász és székely területen épült fel. A Hunyadiak korában az ország egész népessége kivette részét a küzdelemből. A XV. század hadi eseményeit a magyar támadó szellem jellemzi. A háborúk súlyát elsősorban a harcedzett magyarság viselte. Erre nemcsak katonai erényei, hanem kétségtelen számbeli fölénye is predesztinálta (az ország lakosságának mintegy 75–77%-a magyar). Zillich minderről megfeledkezik. Úgy tesz, mintha legalább is Erdély védelme kizárólag a szászokra hárult volna. A küzdelemben »a fősúly természetesen azokon nyugodott, akik elegendő eszközzel rendelkeztek arra, hogy ilyen beláthatatlan megpróbáltatásban is megállják helyüket. Ezek a németek voltak, a várak, megerősített falusi templomok és városok urai«. Természetes, hogy a szászok is kivették a maguk részét a török elleni harcokban, de hogy ők lettek volna a derékhad, azt már lélekszámuk sem tette lehetővé. Polgári életformájuk is inkább a békés magatartásra volt alkalmas, mint a katonáskodásra. A szászok valóban főleg védekezésre rendezkedtek be, amint ezt nagyszabású erődítéseik bizonyítják. A támadó harcmodortól a magyarokkal ellentétben idegenkedtek. A kereskedő és iparoselem inkább pénzzel járult hozzá a közös veszedelem elhárításához, mint vérrel. Falvaik védelmét éppen katonai célból betelepített székelyekre és románokra bízták. Maguk legszívesebben váraikba és erődjeikbe zárkóztak. Éppen ez a magatartás magyarázza a törökök gyakori és alapos szászföldi pusztításait. Mindezek alapján kétségtelen, hogy a török elleni küzdelem főmozgatója csakis a magyarság lehetett. Még csak annyit szeretnénk a mondottakhoz hozzáfűzni, hogy a magyarok az egész déli határon várrendszert szerveztek, melybe a sajátos megoldású székely templomerődök is beletartoztak. A szász erődítések a maguk egyéni és a magyartól könnyen megkülönböztethető megjelenésükkel az ország védőövezetének csak szerves részét alkották, de távolról sem az egyetlen védőövezetet.”

Ez a képzelődések határán túli Zillich állítás, mely szerint Erdély védelmezése kizárólag a szászokra hárult volna, ismét a román történetírás túllicitálhatatlanságának elsőbbségét feszegeti.

„A XVI. század végveszélybe sodorta a középkori magyar birodalmat. A török hatalom kiterjedése, a vallási villongások, a belső egyenetlenkedések végzetes csapással törték derékba a Mátyás korában fejlődni kezdő, újkori magyar államot. A mohácsi vész utáni kettős királyválasztás betetőzte a bajt. Az ország felfordult állapotában minden esetlegessé vált. A politikai tájékozódás is a pillanatnyi helyzettől függött. Bár írónk a szászságot az egyetlen Európát védő, sziklaszilárd bástyaként tünteti fel, melynél »már akkor a lét minden területét fedte a népiség«, a valóság az, hogy a szászok éppoly tájékozatlanul álltak a viharban, mint a magyarok, sőt a válságokkal küzdő s az azokban újjászülető egész Európa is. Először Zápolyához csatlakoztak, majd Ferdinándhoz pártoltak. A Fráter György szervezése nyomán életre kelt Erdélyt ők is helyeselték, de röviddel utána a császári seregek után áhítoztak, bár Castaldo és később Básta garázdálkodása nyomán keservesen kellett érezniök a Habsburg hatalom beavatkozásának következményeit.

Rendkívül érdekes megfigyelni, mennyire nem érti Zillich az erdélyi fejedelemség történeti hivatását és tényleges szerepét. Rögtön a tordai egyezség után így jellemzi a három népet: »Az új államalakulat sajátos alkotmánnyal rendelkezett; a nemesség, mint addig, szabadon parancsolt a megyéknek és azok jobbágyságának, mialatt az ottlévő, eléggé jelentéktelen városoknak bizonyos jogokat biztosított; a székelyek maguk irányították szabad paraszti, saját nemesi rétegük által csakhamar igen korlátozott életüket, ezt a primitív vidéki közösséget; a szászok uralkodtak a magas műveltségű Királyföldön és tulajdonaikon«. A szász vezetőszerepet még inkább kidomborítja egy másik merész kijelentése. Megállapítja, hogy a Birodalomtól Erdélyt a pogány elvágta s – bár az ozmán tenger mindenfelől körülölelte – még sem kebelezte be. A törökök ezt soha komolyan meg sem kísérelték. Megelégedtek azzal, hogy csekély (!) évi adót kaptak és nem merték a hegyek által koszorúzott erődöt ténylegesen meghódítani, hiszen ebben az esetben – efelől biztosak voltak – a végnélküli harcokban a német várakba és városokba tört volna foguk«. Kétségtelen, hogy a töröknek nem volt szüksége Erdély elfoglalására, mert mint hűbéres tartományát helyzeténél és hatalmánál fogva állandóan a legszigorúbban ellenőrizhette. Valahányszor Erdély nem az ő szája íze szerint cselekedett, keservesen kellett érte szenvednie. Ha a szultán nem foglalta el a kicsi bástyát, az elsősorban a fejedelmek politikai érzékének volt köszönhető. A szászoktól való félelem ebben igazán semmiféle szerepet nem játszott.”

Ez esetben már a hamis román történetírás nagy mítoszteremtőivel azonos szöveget olvashatunk. Ezek éppen napjainkban értekeznek arról, hogy a török – Európa e térségében egyedül – a román fejedelemségeket nem hódította meg, s erős szigetként élték életüket az ellenségtől körülvéve, Európát védelmezve!

„Az erdélyi fejedelemség kialakításában és életében a szászoknak tulajdonított vezetés teljesen légből kapott. Írónk, úgy látszik, maga sem akarta e kort bővebben tárgyalni s megelégedett a meglehetősen rövid és színtelen leírással. A fejedelmeket Bethlen Gábor és I. Rákóczi György kivételével nagyon leszólja. Bocskai uralkodását például jelentéktelennek minősíti. A hibákat fennen hangoztatja, de hogy Erdélynek magyar küldetése miben állt, hogyan felelt meg ennek éppen a magyarság közreműködésével, mit jelentett a hihetetlen nehéz politikai és gazdasági viszonyok között Bethlen és Rákóczi korának konszolidált állapota és aránylag nagy cselekvőképessége, minderről semmit sem hallunk. Ehelyett a magyarok török-barátságáról beszél és csodálkozik azon, hogy nem siettek egyesülni a Habsburg-birodalommal. A szászságról viszont megtudjuk, hogy e területen ők a nyugati gondolat egyetlen hordozói s a török egyetlen engesztelhetetlen ellenségei. Zillich e részben keveri legfeltűnőbben a kis- és nagynémet szemléletet, mikor az erdélyi fejedelemséget kizárólag a Birodalom nagy és a szászság kis látószögéből ítéli meg. Eszébe sem jut, hogy az általános és sajátos helyi viszonyokat is tanulmányozza. A szász városok falain túl az első, amit meglát: Bécs. Afölött, ami a kettő közé esik, elszáll tekintete.

Könyvünk találó megállapítása szerint Magyarország a Habsburg-birodalom várudvarának szerepét játszotta. Ez az elnevezés főleg a török időkben véres valósággá vált. Bécs hazánkat gyepűelvének tekintette, melynek kötelessége volt az ellenséget állandóan lekötni és feltartani. A segítség rendesen csak addig a feltétlenül szükséges mértékig jutott ki, hogy a meggyengült és ezer bajjal küszködő ország ennek a feladatának még éppen képes legyen megfelelni. A Birodalom különösen a harmincéves és a francia háborúban Nyugat felé volt lekötve. A Kelettel csak akkor törődött, mikor erre a körülmények rákényszerítették. Ennek a magatartásnak beszédes bizonysága a fényes szentgotthárdi győzelem után kötött, szégyenletes vasvári béke (1664). A megvert törökök ekkor kebelezték be a legnagyobb magyar területet. Birodalmuk határa Nagykanizsán, Érsekújváron túlcsapott. Nem csoda, ha ennek hatása alatt a magyarok bizalma a császári segítségben megrendült s a Wesselényi-féle összeesküvés után jó félszázadon át hosszabb-rövidebb megszakításokkal fellángolt a kuruc–labanc háború. Lipótot csak Bécs 1683-i ostroma és diadalmas felszabadítása után tudta XI. Ince pápa és Sobiesky János nagy nehezen rávenni arra, hogy a meggyengült félholddal komolyan szembeszálljon. Másfél évtizedes győzelmes hadjárat, melyben a magyarok is bőségesen kivették részüket, végre kiszorította Magyarország területéről az ozmán uralmat. A császári sereg azonban úgy bánt a felszabadított területtel, mint egy meghódított tartománnyal. Castaldo és Básta után a szászok ismét tapasztalhatták a bécsi vezérek súlyos barátságát. Brassó sorsa és 1697-i égése elég keserves lecke volt számukra. Maga Zillich mondja a császári zsoldosokról: »Sokan nem láthattak bennük semmivel sem jobbat azoknál a hordáknál, melyek röviddel azelőtt Erdélyt fosztogatták«. A magyarok reakciója a Rákóczi-szabadságharcban robbant ki. Könyvünk e nemzeti megmozdulásunkról így ír: »Ez volt az utolsó jelentékeny kísérlet arra, hogy a Dunamedencét Nyugattól elszakítsák. Mert európai szemszögből nézve ez volt a felkelés célja, bár Rákóczit később magyar nemzeti hőssé kiáltották ki, tökéletesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy győzelme esetén Magyarország a töröknek ismét ki lett volna szolgáltatva. Mint Ottó császár idején, a magyar nép ekkor is a császári kard által mentetett meg, ezalkalommal kettős értelemben. Egyrészt a töröktől, másrészt, mint azelőtt, saját kaotikus erőik érvényesülésétől. Ezek képviselője, Rákóczi, bécsi neveltetése ellenére sem volt képes a nyugati közösséget felfogni. Leveretése után igen jellemzően Törökországba menekült és ugyanott halt is meg«. Rákóczi nemes, legmagasabb értelemben vett európai egyénisége, céljai és erőfeszítései annyira közismertek, hogy ezt a furcsa jellemzést nem is érdemes cáfolni. Csak annyit jegyzünk meg, hogy Rákóczi győzelme aligha adott volna a meggyengült török birodalomnak alkalmat arra, hogy az ország visszafoglalására komoly kísérletet tehessen. A Rákóczi-szabadságharcba Nyugat-ellenességet belemagyarázni csak a tények teljes nem ismerésével vagy félremagyarázásával lehet.”

Ilyen mérvű elfogultság láttán az olvasó már-már feleslegesnek is érezheti a megfelelő reagálást. Csakhogy ez a könyv máig közkézen foroghat, főleg németországi körökben. És mintha visszhangra talált volna az említett uniós bemutatásunkban, melyben – úgy hírlik – csupán a Habsburg Birodalom egyféle appendixekét szerepelünk.

„»A kétfejű sas uralma alatt ismét visszatért a béke, mely a Dunamedencét külső ellenségtől 1914-ig megóvta«. A XVIII. és XIX. századot Zillich mint Magyarországnak a Habsburg-birodalomba való szoros belekapcsolódása és az eredményes építő munka korát ünnepli. Nagy elismeréssel emlékezik meg a tekintélyes számú sváb telepesekről, kik a magyar ugart ismét feltörték és az elmaradott nemzetet újra okszerű gazdálkodásra tanították. Természetesen arra már nem tér ki, hogy a svábok kivétel nélkül olyan ősi magyar települések helyére kerültek, amelyek a török pusztítások következtében tűntek el a föld színéről.

Érdekes megfigyelni, mennyire nem tetszik a szászságnak, midőn a XVIII. századi Habsburg-uralkodók valóban birodalmi politikát űznek. Mária Terézia, de különösen II. József abszolutisztikus törekvései a szászok részéről is szívós ellenállást váltanak ki. Pedig a birodalmi gondolatnak éppen az a lényege, hogy az egész érdeke előbbrevaló a részek érdekénél. E ponton ismét határozottan kitűnik Zillich szemléletének kis látószöge. Ezenkívül a szászokat az erős katolikus szervezkedés is érzékenyen érintette. Bár a birodalmi egység Zillich felfogása szerint helyreállt, a Királyföld a Habsburg-uralom alatt távolról sem töltötte be azt az előkelő gazdasági és műveltségi hivatást, mint a középkor magyar királyai idejében.

E helyütt még egy fontos szempontra kell röviden kitérnünk. Zillich a magyar és szász viszony tárgyalásában állandóan a mai szemléletet vetíti vissza. Pedig a két nemzet között a történelem folyamán távolról sem volt olyan elzárkózás, mint ahogyan azt könyvünk alapján feltételeznünk kellene. Bár a szászság a magyar befolyást mindig távoltartotta magától, törekvéseik és magatartásuk gyakran egyezett az erdélyi magyarságéval. Mást se kell említenünk, mint a hazai protestantizmus helyzetét, mely a fejedelemség idejében, de különösen a XVIII. században a szász és magyar célokat párhuzamosította. A katolikus Habsburg-törekvések a két népet nemegyszer találják egy táborban. A százados egymásmelletti élet is sok ponton talált érintkezési lehetőségre. A szászoknak imponált a magyar úri gondolkodás és viselkedés. Teutsch Frigyes híres művében ezt maga is elismeri, midőn Kornis Mihály grófról, Brukenthal ellenfeléről megemlékezik. Kornis jellemzése után így ír: „A magyar főnemességre a szász guberniumi tanácsos is bizonyos tisztelettel tekintett. Nemcsak a gazdagság hatott reá, hanem »a magyar nemzet szabad, tettetés nélküli gondolkodásmódja is.« Házasság útján közéjük kerülni kívánatos lett… ”.

Röviden: az a történész, aki csupán arról értekezik, ami elválaszt két egymás mellett élő nemzetiséget, nem nevezhető hitelesnek és tárgyilagosnak.

„A Metternich-korszakot írónk a német megerősödés idejének nevezi, »melynek csendes éveiben a magyarok szellemi csatlakozása a Nyugathoz befejeződött«. A XIX. század egyre hatalmasodó eszméi azonban hamarosan felkavarták a látszólagos nyugalmat. A magyarok uniós és nyelvi törekvései felháborítják Bécset és a szászokat egyaránt. Zillich nyíltan kimondja, hogy az ország lakosságának felét is alig kitevő magyarságnak egyáltalán nem volt joga a maga nyelvét más nemzetekre ráerőszakolni. Jellemző ez a felfogás, mely megütközik azon, hogy egy nemzet a saját országában a saját nyelvét óhajtja vezető szerephez juttatni, méghozzá a nemzetiségek nyelvének tiszteletben tartásával. Dehát e törekvés és a demokratikus eszmék hangoztatása között fennálló »ellentét egy újonnan öntudatra kelt nép előtt, mely először érezte magát Európa szellemi áramlataiban, nem állhatott tisztán«. Eltekintve e megállapítások egyéb vonatkozásaitól, kissé meglepően hat számunkra az a beállítás, hogy a magyarság csak a XIX. században jutott az európai eszmék sodrába. Zillich sajnálatosan összetéveszti szláv és román nemzetiségeinket a magyarsággal. Pedig még azok európai kapcsolatai is mélyen belenyúlnak az előző századokba. A magyar nemzeti álláspont a hazai németséget is magával ragadta. »A magyarországi németek százezrei, természetesen a politikailag élesen látó szászok kivételével, tragikus elvakultságukban szintén a magyarok nemzeti céljait támogatták. Ennek következménye, hogy a tulajdonképpeni Magyarország német polgársága rövid évtizedeken belül nagy részben a magyarosítás áldozatává vált«. E fogalmazás is világosan mutatja, hogy a német polgárság saját akaratából és meggyőződéséből lett a »magyarosítás áldozata«. Mindebből az következik, hogy az akkor száz-százötven éve betelepült német elem lelkét teljesen átitatta az a magyar közösségélmény, amely a hétszáz éve közöttünk lakó szászok számára idegen és ismeretlen maradt.”

És ebben őket soha senki nem akadályozta!Tőlük ezt senki el nem várta! Rajtuk ezt számon nem kérték!

„Jellemző az a néhány sor is, mely a magyar szabadságharcról szól: »A nyugateurópai háborúk a XVIII. és XIX. században nem érték el a Dunamedencét, mely, belső zavargásoktól megkímélve, 1848–49-ben csupán egy magyar felkelés pusztításától szenvedett«.

A kiegyezés utáni idők erős megpróbáltatásai ellenére is bevallja szerzőnk, hogy a századforduló táján a magyarok és szászok közötti viszony »feltűnően megjavult«. A világháború közös küzdelmei után azonban nagyot fordult a kocka. A szászok az 1918 december 1-i gyulafehérvári gyűlés román határozataiban bízva »és az alapos változás felismerésében, kinyilvánították Romániához való csatlakozásukat«. A nyugati eszme és európai öntudat századokon át tántoríthatatlan bajnokai a kényszerítő körülmények hatása alatt így illeszkedtek bele önszántukból a keleti ortodoxia által elég kétségesen biztosított állami keretek közé.

A román és magyar viszonyok közti különbséget azonban maguk a szászok is érezték. Erről Zillich könyvében is olvashatunk néhány tanulságos megjegyzést: »Most tehát Erdély egy olyan fiatal államhoz tartozott, melyből hiányoztak azok az alkotásra képesítő hagyományok, melyek Magyarországot is formálták. Fájdalmasan érezték a szászok a keleti uralkodási módot azoknak a hivatalnokoknak a viselkedésében, akik rövidesen megjelentek körükben. Gyakran hiányos képzettségük és tudásuk következtében, ingadozó jogi szemléletük és megvesztegethető hivatalvezetésük folytán a jólberendezett életbe az a balkáni szellem tört be újkori enyhített formában, amely a török időkben már egyszer körülvette Erdélyt. Amit hivatalnokok és zsandárok, politikusok és pecsenyeszimatolók a következő két évtizedben túlkapásokban véghezvittek, mindabból csúnya és bőséges fejezetet lehetne összeállítani«.

A legújabb eseményekre nem térünk ki, csupán a befejezés egy mondatát kell még kiemelnünk. Miután Zillich a szászok érdemeit és eredményeit utoljára elismétli, Erdély egymás mellett élő népeit így jellemzi: »Kialakulatlan, balkáni életforma, felületes városiasság néhány unalmas, történelem és színvonal nélküli helységben, régi értékes polgárság a német városokban, kezdettől fogva rend a várakban és községekben… ezek mozgatják itt az életet«. Hadd idézzük feleletképpen a Besztercei Hírlap ezévi július 25-i számának vezércikkét: »Hogy Erdélyben Kolozsvárunk és Marosvásárhelyünk is van, hogy kisebb városainkban is tisztes szellemi élet pezseg, – hogy az erdélyi magyar irodalom európai viszonylatban is büszkeségére válnék bármely népnek, – hogy pl. székely falvaink vagy Kalotaszegünk tisztaságban, rendben, színvonalban semmivel sem alábbvaló egyetlen nép falvainál sem és mégis ízig-vérig különbözők a mi szemünkben rideg szász falvaktól, – erről és ezer hasonlóról bizony egy szó sincs a könyvben, mely így Erdélyről beszél – Erdély nagyobb része nélkül.«

Egy könyvről, mely a szászok történeti szerepét és hivatását tárgyalja, természetesen nem lehet a magyar viszonyok aprólékos taglalását kívánni. A nemzeti történetírás elsősorban a szóbanforgó nemzetről ad képet. Kifogásaink ezért Zillichnek csak a magyar történelemben való tájékozatlanságát illetik. A Dunamedencében lakó egyetlen nép sem feledkezhetik meg arról, hogy itt államalkotó és egységbe kovácsoló nemzet a magyar volt. Ennek a ténynek elhallgatása vagy elferdítése nemcsak a magyarságról nyújt szükségképpen hamis képet, hanem az illető nemzetiség értékéről, eredményeiről és történeti jelentőségéről is. El kell ismernünk, hogy Zillich magatartását sokban magyarázza egy általános, magyar és szász részről egyaránt elkövetett hiba: az, hogy egymásról eddig nem igen vettünk tudomást. A két népnek a múlt század óta fellendült történettudományi kutatásai legnagyobbrészt csak a saját nemzetük múltját vizsgálták és az érintkezési felületeket legfeljebb csak futólag érintették. Az újabb törekvések e szempontból is az előrehaladás reményével töltenek el.

Kétségtelen, hogy Zillich véleménye nem azonosítható a németség véleményével. Mégis kettős meggondolás késztetett arra, hogy könyvének megállapításaival foglalkozzunk. Az első az, hogy a gyönyörű kiállítású, kitűnő stílusban megírt könyv a népszerű »Die blauen Bücher« sorozatban jelent meg, tehát olcsósága és nagy példányszáma (20.000) következtében sokak kezébe jut el, akik többsége nem otthonos a Kárpátmedence történetében és különleges viszonyaiban. Ezek számára veszedelmessé válhatik e könyv, mert annak egyoldalúságait észre nem veszik s így az egész magyar történelemről ferde kép rögződik lelkükbe. A másik ok az a tisztelet és nagyrabecsülés, melyet mi magyarok a hazai és birodalmi németség iránt érzünk. Ez a tisztelet és barátság megengedi, sőt megkívánja az őszinteséget, melynek a két nép életéből minden félreértést és nehézséget ki kell küszöbölnie. Csak ilyen becsületes nyíltsággal küzdhetünk igazán eredményesen és felelősséggel a közösen áhított új Európáért.”

Milyen érdekes, hogy miközben a legtöbbet szenvedett, a legtöbb áldozatot hozó magyar nemzet kitermeli a transzszilvánizmus szellemét, nemcsak a döntő fölénybe került románság, de a végveszélybe került szászság is elzárkózik ettől. Természetesen más-más okból. De amikor saját történelmét próbálja kitalálni, ugyanazokba a hibákba esik. Hasonló, a képtelenség határait meghaladó, olykor már-már nevetséges legendává silányítja a történetírást, s ezzel megfosztja magát az igazi és egyáltalán nem szégyellnivaló történelmétől. Hogyan lehetett volna a kis létszámú és katonáskodásra nem hivatott szászság a török elleni védelem bástyája? De a kultúrában játszott szerepének eltúlzása s a jelenből visszavetített vélemények és ítéletmondások szintén hiteltelenné teszik szász történészünket.

Az, hogy Entz Géza igen sok tapintattal szól a könyvről, nagy valószínűséggel csupán azzal magyarázható, amit maga is felhoz az ismertető végén. És ez az írás megjelenésének időpontjában ismert magyar–német viszony.

Az etnikai megsemmisülés útján

A II. világháborút követően a romániai németség s benne a szász közösség a kollektív bűnösség állapotában találta magát. Főleg egyházi vonalon kezdtek újjászerveződni, de a jogaik visszanyerésére tett kísérletek eredménytelenek voltak. A kommunista sajtó irányította hangulat a kiutasítást támogatta, kizárattak a kisebbségvédelmi jogok, amúgy csak látszólagos gyakorlásából is. A háborús bűnösök földbirtokait még 1945-ben kisajátították. Aztán elkezdődött a szövetkezetesítés. A számukra oly fontos egyház hatásköre minimálisra szűkült, iskoláik, kulturális értékeik, gyűjteményeik állami kezelésbe kerültek, 1948-tól pedig a koncepciós perek is beindultak.

1950 körül némi enyhülés áll be, a román kommunista párt ellenőrzése alatt létrehozzák a Romániai Német Antifasiszta Komitét. Egy családegyesítő programot is elindíthat a Vöröskereszt, sőt az elmenekültek amnesztiát kapnak és hazajöhetnek, de ez nem jár komoly eredménnyel. Az egész enyhülés csak látszat. A kisebbségek nem kapnak szabad kezet. (Cz. Zs.) 1959-ben az iskolákat összeolvasztják a román intézményekkel. Ettől kezdve Romániában többé nincs önálló szász iskola.

A Ceauşescu-éra egy időben – a hatvanas-hetvenes évek fordulóján – ismét enyhülés látszatát próbálja kelteni. Mi több a diktátor elismeri a háború utáni intézkedések jogtalanságát. De közben a németeknél természetes külföldi kapcsolatokra árgus szemekkel figyelnek. Aztán egy ravasz ötlettel – a kulturális örökség megmentése címén – átveszik a műemlékek és műkincsek tulajdonjogát.

A Német Szövetségi Köztársasággal 1967-ben áll helyre a diplomáciai kapcsolat, majd 1978-ban olyan egyezmény jön létre, amelyik komoly alkudozások során megállapított összeg ellenében engedélyezi a kitelepülést. A kivándorlók vagyonát az állam jelképes áron vásárolja fel. 1982-ben azonban Románia megpróbálja megzsarolni Nyugat-Németországot háborús kártérítésre hivatkozva, de ezt a nemzetközi felháborodás meggátolja. A kivándorlók száma viszont egyre nő.

Így érkezünk el a rendszerváltáshoz.

Az ezt követő újabb nagy kitelepülési hullám gyakorlatilag lezárja egy európai kis nemzet történetét.

Bár a továbbiakban az új alkotmány egyes passzusai, vagy az 1995-ben aláírt kisebbségvédelmi strassburgi nyilatkozat komoly garanciákat tartalmaz, azok, akik ennek előnyeit élvezhetnék, már szétszóródtak a világban. A német állam és németországi szász szervezetek sokat tesznek azért, hogy legalább műemlékeik egy részét megvédjék, de mindez csupán a szomorú epilógus történetünk végén.

Hogy a 800 éven át a szent korona hagyományai szerint jogainak birtokában fejlődő szászság miként tűnt el 80 év alatt a román bizantín etnikai tisztogatás és homogenizálás módszereinek, meg természetesen a történelem őket – ez esetben is (részben) naiv önhibájukból – különösen érintő viharainak köszönhetően, alaposabb betekintést érdemel, s az is, hogy mi vezetett a magyarokkal szembeni ellenszenvükhöz, mely az 1919. január 8-án kiadott medgyesi nyilatkozattal tetőzött. Erdély önálló szász nemzete ekkor vágta fel ereit, s egészséges vére nagyjából nyolc évtized alatt, változó lüktetéssel, hagyta el 800 éves erős testét.

Noha a szászok ekkor még üdvözölték Erdély Romániához csatolását, a Romániára mindig jellemző rossz gazdasági helyzet és életszínvonal miatt sok szász már ekkoriban Németországba vándorolt. Ez tetézte a századforduló Amerikába irányuló exodusát és a nem csekély világháborús veszteségeket.

Sajnos az esetek többségében nehéz különválasztani az erdélyi szászokra vonatkozó adatokat a romániai németek adataitól. Ha azonban az eredeti, a Trianon idején ismert számokat ismerjük, lehet következtetni, illetve időközben felbukkannak támpontot jelentő számadatok is, főleg egyházi vonalon. Minden rendelkezésre álló forrás adatait összevetve megállapíthatjuk, hogy az 1910-es népszámláláskor, tehát Trianon előtt, az erdélyi németek száma már 600.000 felé közeledett s később tovább gyarapodott (1930-ban Nagy-Romániában 74.000 német élt), de a II. világháború során és utána nagy veszteségeket szenvedett közösségből 1948-ra csak 344.000 maradt. A háború során Románia először Németország oldalán harcolt. Ekkor az erdélyi szászokat is magával ragadta a birodalmi tudat és a náci mozgalmak szimpatizánsai jelentős számban aktív részesei lettek a birodalmi politikának. A háború utolsó szakaszában viszont már akaratuk ellenére is besorozták még gyermeksorban levő fiaikat is. A román átállás (1944. augusztus 23.) után a magát exponáló erdélyi szászság részben Németországba és Ausztriába menekült. Az otthon maradottak közül sokakat deportáltak a Gulágokra, köztük asszonyokat és gyermekembereket is. Tófalvi Zoltántól származó adatok szerint: „… az 1945. február 2-án kiadott 3839. számú rendelet értelmében 70.000 erdélyi szász és sváb nőt és férfit – tizennyolc és harminc-, illetve tizenhét és harmincöt éves korig – kényszermunkára vittek a Szovjetunióba…”A túlélők jórészt haza sem tértek, hanem egyenesen Németországba kerültek. Az addig elszenvedett veszteséget 91.000 főre becsülik. A németországi rokonokra hivatkozva aztán újabb csoportok vándoroltak ki a román nemzetiségi politika és a diktatúra poklából. Az 1950–1982 közötti időszakban a kivándoroltak száma 130.151 fő volt. A Ceauşescu diktatúra idején évi 10-11.000 németet „adtak el” Németországnak 10–13.000 márka közti fejpénzért, kor és iskolai végzettség szerint. A diktátor odáig ment, hogy a szász településeket is földig akarta rombolni, hogy megszabadulhasson e nem kívánatosnak számító nemzeti kisebbségtől is. Ez volt az emlékezetes falurombolás kísérlete.

1989-ben a diktatúra bukásakor – mindezek ellenére – még 95.000 szász élt Erdélyben. Aztán 1990-92-ben újabb 150.000 német nemzetiségű személy vándorolt ki útlevéllel és így 120.000 német maradt az országban, ebből egyházi statisztikák szerint kb. 40.000 szász. 2003-ban a nagyszebeni szász evangélikus püspökség adatai szerint az erdélyi szászok létszáma már csupán 14.770 fő volt, 69 éves átlagéletkorral.2011-ben az összes romániai német nemzetiségű száma 36.000, amiből a fentiek alapján az erdélyi szászok létszáma alig haladhatta meg a 10.000 főt.

Az alábbi számoszlop tanulmányozása előtt ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy a szászságra vonatkozó külön adatok hézagossága miatt, többnyire a romániai németek számából lehet következtetni legnagyobb közösségük elsorvadására is.

NÉMETEK ÉS SZÁSZOK ROMÁNIÁBAN AZ UTÓBBI ÉVSZÁZADBAN

vegyes forrásokból és Varga E. Árpád szerint

év lélekszám megjegyzés Varga E. Árpádnál

szász egész Erdélyben

1583 60000 szász (Báthory István idejében)

1662 100000 szász (Jancsó Benedek szerint)

1800 200000 szász (Cziráki Zsuzsanna)

1900 228000 szász (Pukánszky Bélánál)

1910 235000 szász (utolsó magyar népszámlálás) 162865

1930 745000 német (Nagy-Románia)

1941 248000 szász (Romániában, É. Erdély és Besszarábia nélkül) 184240

1948 344000 német (határmódosulás, háború, elhurcolás, eltitkolás)

1956 385000 német (már nem félnek bevallani németségüket)

1966 383000 német (disszidálás, emberkereskedelem kezdete.) 144910

1977 359000 német (kiárusítás, évi 10-11 000 személy) 140815

1989 95000 szász (kiárusítás után)

1992 30000 szász (119436 németből, határnyitás után) 30739

1993 20000 szász (számuk tovább csökken)

2003 14770 szász (60000 németből, átlagéletkoruk 69 év)

2011 10000 szász (36000 németből)

A Varga E. Árpád által készített táblázatból merített erdélyi szászokra vonatkozó adatok 1910 és 1941-ben nem egyeznek a mások által feltételezettel, feltehetően az egyházi és más forrásokból leszűrt adtok különbözősége miatt. A végeredmény dolgában sajnos annál inkább összhang van.

Zárásul az önvizsgálat jegyében összesítsük azokat a történelmi pillanatokat, amelyek megmagyarázhatnák az erdélyi szászságnak a magyarokkal szembeni ellenszenvét, tudva azonban azt, hogy a valódi okok nem ezek voltak, hiszen az ellentétek csak áttételesen nyertek nemzetiségi jelleget. Valójában a mindenkori hatalom és a – magyar királyoktól kapott – kiváltságok felett őrködő, az idegenek irányába alapvetően zárkózott szászság közötti ellentétről volt szó.

Már a kezdetek kezdetén ellentét van az elzárkózó szászok és a bárók valamint a terjeszkedni kívánó gyulafehérvári püspök között. A történteket olvashattuk.

1308-ban Kán László, majd Károly Róbert képviseletében Szécsényi Tamás esetét követhettük nyomon.

Báthory Gábor 1610-ben viselt dolgai nagyon mély nyomot hagytak a szász emlékezetben.

I. Rákóczi György 1636-ban Segesvár majd 1637-ben Brassó hódoltatásával sem a szász nemzettel küzd, hanem az erős Erdélyt létrehozni és fenntartani óhajtó központi hatalmat képviseli.

II. Rákóczi György az Andreanum megsértésével hatalmi ambíc, s nem nemzetiségi okokból cselekszik.

Vagyis, a nemzeti fejedelmek korában, e fejedelmek többnyire politikájukkal az akkor meghatározó fontosságú központi hatalmat gyakorolva és képviselve váltak ellenszenvessé az önállóságukat féltő szászok előtt. És ezek a fejedelmek magyarok voltak.

A kiegyezés utáni események, mint frissebb élmények, természetesen erőteljesebben hathattak az emlékezetre. A Tisza-kormánynak a páratlanul nagyvonalú 1868-as nemzetiségi törvényt felülíró 1876-os intézkedései, majd 1906-ban a Lex-Apponyi, ilyenek voltak.

Érdekes ellenpontja ennek a Habsburgok, s különösen II. József szerepe, amely tulajdonképpen a legújabb kori – kivégzés szerű – román etnikai tisztogatás előtt a legnagyobb csalódásokat okozta Erdély szászságának. Erről olvashattuk, hogy „A szász írók elismerik a nagy racionalista uralkodó kivételes képességeit, szándékának nemességét, férfias következetességét, de kénytelenek rámutatni arra is, hogy népüket éppen II. József részéről érte talán a legkeserűbb csalódás történelme folyamán.” Ekkoriban sűrűn emlegették azt is, hogy a magyar királyok megértőbbek voltak a szász különállás igénye dolgában.

S lám mégis egész történetük során töretlen maradt a Habsburg és császár-hűség, majd a német anyaország csodálata.

Ezekkel a rövid hátrapillantásokkal zárul az a történet, amelyben az erdélyi magyarságnak a Szent Korona védelme alatt Erdélyben született, s ebben a hazában olyan mély nyomokat hagyó társnemzete, az erdélyi szász nemzet, egy harmadik és mindkettőjüknél virulensebb bevándorló által, valamint a történelem nem mindenkor igazságos játéka folytán, gyakorlatilag eltűnt Erdély, Siebenbürgen, Transilvania etnikai térképéről.

Mert mint már olvastuk, Pukánszky szerint: „A szász ember nem tud elszakadni erdélyi hazájától – áttelepítése egyet jelentene elpusztulásával – csak saját közösségében és történelmi kereteiben érvényesítheti igazán képességeit.”

Így is történt és elmondhatjuk, hogy „elvégeztetett”. A fenti az adatok feljogosítanak arra, hogy elmondhassuk, miszerint Európa első etnikai katasztrófája itt zajlott le. Emlékezetüket többnyire gyönyörű építészeti nyomaiknak nagyrészt romló kövei jelentik, s amit konzerváltak, azt már a vándor, mint a román kultúra kincsét ismerheti meg, ha információk hiányában, s főleg céltudatos idegenvezetők kalauzolásával járja be a csodálatos Királyföldet.

De legalább jussunk el odáig, hogy „tisztáztatott” is. Klaus Iohannis Románia elnöke ezt nem óhajtaná. Ő egy fantom kisebbség jó sorsáról akar képet hamisítani a világ szeme elé, s erre saját személyét használja fel elsősorban. Ezt pedig nem kis sikerrel teszi. Az uniónak is kedvencei közé tartozik. De a mi közvéleményünk is naiv lelkesedéssel fogadta megválasztását. Mikor ennek veszélyét emlegettem, fejcsóválás volt a válasz. Mára ezek a fejek már lehajtva szemlélik a valóságot. Egyet azonban mégis neki köszönhetek. Említett nyilatkozatával hozzájárult ahhoz, hogy régen dédelgetett tervemet, ennek az összefoglalónak a megírását elkezdjem.

IRODALOM:

Wolf von Aichelburg: Az erdélyi német–magyar együttműködés lehetőségeiről, Hitel, 1935/3.

Dan Alexe: Dacopatia si alte rataciri Romanesti, Humanitas, Bucureşti, 2015.

Asztalos Miklós: Erdély Története. A Történeti Erdély, Lucidus kiadó. Bp. 2001.

Asztalos–Pető: A magyar nemzet története, Lantos, Bp. 1933.

Bethlen Farkas: Erdély Története 1782, Enciklopédia kiadó. Bp. 2000.

Lucian Boia: Cum s-a românizat România, Humanitas. Bucureşti, 2015.

Vasile Ciobanu: 1918–1919 az erdélyi szász elit politikai diskurzusában, Internet 2010.

Cziráki Zsuzsanna: Az erdélyi szászok története, Imedias Bp. 2006.

Deér József: Állam és nemzetiség a régi Magyarországon, Hitel, 1943/3.

Egyed Ákos: Erdély metamorfózisa a hosszú 19. században, Pallas-Akadémia.Csíkszereda, 2004.

Egyed Ákos: 1848 erdélyi magyar vezéralakjai, Mentor, Marosvásárhely, 2004.

Entz Géza: Szász író Erdély történelméről, Hitel, 1942/7.

Erdély története, Akadémiai kiadó. Bp. 1986.

Guoth Kálmán: A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban, Hitel, 1943/12.

Gyémánt Richárd-Szondi Ildikó: Az erdélyi szászok a népszámlálási adatok tükrében, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Tomus LXIII.

Horváth Jenő: A politikai nevelésről, Hitel, 1944/4.

Jancsó András: Pusztába kiáltott szó? Jancsó Benedek breviárium, Jancsó Alapítvány, 2013.

Jancsó Benedek: Erdély Története, Minerva, Kolozsvár, 1931.

Juhász István: Az erdélyi fejedelemség társadalmi tényező, Hitel, 1939/2.

Kőváry László: Erdély régiségei és történelmi emlékei, Horizont Kiadó, Bp.

Makkai László: Magyar–román közös múlt, Hét Torony Könyvkiadó, Bp. 1989.

Matathias Carp: Holocaust Romániában, 1940–1944. Primor Kiadó, Bp.

Mályusz Elemér: A magyarság a középkori Erdélyben, Hitel, 1943/5.

Miles Transsylvanicus (igazi nevén: Miles Mathias): A román lelkiség alakulása a bécsi döntés óta, Hitel, 1943/11.

Sorin Mitu: Transilvania mea, Polirom. Iasi, 1999.

Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok, Attraktor, Bp. 2004.

Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok, tanulmány (internet)

Pukánszky Béla: Szászok, Ismertető (internet)

Pukánszky Béla: Szászok a magyarság és a románság közt, Hitel, 1943/6.

Pukánszky Béla: Az Ágostai hitvallás megszilárdulása az erdélyi szászok között,

Protestáns Szemle. 1924.

Pukánszky Béla: A szászok és az erdélyi gondolat, A történeti Erdély, 1936.

Szász István Tas: Főhajtás, Pharma Press, Budapest, 2013.

Szász István Tas: Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel, Jancsó Alapítvány, 2015.

Tófalvi Zoltán: Erdély mártírjai, tanulmány, Kortárs (internet)

Varga E. Árpád: Erdély nemzetiségi és felekezeti statisztikája, Pro-print, Csíkszereda, 2002.

Vogel Sándor: Az erdélyi szászok, Honismeret, 2001/3, XXIX.

Vogel Sándor: A szász autonómia Erdélyben, Provincia, 2002. február.

Vogel Sándor: Az erdélyi szászok. A szászok megtelepedése és kiváltságaik a Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemségben (máshol idézve).

Wikipédia: Erdélyi szászok.

Zathureczky Gyula: Erdélyi szászok és magyarok, könyvismertető, Hitel, 1943/2.