Szász István Tas: Egy Kolozsváron született magyar értelmiségi Mátyás királyról ébredő emlékei, születésének 575. és megkoronázásának 560. évfordulóján. 2018.01.10.

Az, hogy utolsó szakrális királyunk, aki a magyar nép lelkében a legmélyebb nyomokat hagyta, véletlenül született Kolozsváron, ismeretes. Ami azonban Mátyás és a kincses város, a későbbi „Transsylvaniae civitas primaria” további kapcsolatát illeti, már egyáltalán nem véletlen, és éppen úgy kitörölhetetlen történelmünkből, mint a nemzet emlékezetéből.

Sokszor és sokat hallhattam 80 év alatt a nagy királyról, s nem csupán a születési helyén töltött évek hossza miatt, hanem a románná változtatott város immáron többségi lakóinak és tudósnak mondott történészeinek vitái, múltat kisajátítani óhajtó igyekezete mentén is. De szerencsés voltam, mert a Hitel folyóirat otthon maradt munkatársainak társaságában cseperedhettem fel, s később írásaikat vagy az általuk egykor nálunk szerkesztett lapot olvasva, érdeklődési köröm e téren is tágult. S ha nem így lett volna, akkor is feléje fordul tekintetem, hiszen már gyermekként lenyűgözött a hatalmas Fadrusz-szoborcsoport, és örök emlékem az a szorongással teljes felháborodás, melyet az akkor megélt december elsejék ébresztettek bennem, amikor a román diákság vad hórát táncolt körötte és üvöltve mászott fel a bronzlovas mellé. Alant tábla hirdette: „Mindenkit legyőztél csak véredet nem”. Pedig ama Nagy Istvánnal (Ştefan cel Mare) kapcsolatos Baián történt hadi esemény nem egészen úgy zajlott s főleg végződött, mint azt ők tanulták.

Az egyre-másra ismétlődő vitának már olyan kóros szakaszai is voltak, amikor maga a szobor képezte annak tárgyát, s volt román, aki azt állította, az nem is Fadrusz műve, hanem ő csupán olcsó pénzen megvette egy szegény, névtelen román szobrásztól. A képtelenséget fokozta, hogy ennek magunkban még örvendhettünk is, mert a szobor akkoriban bizonytalan sorsát ez esetleg biztonságosabbá tehette.

Később, érettebb fejjel gyakran elgondolkodtam azon, hogy a Mátyás származása körüli bizonytalanság és bizonyosság vitája miért nem szolgálhatná éppen a két nép közeledését? Különösen akkor erősödött bennem e gondolat, amikor megtudtam, hogy a szlovének számára Kralj Matjaž mit jelent, miként vált – minket nem sértve – szlovén nemzeti hőssé, hogy úttalan utakon zarándokoltak a hegyekbe a barlanghoz, ahol a legendát szoborcsoport örökíti meg, s a Mátyás körül látható fekete sereg katonáit a hagyomány szerint visszavárták, hogy elhozzák nemzeti önállóságuk napját.

Hogy mit jelentett népünknek Mátyás, arra egy apró, de mindennél hitelesebb epizóddal szeretnék rávilágítani. 1938-ban a kolozsvári Hitel folyóirat felmérést készített kalotaszegi gyermekek közt a vágyaikat és terveiket szondázgatva. Albrecht Dezső a válaszokat felsorolva ilyeneket idéz: papné szeretnék lenni, mert ingyen felvágják a fámat; pék, mert az sok kenyeret ehet; úr, mert finom a ruhája és sok pénze van; cselédlány, mert fizetést kap és megnézheti Mátyás király szobrát.

Rövid és kusza gondolatsor ez, melyben alámerülök a városom nagy szülöttjével kapcsolatos emlékeimben. Ezért az emlékek „hűvös halmából” meg kell említenem egy információt, melyet a diákéveimet váratlanul megszakító betanított munkási státusom időszakában a szép emlékű műemlék-restaurátor Bágyuj Lajostól hallottam. Vajdahunyad várában van egy terem (talán lovagterem), ahol a négy gótikus zárókőre a négy nagyszülő címerét faragták ki. A negyedik állítólag Zsigmond címere. Sajnos, azóta sem jártam ott, bár ólomkeretes ablakait magam készítettem (akár a Szent Mihály templom ablakait, s köztük a Mátyás szoborra nézőket is), de érdemes volna erről meggyőződni.

Ami azonban engem különösen hozzáköt az Igazságoshoz, az a szerintem nemzeti emlékhelynek mondható Farkas utca református temploma, vagyis a Farkas utcai templom, a tulajdonképpeni Mátyás templom (melynek ablakait is harmadmagammal készítettem). Ez az utca a nemzet szempontjából nagyon fontos emlékekkel van teli, a Mátyás saját költségére, a minoriták betelepítésére építtetett Farkas utcai templomtól, a Báthori István alapította egyetemen és Misztótfalusi Kis Miklós nyomdáján át az első magyar kőszínházig. Ez utóbbi pedig Szentjóbi Szabó László Mátyás Király című darabjának bemutatásával 1821. március 21-én nyílt meg, és 1935-36-ban bontották le, hogy helyére egy akkor modern egyetemi diákházat húzzanak fel, megbontván az utca történelmi (magyar) hangulatát.

Mint református kollégiumi diák, majd annak államosítása után a templomba járástól tiltott ifjú, ennek ellenére itt hallgattam minden vasárnap az istentiszteletet. Itt konfirmáltam, e templom lelkésze esketett és keresztelte gyermekeimet, s innen kísérték utolsó útjára egyaránt főgondnok nagyapámat, majd apámat is. Itt „dörgött le ránk az (immáron) kálvinista templom orgonája”.

Kelet-Európa e legnagyobb gótikus egyhajós Isten háza most csodálatosan restaurált állapotban látható, miközben a mellette levő kollégiumi „új” (1902) épületről az azt jelenleg birtokló román iskola újságja már „ősi iskolánk”-ként emlékezik meg.

De az ökumené jegyében, katolikus anyámmal vasárnap délutánonként a Mátyás szülőház mellett levő ferences (barátok) templomában hallgattuk a misét. Azokról a ferencesekről lenne szó, akik – ahogy éppen tegnap, Mandics György könyvbemutatóján megtudhattam – a magyar rovásírás átmentői voltak.

Mindez légvonalban alig több mint 400 kilométerre a magyar fővárostól ott áll még, de Mátyás városának 100 év előtti 85 százalékos magyarsága 15 százalékra apadt, az apasztás legkörmönfontabb és ugyanakkor leglátványosabb módszereivel.

No, de Mátyásról kellene beszélnünk, az Igazságosról, s mégis újra meg újra sérelmeink jutnak eszünkbe? Most is legelőször éppen az, hogy mennyire remélhetjük a békés ünneplést. Ez ugyanis egybeesik azzal az évfordulóval, melyen az erdélyi főváros országrészével együtt elért megszerzését ünnepli az új többség? A helyben is „kivívott” demográfiai győzelem talán szelídebbé teszi majd.

Mert ez ma a fő gond, a nemzetiségi kérdés, ami Mátyás idejében nem létezett, nem is létezhetett, mivel a nemzettudat mai értelmében csak jóval később jelent meg. Ő akkoriban magyarnak azt nevezte, aki magyarul beszél.

Ottlik László 1940-ben ezeket írja: „Ha ma pl. Mátyás király Magyarországát egy varázsütéssel vissza lehetne állítani, nemzetiségi kérdéseink egy csapásra egészen másodrendű kérdésekké hanyatlanának alá. De lényegük szerint ezek valóban nem is egyebek, mint másodrendű és pedig tisztán gyakorlati kérdések. Annak azonban, hogy e kérdések helyes gyakorlati megoldásának útján sikerrel járhassunk, az a döntő előfeltétele, hogy az összetartozás és egymásrautaltság tudata a vérszerinti rokonság tudatával együtt minél általánosabb felismerésre találjon a Kárpátmedence egész népességének körében. Ez pedig nem lehetséges addig, amíg ez a tér újra meg nem találja a maga természetes nehézkedését, egyensúlyát.”

Erről a ma kiemelkedően aktuális bekezdésről azonban eszünkbe juthat, hogy Mátyás korában a magyarság országában olyan túlsúlyban volt, mint az angol a sajátjában, sőt az őt- hatmilliós népesség is hasonlatos volt. Magunkat – azóta is oly hálás Európánkkal együtt –védve apadtunk 1 600 000-re 200 év alatt.

Lám, még mindig milyen nehéz eljutni magához a nagy királyhoz, pedig valójában eddig is róla beszéltünk.

Emlékeim és ismereteim kopásnak indult tárházából azért sok fontos részlet ötlik fel, olvasmányok, vagy a Hiteles öregektől tanult, általuk leírt gondolatok révén. A nagy uralkodóval közös szülőváros elsiratása után, most ezek közül sorolnék fel néhányat.

Ha a származása körüli vitára mégis visszatérünk, Zrinyi Miklós róla szóló elmélkedéseiből idéznék: „Én az ő királyi erkölcseiben gyönyörködvén, ezen a két héten magam mulatságáért jegyzésben venni akarom az elmélkedésre való dolgait… Az én pennám meg fog akadozni Mátyás király nemzetsége számlálásában s eleget versengettek már a historicusok abban. Bonfinius rómaiaktul s régi tündöklő Corvinusoktól hozza ki a genealogiát, el is hittem, hogy úgy vagyon; a magyar írók penig nem egyeznek vele ebben, hanem hogy Zsigmond királytul és egy bujér (bojár) asszonytól való volna, nem törvényes házasságbul, hanem szerelem gerjedéséből. Ha így volna is, nem volna mind ebben mit szégyenleni… Amaz erős vitézségi Hercules, aki ez világot betöltötte szép neve zengésével, ki fia volt? Jupiteré, Alcmenábul. Sok száz másnak, vitéz nevű főembereknek eredetét nem tudjuk, fabulákkal támogatván tudatlanságunkat. Így ha Hunyadi János is régi seculumokban lett volna, ennek is Jupitert atyjául adták volna, vélvén a régiek, hogy csaknem lehetetlen embertől fajozni annak, kinek jó cselekedetei nagyobbak más embereknek rendinél. Hunyadi Jánosnak fia Hunyadi Mátyás volt, s nem elég-e az? Mutasson ilyen apát s ilyen fiat nekem egy historicus, aki ezer esztendőre fonja is némely királynak genealógiáját… Azért Hunyadi János Mátyásnak tartott világosságot; annál a szép carbunculusnál látták meg Mátyást a magyarok, kit talán meg nem találtak volna olyan könnyen, ha az a világosság nem lett volna. Az atyja érdemeért lén király, akit még királyságra valónak nem ismértek volna…”

De milyen uralkodó volt Mátyás? – kérdezhetjük. Mikó Imre egy tanulmányában 1940-ben Ottlik Lászlót idézi: „Ottlik László a kolozsvári egyetemen tartott székfoglalójában Mátyás király és a fejedelmek nyomán Erdély politikai géniuszának tanítását abban látta, »hogy a magyar politikai alkotmány lényege nem az állami erőnek az egyén szabadság érdekében való korlátozása, hanem a nemzet erőit szervesen összefoglaló tetterős nemzeti önkormányzat.« Mátyás király felvilágosodott abszolutizmusa és az erdélyi fejedelmek – Szekfű Gyula szerint is – diktatórikus hatalma az erdélyi magyarság többségi politikáját valóban a ma már annyira általánossá vált tekintélyuralmak ősének tünteti fel. Olyan tekintélyuralomnak azonban, mely csak az államigazgatás és a külpolitika kérdéseiben nem ismert ellentmondást, de ugyanakkor virágozni hagyta a kis országban a legkülönbözőbb hitvallásokat, megőrizte a három nemzet kiváltságait és elősegítette a negyedik, számban legnagyobb nemzetiség saját kultúrájának kifejlődését.” Máig megszívlelendő gondolatok.

Ulein Reviczky Antal 1942-ben a magyar–olasz kapcsolatok történetét taglalva írja: „Notar Giacomo egykorú nápolyi krónikás feljegyzése szerint »Mátyás nagy bátorságú férfiú, aki nemcsak Magyarországot védelmezi a törökök ellen, hanem Német- és Olaszországot is«. Florio Roverella ferrarai követ jelenti Budáról a következőket: »A magyarok fegyverbe születetteknek látszanak, akiket már természetes hajlamuk ösztönöz az Izlám elleni harcra«. Ugyanerre a történelmi rendeltetésre célozhatott Macchiavelli is következő szavaival: »Magyarország lakosai fölötte harciasak lévén, mintegy bástya gyanánt szolgálnak«. Éppen így idézhetjük ama jelzőket is, amelyekkel 1489-ben egy pápai követ illette Mátyás királyt: »Fuit hactenus Maiestas vestra murus et antemurale Christiani nominis.« S egy évvel később Ferrara fejedelme a milánói fejedelemhez intézett levelében így siratta meg Mátyás halálát: »Reipublicae Christiano prestantissimum defensorem amiserimus.«”

Mályusz Elemér 1943-ban olyan képet vázol fel az Igazságosról, amelyik nem csupán erősítő példa, de nagyon valószínű is egyben. Ezt írja: „Machiavelli róla mintázhatta volna meg a Principet, a nagy célokra törő renaissance-uralkodó alakját. Életében ugyanis nemcsak a tettvágyat és akaraterőt, másrészről pedig az óvatosan számító ügyességet találta volna meg, hanem a virtù-t is, a teremtőerejű lelkitényezőt, amellyel egyedül lehet egy államot naggyá és hatalmassá tenni. Az olasz állambölcselő nem ismerte Mátyást, mert egy emberöltővel utána élt, amikor Magyarország, rövid tündöklés után, ismét arra a pontra esett vissza, amelyen a XV. század közepén volt s így nem vonhatta többé magára az egykorúak figyelmét. Pedig ha nem merül oly hamar feledésbe neve, a Principe bizonyára megőrizte volna annak a középeurópai fejedelemnek az emlékét, akit olasz és nyugati társainál nem kisebb becsvágy hevített, de aki méreg, orvgyilkosság, esküszegés és erőszak helyett egy magas műveltségű államférfi fölényes ügyességével és számítóerejével győzött az akadályokon.”

Nagyon érdekes, fontos és igaz megállapítással járul hozzá gyűjteményünkhöz László Dezső, mikor az európai magyar szerep kérdésében Mátyásig nyúl vissza. Ezt és a hasonló gondolatokat azért érdemes felemlegetni, mert bizony tudomásul kell venni, hogy utolsó szakrális királyunk halálával a felfelé ívelő magyar történelem hatalmas fordulatot vett, így az, ami utána következett, még jobban kiemeli Mátyás nagyságát.

László Dezső szerint: „(…) az erős, független, gazdaságilag és társadalmilag jól szervezett, katonailag erős Magyarországra nemcsak a magyarságnak, hanem az ország területén élő nemzetiségeknek, a szomszédos államoknak és egész Európának feltétlenül szüksége van. Magyarország nemcsak kulturális, hanem gazdasági és politikai missziót is teljesített a Dunamedencében. Jórészt rajta keresztül bonyolódott le Kelet és Nyugat árucseréje, az ő politikai érettsége és nemzeti léte volt a szomszédos népek nemzetté és állammá szervezkedésének leghatalmasabb serkentője. Ha Magyarország minden tekintetben erős volt, ez nemzetiségeinek és szomszédainak is védelmet biztosított. Mátyás király óta, – eltekintve az önálló erdélyi fejedelemség korától – Magyarország sohasem tudott minden tekintetben önálló maradni. Trianon meghozta teljes függetlenségét, de megfosztotta a belső fejlődés és erősödés legfontosabb feltételeitől. Most kell módot és lehetőséget adni arra, hogy régi hivatását új viszonyok között be tudja tölteni. Ma a legfontosabb magyar külpolitikai feladat annak igazolása, hogy Magyarországra, mint dunamedencei rendező elvre múlhatatlanul szükség van, egész Európa békéje szempontjából. Magyarországnak nagyobb méretek között ugyanaz a szerepe, mint egykor az önálló erdélyi fejedelemségé volt: világhatalmak ütközőpontjában vízválasztónak kell lennie és részt kell vennie a kisnépek tömörítésében és kölcsönös támogatásában.” Vajon megkérdőjelezhető lenne e sorok igazsága és aktualitása? Mátyás után ilyen szerepet csak az erdélyi fejedelemség volt képes betölteni. Hogy ma mennyi tanulnivalónk van nagy királyunk politikájából s az őt később követő erdélyi fejedelemség példájából, ki tagadhatná?

Erről egy napjainkban sokat vitatott, de választott tudományát magas színvonalon művelő politikus, Bárdossy László így szólt, sőt Ravasz Lászlót is idézte. Tegyük félre az esetleges kérdőjeleket s nézzük a dolgot önmagát. Ezeket írja: „Ha eltekintünk attól a merőben formális szemponttól, hogy a magyar király címét ki viselte, és azt nézzük, hol élt a magyarság a saját maga által fenntartott és igazgatott keretekben, akkor nem lehet kétségünk abban, hogy Mátyás királysága az erdélyi fejedelemségben folytatódott, s a fejedelemség volt a magyar államiság természetes jogutóda. (…) Nem Erdély »szakadt le« az anyaországról, de a bérces kis haza volt az, ami az anyaországból megmaradt.

Jól mondja Ravasz László gyönyörű tanulmányában, hogy Erdély »a magyar történelmi folytonosság utolsó és egyetlen fellegvára«.

Mátyást és egész héroszi emlékét manapság divatos deheroizálni, az anakronisztikus történetírás eszközeivel beszennyezni. Vajon nem azért, hogy ezt a hatalmas és máig élő kapaszkodónkat is elveszítsük?

Az Igazságossal kapcsolatos legendák, mesék, történetek nem voltak alaptalanok, de egyben egy nemzet igényét, ilyen irányú sóvárgását is kifejezték, és kifejezik máig.

Nem kell felemlegetnem az igazságosságát megörökítő történeteket, példának okáért a kolozsvári bíró esetében. Nem ezek hitelességét kell szánalmas módon hirdetgetni. De sokkal magasabb szinten, történelmi tények közt válogathatunk. Így például megadta a szászoknak azt a jogot, hogy az általa kinevezett királybírót, ha hatalmaskodott, elcsapják. S ha már itt tartunk, a szászok ősi jogait biztosító Andreanumot kiterjesztette valamennyi erdélyi szász régióra, létrehozván az Universitas saxorumot. Évszázadokon át őrködött is a szász közösség az így kiterjesztett jogok felett (meg a jogok őfelettük), s csak a negyvennyolcas forradalom utáni időkben vesztették el azokat, a Habsburgok modernizációs (egyébként nem értelmetlen, és ugyanakkor korszerű) törekvései nyomán.

Mátyás jeles volt a törvényalkotásban és a jogintézmények tudatos fejlesztése terén, s mint ilyen is élen járt kora uralkodói között. Egyebek mellett határozottan fellépett a földhözkötöttség ellen.

Művészetpártolása nem kevésbé legendás. Erről sokat tudunk, bár annyit meg kell jegyeznem, hogy a jórészt Vitéz János és Janus Pannonius könyvtárából beköttetett Corvinák meg egyéb értékes művek később a bécsi császári könyvtárat alapozták meg.

Méltatói kiemelik szorgalmát és azt, amint a magyar személyes virtust értékelte.

Egy rövid s az emlékeim között valóban „hirtelen felindulásból” történt kutakodás most ezeket dobta felszínre. Zárás előtt ismét Zrínyit idézném a nagy királyról való elmélkedéseiből: „Ha azért most ékesen író historicusink nincsenek, nem tulajdoníthatjuk nemzetünk íráshoz való restségének annyira, mint annak, hogy megholtak Mátyás királyok, s újak nincsenek, kik indítanának új elméket, és nevezetes okokat adnának az ékesen való írásra. Holott annak a dicsőséges királynak halála után, ha lettek volna mások is olyanok, mi sem siratnánk annyi veszedelmünket. De nem mindenik seculumban születik Fenix, és sok száz esztendeig kell fáradozni a természetnek, meddig formálhat oly embert, aki világ s országok megbotránkozásának gyógyítója legyen s maga nemzetének megvilágosítója. Ilyen vala a jó Mátyás király, aki mellé avagy igen kevés, avagy senki keresztyén királyok közül, kik utána voltak, ne álljon hasonlatosságért, mert bizony megocsusodik érdeme Mátyás mellett, s elvész tündöklősége, mint a csillagok nap támadásán…”

Hogy mit jelentett népünknek Mátyás, arra egy apró epizóddal szeretnék rávilágítani. 1938-ban a kolozsvári Hitel folyóirat felmérést készített kalotaszegi gyermekek közt a vágyaikat és terveiket szondázgatva. Albrecht Dezső a válaszokat felsorolva ilyeneket idéz: papné szeretnék lenni, mert ingyen felvágják a fámat; pék, mert az sok kenyeret ehet; úr, mert finom a ruhája és sok pénze van; cselédlány, mert fizetést kap és megnézheti Mátyás király szobrát. Mint ismeretes Kalotaszeg alig néhány tíz kilométernyire van Kolozsvártól. Az pedig, mint már tudjuk: alig több mint 400 kilométerre Budapesttől.

Leányfalu: 2018. január 11.

KINCSES GYERMEKKOROM DECEMBER ELSEJÉI

Nekünk a december mást jelentett,

de nekik nem azt, mint nekünk,

mi csizmás Mikulást reméltünk,

és angyalt vártunk, gyantaszagban,

míg azok elözönlötték a várost,

s a behozott balkáni piszokban,

táncoltak.

Felmásztak az Igazságos mellé,

bronz ménjét hágták,

s lenn zengett a hóra,

míg Mátyás keményen nézett fel,

a délkeletre vezető kaptatóra.

Emlékszem:

amint fejével mozdulatlan arra int,

honnan – a talapzatra rótt sorok szerint,

vérei – századokon át,

jöttek hívatlanul és settenkedve,

s majd rongyokban,

s alig fegyverezve,

hogy, utóbb a púderes had nyugatról,

bő zsákmánnyal térve meg,

állig fegyverzetten már nem remeg,

a hullarablást hősi tettnek kiáltja ki,

s minket hazátlannak,

hogy megvethessen,

és mindent mit akar megtehessen,

várva a döntést,

mely szentesíti a beözönlést.

A döntést, mely nem késett,

keményen jött, mint az mi köbevésett.

S azóta ünnepelnek ők,

most és másként, mint mi,

mint tettük búsan csendesen,

míg a Fő téren szólt a részeg hóra,

s a szemét hullott a fehér hóra,

mint gyermeki fehér emlékezetem,

egykor volt csodálkozó szemeire,

az ünnep látványa, idegen,

érzem kis lódenkabátomon át,

a decemberi szél fújt hidegen.

Ül Mátyás, látom lován az Igazságost

s a bronzba öntött igazság most

valahol, ki tudja hol?

Az arany kereszt alatt megszólal a harang,

de most a hóráé a tér,

már nem zúgása, zengése a rang.

Lengenek a trikolórok,

árad a harag,

s a város népének akkor még java,

kit nem vonz már, mint egykor,

december hónap első szép hava,

elhúzódik a szél járta utcákról,

sehol nem hallatszik szava,

megbújik, hogy mint régen, hát most is

– vérző sebe ekkor még oly friss –

a decembert visszaadja

Mikulásoknak és angyaloknak,

reményeknek, karácsonyi daloknak,

hogy áldozzon a szép emlékeknek,

jövőt álmodjon gyermekeknek.

A Főtér közben ismét sötét,

Mátyás tán siratja, – melyik felét?

Leányfalu

2000. október 29.

Szász István Tas

*