Adventi levél 2014

Leányfalu, 2014. november 23.

Drága Barátaim!

1962 óta küldöm adventi leveleimet, küldöm a barátok és kedves ismerősök – Istennek hála – egyre gyarapodó, és sajnos közben természetes úton fogyatkozó táborának. Emlékezetemben felbukkan a kis szilágysági falu dombja, ahol évszázados, vályogból rakott rendelőmben, az ősi templom tövében, hol erdélyi országgyűlések is zajlottak valaha, petróleumlámpa mellett rajzolgattam képeslapjaimat, hogy aztán borítékba rejtve továbbítsam azokat legkedvesebb barátaimnak, azt remélve, hogy a cenzúra nem bontja fel. Ma már számítógépen írom a leveleket és önmagamat kellene cenzúráznom, hiszen még ebben a körben is egymást keresztezik a vélemények.

Közben évről évre meghatározó maradt az egykor megtapasztalt kettős várakozás. A nemzeti megmaradásért aggódó bizonytalan, s a mindent felülíró üdvösség ígéretének újraszületésére várakozás bizonyossága. 52 esztendőn át kísért annak földhözragadt keserve, öröme, tapasztalata, s a megváltás felismerésének vigasztalóan szárnyaló ereje.

Az aggodalom immáron nemcsak az elszakított szülőföld(ek), de az összes elszakítottakért felelős maradék Haza sorsáért egyaránt nyomaszt. Magyar sorsunk is globalizálódott. Egyre inkább összefonódik az anyaországi, a trianoni árva és a világba kergetett, vagy bolondított magyarok jövendője földrészünk és a világunk jövendőjével.

A tavalyi levelemben emlegetett, és attól tartok még sokáig legfontosabb üzenet, a Németh László által korábban felvetett „merjünk nagyok lenni”.

Vagyis próbáljunk tenni ama földrész és világ megmentéséért – akár képtelennek is ítélhető – gondolata mára még kiáltóbb valóság. Egyetlen út és reménység. Mert a vesztébe rohanó keresztény gyökerű Európa fenyegető felszámolását nem élhetnénk túl. Hamis tehát a vád, hogy nem akarnánk Európát. Éppen mi, akik vérünkkel váltottuk meg szabadságát megannyi alkalommal, s megannyi módon? Csakhogy most e földrész túlélését nem a test, hanem a lélek megmentése jelenthetné.

Európa lelkének megmentése összetett célkitűzés, és nem katonai, vagy gazdasági hatalom kérdése. Spirituális feladat elsősorban. Erre pedig Isten segedelmével egy kis nép is alkalmas lehet.

Ugyanakkor tudom, hogy ezen a tételen a liberális olvasó csak mosolyog.

Nekünk azonban ezt kell hinnünk, erősen hinnünk. Mert más kiút már nem látható. Esetleg egy könnyített változat akkor, ha szövetségesekre lelünk. Erre nagy szükség lenne. Akár meggyőződésesek, akár pusztán érdekeltek azok, lendíthetnek az ügyön. De ez már nem a lélek, hanem a politika tudományának és bölcs gyakorlatának kérdése. Az pedig természeténél fogva – mai formájában – sokkal süppedékenyebb terület, mint spirituális feladataink szépséges mezői, de létező és elkerülhetetlen.

A pragmatizmus gonosz kényszere alatt e két látszólag ellentmondásos tevékenység valahol egymást erősítve fonódik össze egy elrontott, de reményeink szerint mégis javítható világ forrongó katlanában. Fontos lenne az elkötelezettség mellett egy világot irányítani akaró hatalom veséibe látni képes, ha kell e tudomány minden szükséges eszközét alkalmazó politika. Olyan, amelynek hiánya évszázadokon át képezte gyengénket.

És jól tudom, hogy ez a külpolitika, mely ráadásul az idegen érdeket belülről kiszolgálók miatt belpolitika is, rendkívül kockázatos. Ennek éppen napjainkban érezhetjük újra veszedelmeit.

A világ sorsát ma egy gyilkos, de valójában öngyilkos láncolat határozza meg. Ennek léte és működése hosszú viták tárgyát képezi, és bár nap mint nap észrevehető, mégis az összeesküvés elméletek skatulyájába akarják süllyeszteni..

Leginkább tiltott eleme az egy „emlegetni sem szabad” hatalom (ezt nevezik gyakran háttérhatalomnak) léte, s ennek meghosszabbított keze a minket éppen most is leplezetlen kettős mércével leckéztető USA. Saját elsőségét (saját hite szerint talán létét) biztosítandó, a szabadság és demokrácia valaha megálmodott hazájából, hazug „demokrácia exportőrré” süllyedt. Kultúrkörünk azonban közös, a civilizációk hatalmas versenyében (harcában) természetes szövetségeseknek kellene lennünk.

Ezen a ponton azonban Európa megmenekülése egy magasabb szinten Amerika túlélésével fonódik össze.

Az Európából sarjadt, és glóbusz északi felét három földrészen keresztül körkörösen átölelő civilizáció összefogva még versenyképes lehetne. Ebből viszont nem zárható ki Észak-Amerika és Európa mellett a hatalmas orosz birodalom sem.

És mit látunk? Az USA Európát akarja maga alá gyűrni, de ugyanakkor Oroszországot is. Ezért a kettőt egymás ellen játssza ki. Saját jövőjének egyedüli támaszait pusztítaná.

A lánc azonban itt nem ér véget. Nem, mert Európa – amellett, hogy messzemenően kiszolgálja a tengerentúli erőt – szintúgy elköveti a maga sajátos öngyilkosságát. Kelet felé terjeszkedve, önmagát gyarmatosítja. Új tagállamok piaccá és olcsó munkaerővé süllyesztéséből tartaná fenn ideig-óráig a magállamok életszínvonalát? Vagy csupán a profitot akarná biztosítani urainak?

És ezzel sem értünk a végére. Hiszen ezek a kis „szégyenkalodák” egymást eszik, s vak-mohó vágyakozással homogenizálnak egy steril nemzetállam álmának képtelen ködében élve. Teszik, mint a Trianon győzteseit sem kímélő pszichózis áldozatai, és használják kicsinyes pártküzdelmeik eszközeként is.

A hatalmas lánc körképe aztán a kisközösségek, majd a neoliberális szellem által atomizált és kapaszkodó nélkül maradt emberek „szóló haláltáncával” zárul.

Ha ezt végiggondoljuk, talán érthető, miért ismétlem tavalyi önmagamat.

Mi hát a remény? Mi lehet a megoldás számunkra?

Csakis egy pillanatnyilag komoly meghatalmazásból származó és nagy erővel rendelkező olyan pártpolitika, mely minden erejével a nemzetpolitikát tűzi ki célul, és hibáit határozott kézzel nyesegető, emelkedett, példává nemesülni képes, lankadatlan és alázatos, valamint – nagy hatalmához hasonló méretű – szerénységgel párosult munkát folytat az emberek, a mindenkit magába záró nemzet érdekében, annak a nemzetnek az érdekében: mely „él e hazán”. Ezt kellene nem csupán elvárni, de támogatni is, és ugyanakkor megkövetelni – tehát ha kell – jó irányba terelgetni!

A nemzetért, s annak állandó megtévesztések pergőtüze alatt bizonytalankodó egyedeiért folyó kormányzás tisztaságának felismerése belső erőket mozgósíthat. A sikeres példa külső szövetségeseket vonzhat. Nagyon fontos ez. Mert egy pusztító lavina létrejötte nem lehetetlen, s ezt éppen az a hatalmas külső összefogás igazolja, amely egyébként teljesen indokolatlan lenne egy ilyen kis ország, egy ilyen eltiport és meggyötört nemzet esetében, ha annak példája nem bizonyulna vonzónak és követhetőnek, tehát a támadók szemében veszedelmesnek.

A távlati kép, melyet nemzeti várakozásaink adventjén látok sokak által vitatható lehet. De öngyilkos világunk tébolyát akkor ki és mi magyarázza meg? Hiszen, ha a minket kettős mércével sújtókra nézünk, mit látunk?

– Saját tudósaik jelzik a demográfiai katasztrófa örvényének veszedelmeit.

– Saját szakértőik figyelmeztetnek a környezetszennyezés végzetes kihatására.

– Saját kutatóik vizsgálják az elsivatagosodást és az előre látható vízhiányt, annak minden – akár háborús – következményével.

– Saját bőrükön tapasztalják az általuk kitalált (vagy nekik kitalált?) „politikailag inkorrekt” jelszó szorítása miatt kibeszélhetetlen „multikulti” képtelenségeit.

– Saját köreik leplezik le döbbenetes hazugságaikat és mesterkedéseiket.

– Saját közgazdászaik sora figyelmeztet az általuk működtetett pénzügyi rendszer sérülékenységére.

És mégis tovább vágtatnak a biztos vég felé.

Vajon azok az ismeretlenek, akik a haszonért, vagy a világuralom álmáért ezt nem akarják látni, Istennek képzelik magukat? Ők mire várnak? Mit remélnek?

Erre a kérdésre felelni igen nehéz. Annál inkább világos rövidlátásuk újabb és minket igen érzékenyen érintő bizonyítéka, az a nagy igyekezet, mellyel a harmadik választási győzelme után harcba indultak a jelenlegi magyar kormányzó erő ellen. Ha nem támaszkodnék a hitem nyújtotta örök reménykedésre, igen erős aggodalmak kerítenének hatalmukba, hiszen a világot most (még) uraló erő összpontosít reánk. És gátlástalansága immáron közismert! Földi ésszel, saját gyengéinket is látva, milyen esélyeink lehetnek ellene?

Barátaim! Nekünk nem marad ma sem más, mint a legtöbb. A Mindenható mindent eligazító erejének hite. A megváltás biztonságának támasza. Advent és karácsony üzenete.

És az ezzel járó kötelességek!

2014 adventjén meggyőződésem, hogy a legfontosabb figyelmeztetés ebben rejlik.

Ne feledjük kötelességeinket, és ne feledjük, hogy ez áldozatvállalással jár. Egyéneknek, pártoknak, nemzeteknek, társadalmaknak. Kinek-kinek teherbírása és lehetőségei, s főleg felelőssége szerint. Tudom, hogy ez a neoliberális világ, csak önmagukra figyelő neveltjeinek igen kellemetlen üzenet lehet. És mégis ez vezet a megmenekülés felé.

Advent várakozása a megváltó születéséről szól. Ő pedig vállalta értünk a legfőbb áldozatot.

Elmélyült várakozást, ebből fakadó erős reményt és áldott karácsonyt kívánok!

Leányfalu 2014. november 23.

Tasi

Közzétéve:
Epistolák kategóriába sorolva