Leányfalu, 2015 adventjére készülve
Drága Barátaim!
Sok földi gondunkra figyelve ismét elérkezik a csalódást soha nem okozó égi reménykedések ideje. Azoknál, kik élni tudnak eme legfőbb támasszal, igencsak szükség volt erre nap mint nap, az egész évben. S mekkora szüksége lehet reá az ezt nem ismerőknek?
Alig múltak el az evilági reményeinket életben tartó októberi hetek – azok, amelyek a hőseinkre való emlékezés által bíztatnak örök küzdelemre, hiszen ezek a hősök és helytállásuk legfőbb példáink arra, miként lehet égi segítséggel a földi vereségből is győzelem – s a nemzet mellet máris középpontba kerül a család. Először halottainkra emlékezünk, hogy ezt követően az ő áldott emlékükkel szívünkben az ég felé forduljunk, s várjuk a Szent Család csodáját, a hit, a remény és a szeretet gyönyörű ünnepét, az adventi várakozást betetéző karácsonyt.
Ez a várakozásban töltött időszak mindenkit megmozgat, s alkalmat ad arra, hogy befelé forduljon, majd nézzen szét maga körül, és elvégezze önmaga „revízióját”, s ez a vissza-visszatérő önrevízió valóban új vízióval gazdagítsa arról: miért is kapta küldetését erre a ma oly zaklatottnak bizonyuló világra.
Mert hiába tűnik sokszor reménytelennek helyzetünk, kicsinek és nagynak, apró feladatra vagy nagyra termettnek egyaránt, a maga területén felelősen kell gazdálkodnia adott talentumával. S ha ezt teszi, észreveheti, amint megnyílnak a lehetőségek is előtte.
Szabó Zoltánnak, a kolozsvári Hitel lapjain Zrinyi Miklósról, a nagy költőről, államférfiról és katonáról, főleg pedig az ő választott magyarságáról írott tanulmányából idézek pár sort: „Kevés izgatóbb magyar író van Zrinyinél, alig lehet egyfolytában olvasni. Mi teszi ezt az izgalmat? (…) a helyzet és a feladat kettőssége. A helyzet reménytelen – mondja egyik szavával, a feladat nagyszerű – mondja a következővel. (…) vívódik a helyzetismeret és a feladatmutatás, a kétségbeesés és tervkészítés között.” Életét és az ezt kitöltő magyarságát pedig, mint tudjuk, a nagy feladat vonzása és annak végrehajtása határozta meg.
Nos, az adventi várakozás arra is alkalom, hogy felismerjük a feladatot és, ha belevágtunk, felfedezzük a végrehajtás lehetőségeit.
Mert nem magunkért születtünk e világra!
Mert a mai világ arról próbál meggyőzni, hogy csak a magunk megvalósítása a cél.
Mert ez utóbbinak – létünk értelmének felismerése nyomán – lehetséges formája éppen a mások szolgálata lehetne. Valósítsuk hát meg önmagunkat másokért. Találjuk meg életcélunkat olyan munkában, amivel képességeinket (akár politikusaink az Uniós pénzeket) minél nagyobb százalékban „lehívva”, mások, esetünkben a nemzet szolgálatába állíthatjuk.
S a nemzet nagyon sokakat jelent, magába foglal mindenkit, aki hazánkat magáénak érzi, sőt, paradox módon azokat is, akik elvakultságukban ezt megtagadnák. Dsidával szólva tudjuk, akkor is magyar…
Sokszor mondhattuk: nagy időket élünk, történelmieket. Ha valamikor ezt nem volt tévedés kimondani, akkor ez az a pillanat. Egy kontinens sorsa forog kockán, s vannak, akik ezt tagadják. Az lehetetlen, hogy ne látnák, de mégis tagadják. Nos, ennek a furcsa kérdőjelnek a megfejtése mögött található meg az, ami napjaink történelmének végső magyarázatát rejti el előlünk.
Kicsiny hazánk csak létszámában csekély. Az emberiség haladásának nagy előmozdítói, problémáinak megoldói általában a kevesek voltak. Mint erről már volt alkalmam írni: valaha létszámot apasztó vérhullatással védtük örök nagy szerelmünket, Európát, most spirituálisan tehetünk érte. Ez a gondolat lassan már száz esztendős lesz és egyre aktuálisabb. Önző módon lehetünk önzetlenek. Mert, ha Európa süllyed, senki se gondolja, hogy megmaradhat egy kis magyar sziget, vagy akár másik hasonló. Gondolok itt a homogenizációs vágytól elborult agyú vezetőkkel ravaszkodó – Trianon ajándéka – szomszédokra. Mire ráeszmélnek, hogy valójában ők nekünk is sors adta testvéreink, már késő lehet.
Közületek, kikhez eljutnak soraim, némelyek arra figyelmeztetnek, hogy adventi leveleim pesszimisták, lehangolóak. Pedig nem ez a célom.
Ha még elérhető számotokra egynémely régebbi üzenetem, egy dolgot mindenképpen megfigyelhettek azokban. Ama égi reménység ügyében ugyanis soha nem voltam pesszimista.
Az, hogy a világ olyan irányba indult el, amely veszedelmeket rejt magában, nem kizárható módon végveszélyt, nem az én megállapításom. S ha erre figyelmeztetek, csak azt teszem, amit tenni kell mindnyájunknak. Nem maradhatunk közönyösek és tétlenek.
Mert eljött az ideje a magunk revíziójának.
Egyenként és együtt. Nekem, neked, nektek s leginkább azoknak, akik még beleszólhatnak abba, ami történik, s ami történni fog.
Advent idején tehát csendesedjünk el, nézzünk magunkba és nézzünk szét magunk körül. Vegyük elő a lélek és a józan ész segítő erejét. Tegyétek ezt annak tudatában, hogy tökéletesség csak az Úr remélt világában van, próbáljuk felmérni helyzetünket, tennivalónkat, az ezzel kapcsolatban legelfogadhatóbb irányt.
Ki-ki a maga ereje és képességei szerint, de egyre gondolva. A remélt üdvösségre és a nemzet megmaradására. Ez nem két különböző irány. Az erre vezető útnak is egy a neve: A SZOLGÁLAT!
Áldott adventi várakozást és karácsony mindennél fontosabb csodájának átélését kívánom Mindnyájatoknak:
2015. adventje előtt
Tasi
EPILÓGUS:
Magyar advent
Alkonyira fordult a világ, s elindult útjára a félhomályba fényt hozó lámpagyújtogató. A remény! A kereszténység áhítattal vesz részt az adventi várakozás gondolatébresztő közös örömében. Mi is. Csak talán valahogy másként, az eltérő nemzeti sors mián.
Mi várakozó nemzet voltunk, s vagyunk! Hol térben, hol meg időben menekülve várakoztunk a békére. Arra, hogy magunkkal, egymással s a szomszéddal békében élve neveljük a jövő számára, sokasodó fiainkat.
Míg a végtelen sztyeppéken vándorolva nemzedékről nemzedékre váltogattuk vezérlő Mózeseinket, már nem tudhatjuk, hogy ki volt az, aki ismerte, hogyan és honnan tudta: hol van számunkra a Kánaán. Térbeli vándorutunkat a Seregek Ura hol idegen kard meg íj által, hol a magyar ló és a magyar kocsi segítségével terelgette nyugatnak. Sűrűn szedtük fel a sátorfánkat, hogy újra lecövekeljünk jurtáinkkal, egy hazával arrébb, vagyis errébb. Voltunk birodalmak peremvidéke és védelmezője, máskor csatlakozó peremnépek lettek védelmezőink.
Mi meg csak mentünk-mentünk és vártuk-vártuk, reméltük, hogy egyszer megérkezünk.
Hunor és Magor népe aztán már Árpád népe lett, a csodaszarvas is elvégezte, amire rendeltetett. A Magyarok Istene pedig elérkezettnek látta, hát elérkezett az idő. S egy végső nagy lendülettel valóban megérkeztünk a Kárpátok őriző karjai közé.
Nem sokan vártak, tán még nyelvünket is volt ki értette, elfogadtak, s mi is elfogadtuk őket. Ősi erő vonzotta egybe az érkező törzseket meg a kevés ittlevőt. Pusztaszer szép legendája hatásában, eredményében élő valósággá lett.
De még nem készült el a „nagy mű”. Még volt mire várni. Nem térben, s nem időben, hanem önmagunkban kellett egy hatalmas áldozat árán átváltozni, és a hosszú út után megpihenve, annak lába elé borulni, aki idáig vezérelt.
Volt, aki hitte s volt, aki nem. Az egymással való megbékélés kellett ahhoz, hogy magunkkal is békét köthessünk Az áldozat nem volt hiába folyt a magyar vér, hullottak a hitetlenkedő kemény testvérfejek, de nemzet született és élt ettől fogva e hazán. Az áldozat aztán meghozta a szomszédokkal való béke reményét is, vagy azt az erőt, amely akkor kellett, ha ama szomszéd nem a békét akarta.
Ez a nemzet többé nem hódított, csak védte a sok várakozás és véráldozat árán elnyert szent hazát, sőt eljött az idő, amikor ennél is többet. A civilizáció bölcsőjét jelentő kontinens nyugalmát. A fejlődéshez szükséges békét. Hogy körbehajózhassa a földet és ezt utóbb hódításra és rablásra használja fel. Mi meg csak véreztünk s vártuk a hálát, az elismerést. A szolidaritást. Hiába. Még megismerésünkre sem vették a fáradságot.
Így aztán a gyorsan múló időben várakozásaink sorra csődöt mondtak. Csak arra számíthattunk, amit magunk védtünk meg, amiért magunk küzdöttünk meg. Mert ha más közbeavatkozott, az még látszólagos siker esetén is kárunkra volt.
Mi fogytunk, mások szaporodtak. Mi befogadtunk és integráltunk, mások durván homogenizáltak, vagy ravaszul olvasztottak be.
S eljött annak az ideje is, hogy megismerjük azt, amire nem vártunk. Az Isten tenyerének hitt haza összezsugorodott, körötte pedig nem békét óhajtó, hanem éhesen vicsorgó szomszédság kezdett gyarapodni.
Azóta megint várunk. Várjuk az igazságtevőt. Lehet, hogy eljön, lehet, hogy nem érdemeljük. De mit tehetünk érte?
Csak egyet! Küzdünk az idővel, hogy időt nyerve a teret is megnyerhessük. Vagyis: túlélésünkkel képesek legyük kitölteni és megtartani a megmaradt életteret. Mert akikkel megosztottuk, jórészt megcsaltak és pusztulásunkra várnak, még annak árán is, hogy összefogásunk nélkül az ma már őket sem kerülheti el.
Várunk tehát! Várunk! Cselekvő várakozással! És megpróbáljuk bizonyítani, hogy megérdemeljük a magmaradást. Mert annyiszor maradtunk meg, talán érdemtelenül, csodamódon.
Most az Örökkévaló bizonyítékot vár. Nem vért. Nem fejeknek hullását. Hanem verítéket, fejtörő és tenyeret kérgesítő munkát. És egy másik várakozást, egy imádságost, egy töredelmest, egy igazi láb elé borulást. Mert lehet, hogy ezt mulasztottuk el, erről feledkeztünk meg mióta ide érkezvén először leborultunk?
Ez a másik egy olyan várakozás, amely soha meg nem csal, amelyre még várunk, holott már itt van. Nem kíván sem vért, sem verítéket, csupán hitet abban, amit már meg is adott. Az örök élet hitét. A Megváltás hitét. A Krisztusi szeretet nem vak, hanem hatékony gyakorlását. Ember voltunk égbe emelését, egyenként és együtt. Egy egész nemzet akaratából.
Az erős hit pedig nemcsak magunkkal békít majd ki, de egymással is, azokkal, akik közülünk nehezebben járják be ezt az utat, s többet tamáskodnak.
Ami pedig a közeli és távoli szomszédokat illeti? A hit erejéből majd jut velük szemben is megvédeni azt, amire földi utunkon annyit várakoztunk. A hazát s az azon élő nemzetet. Mert a jogos önvédelem, a hívők sokaságának megvédése éppen olyan keresztényi cselekedet, mint az elesettek felemelése.
Az 1962 óta minden évben szétküldött adventi leveleimet folytatva, ezeknek a jegyében gondolkodtam tovább az idei advent előtt.