Kedves Barátaim!
Ha körülnézek tekintélyessé vált társaságunkon, melynek sorait hála az Úrnak még nem igazán érte el az a nagy ritkítóolló, s ha igen, inkább csak férfiúi ékességeink tekintetében,…ott fenn a skalp táján,… kellemes büszkeség bizsereg mellemnek kasában. Hiszen nekünk olyan időkben sikerült megőrizni egyikét a legnagyobb értékeknek – s itt az egybetartó barátságra gondolok – amikor mindenhol, s szinte mindenkikre ennek az ellenkezője jellemző, mi több, ebbe az irányba igyekezne lelkesen – szerte e hazákban – az egyéni érvényesülés szellemében nevelkedő s arra buzgón terelgetett atyafi.
Be jó itthoni ízzel fűszerezve ejteni a szót. Hiszen az atyafi meghatározással elkerülhettem a mára nevetség tárgyává aláérdemesített polgár, de a lakos, vagy a nagyobbik hazában az aktuális hatalom által használt „emberek” kifejezéseket is.
Drága Atyámfiai – kik alatt elsősorban persze Atyám-leányaimat érteném – itt állunk ismét ölelésnyi közelségre egymástól, s poharaink összecsendülhetnek, akár azok a bennünk lakozó lelkek, kik egyre cserzettebb bőrtakarónk alatt megmaradtak egykori hamvasságukban, bár a kor melyben edződtek nem ezt szándékozta elérni vélük.
Mi az az erő, mely évről-évre összehoz minket, határokat s távolságokat, gyengülő testet és feladni készülő lelkierőt legyőzvén? Vajon mi?
Úgy hiszem egyike vagyunk az utolsó korosztályoknak, mely még útravalóul kapta ezt a nagyszerű érzést, ezt az életet adó tarisznyát. A gyökerek tisztelete, a hagyomány őrzése, a szülőföld szeretete, a haza iránti felelősség, a barátság melegének igénye, a használni akarás lendülete, mind-mind ott lapulnak kezdetektől fogva átalvetőinkben, s mi mint mesebeli legkisebb fiúk járjuk még ma is a hetedhét országot. Rőzseszedő öregasszonyokat segítünk, tövist húzunk ki vergődő vadak talpából, letöröljük a hétmérföldes csizmájában pityergő óriás könnyeit, hogy utóbb sárkányokkal és boszorkányokkal, gonosz szellemekkel és ravasz uralkodókkal vívjuk harcainkat, az élet vizét keresvén.
Közben már okosabbak, bölcsebbek is lettünk. Már tudjuk, hogy nem adják olcsón a sikert. Már meggyőződtünk arról, hogy létezik az életnek vize, hiszen ha nem lenne, nem szövetkezne annyi erő annak előlünk való elrekesztésére. És azt is tudjuk, hogy nem mi fogjuk hazavinni diadalmasan csikóbőrös kulacsainkban a drága nedűt. Látjuk jól, hogy utazásunk nem csak a térben, de az időben is galaktikus méreteket ölt. Mi nem érhetjük meg a boldog pillanatot. Mi nem lehetünk ott az ígéret földjén. Mintha távoli bolygóra utaznánk s út közben nevelgetve készítenénk fel utódainkat a megérkezés s a majdani visszatérés feladatára.
S ím itt is vagyunk a talán legfontosabbnál!
Lehet, hogy sokan már megfáradtunk, lehet, hogy van aki úgy érzi le kell tenni a terhet, nincs értelme, elérhetetlen a cél.
Ha vannak köztünk ilyenek azoknak mondom, bizony mondom én, a Biblia pátoszával, de hangjának súlyával is, hogy ne legyenek kishitűek.
Nem pillanatnyi erőnk, hanem egész életünk, meg és fennmaradásunk példája az a tananyag, az a példa, mely utódainkat alkalmassá teszi a feladat folytatására, és ami ablakot nyit számukra az esetleges siker felé. A nehezét mi már elvégeztük, már a staféta átadása utáni levezető métereken lazítjuk fáradt izmainkat s közben szemünket az utánunk futókra vetjük. Én azt hiszem, hogy ez a váltás még többnyire sikerült. A botok ott vannak a fiatal kezekben. A kanyartechnika ma már más, a cipő is modernebb, de ugyan olyan tüdő zilál a cél, a következő váltás felé.
Most fogjuk meg egymás kezét, pillantsunk ki a nézőkre is, azokra akik csak tapsaikkal, vagy halk morajlásukkal tudják kísérni a nagy csatát. Ők is hozzánk tartoznak. Ők azok, akik majd a nagy futás végén idenyújtanak egy lobogót és a megfáradt csapat elkezdheti a remélt tiszteletkört. Lesz aki ott kocog majd fáradtan, tán még autogrammokat is osztogat, s lesz akiről már csak megemlékeznek, vagy még azt sem.
De a siker az az lesz amiért éltünk, amiért egyedül érdemes volt élni.
Ennek reményében, s a jó mulatság és férfimunka elégtételével üljük most körül asztalunkat és örvendezzünk egymásnak.
Leányfalu
Szász István Tas