Leányfalu, 2016 adventjére várván
Drága Barátaim!
Évek óta vannak, kik szelíden figyelmeztetnek arra, hogy adventi leveleimben nem vagyok elég optimista. Ezért térek vissza újfent e kérdés megválaszolására: ha pesszimista lennék, nem írnék leveleket. A világot, a kontinenst, a magyarságot fenyegető veszedelem oly – sokak számára lefegyverzőnek tünhető – méretet öltött, hogy akár a toll letevésére ösztönözhetne.
A tény, hogy újra meg újra írok, önmagában optimizmust jelent. Mert van miért írni! A látszat csupán azért borúlátást sugalló, mert a kétféle várakozás közül a földire koncentrálunk. Az igazi és örök égi advent, az, amelynek ígérte tulajdonképpen nem képezi várakozás tárgyát, hiszen több mint kétezer éve beteljesült. Ez a várakozásunk minden bizonnyal csakis optimista lehet, sőt annál sokkal több. Ugyanis a hit bizonyosságával segít a másik, a borúlátásra ösztönző földi várakozás megpróbáltatásainak elviselésére és az ellenük való védekezésre.
Lássuk hát, mi is okozza és fokozza földi utunk borúlátását napjainkban?
A minket körülvevő világ gonoszságában valóban dantei mélységeket meghaladó szinten szervezi az emberiség jövőjét. A pénz által szerzett politikai hatalom a legkülönbözőbb civilizációkat kerítette karmai közé. Már nem összeesküvés elmélet a nemzetek feletti világkormányzás őrült elképzelése. Teljesen nyilvánvaló, hogy a teremtés, vagyis – ami ezzel egyet jelent – a természet és az evolúció törvényeit semmibe vevő terveket próbál megvalósítani. Ennek körvonalai egyre láthatóbbak, sőt nagy önbizalmú előőrsei már nem egyszer nyíltan deklarálnak célokat. Vagyis fokozatosan meghaladjuk a találgatások idejét, és mint a lehúzós képet kapargató gyermek előtt, előttünk is kibontakozik a valóság.
Míg a természetet legyőzni akaró – egykor annyit hallott és dicsőített – kommunista terveken nevetgéltünk, vagy szemináriumokon szajkóztuk mondataikat, nem sejtettük, hogy a rendszer bukása után – éppen a várva-várt buktatók jóvoltából – attól képtelenségben semmivel sem különböző újabb kori tervek pusztítják majd világunkat. Ezenközben a nyilvánvaló és nem csupán feltételezett következmények a földgolyó őrült kihasználása vagy a népvándorlás, egyként hidegen hagyják azokat, akik ezeknek a helyrehozhatatlan hibáknak az elkövetői. Sőt! Fel is használják terveikhez.
Ami még félelmetesebb, az a leírt valóságot megélni kénytelen embertömeg közönye, sőt gyakran együttműködése saját rabságba taszítóival. Egy nagy Stockholm szindróma tanúi lehetünk. Ez körvonalazódik nem kevés honfitársunk magatartásában is.
Mintha az Albrecht Dezső által nyolcvan évvel ezelőtt emlegetett nemzeti elsatnyulásnak lennénk tanúi. Ő mondta, hogy: „Ez a nemzeti elsatnyulás okozta azt is, hogy válságos órákban tehetségnélküli kalandorok ülhettek a nemzet nyakára, anélkül, hogy valamirevaló ellenállással találkozhatnánk. Nem lehet évtizedeken keresztül az erős akarást elfojtani és aztán egyszerre azt kívánni, hogy egy adott pillanatban meglegyen.” A saját sorsunkhoz ezért viszonyulhattunk az ismert módon 2004. december 5-én és 2016. október 2-án. Mert a veszély nagyságához mérten kevésnek érezhetjük a NEM-ek többségét. Bár ugyanakkor biztató és példaértékű a 98 százalékos egység. Európa pusztulást hozó vezetőinek ezt kellene észrevennie. Hogy kifele mit mondanak, az másodlagos, ha belül érzik az üzenet erejét.
S folytassuk akkor ismét Albrecht szavaival: „Szükséges végre már látnunk, hogy mi az, amit lehet, és amit nem lehet. Lehet megmaradni magyarnak, de nem lehet megmaradni régi szellemmel, ha az idő megváltozott. Lehet kisszerű viszonyok között is nagyot alkotni, de nem lehet közösségi szellem és áldozatos élet nélkül. Lehet kis népnek lenni, de nem lehet mégis nagy nemzetnek, ha lélekkel nem pótoljuk ki azt, ami a számból hiányzik. Lehet nyomorúságosan is élni, de nem lehet anélkül, hogy nem tudnánk, miért tesszük.”
Mert tenni, tenni kell! Már akkor tudja, hogy „nem a lehet, vagy nem lehet”, hanem a „hogyan lehet” kérdésére adott válasz vezethet megoldáshoz az azt követő azonnali cselekvés által.
Ma még erőteljesebb történések figyelmeztetnek az óriási veszélyre. Nincs már idő a habozásra.
Adventi levél ez és nem politikai röpirat, mondhatjátok. De elkerülhetetlen megemlíteni azt is, hogy nem csupán természeti környezetünk van veszedelemben, s nemcsak civilizált életünk meg biztonságunk, de lelki-szellemi-belső életünket is fenyegeti az, ami elkövetkezhet. S itt elsősorban a keresztény gyökerekre gondolok, azokra, amelyek meghatározzák egész létünket. Még azokét is, akik nem birtokosai a hit csodájának.
Ha elveszik tőlünk a megváltás és az örök élet adományát, mindent elvettek, mert egész kultúránk, civilizációnk, hagyományvilágunk, szocializációnk, igényeink és reményeink magukon hordozzák látható, vagy láthatatlan módon a kereszténység bélyegeit. Még az igazi liberalizmus is, bár tagadja, elsősorban ezzel rokon.
Mi vár tehát reánk? A közelmúlt történései után mi a feladat? A „csakazértis” tennivaló! Mert létezik ilyen. Mert a magyarság, bármennyire korszerűtlennek tűnik ez a megállapítás,- küldetéses nemzet. Ennek megértése számos megválaszolatlan kérdésünket képes tisztázni.
Néhány jelesünket idézem a kolozsvári Hitel folyóirat szülőházamban szerkesztett számaiból, még a múlt század harmincas éveiből, és ezzel próbálok nyomatékot adni a minden áron való küzdelem szükségességének. Ők már akkor is látták milyen jövő vár ránk, és megpróbáltak felkészíteni teendőink sokaságára.
Németh Lászlóval indítanék. Mi volt az ő – ahogy mondották – komor alternatívája: „… meghalni vagy kovász-népnek lenni.” Amikor ezt mondta, Európa megmentésére gondolt. Annak a kontinensnek a megmentésére, mely már akkor, és általa tetten érve, elkezdte saját keresztény gyökereinek felszámolását.
Nagy kockázatot vállalt e kijelentéssel. Igaza volt Féja Gézának a következőkben: „A kinyilatkoztató útja rögös, pályája szenvedés, jutalma kő és szitok, mert a szellemi és lelki elkorcsosultakat figyelmezteti az ember eredeti társadalmi, vagy kozmikus, olykor metafizikai helyzetére, rendeltetésére. Nem tehet mást, benne ég a jegy, nyílt és rettenetes arcával reá tekint a végzet.”
Ma is ez az, ami nem tetszik a kiszolgálóknak, azoknak, akik vakon haladnak a komprádorság tévútján. Féja ezt így mondta: „Nem tetszett mindazoknak, akiknek az élet: haladék egyéni ügyeik dús beváltására.”
Innen ered a máig folyó vita, a legelőször Albrecht Dezső, majd Tamási Áron által kijelentett: „Merjünk nagyok lenni”, azóta nagy vitákká duzzadt kérdéséről. Mert ma is sokan vannak, akik megtévesztő módon parafrazálják ezt így: „merjünk kicsik lenni”, s ez olyan szép szerényen szólító szólam, amely valóban sokakat megtéveszthet. Csakhogy nem ez a mi hivatásunk.
Makkai Sándort kell most idéznem: „A kicsi a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”
Majd ezt is mondja: „Az Európában halálraítélt magyar nemzet csakis akkor fellebbezheti meg és nyerheti meg pörét a jövendő ítélőszéke előtt, ha ő maga hű marad azokhoz az evangéliumi igazságokhoz, melyekhez Európa hűtlen lett és ő maga képviseli azokat mind a saját belső életének vezetésében, mind mindazokkal szemben kifelé, akik létjogát kétségbe vonták, támadják és megsemmisítéssel fenyegetik.”
Ez a nyolcvan éves látnoki írás soha nem volt olyan aktuális, mint napjainkban.
Ezt egészíti ki szervesen Juhász István, szintén korabeli, két mondata: „Európának ezen a részén történeti és faji tényezőktől meghatározott népünkben fel kell ébrednie a hivatás gondolatának. Az a forradalmi újság, hogy nem nagy népek, hatalmas kultúrák által ide-oda dobált kis nép, lekötözött rabszolga vagyunk, kinek sorsa a véletlentől függ, hanem van életünknek célja, reánk van bízva sajátos, senki más által el nem végezhető feladatként egy nagy ügy szolgálata.”
Itt az a pont, ahol a hitünk szerint beteljesült transzcendens várakozás, az adventi bizalommal és hittel teli várakozás, utat mutat a földi küzdelmek reménytelenséget sugalló, lefegyverző, tétlenségre ösztönző, minden-mindegy pillanatiban.
Újfent Juhász Istvánra hivatkozva: „Csak egyetlen út van, mely mint utolsó felelet jön a mi végleges reménytelenségünk, mindenről való lemondásunk után: az Isten evangéliumi kijelentésében adott személyes parancs és életigéret. Ezért van ma létjogosultsága és sorsdöntő szerepe a magyar életben minden »akció«-nak és minden »mozgalom«-nak, mivel mindegyik a maga módján, a maga egyházi közösségében erre az emberi bukássorozaton kívül eső transzcendentális gyökérre mutat, erre a végső alapra visz vissza minden kérdést, hogy megújulásunk így ne félmegoldás legyen, újabb bukás csirája, hanem a legmélyebb szálból kihajtó, hivatástudatában is új élet.”
A Megváltó születésének ünnepére várva, a gondolatokban leggazdagabb hetek idején ne feledjük tehát a hivatástudatot, ne feledjük az egészséges veszélyérzetet, a keresztény gyökerek védelmének kötelességét, megmaradásunk zálogát. Mindezek egy helyen összegződnek és egymást erősítve támasztanak minket földi utunkon, ez pedig a nemzettudat!
Ha pedig gyengének érezzük magunkat, ha ránk telepszik oly sokszor tanácsként is felbukkanó kicsinységünk, akkor ott kell állania a küldetéstudat szerény, de mégis önbizalmat adó felismerésének, annak a tudatnak, amely tényleges gyengeségünkben egyedül képes felemelni Megbízónkhoz.
Mert ezen az úton járva még a legnagyobb mélységekből is ki tudtunk jutni a mába vezető útra. Ha ezt tesszük, akkor a majdani ma felé, tehát a jövőbe vezető út felismerhető lesz számunkra.
„Ne féljetek”, szólt egy jól ismert figyelmeztetés a XX. században. A spirituális feladatok terén nincsenek kicsik és nagyok, mondhatjuk a legfontosabb és időfeletti felismerés pillanatában. Ebben kell egynek lennünk, ahogy Ravasz László mondta: a magyar corpus spirituáléban.
Ne legyünk pesszimisták, de elbizakodottak sem, s főleg nem közönyösek. A jövőnk csak egy módon képzelhető el: egy keresztény hagyományokon továbbépülő kontinens, nemzetállami keretek közt élő, magyar nemzettudattal bíró közösség keretei között.
Nem mások ellen, nemcsak magunkért, hanem másokkal, sőt ha kell másokért. A megváltottak nyugalmával, az örökélet hitével, hivatásunk tudatával, s azokat is szeretve, akik közülünk ezt még nem értették és nem élték meg.
Áldott ünnepet sikeres új esztendőt kívánok: Tasi
2016. adventjére várva