Leányfalu, 2012 adventje előtt
Drága Barátaim!
Ismét korán kezdem adventi levelem megírását. Okkal. Részben, mert a túlélést szolgálni óhajtó emlékezés és emlékeztetés terén végzett munkám mintha igazán ebben a zaklatott évben érett volna be, s ennek örvendező összegzése sürget leülni, másrészt, mert egy Ravasz László emlékét ébresztgető prédikáció mintha éppen erre rámutatva erősített volna meg, önkéntelenül is továbbgondolásra serkentve. Az a mondat valahogy így hangzott: ha tudom, mire emlékezel, – tudom ki vagy. Továbbgondolva pedig ezt írtam le: ha emlékezünk, – tudjuk, kik vagyunk. S rögtön utána: ha tudjuk, kik vagyunk, – tudjuk mi a dolgunk. Végül pedig: ha tudjuk mi a dolgunk, – megmaradunk.
Igen az emlékezés. Az emlékezni tudás, vagyis a bölcs nem felejtés. És mellette a régi – még sem használt – felismerés, hogy mi generációról generációra mindent újra kezdünk. A panaszkodást is, de ugyanúgy a meddőnek tűnő s mégis makacs küzdelmet, meg a saját káron termett tapasztalat kényszerű aratását, – melyet aztán következetesen nem gyűjtünk az emlékezés eljövendő időket szolgáló lelki-szellemi hombárjaiba.
Felénk az emlékezést könnyen tévesztik össze a keservben merengő nosztalgiázás világfájdalmával s így az máris feleslegessé, mi több, károssá nyilvánítható. Pedig az emlékezés igencsak komoly alapja a jövő építésének. Mert ama prédikáció igeszakaszában emlegetett bibliai kövek, melyeket a száraz lábbal átkelők – e csodára emlékeztető oszlopot építendő – a Jordán kettévált medréből emeltek ki, olyan kövek, melyekből szilárd alapok épülhetnek az Isteni ígéretre való örök emlékezésnek – megmaradást jelentő – épületéhez.
Visszatérve azonban a korai levélírás indoklásához, erre sarkall az is, hogy adventi leveleim újabb s régebbről megtalált darabjaiból talán sikerül kiadni egykor volt első kötetem második, azóta kétszeresére bővült kiadását, e sorokat pedig egyben annak zárására is szánom. Ha sikerül ezt az újabb kiadást közreadni nagy öröm lesz számomra, hiszen sokan vannak kik nem kapták meg e leveleket, de arra is figyelnem kell, hogy nem tudhatom lesz-e alkalmam tovább gyarapítani ezek sorát, mert ehhez éveim számának szaporodása is szükségeltetne.
Leveleim, ha még emlékeznek erre a címzettek, valóban a fenti kövek módjára próbálták szolgálni az emlékezést. Egyrészt rögzítették a sorra közösen megért évekből fakadó érzéseket, hangulatokat s ezeket tápláló eseményeket, másrészt hellyel-közzel előremerészkedtek és próbáltak bevilágítani ennek a végtelennek tűnő alagútnak bizonyult harminc esztendőnek a sötétjébe. Hiszen a kijárat fényének megpillantása még ma is messze van. Olybá tűnik, mintha valakik folyton-folyvást fúrnák előttünk a véget érni nem akaró járatot. Mintha folytonos sötétségre akarnának ítélni, mi több vakságra. Vakond létre.
Bizony ilyen helyzetekben igencsak fontos az emlékezés, a tapasztalat kincses hombárjainak megnyitása s a belőlük való táplálkozás, sőt új érzékszervek kifejlesztése.
Ha ennek az évnek az eseményeit idézem fel, akkor a magyar emlékezetnek nem csupán az eddig is kutatott egy, de két fontos és talán úgy is mondhatnám, hogy a gondviselés különös és megtisztelő akarata által reám osztott területét sikerült visszahoznom a köztudatba.
Az egyik, ama előre tervezett, a negyven éve folyó és a Hitel szellemi körének tárgyi és szellemi örökségét konzerváló, illetve életre keltő munkám révbeérkezése volt. A másik egy ezzel szorosan összefüggő s mégis külön kérdéskör, a megszűntetésekor 103 éves EMGE, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület – a román nacionál-kommunizmus ravasz húzásával – öngyilkosság formájában megvalósított kivégzése (t.i. a Magyar Népi Szövetség közbeiktatásával), mely egyik első sikere lett a romániai magyar érdekképviseletek összezúzására tett tudatos és ravasz erőfeszítéseknek. Mindkét téma alig ismert területe volt a nemzeti emlékezetnek s mindkettő igen fontos tapasztalatokkal szolgálhat a jövőre nézve. Mindkét téma szorosan kapcsolódik családom történetéhez is.
A Hitel szellemi körének egykor rögzített s aktualizált gondolatai valóságos tankönyvként működhetnének. Az EMGE végnapjainak története viszont arra figyelmeztet, hogy mennyire megoszthatók voltunk és vagyunk, mennyire könnyen lehetett és lehet közöttünk idegen érdeket kiszolgáló egyedeket és csoportokat találni, milyen sok közöttünk a vak és az emlékezetzavarban szenvedő, a félreevezethető, s fegyverként használva ennek mekkora a pusztító ereje, hiszen nem egyszerűen rajtunk áthatoló lövedék módjára rombol, hanem dumdum golyóként testünkben robban és roncsol helyrehozhatatlanul.
Ha saját erőfeszítéseimre emlékezem, elmondhatom, hogy 2012-ben a Hitel múzeuma élni kezdett, megtelt látogatókkal, megszervezhettem az első nagy Hitel konferenciát, a szellemi kör elnyerte a Magyar Örökség Díját s bekerült a nemzet emlékezetének Aranykönyvébe. Ami pedig az EMGE történetét illeti, számos jó és rosszhiszemű tévhitet cáfolván, végre elmondhattam és kiadhattam a leghitelesebb feljegyzések és adatok alapján feltárt egyedüli igazságot.
Ez az év elsősorban erről szólt számomra, de közben – aki akarta – az így feltárt tapasztalat azonnali hasznosítására is sort keríthetett, hiszen újra reánk tört a történelmünket végigkísérő külső és belső ellenség. Egyidőben, sőt összehangoltan!
Akik ezt a levelet olvassátok, jól tudjátok milyen támadásokat kellett kibírnia hazánknak, s ezek a támadások igazságosnak csak a nagyon elfogult szemlélődők számára tűnhetnek, azok számára, akik a haza kára árán is keresik a hatalmat, s ami azzal jár. Az idegen érdek szolgálatának bűnét is felvállalva. Egy önmagát pusztító Európa támadta az őt egykor védő s ma is a jelenleginél igazabb utat keresni óhajtó önfiát. Vagy talán nem is lehet ezt mondani, mert a támadó tulajdonképpen nem is Európa volt, hanem az annak nevében cselekvő álarcos erő. Olyan erő, mely nem csak a mi, de egész kultúrkörünk pusztulása árán is az őt létrehozó és uraló hatalom érdekeit óhajtja szolgálni.
Összeesküvés elmélet, kiált erre egy ismert hang az álarc mögül. De már elkésett. Mert az ami történt, már túllépte azt a határt ameddig a maszk eltakarhatja valódi arcát. A középtávú, sőt a gyöngített emlékezetben is ott torlódik a leleplező tények sokasága. Lám, ismét csak az emlékezni tudás képességének fontosságához érkeztünk.
Emlékezzünk tehát! Figyeljünk és emlékezzünk. Ne várjunk újabb saját keserves tapasztalatokra. Emlékezzünk! Mert a hazugság ereje, az irányított tájékozatlansággal és az emlékezet tűzzel-vassal való gyengítésével társulva, roppant szakadékok felé vonz.
Maga az advent is emlékezés. Minden advent alkalmával emlékezünk egy olyan várakozásra, amely beteljesült. Amely elhozta a teremtett ember számára legfontosabbat. A folytatás ígéretét. Adventet nevezhetnénk az emlékező várakozás kivételes időszakának is. Mert míg többnyire az Úr által joggal elvárt feltétlen hit erejéről beszélünk, az ugyancsak megmaradásunkat szolgálni hivatott tudomány is egyre inkább közelít a bölcs hinni akarás felé. Így lehet az advent mindenkié.
S itt álljunk meg még egy pillanatra.
E megszentelt égi várakozás és minden jogos földi várakozásunk beteljesülése, de még puszta reménye is arra kötelez, hogy nagy lelki tusák és szellemi alámerülések közepette ne csupán várakozzunk, hanem cselekedjünk is.
A már ingyen kegyelemből elnyert üdvösség és a remélt földi ígéretek elnyerése egyaránt kötelességekkel jár. S ezek a kötelességek embertársaink, családunk és közösségeink s a belőlük épülő nemzet szolgálatára szólítanak.
Emlékezzünk csak! Hatalmas birodalmakat hordott már hátán ez a föld. Megdönthetetlennek és öröknek tűnőket. S e kötelességek elfeledése, az emlékezethiány, valamennyit a tényleges feledés süllyesztőjébe lökte.
Ha viszont ezeknek a kötelességeknek a frigyládáját hordjuk magunk előtt, kettéválnak majd előttünk a legvadabb vizek is és száraz lábbal indulhatunk megszentelt céljaink felé.
Úgy legyen!
Emlékező várakozást, és utána áldott ünnepet kívánok Mindnyájatoknak.
Tasi